Elkúria

A Kúria szerint (istenem, milyen kifejező név!) teljesen rendben vannak a kormány plakátjai, nem állítanak hamis tényeket, mert az, hogy egymillió ember akar Líbiából Európába jönni, vagy hogy Brüsszel városnyi bevándorlót akar hozzánk telepíteni, azok nem tényállítások, csak vélemények. (És ez esetben ne ugorjunk túl azon, hogy Brüsszel egy város – Üzenjük a kormánynak: Brüsszel egy város bazmeg! – és egy város nem telepít egy városnyi embert sehová. Véleményem szerint.)

Ha viszont kedvem, no meg pénzem lenne óriásplakátokra, akkor nyilván én is kirakhatnék „Tudta Ön, hogy Orbán Viktor egy hatalommániás fasz?” feliratúakat, hisz ez nem tény, ez vélemény. Mondjuk a személyiségi jogok miatt bele lehetne kötni, de tudjuk, hogy egy közszereplőnek el kell viselnie a vele kapcsolatos véleményeket, nagyobb mértékben mint másnak.

Maradna még az a kifogás, hogy a kiskorúak védelme, hisz egy óriásplakátot ártatlan gyermekek is láthatnak csak úgy az utcán. Nekik meg ugye nem lehet az arcukba tolni valami elfogadhatatlan trágárságot, mondjuk hogy „Orbán Viktor”.

De komolyra fordítva, régóta zajlik az a fajta kormányzati és bírósági jgászkodás, ami kizárólag a törvény szövegét nézni, abból próbálja kiizzadni a saját álláspontját alátámasztó érveket, és pont a törvények szellemére tesz magasról. Meg ránk.

(Uj Pétertől lopva: Abszurdisztán - Hátaztán: 1-1)

Vonat, hamár

Bocs a nem jelentkezésért, de betegség az betegség, aminek vége sincs még, de már látszik az alagút végén a fény, ami persze a szembe jövő vonat.

És ha már vonat, azért röhögve láttam a 444 képeit a Bartók Béla nevű út (azért ő ennél többet érdemelt volna) "felújításáról". Lépcsős peron, mert ha már átépítik, nem lehet egyből megemelni az egészet, húznak rá egy kisebb emeletet.

Mondjuk azt már gyerekkoromban sem értettem, miért kell a peronnak alacsonyabbnak lennie, mint a vonatnak, ha már úgy is építenek egy magas peront, ami a vonat lépcsőének aljáig ér, miért nem építik egyből olyan magasra, hogy csak be kelljen lépni? (És igen, ha valahol a mezőn áll meg, vagy ahhoz hasonló megállón, legyen tartalékban lépcső. Tartalékban, mondom...)

Sokat vonatozva Angliában, ez most sem értem. Persze, OK, ők találták fel a vasutat

Az agyar dal napja

Magyarországnak megint van egy drága közpénzből gyártatott, a felcsúti által rendelt „hivatalos” dala, ez alkalommal az 56-os forradalom évfordulója alkalmából, és pont olyan fos, mint amikor kretén popipari betanított munkások táncolták körbe a barackfát, miközben a talpuk összeért. Szerencsére arra a szemétre már senki sem emlékszik, mint ahogy jövő ilyenkor erre sem fog senki, a szokásos előadók (tényleg mindig ugyanazok az arcok nyomulnak az ilyen műpátoszos szarokban, háttérben a kórus dagályoskodik) elteszik a pénzt, a szerző úgyszintén, mi meg kínunkban röhögünk.

Egyáltalán nem értem, minek minden évfordulónak, meg eseménynek külön „hivatalos” dal, a dal az szerintem olyan, hogy csak úgy jön, vagy a nép ajkáról mint a herpesz, vagy egy szerzőtől csak mert ihlete van, a legkínosabb dolgok mindig akkor következnek, ha állami megrendelésre kell gyártani valamit. Mert az államnak eleve ócska ízlése van, a mostani döbrögiknek meg különösen, ezeknek vacak közhelyek kellenek a dalszövegbe, a zenébe meg valami langyos húgy jellegű tucatpop, tapsolós dobgéppel, és az egész előterében sasvári sándor művészúr legyen kurvára elérzékenyülten hazafias, azt meg is vagyunk. Nekem meg hányingerem van ettől a szeméttől.

Johann Sebastian Bach is írt megrendelésre zenét, csak egyfelől ő zseni volt, másfelől meg nem megúszásra játszott, ahogy a zsenik általában sem szoktak, de zseniknek az ilyen állami dalok környékén nyoma sincs. Van ez Desmond Child, pop-rock vonalon utazó beszállító/alvállalkozó, akiről mindig leírják, hogy ő már a Bon Dzsovinak meg az Eroszmissznek is írt dal (főleg mondjuk szövegeket, olyanok is), Riki Martinról nem is beszélve, de akinek a Bon Dzsovi a minőség védjegye, azzal nagyjából nincs miről beszélni.

Kínzó kérdés ugyanakkor, hogy mi is a refrén, én eddig a „Magyarország halszagú”, és az „Agyarország, orrszarvú” megfejtésekkel találkoztam, de egyiket sem érzem telitalálatnak, biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal mélyenszántóbb, a magyarság évezredes hányattatásait, ugyanakkor erejét és mindent lebíró akaratát frappánsan összefoglaló, akár csak egy Puffin-levár hirdetés.

És bár jövőre már tényleg nem fogunk emlékezni erre az inverz remekműre, nyilván jönnek majd az újabb és újabb államilag rendelt dalok (az úszó vébének már készült egy demjénrózsi-féle szörnyedvény), várom már a migráns-ellenes indulót, a focivébé-selejtezők hivatalos dalát vagy 2020-ra a Hivatalos Nemzeti Trianon-kesergőt, mondjuk Justin Timberlake előadásában. (Róla igazából nem igazán tudom ki a fene, csak a gugli által kidobott első slágerlistát pont vezeti, úgyhogy majd megvesszük őt, EU-támogatásból, naná.)

A Jeles Nap

Asszem mégsem kell elmenni népszavazni semmiképp, bár eredetileg az volt a terv, hogy elmegyek, és faszt rajzolok a szavazólapra, nagyot, piros filccel. De inkább mégse, és nem azért mert a normálisabb pártok ezt javasolják, vagy mert legalább öt percet kellene gyalogolni a közeli iskoláig, ahol faszt lehet rajzolni a szavazólapra, pedig pont egy általános iskolában ilyet művelni, legalább is csábító lehetőség.

Ámde a franc se akar asszisztálni a pártvezér és kancellár (avagy a felcsúti nem is olyan kis gömböc) hatalmi arroganciájához, így aztán nem veszek részt egy nagyjából törvénytelen és teljesen értelmetlen, de legalább aljas bohóckodásban, épp elég baj az, hogy – többek között az én pénzemből is – nagyjából tíz milliárdot szórnak el rá.

És egyébként is, október másodika jeles nap, sok mindenről kell megemlékezni akkor, ha pártunk és kormányunk el is hallgatja az e napra eső évfordulókat. Pedig 1604-ben e napon tört ki a Bocskai-felkelés, 1848-ban ekkor mondott le a Batthyány-kormány, a következő évben Klapka ekkor adja át Komárom erődjét az osztrákoknak, 1889 október másodikán rendezik az első Pánamerikai Kongresszust Washingtonban, II. János Pál pápa e napon szólal fel az ENSZ közgyűlésén 1979-ben valamint nálunk a társasházi közgyűlés tavaly pont ekkor döntött az előtér lejárólapozásáról (milyen is lehet egy lejárólap???) és a második emeleten kiégett lépcsőházi izzó cseréjéről (féléves határidővel). Valamint e napon született III.Richárd angol király, Mohandász Karamcsand Gandhi (igen, a Mahatma), Graham Green (az író, nem a színész), Avery Brooks (a Star Trek DS9-ből, meg az Amerikai história X-ből), sőt még Gordon Summer is, aki igazából Sting. A szomszéd macskájáról nem is beszélve, a nevét nem tudom, de abból ami áthallatszik valószínűleg Mocskos Dögnek hívják.

