2014. október 31., péntek

Repülarepüla

A repülés az most nem is volt olyan rossz, az elsőbbségi beszálással sokkal kisimultabban várj az ember az indulást, persze a hülye vizzer rányomtathatná végre azt a nyavajás ülésszámot a beszállókártyára, de nem, szeretik futtani az utasokat. Mi meg nem szeretünk futni inkább fizetünk. Amúgy visszefelé sem vlt már busz  a terminál épületéig, most már ekkor is a szimpatikus, amerikai börtönfilmeket idéző rácsos folyosón kellett beslatyogni az útlevél-ellenőrzésig. az utasok nyilván ezt is igen megkedvelték, különösen, hogy a biztonsági őrök nem verik meg az utasokat, legalább is egyelőre. Persze lehet, hogy legközelebb ezért is pótdíjat kel fizetni, mint a Macskafogóban, vagyis szolid felárért nem kapunk két hatalmas pofont és /vagy nem ugrálnak a rakodómunkások a csomagjainkon.

Ami viszont idegesítő volt, az a visszúton előtem ülő nőszemély, aki felszállás után jól hátradöntötte a székét. Az oké hogy ezt lehet, csak nem illik (köpködni is lehet, csak gusttustalan), a fapadosok ugyanis nem azért fapadosok, mert fa a pad (az ülés az bőrbevonatú, nyilván nem luxus miatt, csak könyebb takarítani), hanem, többek között, mert sok ülést zsúfolnak be, így minimáis a lábtér. Egy hátradöntött ülés gyakorlatilag vákumcsomagolt felvágottat (na jó, a biztonsági övre tekintettel: kötözött sonkát) csinál egy magamfajta testalkatú állampolgárból. Úgyhogy lehet, mégis szerezni kellene abból a kis műanyag eszközből, amivel ki lehet ékelni az előtted lévő ülést, aztán ártatlan bociszemekkel nézni az egyre idegesebb tahót, aki szeretné szétpaszírozni a térdeidet, és nem érti, miért nem megy neki.

Valamint kiderült, hogy már egyáltalán nem éri meg a lutoni reptéren vásárolni. A boltok választéka egyre vcakabb, de legalább jól megemelték az árakat. A reptéri beszerzésnek eddig az volt az értelme, hogy addig sem kellett cipelni az ajándékba (főleg persze magamnak ajándékba, elvégre jóban vagyunk!) szánt biszbaszokat, plusz a a dutyfree-s szatyrot a léginénik sem tekintették extra kézipogyásznak. Eddig. Demost már félpercenként hívják fel becses figyelmünket, hogy egy (one, ein, uno, jedan) kézipggyászt vihetsz fel a fedélzetre, a duty freeben meg nincs is az tea, amit pont valakinek akartál hozni, ami meg van, az horror áron (tényleg ez jó név lenne: Horror Áron - tisztára, mint valami karhatalmista tömegoszlató), úgyhogy legközelébb a reptéren tényleg csak szendvicset meg üdítőt veszek. Az csak kicsivel drágbb mint a városban, és ezért a különbségért nem éri meg majonézel összekenni a frisen beszerzett bélygeimet.

2014. október 30., csütörtök

Lándön-vegyes

Na most, én kérem arra jutottam, hogy semmi kedvem bármiféle rendszerességgel írni az idei londoni kóválygásról (erre amúgy is ott a jobbik felem), úgyhogy csak címszavakban emékezem meg, ötletszerűen, de legalább az ábécé-sorrend, időrend vagy épp az elemi logika nagyívű mellőzésével. Tehát:

A kaják

A Pizza Expresst eddig is bírtuk, a kocsmai fish&chips eddig mindenhol jó választás volt (a nyolc harangról nevezett fulhami bejzliben is), tavaly óta meg van kedvenc török éttermünk is, ott idén megint hú de jót ettem.Meg végre a kedvenc indiai éttermünkben is, ami úgy volt kedvenc, hogy még sosem jártunk benne. Ám a többféle sabjival, rizzsel, lepényekkel és dhallal súlyosbított zöldség-curry meggyőzött, hogy tényleg ez a kedvenc indiai éttermem. Meg azt a némileg részeg/beszívott helyi menő csávót is, aki a kirakaton át lelkesedett kissé, a mondjuk tényleg látványos vacsoramenüm láttán.
Vagyis a helyzet az, hogy éttermeket már nem kell keresni arrafelé, megvannak a fix helyek, a többi negyvenkétezer ki nem próbált faloda meg hajtson a maradék turistákra, a Masalában amúgy is megígértem (az értékelő kérdőívükön) hogy legközlebb is náluk vacsorázunk, és egy úriember szava szent, de még az enyém is ér valamit.

