2017. november 1., szerda

Van még számtalan ucca...

Naszóval:

1. 148-as busz
Valahogy mindig ezen a vonalon lyukadtunk ki, a hotel felől ez ment a Park Lane meg Knightsbirdge felé, amerre persze semmi dolguk nem volt, csak át lehetett szállni róla némi metrókra. A 148-as ugyanakkor maga a multikulti, olyan törzsi nyelveken beszéltek a mögöttünk ülők, amit esélyem sem volt beazonosítani. Meg főleg franciául, különösen vicces volt az a család, aki pánikszerűen ugrott le a "Westminster Cathedral" megálló hallatán, aztán jól láthatóan igen hülyém néztek maguk elé a megállóban, hogy seholse nincs a bigben, meg egyáltalán. Nyilván a Westminter apátságot keresték, mint minden turista, delegalább kis sétával megtlálhatták a Victoria pályaudvart, ami szerintem legalább olyan látványos, igaz én vasútfüggő (is) vagyok.

2. Portobello Road
Évek óta valahogy mindig akkor jutottam el arra, mikor épp nem volt semmi, de most rendesen szombat délben sodródtam a tömeggel (sodródtunk persze), és tényleg elbűvölő a hely, meg az egész Notting Hill. Semmi rojálbébis, fröccsöntött bigbenes, keménykalapos marhaság, hanem igazi kincsvadász hangulatú bámészkodás. Venni mondjuk csak egy pólót sikerült, illetve egy antikvárium előtt, az utcára kirakott 50 pennys könyvek között leltem egy Iain Banks-kötetet (A Song of Stone), na ez volt az igazi kincs, Banks nem sci-fi  könyvei közül eddig csak a Darázsgyár jelent meg magyarul, és az is remek volt, úgyhogy most épp nyakig ülök ebben.


3. Kutyákok
Petra kattant rá igazából a kutyákra, mondván. hogy legközelebb csak kutyákat fog fotózni, ha már az összes turistalátványosság megvolt többszörösen. A kutyadékok viszont igazán változatos témát kínálnak, buldogtól a labradudlin át az agarakig mindenféle jön szembe folyamatosan, egyszer még pulit is láttam, naná hogy a 148-as buszon.

4. Nagyon hülye ruhák
Valamiért egyre durvábban öltöznek a helyiek, és ráadásul mindenki ugyanúgy különböző, van a hipszter, a kurvás, meg az elvont, plusz a szakadt és persze mindenki azt hiszi hogy ő mennyire egyedi meg stílusos. Sőt, láthatóan nagyon egyedinek képzeli magát az ötszázhuszadik szakállas-sálas faszi meg poncsós bölcsészcsaj is, miközben én rendületlenül alsó-középosztálybeli turistának öltözöm, aki vagyok egyébként is. (Amúgy az ott a háttérben Harry Hart - avagy Galahad - háza, már ha valaki látta a Kingsmant.)


De a legviccesebb a sok állatjelmezes figura volt, kisgyerekeknél még elmegy, hogy kompletten krokodilnak vagy nyúlnak jelmezeskednek, de láttam én komolyan felnőtt faszit biciklizni faltól-falig Scooby Doo-nak öltözve, mondjuk csoda hogy egyetlen taxis sem ment bele egyetlen buszba sem a röhögéstől, de hát a közlekedés eleve veszélyes szakma. Figyelni kell a nem csekély forgalmat, centizgetni a többi autóst, és akkor jön szemből egy bicikliző szkubidú, hát ez az a kihívás, amit elkerülnék.

5. Luton (nem a város, a reptér)
A brit tempóhoz képest kurva lassan építik át a repteret, már két éve is le volt zárva egy jelentős része, és még mindig ilyen átmeneti helyzet van (láttam a világ legkisebb WH Smith-boltját, családilag Véhákovács, konkrétan egy bódé, pár üdítővel, három szendviccsel meg négy darab újsággal), de például a biztonsági ellenőrzés lekerült a földszintre, a helyére ellenben megint valami duty free shop került, pedig parfümöt meg bazi nagy csokikat tipikusan nem egy reptéren akarok venni.
Ellenben remek multikulti helyszín ez is, csak valahogy mindenki csehül, románul, meg lengyelül beszél benne, az utasok nagy részénél a slamposság nem stílus, inkább pénz kérdése, de legalább otthon érzi magát az ember.
És ezt órákon keresztül kellett tapasztalni, mert persze Pesten akkora szél volt, hogy fel sem bírt szállni a gép, ami hazahozott volna minket, szolidan több mint egy óra késéssel szálltunk fel, de legalább aludtam kicsit. 


Ja, és tegnap még nem voltak képeim, úgyhogy itt van Deepcut, ami nem Kentucky, de a híres filmes templomi mészárlás helyszíne:

+1:
Valahol péntek este jött a másfél órás szívinfarktus, mikor rájöttem, hogy elhagytam a tárcám, benne az összes készpénzzel, bankkártyával meg a személyimmel, ami egyben útlevél is ugye, tehát nem csak hogy pénzem nem volt, de haza sem tudtam volna jönni. Aztán eszembe jutott, melyik kávézóban vettem elő utoljára, hol hagyhattam. Laza egy órás buszozás/metrózás után csak visszaértem oda, és szerencsére megvolt a tárca, a pincércsaj eltette, és még ő örült, hogy én előkerültem, mert nyilvánvaló volt neki, hogy igazán nagy szarban lennék nélküle. Visszafelé persze nagy örömömben rossz irányba szálltam buszra (148-as, naná), az tűnt fel hogy szembe velem a London Eye, pedig én a Bayswater felé mentem volna. Mindegy, leszálltam a Westminsternél, és mentem metróval, Petra már a hotelben volt, mert csak hazatált egyedül is  a Portobelloról.

És a londoni napokban nem láttam tévét, nem interneteztem, és kiderült, hogy ezek nélkül is van élet. Ahogy persze volt húsz éve is, csak ahogy öregszem, felejtek. Fenébe...