Szóval annyi sok dolog van, amiről pont aznap kell megemlékeznem, és akkor még ott van a szokásos vasárnapi takarítás, meg ebédet is kell főznöm, már ha nem elégedek meg a vajas kenyérrel. (Bár ez utóbbit igen változatosan tudom elkészíteni: vajas kenyér uborkával, vajas kenyér tormával, vajas kenyér piros arannyal,  esetleg vajas kenyér még egy vajas kenyérrel és sajttal, kethcuppal meg uborkával – ez lenne a Big McVajas.)

Vagyis ennyi dolog mellett teljesen reménytelen, hogy egy népszavazást is be tudjak passzírozni a napirendembe, de ha valami kormányzati program keretében porszívóznak és felmosnak nálam, meg hoznak egy nagy gombás pizzát (extra feltét: brokkoli), akkor be tudom iktatni a programba, és örömmel megyek el a szavazókörbe faszt rajzolni a lapra. 

Tommy

Tommy Ramone, azaz Erdélyi Tamás (1949-2014) emléktáblát, pontosabban emlékdomborművet kap egy belvárosi kapualj mellett, gondolom a szülőháza falán –írja az index. És ez jó, a Ramones valóban korszakos zenekar volt, mikor tizennégy évesen először hallottam őket azonnal belezúgtam. Amúgy semmi extra, három akkord (gitárszóló nincs!), nagyterpesz, bilifrizurák, két perc alatt ledarált számok, fejhangú kántálás ének címén, újrahasznosított rockabilly sztenderdek. És hát letépte az ember fejét.

Na most, ettől valaki vagy rajongó lett egy életre, vagy hülyén nézett ki a fejéből, hogy ezért a szarért őrülnek meg tömegek? Én például lelkes lettem az emléktábla hírétől, de már előre látom, ahogy özv. Talányos Ernőné, földszint kettő,  először bután néz rá, aztán elkezd derengeni neki, hogy ez a Ramone valami partizán lehetett a spanyol polgárháborúban, esetleg Che Guevara elvtárs (Talányosné jobboldalisága esetén: komcsi terrorista –ja,és migráns, elvégre argentinként kavart Kubában) közeli harcostársa a daliás (avagy sötét) időkből. De valószínűleg van elég fanatikus is ebben az országban, aki nem hagyja elhalványulni a zenekar korszakos jelentőségének kollektív tudatát, elég megnézni hányan mászkálnak manapság is Ramones pólóban. Fényes nappal, a nyílt utcán, és nem csak otthon a négy fal között ám!

Bár nem biztos, hogy mindenki tudja, mit is turkált neki az asszony bálabontáskor, én a múltkor a közeli szupermarkecban láttam egy Ramones-pólós pasit, akinek a kézben hordott telefonjából üvöltött valami mulatós techno (ez olyasmi lehet, amit egykor Para-Kovács lakodalmas endlösung-nak nevezett), na belőle pont nem néztem ki, hogy a Blitzkrieg Bop-ra pogózna hétvégente a Kistaknyos Bár és Grillben.

Amúgy sokan már annyira nem tudják, mi volt  punk, hogy úgy írják pank, ami legalább olyan fokú műveletlenségről tanúskodik, mintha Csajkovszkijnak tulajdonítanák a Tűzmadár-szvittet (pedig Sztravinszkij a szerző), vagy halkéssel ennék a rákot. Esetleg még ezeknél is durvább.

A naptár-módszer

Reggelente (ez nálam öt óra környéke, frissen-vidáman), amikor én még bőven pulóvert húzok a nyolc-tíz fokban, rendszeresen látok elszánt polgárokat, póló-rövidnadrág-szandál (természetesen mezítlábra, bár nekem semmi bajom a szandálzoknival) szerelésben álldogálni buszmegállókban, vagy kutyát sétáltatni nem buszmegállókban. Ők nyilván nem valamiféle lokális ájronmenek,egyszerűen csak a naptár és nem az időjárás szerint öltözködnek.

Ők azok, akik egy hirtelen jött átmeneti februári tavaszban is a sál-sapka-nagykabát vonalon mozognak, elvégre tél van még, akárki megmondja. Az ilyen lelkületű  emberek kizárólag szombaton házasodnak (pedig mennyivel bulisabb mondjuk egy kedd, ráadásul a rég nem látott rokonok nagy része sem jön el, ami jó, mert nem véletlenül láttuk őket rég: fele pénz, dupla élvezet), csak karácsonykor esznek bejglit, húsvétkor főznek csak sonkát, sőt, ezen alkalmakkor, mélységes materializmusuk ellenére elballagnak a templomba (hogy ott aztán hülyén nézzenek, hogy mikor felállni, leülni, meg miket kell ismételni).

És a naptár-módszer szerint működő egyedek (ez itt nyilván nem az a naptár-módszer, más néven vatikáni rulett) ezzel együtt sem poroszosan élére hajtogatott fafejek, a dátum-fétis mellett simán lehetnek büdösek, pecsétes atlétatrikóban, kocsmázós mulatószene-függők vagy agresszív szőrös bunkók, önmagában a naptár-fixáció nem teszi őket kiszámítható nyárspolgárrá, legfeljebb besegít szétcsúszott életüket nagyjából egyben tartani. „Főtt sonka tojással???” –vonja össze szemöldökét az ideáltipikus varacskos disznó- „Baszki, máris húsvét van?”

Vagyis a naptár módszer segít az időbeli orientációban, legalább azt meg lehet tippelni, melyik évszak zajlik a külvilágban. Ezt persze el lehetne intézni azzal is, hogy az ember kinéz az ablakon, de egyfelől az fárasztó, messze van az ablak a foteltől, meg nem egyértelmű hogy köd van, vagy csak az üveg koszos. Másfelől meg az utcán közlekedő emberek jelentős része nem a naptár-módszer szerint öltözködik, és így, a globális felmelegedés kapujában képesek össze-vissza, holmi hőmérséklet meg csapadék mentén öltözködni, szóval egyáltalán nem megbízhatóak.

Magam az esik vagy nem esik kérdést szoktam abból megállapítani, hogy a járókelők hány százaléka mászkál nyitott ernyővel, illetve megy-e az autók ablaktörlője. De sajnos ez sem megbízható, mert van az a pont, amikor nehéz eldönteni, hogy ez itt most már eső vagy még nem, esetleg fordítva, ebbe mindig belezavarodom. Nos, az ilyen határhelyzetekben az emberek többnyire egymást figyelik, hisz elég kínos egyedüliként nyitott ernyővel mászkálni az utcán, mikor láthatón senki más szerint nem esik, és elég nagy ostobaság csukott ernyővel bőrig ázni, csak mert „Ez nekik eső??? Ez lepkefing!”.

Ilyen módon  a  nyitott ernyők száma esetenként nem az esőről szól, csak a társas dinamikáról, konformitás és lázadás mikroszintű játékáról, ez a mondat meg arról, hogy vasárnap délelőtt, a porszívózás szünetében is kijöhet belőlem a szociológus. A látens szociológus.

Aki azonban indulás előtt megnézi milyen az idő, legalább is általában. Mert igazából az utóbbi időben az összes megfázást úgy raktam össze magamnak, hogy vagy a naptár-módszer szerint, papucsban és pólóban mentem le a kutyával a reggeli talaj menti fagyba, vagy csak hittem a windows-os applikációnak, ami a várható időjárás kapcsán leginkább csak a másnapi dátumot találja el, igaz azt megbízhatóan.