Hírességek

Petra szúrta ki, hogy Catherine Tate épp kávét (vagy mit) vesz egy kávézóban/éttremben vagy hol, én meg a buszról kiszúrtam a zebránál álldogáló, amúgy elképesztően slampos (szerinte nyilván művészien laza) Stephen Fry-t. Plusz a lutoni reptéren valaki rámköszönt, hogy „Helló tanár úr!“, szóval lokális hírességnek én is jó voltam, ha csak egy pillanatra is.

A Mázlista

No, ez a Petra lészen. Mert ugye szerdán megyünk Brightonba, sétálunk jól a kötelező turista-célpont felé, ami a móló (ami egy víz fölé telepített vidámpark amúgy), és látjuk ezeket a viccesnek tételezett nyerőgépeket, némelyikből marék aprót lehet nyerni, némelyekből meg plüssállatokat halászni. Illetve lehetne, de nyilván arra megy ki a játék, hogy ne lehessen. Néztem is, ahogy egy párocska már utolsó fémpénzeit vadássza az összes lehetséges zsebéből, egy utolsó utáni utáni próbálkozásra, hátha lesz a csajnak cuki plüssállat, mikor szívem csücske odalép az általuk nyúzott géphez, és bedobja a szükséges 30 pennyt. Magamban kissé elnéző mosollyal néztem, végül is igazán apró a harminc pé, egy egészen kicsi csokit sem adnak érte, nem baj ha benyeli a markolós(mer ugye nem félkarú) rabló, sőt készítetem elő még harmincat, legyen még egy kísérlet, ha párom ettől szórakozik jól...
Ám ő elsőre, egy határozott mozdulattal kikapta a kinézett pandát, a párocska furán nézett, én meg vinnyogva röhögtem, hogy ilyen nincs is.
És másnap meg két ötfontost is talált, csak úgy, a járdán/lépcsőn... (Meg a panda után egy húszpennyst, amitől az extra nagyszemű manga-panda egyből csak tíz pébe fájt, ami nincs negyven forint sem aktuális árfolyamon.)

Who the fuck is Milly Johnson?

Ez tényleg kérdés. Kellett volna vennem ettől a nőszemélytől könyvet, de nem ment. Amit Erika felírt (kettőt, két popsláger címűt) nem leltem, pedig lelkiismeretesen bementem minden könyvesboltba, ami utamba került, de csak a teázó a sarkon címűt leltem, meg valamit, aminek nem emlékszem a címére, de benne volt hogy görl. Bíztam a Piccadiyn lévő megaméretű könyvesboltban, de ott a nevezett szerzőtől még mutatóban sem volt semmi, ám legalább vettem bíbíszís főzős újságot Marisnak, ha már ő is rendelt valamit. (Mondjuk én bírom a bíbíszít, de főzve nem biztos hogy tetszene, persze lehet, hogy az újságban mégsem a bíbíszít főzik, hanem ő (?) főz, de akkor meg minek az újság, nem lehetne rendelni inkább a kajából, feltéve hogy nem égette oda? A bíbíszí.)
Perta meg vett a interhálón dedikált könyvet, amit el sem olvas, mert angolul van, de legalább meg sem kapta, úgyhogy mehettünk reklamálni a helyi boltba, ha már arra járunk. Pontosabban én reklamáltam, mert családilag engem tartanak kommunikácóképesnek angolul, el is társalogtam az eladóval az időjárásról, tényleg igaz, ha a helyiek kínosnak érzik a csöndet, rutinból elkezdik szidni az időjárást, és máris van öt percnyi téma... (Én mondjuk közöltem, hogy épp nem esik, ergo jó idő van, különösen annak fényében, hogy mindeközben mi volt itthon.)

