2017. június 23., péntek

Önlelepel

Állítólag megint rájöttek hogy kicsoda Banksy, a közepesen titokzatos bristoli graffiti-művész, most (is) valami Robert a fő gyanusított, akia Tömeges Támadás nevű zenekarban van és csinál valamit (nem tudom hogy énekel vagy ukulelézik, nem hallgatok zenét, az árt a bőrnek), merthogy ő olyan zenész, nyilván több ezer másikkal együtt, aki grafitizett is korábban, sőt kiskorában jó jegye volt rajzból.


Pedig eléggé tévednek, mint ahogy azok is akik szerint Banksy az Májkel Dzsekszon, csak karriert váltott, meg hitelezőket, Banksy ugyanis én vagyok, sőt a családom is!
A dolog eléggé nyilvánvaló, nekem is B-vel kezdődik a nevem (és van benne N is meg S, meg A, pontosabban Á, de ugye a nemzetközi karrier miatt...) Plusz járok bankba is, és az egyik kedvenc helyem Londonban a BANKSIde Gallery, igazából innen a művésznév.

Ezenkívül társadalmilag igen kritikus vagyok, remek a humorérzékem és mások által tehetségesnek mondottnak tartanak. Mások. Meg tudom hol van Bristol, meg hogy az egy város, ahova akkor megyek mikor itthon azt mondom hogy kurva nagy sor volt a teszkóban, azért jöttem később, pedig akkor megyek ki alkotni. A falat már jó előre kinézem a streetview-n, és ha megvan akkor már fújhatom. Ha nem akkor is, akkor csak veszek valami babkonzervet a teszkóban, hogy mégse üres kézzel ugyebár...

És persze a szerzőségem be is tudom bizonyítani. Ha valaki küld nekem ímélben egy Banksy-művet, én szignálom az elektronikus aláírásommal, visszaküldöm, és az eredetiségével kapcsolatban máris eloszlattam minden kétséget. Hisz elektronikus aláírás az nagyon megbízható, én meg nem hazudok, azt csak a haragosaim állítják rólam, de ők meg hazudnak, ahogy minden krétai, mondta egy krétai a régi matekpéldában. Szóval senki ne merjen csalással vádolni egy engem, különben róla is alkotok valami vicceset, egyelőre csak egy közeli, mondjuk Honvéd utcai falra, mert a fapados jegyek is kissé megdrágultak. Vagy simán ráküldöm a Tömeges Támadást, az ukulelés énekessel együtt. (Nemtom mi az az ukulele, de nekem fenyegetően hangzik.)

2017. június 21., szerda

Élet bármikor

Időnként felmerül bennem, hogy kéne írnom valamit, nem mert lenne bármi mondanivalóm is, csak mert írni jó, legalább is nekem, de mit tegyek ha csak az inger van meg, de mondanivaló vagy ihlet sehol, sőt honoráriummal sem üldöz senki. Persze. erre találták ki a blogot, ám mi van ha nem akarok fészbukos stílben az ebédemről írni (mert egy közepesen odaégett omlett szerintem keveseket mozgat meg meg érdemben), ha a napokban a két legfontosabb esemény sorrendben, hogy megharapott az ékszerteknősöm, és egy nap késéssel fizettem be a közös költséget, sőt, ha a teknősharapás miatt nehezemre esik gépelni, de erről meg pláne.

Valamint találtam egy közeli boltban laktóz- cukor- és bármimentes vaníliafagyit, aminek viszont olyan az állaga mint a tejszínes fűrészpornak, és félek hogy megtámad, ha hagyom kiolvadni, de legalább biztos hogy invázió készül az űrből, és én már összefutottam a vegyifegyverükkel.
Vagy hogy láttam egy macskát a környéken, aki feltűnően hasonlít a volt tanszékvezetőmre, csak nála is rozmárszerűbb, persze lehet hogy egy kövér róka volt, mindenesetre a kukában kotorászott, szóval lehet hogy mégis inkább a tanszékvezető.