Relatív sztárság

Feltartóztatták egy amerikai reptéren Shah Rukh Khant (esetleg Sharukh Khant, többféle latin betűs átírás is forgalomban van), Bollywood talán legnagyobb sztárját. A dolog azért vicces, mert Indiában több film készül mint Hollywoodban, és sokszor a nézőjük is több, hisz India lakossága is bőven átlépte már az egymilliárdot (egymilliárd kétszázötvenmillió egy 2013-as adat szerint, és nyilván azóta sem lettek kevesebben, majd egymilliárddal vannak többen mint az usákok, ami azért mellbevágó adat), és a filmeket exportálják még sok ázsiai országba. Tehát aki ott sztár, az nagyobb és népszerűbb mint Tom Cruise és Mel Gibson együttvéve, pláne mert az indiaiakat nem is igen érdeklik a hollywoodi cuccok, van nekik saját, rengeteg.

Meg hát a kulturális különbségek. Aki látott már igazi bollywoodi filmet, az valószínűleg nem kíváncsi többre, nyugati ízlésnek gyakorlatilag fogyaszthatatlanok. (Mint ahogy az ölős-baszós akciófilmek, vagy vámpíros tinihorrorok az indiaiaknak.) Adott például egy Rómeó és Júlia történet, más kasztbéli fiatalok, szerelem versus tradíció, családi drámák, szóval idáig még lehetne egy Woody Allen film vagy a Hegedűs a háztetőn, de egy bollywoodi moziban énekelnek, sokat. Jó, tudom a Hegedűsben is, csakhogy itt ok nélkül. A cselekmény egy teljesen indokolatlan pontján egyszer csak dalra fakad a hősszerelmes, mögé perdül egy  népes tánckar, és később az egész átmegy egy iszonyú giccses videoklipbe, ahol sem helyszíneknek sem a történéseknek nincs köze a cselekményhez (tengerparti szirten hajukat fújja a szél, csak úgy), de legalább eltart tíz percig. És a zene is fogyaszthatatlan nyugati fül számára, valami nyúlós-nyekergős alapra visítoznak fejhangon, az egésznek annyi köze van az igazi tradicionális indiai zenéhez, mint a mulatósnak a népdalhoz, vagy a Klasszikusok Diszkóritmusban című hányingernek Wolfgang Amadeus Mozarthoz.

Ráadásul itt kötelező  happy ending, az indiai néző ezért megy moziba, nem akar naturalista drámát vagy allegorikus művészkedést látni,  neki a katarzis az, ha szerelmesek egymás karjaiba omlanak, háttérben a naplemente, opcionálisan tánckar. Ja, az fontos, hogy szex nincs. Legalább is eddig nem volt, mostanában már lazul az öncenzúra.

És eme álomvilág filmjei tökéletesen sematikusak,  sztori filmről-filmre nagyjából ugyanaz, sőt népszerű jeleneteket rendre elővesznek a későbbi filmekben is, sokszor. Egy filmes oldalon olvastam, hogy ha DiCaprio indiai lenne, minden filmjében a Titanic orrában állna, a háttérben meg Celine Dion énekelne.

És ennek a rettenetnek a legnagyobb márkaneve Shah Rukh Khan, százmilliók kedvence, akit viszont egy amerikai reptéren simán kikapnak a sorból, mint terroristagyanús elemet, esetleg potenciális drogcsempészt tudja fene, biztos csak olyan arabos fizimiskája van, hát még ha tudnák, hogy muszlim család sarja.

De hát ilyen a kulturális szakadék, otthon félistenként imádják (állítólag egy gazdag és elvakult rajongó templomot is emelt már neki), nyugaton meg csak valami gyanús alak, potenciális illegális bevándorló. Mondta is, hogy ha kezd túlzottan elszállni magától, elég ha Amerikába utazik és a bevándorlásiak rögtön visszarántják a földre.

Érdekes, a hazai celebek akkor kezdik magukat mások felett állónak érezni, ha végre egyszer Miamiba mehetnek nyaralni, szintén celeb párjukkal, meg a Blikk fotósával.

Állati elmék

Épp újraolvasom Julian Barnes Flaubert papagája című regényét (?), és  rengeteg vicces apróságot találok benne. A papagájokkal kapcsolatban például van egy remek észrevétel, ami valahogy így hangzik (illetve dehogy valahogy így, hisz itt van előttem a könyv, tehát egyszerűen csak így hangzik): „Arisztotelész és Plinius megjegyzi, hogy ez a madár rendkívül kéjvágyó, ha berúg.”

Nos ez igen vicces, mert egyfelől honnan lehet tudni, hogy a madár berúgott, hisz ki tudja mekkora az alkohol-toleranciája egy papagáknak, illetve egy bizonyos papagájnak, másfelől meg honnan lehet tudni, hogy pont kéjvágyó lesz a piától, és nem mondjuk vallási eksztázisba esik, vagy a mániás-depressziója jön elő? Oké, ha van ott egy ellenkező nemű papagáj, akire rá akar mászni, avagy feltűnően felkínálkozik neki, akkor gyanakodhatunk, de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a két jelenség között ok-okozati összefüggés áll fenn. Nem is szólva arról, hogy egy magányos papagáj gerjedelmeit elég nehéz a külső szemlélőnek észrevennie.

teluguone.com

Ennek megállapítása igazából két módon képzelhető el. Az első változat az, hogy Arisztotelész és/vagy Plinius részeg madarakat nézett jó sokszor és jó sokáig, így elég magas esetszám alapján vonhatták le a valószínűség által kellően meglapozott következtetés. Nem szép ugyan, hogy két ilyen, ma már klasszikusnak számító tudós papagájokat kukkol, de hát mindent a tudományért, az emberiség érdeke az első!

A második lehetőség ugyanakkor az, hogy maguk a papagájok mondták el szerzőinknek, hogy épp mit éreznek, szinte látjuk a jelenetet, ahogy Pityuka imbolyog az ülőrúdján és el-elakadó nyelvel azt kántálja, hogy „kéjjjvágyó vagyokkk, kéjjjvágyó vagyokkk”. A gond az, hogy ez sem lehet teljes értékű bizonyíték, hisz köztudott, hogy a papagájok alapvetően buták, Arisztotelész viszonylatában különösen, csak azt ismételgetik, amit hallottak, ez esetben viszont a gazdáik voltak kéjvágyóak, bár azt nem lehet tudni, hogy be voltak-e rúgva, miközben madaraikat ilyesféle dolgokra tanították, miként a papagájok véralkoholszintje sem tisztázott, ebben a kissé zavaros elméleti modellben.

A második hipotézis amúgy nagyon hasonlít egy Moldova-elbeszélésre (tényleg nem tudom eldönteni, hogy novella vagy kisregény, talán határeset, ezért is írtam elbeszélést),  A beszélő disznóra, aminek a főszereplője egy Józsi nevű malac, később süldő illetve disznó, nem mintha tudnám hol húzódnak a határok, lakótelepi vagyok, eleve és reménytelenül, szerencsére nem a szomszédoki értelemben, így a nap végén nem foglalom össze az élet nagy tanulságait, a kamerába nézve.

De ennyit rólam, vissza a disznókhoz, mert igen is van különbség. A főszereplő disznó eleinte csak annyit ismételget, hogy „Józsi a kurva anyádat”, ami ugyan nem szalonképes, de remekül illik egy sertéstelep miliőjébe, és mivel a gondozó szakembert Lajosnak (vagy másnak, emlékszik erre a fene) hívják, nem sértődik meg ezen, viszont kizárásos alapon kiderül, hogy a malacot hívják Józsinak. Aki nyilván papagáj módjára tanulta ezt eredeti gazdájától, hogy aztán megtanuljon sok minden mást is, gyakorlatilag folyékonyan beszélni.

Moldovának amúgy onnan jött az ötlet (ahogy azt valahol meg is írta), hogy egyik reggel hallgatta a rádiót, ahol valami agrármókus azt nyilatkozta épp, hogy valamilyen disznótápot nem használnak többé, mert a disznók túl savanyúnak találták. Ő meg elgondolkodott, ezt honnan tudhatják?