Brighton

Brighton remek hely, olyan mintha Pécsnek tényleg mediterrán hangulata lenne és valaki áttolná a délangol tengerpartra, majd meglocsolná jó sok esővel a tévétornyot meg belesöntené a tengerbe mólónak. Jut eszembe, a móló az tényleg jó arrafelé, klasszikus (avagy retro, esetleg vintage) vidámpark a viharos víz fölött, úgyhogy ha a legvalószínűbb forgatókönyv szerint összeszakad az ember alatt a régi hullámvasút, a szörnyethalás mellett a vízbe fulladás is reális opció lehet.
Ami meg nemvidámpark a mólón az játékterem, plüssállathalászattal és aprópénz-izélő automatákkal. Az utóbbi azt elenti, hogy sok apró megy egyelőre-hátra mozgó tálcán, a hülyék meg próbálják leverni újabb aprókkal, nyilván mindenki látott már ilyet, de remélem más sem tudja a nevét. Ja, meg volt pachinko is, mondjuk egy-kettő csak, de annak legalább tudom a nevét, de cserébe nem tudom mit csinál a mivel, mert nekem csak annyi van meg belőle, hogy egy Pogues szám címe valamint egy játék, amit már láttam távolról, a tévében. (Utánanézni meg szokás szerint lusta vagyok.)
Ráadásul Brightonban több napra való látnivaló van egy kényelmesen körbesétálható környéken, mint a helyi múzeum, a Rojál Pavilon (szerencsére rojálbébi nélkül), az egyfontos bolt, a kilencvenkilenc pennys bolt, vagy épp a méltán népszerű kilencvennyolcpennys bolt.
Meg vannak bélyegboltok is, legalább kettő, ami pont kettővel több, mint itthon.
A mólóra visszatérve: az meg angolul ugye pier, az meg mejdnem Pierre, ami legalább is gyanús, mert...

 A franciák

Idén valahogy mindenhol franciául beszéltek körülöttünk, a buszon, a boltban a reptéri vécé szomszéd fülkéjében, sőt az olaszul vagy spanyolul beszélőkről is gyakran derüt ki, hogy igazából franciák, csak elsőre hallottam félre. Ha viszont önmagában Londonban ilyen nagy a francia-koncentráció mi lehet a helyzet az egész Egybesült Kirájságban? Avagy: tessék mondani, maradt valaki Franciaországban is? Csak hogy vigyázzon  a házra, meg locsolja a fokhagymát. Borral.

Bélyegek

London mellett Brightonba is találtnk ugye bélyegoltok(at), úgyhogy komoly mennyiséggel értem haza, még bele sem dolgoztam az egészet a gyűjteméybe, pedig ma direkt korábban keltem. Van az egésznek egy ilyen svéd gyerekvers hangulata, hogy apám hozott egy kiló bélyeget és azóta nem is gyűjtöm már, blabla, de az az igazság, én bírom a kilóra vett bélyeget is. Napokig lehet válogatni, be lehet mindent teríteni még töredékes sorozatokkal, és hetekkel később is bélyegek kerülnek elő a legváratlanabb helyekről, mint a hűtő teteje vagy a buszbérletem.
És igen jól mutatnak a polcon a nagyalakú albumok, mondjuk kellet is nekik külön polcot venni. (Ez az, amikor a bélyeggyűjtés egy szint után a Praktikerben folytatódik.) Az aktuális album, jelenleg a 10-es számú, pedig ugye még nincs tele, ezért az aktuális, így aztán kell beszerezni sok bélget, hogy megteljen. Pontosan persze nem kiszámítható, mikor lesz tele, így aztán kell az új album a kimaradó daraboknak et cetera...