De lehet hogy csak simán rohadt meleg van, estére leolvad az idegrendszerem, plusz tényleg nehéz gépelni ha két ujjat ki kell hagyni. A négyből, amit használnok, jobb napokon.
De a szájjal festős próbálkozásaimat majd közzé teszem, meg valami filmkritikát, de ehhez különösen durván mizantróp hangulatba kell kerülnöm.

2017. június 14., szerda

Műszaki érzéketlenség

Rémes egy hetem van, sőt rémes egy kéthetem lesz a következő ketttőben, nem privátim (bár a kánikulánál csak a rohadt meleget utálom jobban) csak a munkahelyen. A kollégám - aki velem ellentétben tényleg ért ahhoz, amit csinálunk - három hétig táppénzen, és persze minden akkor romlik el, amikor  csak én vagyok hadra fogható, és nyilván pont úgy, ahogy nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Ha egy gépnek van három problémája egyszerre (mert mennyi lenne, háromszor veri vissza kenden a magyar igazság), akkor abból egyet megoldok rutinból, egyet kicsit lassabban a gondviselés közbenjárásával, a harmadiknál meg nézek bután, hogy ennek igazából működnie kne, de nem teszi, viszont nekem kellene működésre bírnom, de persze nem bírom.

Ilyenkor lehet azzal védekezni, hogy nekem a bölcsészkarról van a diplomám, sőt a távoli ködbe vesző középiskolás időkben is elektronikát tanultam (na jó, inkább próbáltak tanítani nekem), a gépészethez kábé annyit értek mint a halbiológiához, akkor is ha valami rém egyszerű dologról van szó. (A halbiológiához egyébként annyit értek, hogy majdnem mindig meg tudok különböztetni egy halat egy hüllőtől, pedig az nem könnyű, mert  mindkettő h-val kezdődik, Meg van benne l is!)

Úgyhogy nincs mese, holnap majd risztani kell valami szakit, aki egyfelől olyanokat kérdez majd, hogy a felét sem fogom érteni, másfelől meg remek alkalo lesz a megszégyenülésre, hogy ilyen kis semmiségeket sem tudok megoldani. De mindegy, ma a felségterületemhez tartozó négy gépből három ment és három döglött be, viszont csak egyet sikerült újra rendes működésre bírnom, naná hogy azt, ahol csak gombokat kellet nyomkodni hozzá a billentyűzeten, meg bámulni közben a monitort. Ez mondjuk igen jól megy, ami abból is látszik,  ahogy most is épp nyomkodom a billentyűzetet, és néha nézem a monitort is, elvégre gépeljen vakon, tíz ujjal aki tud ilyet, én a két s fél ujjas, mondat végén felpillantós gépírást művelem, igaz azt magas szinten, elvégre emeleten lakom.

Haraszty István: Agyágyú (artpol.hu)

Az ilyen mindenféle-vezérelt ipari célgépekkel is jól elboldogulok, amíg gombokat kell nyomkodni, érzékelőket piszkálgtni és figyelni hogy világít-e az az izé ott hátul, vagy hogy abbahagyta-e a világítást végre. Ennél bonyolultabb kérdéseknél csavarhúzóval birizgálom a rugós akármiket, amíg a mittoménmi a helyére ugrik, esetleg vissza vagy át.
Ha viszont ez sem segít, van az embernek kollégája, aki valószínűleg kombinált fogóval a kezében született és az óvodában csavarhúzó volt a jele (nem a vodka-narancs, a szerszám), úgyhogy hármas szintű problémáknál a "Gééééézaaaa!!!" hangsort akalmazom torokból (persze a valóságban nem gézának hívják, csak nem akartam kiírni hogy tibi, elvégre személyiségi jogok is vannak a jogi tankönyvekben.), és a probléma öt perctől három napig terjedő időn belül megoldva.(Itthon viszont már oldottam meg cső-szelep problémát vízveszetékszerelő nélkül, még az alkatrészeket is meg tudtam venni egyedül, ha így megy tovább pár év múlva már tapétázom is, igaz már most is késő lenne...)