Mert azt még tudni lehet, hogy a disznók nem szeretik, mert mondjuk tíz kiló tápból megmarad kilenc vagy tíz, esetleg tizenegy, de honnan lehet megtudni, hogy pont savanyúnak találták, és nem mondjuk keserűnek, vagy túl sósnak. Az egyetlen logikus megoldás, hogy egy disznó elmesélte, másképp nem is történhetett. 

Moldova sztorija aztán gyilkos szatírába vált a kádári rendszer korrupt és kontraszelektált voltáról, de a kiinduló motívum mégis csak a beszélő állat. És ahogy a disznók el tudják mesélni, hogy a táp savanyú, a papagájok is azt, hogy két feles után rájuk jön a baszdüh, amit a széplelkű auktorok még kéjvágynak neveznek, de hát Arisztotelész (miként Plinius) nem volt sem punk, sem pszichoanalitikus, pedig bármelyikként megnéztem volna.

Csak móka és kacagás

„Muszlimokat láttak a Székelyföldön, rájuk hívták a rendőrséget” –olvasom a címet a 444.hu-n és elégedetten elmosolyodok. Igen, ez már valami, Európa egyik legostobább és feltétlenül legundorítóbb kormányzati kampánya végre elérte célját, a „mindenkit gyűlölünk” higítatlan ideológiája íme, a mindennapokban is működik. Külön pikantériája az ügynek, hogy egy kisebbség tagjai rettegnek menekültektől, egy olyan kisebbségé, melyből sokan menekültek, szöktek át a határon, egy ocsmány diktatúra elől menekülve, mint arra bizonyos kor felett még elég sokan emlékszünk.

És persze van slusszpoén is, a muszlim viseletben egy étterembe betérő család turistaként érkezett a szép tájairól, meg ööö... vendégszeretetéről híres vidékre, ezt a hibát még egyszer biztosan nem követik el.

És pont ez után futok bele egy előző napi hírbe, miszerint egy székelyföldi faluban a falunapokat érdekes, paródiának meghirdetett előadással színesítették. Konkrétan migránsvadászatot és szír menekültek kitoloncolását adták elő a vidám helyi fiatalok, olyan felejthetetlen poénokkal, mint egy „Ice Cream Syria” feliratú teherautó szerepeltetésével, finom utalással arra 71 szerencsétlenre, akik egy Magyarországról indult hűtőkocsi rakterében fulladtak meg, tavaly ilyenkor.

A falu neve egyébként Kommandó, nomen est omen, de remélem Pogrom, Halálbrigád és Kivégzőosztag nevű falvak nincsenek arrafelé, vagy ha igen, nem tartanak falunapot, megfelelni igyekezvén nevüknek.

Különben láthatnánk majd pajkos ifjakat SS egyenruhában, tréfás bevagonírozást imitálni, vagy ha már Románia, bevonulhatna a faluba a Vasgárda (vidám fúvószene, oldalt a lányok virággal integetnek), de ha az nem jó, akkor horthy miklós fehér lovon, amolyan semjénzsolt utánzatként. Hisz ezt a szírekre vadászó, vonatra tuszkolós falunapot is bírták humorérzékkel a helyiek, a tudósítások szerint a gyerekek is élvezték, Bemelegítésként nyilván legyek szárnyát tépkedték ki, kreatív kézműves-foglalkozás  keretében...

Kommandó polgármestere (ez már milyen hülyén hangzik, egy kommandónak parancsnoka legyen baszki!) persze azóta már nagyon elnézést kért, ezzel együtt nincsenek kétségeim, hogy a helyiek hogy fognak majd levélben szavazni a népi savazáson. Rosszul.

A törzsutas

Múmia néni minden hajnalban első a buszmegállóban, mindenkit megelőzve láncdohányzik a Dohányozni tilos feliratú tábla alatt. Nem az ő hibája, a táblát szimplán a szemetes-hamutartó kombó fölé szerelték, ő meg nem dobja el csak úgy a csikket, nem köztisztasági okokból, pusztán utálja a hajléktalanokat, ne szedegessen csikket a járdáról valaki, aki szakállas és büdös. Múmia néninek amúgy olyan szájszaga van a cigitől, hogy elülnek mellőle a buszon, a környékbeli  növények pedig elkeseredetten próbálnak visszabújni a földbe.

Múmia néninek meghatározhatatlan a kora, a nikotin nem végzett félmunkát arcán és hangszálain, de legalább azt sem lehet tudni, hol dolgozik, sosem szál le ugyanott a buszról két egymás utáni nap. Alkalmi beszélgetőtársaival a munkája kapcsán sokszor emleget valami szalagot, de hogy virágot köt vagy traktort szerel össze, az mindeddig homályban maradt.

Igyekszik trendi lenni, a farmerdzsekihez neonzöld Rebok edzőcipőt húz, de a táska helyett hordott szatyrára az 1986-os Quelle-katalógus egy oldala van applikálva, ami a szatyor megviselt állapotát tekintve legalább is indokolt. Ugyanakkor hülyén néz ki egy aszalt fejű öregasszony (?) egy germán csatakanca jellegű fehérneműmodellel a párizsis zsemle és cigi hordozására rendszeresített divatkiegészítőjén.

Múmia néni rendszerint Zolikámmal beszélget a buszon, bár Zolikám is tartja a szájszag-biztos távolságot, így a beszélgetés leginkább rekedt kiabálást jelent, az úri utazóközönség épülésére és szórakozására, tú in van. Így a délelőtti műszakba induló humánerőforrás pár hét után már mindent tud Múmiáék szőlőjéről, veteményeséről, macskájáról, valamint Múmia bácsi (?) hektikus emésztéséről, amit kovászos uborkával kúrálnak, csak úgy mint a megfázást, a bokaficamot és a búbópestist. A szőlő és a veteményes először furcsának tűnik egy lakótelepi környezetben, de aztán mindenkinek leesik, hogy a buszmegálló igazából a lakótelep és a családi házas zóna határán van, és mivel Múmia néni szigorúan monoton módon elsőnek érkezik, igazából jöhet a kertes házak felől is. Csak épp a neonzöld Rebok miatt mindenki valamelyik tízemeletes panelházba bírja elképzelni, már aki el bírja képzelni egyáltalán avagy ráviszi a lélek.

Mostanában arról kiabál Zolikámnak, hogy nemsokára nyugdíjba megy, bár hogy ez két hónap vagy öt év múlva lesz az nem is sejthető, egyfelől ugye a korát se tudja megsaccolni senki, másfelől meg az iskolai élményit is képes úgy emlegetni, mintha a múlt héten történtek volna.

Minden esetre ha Múmia néni nyugdíjba megy, a 23-as busz sokkal unalmasabb hely lesz, kivéve ha rutinból akkor is kiáll  majd a megállóba, felszáll a buszra, ahol a szak- és betanított munkások fogadásokat kötnek arra, aznap reggel hol száll majd le. Fapados Monte Carlo, reggel fél hat előtt kicsivel.

Házi feladatok

Én vagyok saját magam háziura, cselédje, szakácsa és mosónője, és nem, nem élvezem a házimunkát. Mosni mondjuk mos helyettem a gép, én csak annyit teszek hozzá, hogy elfelejtem hogy elindítottam, így néha pár óra párolódás után veszem ki a ruhát, de hát nem tehetek róla, ez a dög túl csendes, azt se hallom meg, ha centrifugál.

A felmosás  egyre jobban megy, de még mindig felületesen porszívózok (vagy csak nem tudok lépést tartani a kutyaszőrrel), a mosogatás viszont szép lassan kényszerbetegséggé alakult, inkább hűljön ki az ebéd, de én addig nem eszem, míg el nem mostam mindent. Aztán persze ott vannak a koszos tányérok meg a morzsás tálca, úgyhogy ebéd után a legnagyobb dilemma, hogy a fogmosás és a mosogatás közül melyik legyen az első, állok a konyha és a fürdőszoba közt félúton, de pár perc után eddig még mindig elindultam valamelyik irányba. (Ez kicsit olyan mint vécére menni, ahol én olvasni szoktam, és sokszor már azért kell szó szerint futni a végén, mert a polc előtt állva nem tudok könyvet választani... Igen, tudom, háromból tényleg nehéz, pláne, hogy az egyik még nincs kiszínezve.)