Boltok

Én egy átlagos hónapban összesen annyit nem tartózkodom különböző üzletekben, mint ilyenkor pár nap alatt, könyves-, teás- ajándék- és bélygboltok eőételként, de a főfogás a Tesco - Sainsbury«s -M&S Bermuda-háromszöge, ahol összesen órákra el lehet veszni, íránytű nélkül, de legalább több évi hideg élelemmel.
Mert a szendvicseknél ellenőrizni kell, hogy nincs-e benne majonéz (illetve, hogy van-e benne elég), van-e bizonyos típusú tea (nincs, nem volt, nem lesz, nem van), ráilleik-e egy homályos leírás valamelyik teára, van-e karamellás nápolyi (nincs, miért is lenne, ha mi keressük) valamint milyen poharas tészta van (ugyanolyan, mint mindig).
Plusz van még a drogéria (nem ám úgy általában, hanem konkrétan Boots, ami evidens, mert gyakorlatilag minden sarkon van egy belőlük), a Birodalmi Bőr fedőnevű szappan elsődleges forrása, egyúttal másodagos szendvicsbeszerzési-pont, és a világ legdrágább csapvizeinek lelőhelye. (Tényleg, az ember csak utólag csap a homlokára, hogy másfél font az mégis közel hatszáz forint, ami kissé erős fél liter buborékmentes nem ásványvízért, ami viszont legalább hűtött, kell is az az októberi végi őszben. Viszont a flakonját ezek után ki sem dobom, elvégre csapvízzel én is meg tudom tölteni a hotelben, a kupakja meg este jó káddugónak, amitől még ennyi év után is irózni látszik a hotel személyzete. Persze lehet hogy raknak ők dugót a fürdőszobába, csak mindig pont az előttünk lévő vendég lopja el, mert ilyet nem kapni otthon, Franciaországban...)

Porcelánok, üvegek, stukkók

Nos, korábban már az Apsley House sem volt semmi, vagy a parlementi termek csicsája, de idén is sikerült beleszaladni néhány főúri lakba itt-ott, elsőként mindjárt a Wallace Collection címűbe, ami után konkrétan mérgezést kaptam az aranyozott barokk kandallópárkányoktól, a francia porcelánoktól meg a németalföldi csendéletektől. (A kristálycsillároktól nem, azokat még mindig bírom, nagy, fejjel lefelé fellőgatott üveg karácsonyfák, csak ne vigyék túlzásba az aranyozást a fémrészeken.)
Hirtelen elbizonytalanodtam, hol is láttam az a rengeteg csendéletet, melyeken kivétel nélkül lábuknál fogva fellógatott döglött nyulak voltak, vigyorgó kutyákkal és opcionális, ám feltétlenül döglött fácánokkal. Esetleg egy kis tök gyümölcsel az állatok mellé, aranyozott keretben, kevéssé ismert flamand mesterektől.
És ha mindez nem lenne elég, egy csomó mindent meg lehetett vásárolni a múzeumi ajándékboltokban, fröccsöntött-kicsinyített formában, jellemzően mágnessel a hátukon, hogy le ne essen a hűtőajtóról. Amúgy festmények melett lehetne mást is hűtőmágnesként újrafogalmazni,aranyozott barokk kandallópárkányokat például, hisz milyen ironikusan poszt-posztmodern gesztus lenne egy kandallópárkány a hűtőn.

Hát, egyelőre ennyi, ha eszembe jut valami, még úgyis megírom, és ezt mindenki nyugodtan veheti fenyegetésnek.

2014. október 26., vasárnap

Szólásszabadság-adó?

No, megjöttem Lándönből, és látom, hogy internetadót akarnak a seggfejek, akik pár éve még az istenadta népet védték volna a szabadság ilyenforma korlátozása ellen, most meg bevezeteik. Hiába no, a felcsúti ramszesz, mint már bevallotta, nem a diktatúrát utálta, csak azt, hogy nem ő a diktátor. Márpedig ha az akar lenni, a minimum, hogy a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell az államfüggetlen kommunikációt. Ceterum censeo: Rohadjon meg Orbán Viktor, lehetőleg máma még! (Inkuzíve Putyin elvtárs; én tényleg egy skandináv típusú demokráciában szeretnék élni, brit díszlettekel ha lehet.) Rovásírjon aki akar, de nekem ne legyen kötelező, junó, boldogasszonyanyámozzon aki akar, ha engem hagynak harekisnázni. Virágozzunk mind sokfelé, mint lándönben szoktak, amiről már épp írok, coming soon...