Most azonban nem ér rá még hetekig a dolog, én mra feladtam a küzdelmet, úgyhogy holnap jöjjön a szaki, az önérzetem sárba tiprása, de működjön végre az a két halom ócskavas. Tényleg, azt még nem próbáltam, hogy ráteszem a kezem, és nagyon komoly tekinettel azt mondom hogy "múkodj!", de egy próbát megér, esetleg kipróbálok valami sámántáncot, hülyébbnek már úgysem néznek tőle, de egy csavarfeszítő még megtalálhatja az optimális pozíciót tőle, no meg a lelki békéjét. Valamint az enyémet, nem mellesleg.

2017. június 12., hétfő

Ond kond? Előd álmos!

„Az Álmos Király Televíziót a médiaterror miatt hoztam létre immáron negyedik esztendeje, mert Magyarországon ugyanaz a hírszolgálat működik, mint a Rákosi-Kádár-rendszer idején. A helyzet most sokkal rosszabbb, mert akkor volt Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja, később Varsárnapi Újság, amely miatt hajnalban keltünk fel és megérte. Most mindezeket igyekszünk pótolni. Az ÁKTV minden munkanapon élő adást ad, bemutattunk az Álmos Király Akadémiáról több száz tudatépítő előadást. 106 televezízió közül egyedül közvetítettük élőben a Vérszerződés emlékünnepséget, a Petőfi-temetést és sok-sok egyéb rendezvényt. A változás mérhető, de még kevés, mert végidőben mindenki megmérettetik, és csak a legjobbak maradnak meg. Szegődj társul, vállalj részt a fenntartásunkból, telefonálj, tanulj, nyíljon meg a lelked, Égig érjen a szellemed, tarts előadást, légy a társunk, mentsük meg együtt Magyarországot! Az áldó erő amit kaptam, ellenkezőjére fordul mindazokon, akik lelkük éretlensége miatt elbizonytalanodnak, szélkakas módjára forognak. Ahogy többször bebizonyosodott, ők saját fejükre vonnak ítéletet, amitól mindenkit óvok. Ezért csak az jöjjön, akinek lelke és szíve tiszta, a magyarságért dobog, másért nem akar élni, minden lépését a Teremtő akaratának rendelte alá, azaz meghozta élete legfontosabb döntését.
A Jóisten áldjon meg minden igaz jó magyar embert!“

Semmi kétség, el fogok kárhozni az már kurvaélet. Egyértelműen érzem, hogy nem ér égig a szellemem, én még a Rákosi-Kádár féle médiaterrorban élek (mit élek? dagonyázom, tapicskolok, fetrengek), sosem keltem hajnalban a vasárnapiújságért, és asszem nem fáj Trianon. Definitíve nem vagyok magyar, már ha az Álmos Király Televízió lánglelkű működtetőjének magyarságkritériumait nézzük, nálam annyira nem lengene ki a magyarométer mutatója, hogy az helyből tíz év letöltendő hazaárulás. (Apropó, nem kell valakinek haza? Épp árulom, elég drágán mondjuk, mert hülye azért nem vagyok, nekem ugyan nem sokat ér de keresni azt szeretnék rajta. Hogy aztán jöhessen a sátáni kacaj, amit ideje lenne elkezdenem gyakorolni, csak a Háttérhatalom még nem küldte az oktató-cédét.)

Ráadásul én alávaló az ELTE-re jártam, mondhatni le se szartam az Álmos Király Akadémiát, pedig az ilyen tudományegyetemek csak agymosásban utaznak, szemben az Ősi Tudást közvetítő Akadémiával, ahol felnyílhat végre az ember szeme egy spirituális aha-élményre, és nem a norvég popzenekari értelemben. Így aztán a talmudista államcsíny társutasként elkövetett tettestársává válok magam is, persze csak míg le nem csap rám a Magyar Médiaszolgálat gyorselemző csoportja, ők már egy gunyoros HVG-publicisztikát is ízekre szedtek, bár az nem világos hogy a sós-édes-savanyú vagy a fej-tor-potroh vonalon haladva inkább. (Egyébként furcsa mód most az álmos királytól találtam el a hvg-re nem pedig fordítva, mint ahogy az rendszerint történik.) Így aztán tuti hogy én is el vagyok veszve, bár mostanában gyakran vagyok álmos, ami nagyon király, szóval lehet hogy mégis van remény, lehetek még igaz magyar, sőt Magyar, ha már a helyesírás mellőzése is a nyereg alatt puhított hátrafelé nyilazáshoz tartozik.