Plusz mostanában már nem szeretek főzni, egyfelől mert jól elvagyok a sajtos-uborkás szendvicsekkel meg a tojásrántottával, másfelől a főzés csak mosogatnivalókat generál, a tűzhelytisztításról már nem is beszélve, mert a tűzhely rejtélyes módon akkor is koszos lesz, ha  csak fél lábas vizet melegítek, ez nyilván valami parajelenség, magam a CIA-t sejtem mögötte. Viszont a közeli pizzéria meg egy étterem a város másik végén még biztos nincs a háttérhatalom markában, mert ha Petra valamelyikből rendel kaját, azt rendszeresen kihozzák, és többnyire időn belül. Bár a pizzéria esetében az gyanús, hogy bár mindig gyömbéres üdítőt kérünk, leginkább mást kapunk, láthatóan random módon. (Ebbe az is belefér, hogy legutóbb tényleg gyömbért hoztak, de hát minden gépezetbe kerülhet homokszem.) A rendelt kaja azért is jó, mert meg lehet enni a dobozból, így minimális a mosogatás. Viszont a tűzhely ilyenkor is egy kicsit koszos lesz, akkor is ha a pizzás dobozt be se visszük a konyhába, ez már végzetszerű, mint  Piszkos Frednél az esti késelés.

Szóval csak néha élvezem a házimunkát, illetve ritkán, és bár elégedettséggel tölt el, ha nagyjából tiszta a lakás és látszólag rend van, mindig találok egy koszfoltot, egy zoknit a fotel mögött, vagy ha egyiket sem (mert nem is akarok odanézni), akkor a kutya fingik egy orbitálisat, amitől a majdnem  tiszta és relatíve rendezett kérót dögletes bűz üli meg, de olyan, hogy a fikusz belesápad. Esetleg lehányja a szőnyeget. Én meg a házimunkáról rinyálok saját időben már vagy negyven perce, te jó ég... És a hétvégén varrtam is.

Idáig jutottam, és most már csak egy kérdés motoszkál bennem. Buzi-e vagyok?

Erőművészet

Olvastam egy remekbeszámolót a 444.hu-n  az ózdi digitális miafenéről (rendezvényközpont, meg élménypark meg hasonlók, én aztán le nem írom az egészet, tessék a linkre kattintani és elolvasni a Szily felettébb szórakoztató cikkét), és már megint elámultam. Néha van az úgy, hogy azt gondlom, már nem lepődöm meg az újabb milliárdos pénzszóráson, aztán persze dehogynem, és főleg naná.

Első pillantásra látszik, hogy itt a pénz egy számottevő része megint el lett lopva, közel négymilliárdért elég karcsúnak tűnik  gyereksarok, ami konkrétan két lyuk, meg a szórakoztató központnak kinevezett rádiósmagnó (na jó, lehet hogy rádióscédé). Meg igazán lehangoló lehet az a filmes kiállítás, ahol egyetlen jelmez vagy díszlet sem eredetei, de legalább logikátlanul vannak egymás mellé dobálva.

Hát kérem, ilyen én is tudnék csinálni, itt minálunk is akad nyilván egy-két elhagyott üzemcsarnok, azokat jól fel kellene újítani, aztán rendezni egy kiállítást. Lenne ott minden, Farkas Bertalan űrben járt bajsza,  Napóleon gyerekkori koponyája, néhány fénykép híres Turner- festményekről, minikiállítás a világ legrondább székeiről,  Szabadság-szobor legóból, összeállítás az egykori képújság legdurvább elírásaiból. Ha elég sok, elég össze nem illő, de abszolút érdektelen marhaságot hánynánk egymás mellé, minden rendszer nélkül of course, talán eladhatnánk kortárs képzőművészetnek. Lenne weblap is, vagy legalább egy fészbuk-oldal, én például havi bruttó fél milláért vállalnám is a működtetését.

A legnagyobb gáz persze az, hogy az ilyesmit lehetne jól is csinálni, csak ki kell találni, mire is akarjuk használni a felújított ipari tereket. Az ózdi Digitális Erőmű nevű dologról eszembe is jut egy másik erdőmű, ami elég analóg, de igen népszerű. Ez pedig a londoni Tate Modern múzeum, az is erőmű volt (a központi csarnokot most is úgy hívják, hogy Turbina Hall), most meg modern művészet van benne, és a látogatószám a csillagokat nyaldossa. Ebben persze benne van az is, hogy ingyenes, de a fizetős időszaki kiállításokra is sorban áll a nép. Ja, és még EU-s pénzt se  kellett lenyúlni hozzá, a British Museum felújításához (meg sok egyéb kulturális projekthez) hasonlóan az ezredforduló után készült, az újonnan bevezetett lottó bevételeiből.

en.wikipedia.org

Még egy igen komoly bővítést is végrehajtottak rajta, én mondjuk tavaly ősszel jártam arra utoljára, akkor még javában építkeztek, de az látszott, hogy az új épület bazi nagy lesz. Legközelebb megnézem, hátha ott is vannak kamu kiállítási tárgyak, mondjuk hamis festmények másolatairól készült fényképek, de szépen bekeretezve ám! Csak hogy a hülye britek meg a külföldi turisták is megtudják, milyen az igazi élmény, és főleg az igazi kultúra. (Az olyan mint a hagyma: sok rétege van. Meg büdös, és megríkat.)

tate.org.uk

Nekünk térkép e thai

Thaiföldön népszavazást tartanak arról, hogy bevezessék-e a katonai diktatúrát. Mindenki saját belátása und lelkiismerete szerint szavazhat, bár aki a diktatúra ellen kampányol, azt elviszik a rendőrök. Konkrétan ez úgy néz ki, hogy napszemüveges tábornokok kiszórták az eddigi alkotmányt, írtak egy újat, erről kell most voksolni, de nem lehet „valótlanságokat terjeszteni” róla, ami a diktátorhajlamú tábornoki szlengben az igazmondás megfelelője.

(Szerény megjegyzés: a diktatúráról persze nem is lehetne szavazni, az eleve ellenkezik a diktatúra természetével, már Rousseau is megállapította, hogy az ember nem adhatja el magát rabszolgának, mert annyira szabad,  hogy ettől a szabadságtól saját akaratából sem foszthatja meg magát. Persze Rousseau még nem ismerte a felcsúti rendszerét, nem látott még Békemenetet.)

Kérdés, hogy így akkor már minek szavazni egyáltalán, mivel az istenadta népnek nincs lehetősége választani (az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan), puccs lesz ez már mindenképpen, csak még próbálnak valami demokratikus fügefalevelet tartani a zsarnoki lófasz elé, de ez eleve reménytelen.

Nem tudom mostanában hogy állunk a nagy hangon bejelentett keleti nyitással, nekem úgy tűnik, hogy ez eddig főleg rossz arcú posztszovjet diktátorokkal való fotózkodásokban merült ki (plusz a baltás gyilkos bónuszként), de most akkor érdemes lenne erősíteni a thai vonalat, hisz annyi közös van bennünk. Vegük mindjárt a népszavazást, mely mindkét országban arról szól, hogy az éjjel-nappal a népért aggódó vezetők ugyan bölcsek, és tudnák ők egyedül is, mi a jó nekünk, de ők nagylelkűen mégis népszavazást írnak ki, hisz lelkük mélyén demokraták, a közvetlen népakarat mindenek felett állóságának rendíthetetlen hívei. Meg lopnak, és egy népszavazás egyfelől (legalább is nálunk) újabb remek alkalom a lopásra (milliárdos kampányok haverok által bonyolítva), miközben príma figyelemelterelés, csak a szavazólapokat nézzétek, a félmilliárdos kastélyom körül úgysincs semmi látnivaló.