2014. október 17., péntek

Elmúlt negyven év

Nem meglepetés e költemény. Aszongya a főpárti főminiszter az ő tokája fölött a szájával neki, hogy a cél a teljes foglalkoztatottság, meg célozgat rá, hogy ezentúl egyáltalán nem lesz segély, ha nem találsz munkát megdöglesz, vagy mész közmunkára, ha nem jut közmunka megint csak megdöglesz.

Ez a „segély helyett munkát“ populista lózung persze úgy baromság, ahogy van. Mert:

- A munanélküli ellátás nem segély a hatalom kegyelméből, hanem társadalombiztosítási elem. Amikor ugyanis az ember dolgozik, a fizetése egy részét épp ilyen célra szedi el az állam, nem véletlen, hogy ha valakinek még sohasem volt munkahelye nem is jár neki ilyen címen pénz. Vagyi, munkanélküliként épp azért jára támogatás, mert korábban mi is befizettünk abba a kasszába, amiből az akkori munkanéklülieket támogatták.

- A közmunka nem munka, hanem modern röghöz kötés, kvázi-rabszolgaság. Mert kötelező elfogadni, akár van köze hozzá az mbernek, akár nem, ráadásul a helyi kiskirályok amolyan kegyként osztogatják, illetve népnevelő/fegyelmező eszköznek tekintik. (Jellemző, hogy nem is a szociális kormányzathoz tartozik, hanem a belügyhöz, a rendőrminiztériumhoz.) Plusz egy napi nyolc, heti negyvenórás munkáért járna (a létminimumot amúgy el sem érő) minimálbér, de a közmunáért ezt sem adják meg. A közmunka ráadásul sokszor értelmetlen, és jóval drágább, mintha a bérét odaadnák segélyként - milliárdok mennek el arra, hogy fásult emberek úgy tegynek, minta csikkeket söpörnének össze a buszmegállókban, vagy leszedjék a meggyet a jegyző kertjében.)

- Teljes foglalkozatotság márpedig nincs. Nem volt, nem lesz, nem van. Olyan ugyanis elméletileg sem fordul elő, hogy adott pillanatban, adott területen pontosan fedje egymást a munkaerő-kereslet és kínálat, hogy mindenki aki épp keres, találjon valamit, ami megfelel, mindkét félnek. A gyakorlatban a teljes foglalkoztatottság mondjuk 2-3%-os munkanélküliséget jelent, ennyi puffer mindig van a rendszerben, és ekkora aktuális munkanélküliség bőven finanszírozható, menedzselhető is.

- Teljes foglalkoztatottságot utoljára a Kádár-rendszer tűzött ki célul, eredménye pedig a kapunk belüli munkanélküliség lett. Azaz mindeniknek volt állása, de nem mindenkinek volt munkája, asok zabhegyezőtől meg döglődött ia az egész állami ipar, kereskedelem, közigazgatás meg minden.

De hát mai uraink, ezek a piros-fehér-zölddel pántlikázott neobolsevikok valószínűleg épp oda, a Kádár-rendszerbe vágnak vissza, ők akkor volt gyerekek meg ifjak, érthető hát a nosztalgia, plusz az a rendszer is kényelmes állóvíz volt, igazából leválthatatlannak látszott. És fontos hangsúlyozni, hogy csak látszott. A főpárti főorbán is észre fogja majd venni, hog elmúltak a hetvenes évek és nem jönnek újra el, de addig hallgathatjuk ostoba mantráit, háttérben pártunk und kormányunk félrészeg zümmögőkórusával. Csak épp minél tovább dünnyögik maguk elé a kisdobosok/uttörők/orbánisták hat-tizenkét pontját (rezsicsökkentés, szabdságharc, keleti nyitás, teljes foglalkoztatotság etc. - fú, már én is de unom), annál durvább lesz a másnap.

A főorbánnak meg szólhatna valaki, hogy nem negyven évvel ezelőtt vagunk, ő sem tizenegy éves rövidnadrágos hülegyerek, szóval tessék már nomálisan kormányozni, a pálinkaszagú böfögések helyett.