Az Álmos Király TV/ Akadémia/ Buborékos ásványvíz egyébként kubinyi tamás, korábbi echotévés műsorvezető és gyakorló turbóhunmagyar projektje, és olyan mérhetetlenül szórakoztató, hogy még mindig rá vagyok kattanva. Ebben persze nincs semmi meglepő, a küldetéstudatos ostobaság grafomániával és szereplési kényszerrel kombinálva pusztító erejű humorforrás, melynek élvezeti értékét direkt növeli, hogy nem vele, hanem rajta nevetünk. Pedig önmagában egy horthy-szobor avatása vagy a vérzserződés évfordulós ünnepségei nem tűnnek nagyon szórakoztató programoknak, de a tálalás olyan pazar módon trash, hogy szem nem marad partra vetett hal tőle. Szigorúan nem hádé kép, szót sem érdemlő hang, egy részeg nagybácsi által videózott  ballagás képi világa, ha néha seggre esne valaki, egyből mehetne bármelyik anyag az erre szakosodott tévéműsorokba, a kutyán áteső kisgyerekek meg a hátsókerti Jackass-imitációk mellé. De legalább nem médiaterror, ellenben tudatépítés a megfelelő irányba, amerre mindig van lejjebb, spirituális ötös metróval a rovásírásos Szíriuszra.

Ma egy barkácsáruház előtt láttam nagy zsákokat, az volt rájuk írva hogy „szarvasmarhatrágya“, de gondoltam hogy bullshit. És már megvan, miről jutott eszébe az álmos király egy fárasztó önmagamnak.

2017. június 10., szombat

Zenés felár

A kormány ösztönzi, hogy minél több étteremben, kávézóban, csárdában, vendéglátóhelyen legyen élő cigányzene, mert ez egyszerre szolgálja a foglalkoztatás bővülését, a közös zenélés és éneklés élményét és a nemzeti kultúra, identitás erősödését - írja valamelyik államtitkár a sok közül, én meg nem tudom hogy most röhögjek vagy szörnyülködjek inkább.

Amit ugyanis "cigányzenének" neveznek az ugyan hellyel-közzel még tekinthető zenének (szar zenének, hogy pontos legyek), cigánynak azonban kevéssé, hisz az nem más mint a magyarnótának titulált, népies műdal formáját öltő kulturális tömegpusztító fegyver, amit speciel legtöbbszr cigányok adtak elő, és alsó-középosztálybeli nyugdíjasoknak lábadt könnybe a szeme tőle, fél üveg kövidinka után. (Legalább is az elmúlt évtizedekben, a korábbi dzsentri hagyomány e tekintetben érdektelen, legfeljebb a fideszkádéenpé horthy-fetisizmusát lehetne rákenni, de minek.)

Már leírtam itt is, hogy ha én diktátor lennék, a magyarnóta meg az opretett az elsők között lenne a betiltandók listáján, az Iron Maiden meg a Ramones viszont énekórai anyaggá válna, mert a magyarnótánál ócskább, hamisabb, idegesítőbb giccset senki sem tudna rajzolni, de ha mégis, mire lenne az jó? Az mondjuk érdekes lenne, ha az éttermekben meg kávézókban (!) valódi cigányzene szólna, valami a nótázós rémségnél autentikusabb, bár egy latte macchiatóhoz szervírozott Amaro Drom azért így is érdekes kísérlet lenne. Mert a "jó ebédhez szól a nóta" -paradigma mégis csak a pörköltet nokedlivel tekinti jó ebédnek, de hogy ez hogy működne egy teázóban vagy egy kínai étteremben, az már kérdéses, és várakozásaink szerint igen vicces is egyben. Liu Cheng és népi demokratikus zenekara...