Kár hogy nekünk csak ilyen felcsúti típusú, öltönyös-pocakos autokrácia jutott, mennyivel jobb lenne ha snájdig, sima modorú, de amúgy kegyetlen gyilkos tábornokok feszítenének a híradókban, olyan csicsás egyenruhákban, hat méternyi kitüntetéssel. Ha már banánköztársaság, adjuk meg a módját. A stadionokkal rendben is vagyunk, azt a dél amerikai tábornokok is kedvelték (a thaiföldiek nem tudom hogy vannak vele), van drótkerítés a határon, a főnöknek házi, kézből etethető kommandósok, meg ugye népszavazásunk is lesz, ami persze nem dönt semmiről, már ahogy banánköztársaságokban szokás.

Már csak az van vissza, hogy a felcsúti a parlamenti többségével örökös El Persidentének kiáltassa ki magát, jelen testalkatához és viselkedéséhez jól illene a bajusz meg a szivar. Persze lehet, hogy a monarchiára hajt, és bár király nem mer lenni, de a főméltóságú kormányzó úr megszólítást már gyakoroltatja a csicskásaival. És ha nem jön össze, még mindig meglóghat a baráti Thaiföldre.

Szex, hazugság, napilap

Olvasom, hogy új, fideszközeli bulvárlap indul, az igen színvonalas, és méltán nagysikerű ripost.hu nyomán, amolyan nyomtatott verzióként, elvégre a magyarnak nem elég a Blikk meg a Bors, kell egy olyan is, aminek a neve nem B-vel kezdődik és hosszabb egy szótagnál, régi vágya már ez sokat szenvedett nemzetünknek.

Ennek örömére gondoltam életemben először csak megnézem már a ripostponthut, milyen egy fideszközeli bulvárportál. Röviden: szar. Néhány pletyka, rablás, meg könnyű gyors vacsora mellett egyetlen témájuk van, nem nehéz kitalálni, hogy mi.

A könnyítés kedvéért címek a nyitólapról, ma:

·         Eszét veszti a nő a gyönyörtől, ha orálisan izgatod

·         Rajtol a szexolimpia! Máris kavarnak a felajzott sportolók Rióban

·         Bizarr: szexpark épült Koreában

·         Késsel kényszerítette orális szexre áldozatát a pápai rém!

·         Albérlet szexért!

·         Csábító csipke lett a a bugyi, megőrülnek tőle a férfiak

·         Még mindig brutál dögös a pucérkodó világszépe

·         „Hatalmas a testem és imádom a szexet”: egy tinderező nő vallomása

·         Hihetetlen, ezért játsszák meg a férfiak az orgazmust

·         Most megtudod, hogy mekkora a sztárférfiak szerszáma

·         A tanteremben szexelt diákjaival a perverz tanárnő, lebukott!

·         Perverz motoros tapogatja a futó nőket Rákosmentén!

·         Fogadjunk, hogy nem találod ki, hány éves ez a szexbomba!

·         Ez izzasztó! Szuperdögös képek ÉNB Barbiról

·         Szexi képével hergeli a világot a népszerű  magyar modell

·         Kibuggyant Lindsay Lohan melle, míg vőlegényével dulakodott

Az persze nem tisztázott, hogy Észak- vagy Dél-Koreában épült szexpark, az aktuális diktátorból én már bármit kinézek, és kérdéses, hogy a pápai rém vatikáni illetőségű-e, miként az is, hogy mi a frász lehet az ÉNB, azon kívül, hogy valami barbi vezetékneve.

De az igazán durva az, hogy ezen a zsúfolt húspiacon eleve letegezik az arra tévedő olvasót, mint valami pornós Ikeában, végül is ha perverz tanárnős cikket olvasgatsz művészettörténeti esszék helyett, ne várj túl sok tiszteletet kisköcsög!

Az viszont nem világos, miben áll a tényként kezet fideszközeliség, politikai hírek érintőlegesen sincsenek (hacsak nem számítjuk, hogy egy fotón Süsü a sárkány mellett egy szemüveges fószer álldogál, aki némileg hasonlít simicska lajosra, de nem ő, sőt nem is sztárférfi, így a szerszáma méretéről sem tudunk meg semmit, mondjuk Süsüéről se ...), legfeljebb a népszvazásra uszító reklámok lehetnek feltűnőek, de hát azok az ATV-n is vannak, mondjuk nekik muszáj lehajolni minden forintért.

De ha ez a fideszes bulvár, akkor hajrá, ettől ugyan senki nem lesz kormánypárti, legfeljebb az átlagnál butább, bár lehet, hogy ennek a szemétnek a fogyasztásához eleve az átlagnál butábbnak kell lenni, ez propagandának annyira hatásos mint legénybúcsún az alkoholmentes sör, de arra persze jó lehet, hogy a közeli médiavállalkozókat kitömjék egy kis pénzzel, állami hirdetések sérelmére.

És lehet, hogy ennél többre nem is akarják használni, az már a nem szándékolt következmény, avagy járulékos haszon, hogy az istenadta nép addig sem Népszabadságot olvas.

Zolimpiai reformjavaslat

Még épphogy csak megnyílt a zolimpia, máris zúdul rám minden online csatornán (a tévén nem, egyszerűen nem kapcsolok oda, a sportcsatornák úgyis egy kupacban vannak), én meg tényleg nem értem, mi jó van abban, ha hülye formaruhákba öltözött emberek tábákkal meg zászlókkal vonulgatnak, integetve. Nyilván a gyerekkori, kötelező május elsejei felvonulások csípődtek be nekem, ott is táblákkal meg zászlókkal kellett vonulni, sőt, ha jól emlékszem, integetni is ajánlott volt, bár az már akkor is ködbe veszett, hogy tulajdonképp kiknek, meg minek is.

És a hírportálok ilyen remek sporteseményeket ígérnek, hogy rafting meg strandröplabda, én főleg az utóbbit nem értem. Mert ha van strandröplabda, akkor miért nincs strandsúlylökés, strandszertorna, strandlövészet vagy strandvívás. (A strandúszást nem is írom ide, az evidens, asszem eleve van valami szabadvízi hosszútávúszás.)

De mivel én főleg csak autóversenyeket nézek, ezennel javasolnám a strandformaegyet, ahol sisakos-fürdőgatyás pilóták akadnak el autóikkal a homokban, hisz nyilvánvaló, hogy egy forma egyes gép egy centit sem megy előre homokban, vagy legfeljebb egy centit. Így aztán a verseny pontozással dőlne el, az elakadás esztétikumát avagy művészi értékét pontoznák a bírák, és ha valaki mégis halad előre valamennyit, az centinként kaphat extra pontokat. Aki üres sörösüveget és/vagy kutyaszart talál a homokban, az is.

Esetleg meg lehetne próbálni a raftingot motorokkal, az nyerne, akinek több alkatrész marad a gépéből a pálya alján, és törött csontonként plusz pontok.

pinterest.com

Illetve lehetne olimpiai sportág a ketrecharc, a K1 vagy akár szimpla kocsmai verekedés is. Utóbbinál már igazán érdekes lenne a nemzetek közötti versengés, hisz egy rendes kocsmai verekedő nem holmi laborban tenyésztett úszó vagy középtávfutó, őt az élet edzette acélossá és kissé bizonytalan járásúvá, esetében maximálisan kidomborodhatnak a nemzetkarakterológiai jellemzők valamint a zúzódásos harci sérülések. A kocsmai verekedéshez ráadásul nem kell stadiont építeni (a tapasztalatok szerint kocsma minden városban akad jókedvvel, bőséggel), nem igényel speciális, tehát drága felszerelést, csak arra kell ügyelni, hogy a résztvevőknek legyen társadalombiztosítása.