A zebránál tolakodó néni

Hát, ez igazán új jelenség. Eddig ugye volt a néni, aki eléd áll a postán, mert nyugdíjas és siet, és egyébként is csak tizenöt csekk van nála, meg a lottóját adná fel, plusz a visszajáróért kér kaparós sorsjegyet, nem fáraósat hanem dinnyéset, komolyan olyan mintha LSD-bélyeget akarna, és lenne saját kódnyelve a pult mögötti dealerével.
Meg van a néni, aki eléd áll a buszmegállóban, először kicsit inog a padka szélén, aztán letámasztja a gurulós szatyrát a lábadra, és feszülten figyel, hogy biztosan ő szálhasson fel elsőnek a buszra, ami onnan indul, csuklós, és kábé hatan várunk rá a megállóban. Ennek gyakori alváltozata, hogy beáll a busz, a néninek gyanús, hogy nem is erre várt, ezért (miután a gurulós szatyorral gondosan eltorlszolja az ajtót) kedélyesen kiabálni kezd a sofőrrel, hogy ez a busz megáll-e a Lótetű köznél, illetve ha nem, akkor melyik igen. És az honnan indul? És az a másik megáll-e ottan, illetve messze van még onnan a Lidli, vagy az Aldi vagy a melyik van közelebb?

De ma találkoztam az abszolút nénivel ha lehet ilyet mondani, aki a címben jelzett módon tolakodott előre a zebránál! Mert neki fontos, hogy ha zöld lesz, ő lépjen le elsőnek, ez nyilván valami háziverseny lehet a szomszéd Arankával(akinek már húsz éve gyakorlatilag a „szomszéd“ a vezetékneve, előtte Konyhás Arankának hívták, mert főzőnéni volt a Gríz és Pelenka Művek üzemi étkezdéjében), hét végén összesítik, ki volt többször első a zöldnél, főútvonal duplán számít!

Esetleg siet. Esemest kapott, hogy a teszkóban most tolja ki a szakember a friss kenyeret, még meleg, a Fülzsír utcaiak meg már lesben állnak a halaspult mögött, nyilván eistandra készülnek, de ezt ő, a Vakondturha 23/b nótafája és önkéntes szomszédfigyelője ugye nem hagyhatja. A teszkó az ő területükhöz tartozik, a Fülzsír utcaiak járjanak csak a CBA-ba, az az ő oldalukon van. Durva, mikor a bandaháború elszabadul, jobb időben ott lenni, és megmutatni, ki a keményebb.

Az is lehet persze, hogy egyszerűen csak buszmegállónak nézte a zebrát, bár ehhez túl céltudatosan robogott tova, miután határozottan félrelökött két babakocsis anyukát, meg a postást. De elképzelhető, hogy egyszerűen csak haza akart érni a postás előtt, és az ilyen versenyben fontos a jó rajt.

2014. október 14., kedd

Királyság

Már jó sok éve volt, mikor röhögtem a „bulizz saját mobilon“ felütésű reklámon, ahol a telefon nem kommunikációs eszköz, hanem életstílus, laza fiatalos partyarcok fitalosan trendien fiatalos divatkiegészítője és státuszjelzője volt. Ami eleve egy baromság, hisz a szalagos magnó vagy a wurlitzer sem attól lett szimbólum, hogy egy viszonylag új technikai eszköznek számított, hanem attól a tartalomtól, melyet közvetített. Ha például a nagyi Polkás Dzsoni Csak polkázz! című felvételét nyúzta rajta naphosszat, akkor már hatvankettőben, New Jersey-ben sem volt menő. Pláne nem király, az ugye Elvisz volt, a Prézli.

A buta, maj egyre okosabb telefonok sem menők, részei a mindennapoknak, ahogy a kanál is, arra mondjuk nem csodálkozunk rá naponta, hogy hú de kúl, de ez csak azért van mert kicsit régebben találták fel, mint az érintőképernyőt. A tévét meg jóval későb a kanálnál, nem is akkora szám, nem lehet felvágni vele, hogy „nekünk van ám otthon tévénk, bebebeeee...“ Amúgy lassan már valami bazinagy plazmasárkánnyal sem lehet.