Én például kifejezetten rossz néven venném, ha ebédem vagy vacsorám fogyasztása közben valami prímás büntetne az asztalomnál holmi sírva vigadós nyekergéssel, az ilyesmit én zaklatásnak veszem és rendőrt hívok, valamint nem áll szándékomban 'zenés felárat' fizetni sehol, soha, semmiért.
A közös zenélés, éneklés élményével meg tényleg menjenek a francba, az maga a katasztrófa, ha valami bebaszott társaság üvöltözi a "Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat" ("Come on my dog Bodri, take your camping set!") méltán elfeledett slágert, miközben én csak a rántott sajtomat szeretném megenni végre, agyvérzés nélkül. Lehet hogy felcsútiéknál  a részeg óbégatás a nemzeti identitás része, de akkor én inkább átiratkozom írnek, az ő néies műdalaikat jóformán az egyetlenek, amiket el bírok viselni.

meselokepeslapok.wordpress.com

Még épp hogy csak kezdjük (én meg a generációm) kiheverni a Kodály-módszert,  a kulturálisan galaxisnyi távolságban lévő népdalok nyüstölését meg a rohadt szolmizálást, már pont nem álmondunk hülye kézjelekkel, erre pártunk és kormányunk a még hányingerkeltőbb nótázásból akr kulturális teljesítményt bűvölni.
Csesszék meg, ha valakinek nóta kellett eddig is meg kaphatta (például az iszonyú Dankó-rádiótól, amit az én pénzemből - is - működtetnek), ha van rá  igény csak csinálják meg hallgassák (és akkor most direkt nem írom ide, hogy de csak otthon a négy fal között, tőlem elhagyott kavicsbányákban is bulizhatnak rá), de senki ne csináljon ebből a hulladékból kultúrpolitikát,vagy ha igen támogsság a sátánista death metált is, hisz annak is van egy elkötelezett szubkultúrája, és lássuk be, egy közös fekete misénél (bakkecskeáldozattal) kevés felemelőbb van. Különösen a közös élmények, a nemzetietlen kultúra és identitás szempontjából.

Ajándékosságoskodás

Kaptam névnapi ajándékot, annak ellenére hogy a névnapom (illetve a fenét az enyém, rengeteg emberé egyszerre, és pont erről van szó: nincs benne túl sok személyes, ezért szerintem nem is ünnep) több mint két hét múlva esedékes, illetve akkorra várható a becsapódása, de a párom nem akarta már rakosgatni a csomagot, úgyhogy az egyszerűség kedvéért megkaptam tegnap. Én meg mint ahogy máshol karácsonykor szokás, egy éjszakát őrizgettem, aztán ma reggel felbontottam, mondván, a fene sem fogja magát még két hétig azzal stresszelni, mi a vihar lehet benne. Plusz épp indultam volna boltba, szóval meg kellett nézni ezért is, hogy ha mondjuk öblítő, diabetikus nápolyi vagy fürdőszobai csaptelep van benne, azokat már ne vegyek feleslegesen.

De könyvek vooltak benne. Tizenhárom darab, egyenként szerencsére nem túl vastag könyv, monokultúrás tematikával, merthogy Dr. Who mind, de legalább angolul, úgyhogy azeddogi négy ilyen tematikájú könyvből hirtelen lett tizenhét.


Ami igazán remek, de én egy ideje már nem veszek könyveket, legfeljebb ajándékba, mert nem tudom hova tenni őket, a lakásban található polcok és szekrények nagyjából vagy ruhákat vagy könyveket tartalmaznak, az utóbbiak túlsúlyával, kivéve a konyhában, ott azért főleg edényeket tartok, meg két kanalat, hátha az egyikkel épp nincs kedvem enni.
Könyvet viszont jó ideje csak könyvtárból szerzek be, azt vissza lehet vinni, és onnantól nekik foglalja a helyet a polcon, kivéve mikor a könyvtár kiárusítós polcáról elhozok egy-két kötetet, amit nem lehet otthagyni, betévedek egy antikváriumba, vagy valami középkori lovagkirály emléknapján teljesen indokolatlanul kapok egy csomót. Aminek persze örülök nagyon, a fejfájás csak később jön, de pl. az ágy alatt még rengeteg hely van, legfeljebb kilakoltatom a pormacskákat, poregereket és poregyéb állatokat.