Lehetne kategóriákba sorolni az indulókat, nyilván nem súlycsoportok szerint, mert annak itt semmi értelme, de megmérkőzhetnének a focihuligánok a punkokkal, a neonácik az építőipari segédmunkásokkal, esetleg az ipari vodka és a halálfejes cseresznye hívei egymással.

Az érdeklődés későbbi lanyhulása esetén be lehetne vezetni a strand-kocsmaiverekedést is, ami nemcsak izgalmas, de szexi is egyben. Talán, valakinek.

A komédia irányai

Rá kellett jönnöm, hogy mostanában nézhetetlennek találom egyik korábbi kedvenc komédiasorozatomat, az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) címűt, nekem már nem vicces, csak izzadságszagú és igen fárasztó. Nyilván azért, mert a karakterek kábé annyit fejlődnek mint egy folyami kavics, a színészek is láthatóan egyre inkább unják, ami abból látszik, hogy a figurák egyre szánalmasabban karikatúra-szerűek, fel sem merül, hogy hús-vér emberek is lehetnének, szimpla papírbábok hurkapálcikán.

Szerintem a készítők is érezték, hogy a sokadik évadban már ócska volt az egész, de nyomták a gázt, hisz volt még nézettség, volt rá pénz, és remélték, hogy a végére csak kijön a rím. De nem, pont olyan szar lett, mint a hasonló önjáróvá váló sorozatok, így járt némileg a Jóbarátok, és persze az Agymenők is, leszámítva, hogy azon még tudok röhögni, bár egyre kevesebbet.

Úgy képzelem, hogy valahol Hollywood-alsón van egy titkos bunker, ahol napszemüveges, szivarozó alakok kikeverik az aktuális komédiasorozatot (két rész oligofrénhez egy rész jócsaj, fél rész bevándorló, egy rész párkapcsolat, egy rész reménytelen szerelem, fél rész szingliség, közös albérlet/bár/kávézó, generációsan konfliktusos szülők mellékszereplőkként etc.), aztán ha bejön, mint Dagobert bácsinak a Kacsamesékben, elkezd pörögni a szemükben a dollárjel, így nem látják, mikor kellene abbahagyni. Ezért az igazi nagy sikersorozatok nem véget érnek hanem elhalnak, rendszerint kétszer olyan hosszúak, mint amit tisztességesen meg lehetne csinálni. E tekintetben hasonlítanak egy Tamás Gáspár Miklós publicisztikára, miközben szellemi színvonaluk épp az ellenkező irányba tendál, ami elég durva, hisz TGM sem a régi már, nem mindig találja el, mi is a véleménye azon a héten.

Ja, és a South Park felmerülése esetén is azonnal elkapcsolok, nem egyszerűen érdektelen, hanem kifejezetten idegesítő mostanában, ez már tényleg az Eric Cartman Polgári Kör, fingós vicceken röhögő belterjes szekta, néha lapos aktuálpolitikai dagonyázással.

Ezzel szemben az angolok sokkal visszafogottabbak, a Little Britain asszem két évadot tartott, igaz hogy az nem sitcom volt, hanem amolyan folytatásos sketch-show, a Jane Hall pedig egy hatrészes minisorozat volt, bár az meg amolyan dramedy, lehetett rajta röhögni de attól  még ott volt az élet karcosabb oldala, pont mint a Népszínház utcában.

Vagyis a komédiasorozat, amit néznék, az először is legyen brit, ne nyúljon a végtelenségig, a karakterek fejlődjenek is valami felé és mégse legyen egy Thomas Hardy regény, azokból tíz éve kinőttem már. Igazából tíz éve is untam őket, csak akkoriban még sznob voltam, így muszáj volt  ilyeneket olvasnom, de azóta felszabadult lettem, kanállal eszem a csigatésztát, szandálban megyek a könyvtárba, sci-fit olvasok és karácsonykor felveszem a télapós, zenélő nyakkendőmet (tartalék elemem is van hozzá)!

Vagyis ehhez a  konfigurációhoz kell valami szabadszájú, gátlástalan komédia, piros emeletes buszokkal a háttérben. Mondjuk Matt Lucas és/vagy David Walliams összedobhatnának valamit, az én kedvemért, meg a BBC pénzéért nyilván.

mirror.co.uk

Huxit

Megy a vita az októberi „népszavazásról”, avagy hogy el kell-e menni rá, vagy sem. Arról az általam látogatott haza- és nemzetáruló portálokon, blogokon nem megy a vita, hogy ha elmennék igennel kellene szavazni, ez a magunkfajta gerinctelen Soros-bérenceknél úgyszólván evidencia.

Ám szerintem egyszerűen el se kell menni, kérdezzenek valami relevánsat, ami túlmutat a szimpla, hatalmi érdekből elkövetett uszításon, mondjuk hogy legyen-e macskaadó, előírják-e a kakaós csigák minimális fordulatszámát (avagy, hogy mennyit kell minimum tekeredniük) vagy hogy tiltsák-e be a napi szappanoperákat. ezek fontos, mondhatni nemzetstratégiai kérdések, melyek generációk életét határozhatják meg (különösen a macskáknál) valamint kihatnak az ország geostratégiai helyzetére is, szomszédságpolitikai viszonylatban.

Ezzel szemben a fideszkádéenpé által felböfögött kérdés a Völkischer Beobachter színvonalára zülleszti a közéleti kommunikációt (mármint a sajátjukat), márpedig egy náci hecclap színvonalán lezavart kampány után, az ostoba és felesleges kérdésükre és nem óhajtok válaszolni. Nem akarom összefideszkádéenpézni magam azzal, hogy elmegyek szavazni, nem akarok a részvételemmel hozzájárulni ahhoz, hogy ez az aljasság érvényes legyen.

Amúgy stílszerűen annyit lehet mondani, hogy az érvényesség és/vagy eredményesség nagyjából annyit számít, mint légyszar az 1936-os naptáron, az EU közös ügyeiről nem egy hazai népszavazás fog dönteni, bármit is mondanak erről pártunk és kormányunk véres bohócai.

Vicces lenne persze ha nyernének az igenek, de hát az is vicces lenne, ha látnánk a felcsúti képét egy tökön rúgás után (rajta kívül a csendes többség biztos jól szórakozna), de mindkettőre elenyészően kevés az esély. Egy ilyen szavazásra amúgy is azok mennek el főleg, akik valami ellen akarnak protestálni (lásd: Brexit), akinek nincs különösebb gondja az adott kérdésben, az inkább otthon marad és megnézi még egyszer Kincs, ami nincs című lélektani kamaradrámát. Vagy mazsolás  lecsót főz, szórakozottan.

Vagyis szerintem hagyjuk a fenébe a nép savazását, menjünk inkább kirándulni, brutálisan alacsony részvételnél ki a frászt érdekel a  nemek 90%-os, vagy bármekkora aránya? A pocakos pártvezér és kancellár majd nagyon örül, csillogó szemmel rezegteti tokáját és várhatóan megtartja élete legszarabb, legóvodásabb  győzelmi beszédét, amire az uniós vezetők formailag reagálnak valami egymondatosat, de tesznek majd rá magasról. A felcsúti még kicsit pattog, aztán lassan elhalkul, a kilépésről meg csak a különösen durva, szalonnázós-pálinkázós esték után álmodik. Olyankor nyálcsíkkal a párnáján ébred, és rögtön szembejön a valóság.

Zoo limpia

A zolimpia a legérdektelenebb és legfeleslegesebb hiszti a világon, tenyésztett, egyfunkciós de főállású sportolók feszülnek egymásnak teljesen értelmetlen tevékenységekben, hiszen attól biztos nem megy előrébb a világ, avagy nem lesz jobb hely, ha valaki két századmásodperccel gyorsabban fut le egy távot. Tisztára mint valami ló- vagy agárversenyen, csak itt műnyúl sem kell.

A zolimpia eredetileg lelkes amatőröknek lett kitalálva, de most már tényleg csak ezek a felspécizett úszógépek, evezőgépek és társaik nyomulnak, távol a mindennapok világától. Akit egy húsz éve csak kajakozó, kigyúrt kajakos motivál arra, hogy felkeljen a fotelből annak úgy kell, annak a motivációja úgyis csak két napig vagy három sörig tart, mert még az a kis próbálkozás sem lelkesedésből, esetleg spontán élvezetből jön, csak szimpla képmutatásból. Neki a zolimpiából amúgy is a pia a lényeg, a hideg sör, mint a szurkolás eszköze és motorja.

Úgyhogy marad ez a nagyon tizenkilencik századi nacionalista izé, hogy majd itt a nemzet mutatja meg önnön nagyságát, éremtáblázat, egy főre jutó aranyak, büszkeség miszerint dagadó kebel, miafrász. Nos, ennél értelmetlenebb dolgot nehéz elképzelni, mitől lesz nekem jobb, mitől leszek én jobb mondjuk egy lengyelnél, mitől leszek jobb magyar (nem ez a nemzetáruló szemüveges-liberális értelmiségi), mitől leszünk mi egy jobb ország, attól mert valaki pöpecül lóleng vagy jól lekardoz egy franciát. Észre kellene venni, hogy ez itt show business, annak minden ürességével, korruptságával (lásd: dopping) és szappanopera-jellegével együtt, nincs benne semmi nemes vagy emelkedett, azokat talán a paralimpián kell keresni, hátha ott még akad ilyesmi.

De most pár hétig ezzel lesz tele a média, még jó hogy nem azokon a csatornákon amiket nézek (a Viasatot a karácsony sem tudja kimozdítani a szokásos műsorrendből, helyszínelnek, jön Charlie Harper szenteste is, mit nekik holmi zolimpia), a neten meg simán nem kell majd rákattintani, minden felesleges dolog is elmúlik egyszer.

Addig is szurkolok annak, hogy a vízipálmám ne sárguljon el teljesen, nézem hogy nő a fű a ház előtt, ez utóbbi mondjuk nem egy sprintszám, de a Tour de France is három hétig tart, és közben tud izgalmas lenni, persze az egy gaz kapitalista nagyvállalkozás, nem egy zolimpia-szerű nemes és velejéig korrupt szemfényvesztés.

Szabadság elvtársak, szabadság!

Perszenem most rögtön, nem is a jövő héten, de a jövő hét utáni héten mindjárt. Voltam már szabadságon a nyáron, rendkívüli szabadságon (közeli hozzátartozó halála miatt), betegszabadságon, de szabadság szabadságon még nem.

Az eredeti elhatározás szerint, amit úgysem fogok betartani, ajd jól nem olvasok politikai híreket, illetve ha mégis kommenteket biztos nem. (Nem bírom, mikor egyujjas agyúak rossz helyesírással baromságokat szövegelnek, rengeteg felkiáltójellel és csupa NAGYBETŰVEL. És náluk nem a CapsLock ragadt be, egyszerűen csak írásban kiabálnak.)

Szóval az ilyesmiktől majd jól távol tartom magam, a reggeli pirítós mellé csak latin nyelvű napilapokat olvasok, mint a Legyen Meg a Te Akaratod (Fiat Voluntas Tua), már előre röhögök hogy hangzik latinul az, hogy GPS-alapú mobilaklalmazás, vagy hogy genetikailag módosított hibrid, a lényeg, hogy ne legyen benne rogánantal, az úgyis hülyén hangzik tetszőleges klasszikus nyelven.

És remélem jó lesz az idő is, valahogy kijönnek egymással a szaharai meg a sarkvidéki légtömegek, mert nálunk csak ez a kettő van, és az határozza meg az időt, melyik az erősebb éppen. Hiába no, kis ország vagyunk, helyben nem tudunk előállítani magunknak időjárást, úgyszólván teljesen importra szorulunk belőle. Szóval legyen jó idő, ami olyan hogy nem esik, csak majdnem.

Legyen jó a tévéműsor is, mostanában valamelyik filmcsatornán mindig kínaiak verekednek bambuszbotokkal és berendezési tárgyakkal, ami engem mélyen nem érdekel, ráadásul a többi csatornán meg ezzel párhuzamosan Liam Neeson néz szomorúan a megviselt fejével a semmibe, de ez is hidegen hagy. Azaz kapják össze magukat és adjanak jó vígjátékokat, csak franciákat ne, azok a vicces helyett a szánalmas kategóriában játszanak a sok ripaccsal, én angol vígjátékokat akarok főleg, amilyen elgyötört vagyok már Folytassa-filmekkel is beérném.

Ja, és hagyjanak aludni a környékbeli suttyók, azaz ne kezdjenek el az éjszaka közepén ordibálni az erkélyem alatt. Értem én, hogy párzási időszak van, és a nőstények a leghangosabban bazmegelő hímtől kérnek cigit (amiből majd bármi lehet), de ha a szabadságom idején sem hagynak pihenni, megtudják majd mennyivel jobb érzés bepanírozva, zsemle között ébredni, mint a házunk előtt üvölgeni. Én szóltam.

Kémia

Állandóan azt hallani mindenféle rossz és rosszabb filmekben meg sorozatokban, hogy akkor működik egy párkapcsolat, ha „működik benne a kémia”.

Namost:

-                    - Még jó, ha például bennem nem működne a kémia halott lennék, és legkésőbb akkor már                         működne a kémia, mikor elkezdenék bomlani, szépen csendben, ahogy a csillag megy az égen.

-                     - Apropó csillag: nem lenne élet, ergo nem lennének párkapcsolatok, ha a napban nem működne             a kémia, avagy nem menne át hidrogénből héliumba.

Ezzel együtt nem biztos, hogy egy párkapcsolathoz kémia kell, például a kémia az, amitől büdösek leszünk, és próbáljuk észrevétlenül, James Bond-i flegmával felmérni, hogy zokni vagy alsógatya. A kémia miatt lesz büdös szívünk szerelmének szája, mi meg nem merünk szólni neki, nem a kémia miatt, csak kerülnénk a felesleges konfliktusokat, és arról volt szó, hogy csinál desszertet.

Szóval a kémia dolgozzon csak a háttérben, a kapcsolati dinamikát meg hagyja mondjuk a személyiségekre, azok nem ilyen kémiai izék, például még senki sem tapasztalt büdös személyiséget, bár savas kémhatású érzelmek azért néha adódnak. De a kémiánál sokkal fontosabbak a közös élmények, mint mikor együtt tartóztatnak le minket egy anarchista tüntetésen, a közös érdeklődés a skandináv darabolós metál iránt, a fokhagymás vaníliafagyi feletti együttes értetlenkedés vagy az csodás reggel, mikor odaégett a bundás kenyér.

Ráadásul a kémiánál sokkal fontosabb a bakteriológia, különösen mivel a párkapcsolatok rendszerint testnedvek cseréjével járnak, elképzelni is nehéz azt a mikroorganizmus-karnevált, ami már egy sima moziban smárolásnál spontán kitör, hangos szambazene, őrült riszálás, fel-alá rohangálás, rasztafári egysejtűek,betépett enzim-lakók, mindenvan buli. Igazából akkor jó a dolog két ember között, ha működik a bakteriológia.

Az igazi párkapcsolat titka tehát nem a kémia, hanem (az említettek mellett) a karma, vagy a nirvána vagy a szamszara... szamósza...valami ilyen buddhista dolog, mint a szamádhi...szalonna...szalonka, szóval a izé ami a sors, meg a gondviselés meg az ufóenergia egyben, mert ezzel teljesedhetünk ki egymás létállapotában. Ez nagyon fontos, mert így lehet magasabb síkra emelni a párkapcsolatot (a bakteriológiairól) a transzcendencia felé, spirituális dimenziókkal bővítve azt, kiterjesztve a kozmikus megvalósulás irányába. Na, mondjuk ehhez azért kell, hogy működjön a kémia.