Ez a mennyiség havi kettővel számolva kitart karácsonyig, akkorra viszont szobanövényt kérek , diabetikus nápolyit vagy fürdőszobai csaptelepet inkább, pláne mert havi kettővel számolni eleve erős túlzás. Hisz épp most hosszabbítottam meg a könyvtári tagságomat, úgyhogy a hosszútávolvasási edzésprogramom keretében onnan is el kell olvasnom rengeteg könyvet, ne vesszen már kárba a beiratkozási díj. Fizettem érte, úgyhogy kölcsönzök, olvasok,  ha beledöglök is, elvégre az olvasás az nem játék, nem léha kikapcsoldóás, az kérem kemény munka, férfias helytállás és embert próbáló kihívás, a bátrak viadala.
Csak a Puffin adhat nekem erőt és mindent lebíró akaratot!

Iskolapélda

Olyat nyilatkozott a minap a parragh nevű iparkamarai fősenki, hogy a polgármesterek nem mernek bezárni gimnáziumokat, és pedig hiba. (Ami valami közkeletű jópofaság szerint több mint bűn.)
Ha a parragh nevű lászló kilátna még a fideszes szopóálarca mögül, észrevehetné hogy az önkormányzatoknak nincsenek gimnáziumaik, amit a polgármesterek egymaguk amúgy sem zárathatnának be, de ez fel sem merül, hisz amelyik gimnázium nem állami, az valamelyik egyház közpénzkifizető-helye, úgyhogy a mondat helyesen úgy hangozna, hogy a helyettes-államtitkárok meg a püspökök nem mernek gimnáziumokat bezáratni, pedig attól a haza közismerten fényre derül. (Valamint nálunk a faluban nincs antiszemitizmus, de igény az volna rá.)

Odáig még rendben is lenne a dolog, hogy mindenkinek alkotmányos joga hülyeséget beszélni, viszont a parragh nevű egykori hidegburkoló-vállakozó sötét ostobasága ma kormányzati akarattá alakul, ez a barom meg úgy dumál bele a felsőoktatásba is, hogy simán letagadhatná, hogy valaha járt egyetemre. Ő csak a jövőbeli olcsó munkaerőt látja a mai fiatalokban, neki a kiművelt emberfőkről szóló szöveg csak valami régi hadova, ő épp a vállakozókkal kapcsolatos összes negatív sztereotípiát igyekszik saját alantas személyébe sűríteni. Sikerrel persze, parraghnál kevés ellenszenvesebb alakot látni a mai magyar közéletben, ahhoz már tényleg egy kormánypárti frakcióülésre kell bejutni. Kábé annyira kompetens az oktatási kérdésekben mint én az űrkutatásban, elvégre elég sok sci-fit olvasok, azokban meg marha sok az űrhajó. (Sőt ennyi erővel szeretném megreformálni a magyar természettudományos és műszaki felsőoktatást, elvégre hosszabb időt töltöttem el a londoni Imperial College-ben, mert elsőre nem találtam a férfivécét, mikor bementem pisilni.)

Szóval ha parragh elvtárs be akar valamit zárni, próbákozzon először a saját kamarájával, mert nemigen találkozni olyan vállakozóval, aki szerint ez egy hasznos és remek szervezet, ami sokat segít neki az érdekérvényesítésben, inkább pofátlanságnak tekintik a kötelező tagságot, és sarcnaka befizetendő pénzt, amit úgy vesznek el tőlük, hogy nem kapnak érte semmit. És ennek belátásához még gimnáziumba sem kell járni senkinek, ott ennél komolyabb dolgokról van szó.

Én például nem jártam gimnáziumba, gimnáziumot csak néhány buli alkalmával láttam belülről, azt' mégis milyen rendes nagy marha lett belőlem. Azt meg kifejezetten élveztem, hogy a szakközépben nem volt énekóra meg földrajz, mert ezeket különösen utáltam. (Mondjuk az oroszt meg a kémiát is, de ezek sajnos nálunk is voltak.)
De a lényeg, hogy azóta sem akartam bezáratni / felrobbantani egytelen gimnáziumot sem, sőt ragadozó dínókat sem engednék szabadon egy ilyenben.