Ugyanakkor a tévét és a telefont is el kell adni valahogy, és ennek két módja van: egyfelől csicsás szarokat gyártanak, amik másfél év után tönkremennek, és vehetsz újat, másfelől az újban mindig van valami új, többnyire tökéletesen felsleges funkció, ergo menőbb. (Az új funkció amúgy a régiben is lehett volna, csak nem tették bele, mert jövőre is el kell adni valakinek az új bizbaszt.)

És persze itt a régi jó trükk, nem árut kell eladni, hanem életérzést, ez a kokakóla óta mindeniknek alaprecept. Így aztán lehet nyomni, hogy mekkora „királyság“, ha tudod hol buliznak épp a haverok. Mert ugye ezt tudnod kell feltétlenül,  ha már a haverjaid, bár kérdés, hogy akkor miért nélküled buliznak, illetve ha már igen, miért nem tudod eleve? De ez ugye csak hülye okoskodás, nem laza jófejség, a lényeg az, hogy szabadnak érezd magad attól, hogy állandóan tudatd mi van veled, hol vagy, pedig gyerekkorodban valószínűleg épp azt utáltad a legjobban, amikor az őseid  indenáron tudni akarták, hol vagy, kivel vagy és mit csinálsz éppen? Akkor ez ketrecnek tűnt, ma meg a többség vígan besétál, és királyságának teljes tudatában magára zárja a rácsot. Aztán meg pszichiátriai ellátásra szorul, ha otthon hagyja a mobilját, vagy egész délelőtt nem jön be a fészbuk. (Én meg simán itthon hagyom a szigorúan buta telefonom, és csak este tűnik fel, ha telefonálni akarok.)

De tényleg, milyen az a reklámban megidézett „totális királyság“? Abszolút monarchia? (Isten óvja a királynőt és az ő fasiszta rezsimjét!) Proletárdiktatúra? Vagy a Nemzeti Együttműködés Rendszere? Ennyire egy mobilcégnek sem kell nyalnia a hatalomnak, legalább is máma még...

Egészen ség az ügy

Szokás sokat és hangosan panaszkodni az egészségügyre, nyilván joggal, mert makroszinten minden mutató azt támasztja alá, hogy nagy a gebasz, de mikroszinten mintha működne a rendszer. Mondom én, a nagyon-nagyon korlátozott tapasztalataim alapján.

Mert az elmúlt hetekben (igazából lassan hónapokban) többször voltam nagyszüleimmel a kórházban, és meglepően flottul ment minden. (Ja igen, ez itt kisvárosban csak "a" kórház", nem kell hozzátenni, hogy Kaposi Szarkóma Mór, még jó, hisz milyen hülyén hangzik a városunk neves szülöttéről elnevezett szar kóma.) Nem halt be az informatikai rendszerük, készségesek voltak az adminisztrátorok meg az ápolók, jófejek az orvosok, semmi stresszelés meg ingerült odamondogatás, sőt, az embereket kifejezetten emberként kezelték, nem pedig tárgyként/ügyfélkódként/esetszámként.

És ez lenne a normális persze, hogy az orvos az emberrel is foglalkozon, ne csak a fülzsírjával vagy a szaruhártyájával, hisz minden szaruhártya mögött egy személyiség van, sőt a szem a lélek tükre, a tükör által meg ugye homályosan... na jó, abbahagyom, mielőtt rám szakad a közhelyplafon. Szóval a sok politikusi szólam meg a munkáslevelezők sirámaival ellentétben az egészségügyet valószínűleg nem megmenteni kell, csak hagyni normálisan működni. Ahogy nézem itt nálunk az infrastruktúra már nagyjából rendben van, még személyzet is akad, de ezt a maradékot már nem kellene elüldözni.

Erről jut eszembe, Moldova írt valami ilyesmit anno, hogy a hetvenes évekre a vasútnál csak a hülyék és a mániákusok maradtak. Elmondása szerint ez a kitétel a vasutasokat nem nagyon zavarta, legfeljebb megkérdezték egymástól, hogy te melyik vagy? És ez az a helyzet, ami semmilyen szervezetnek nem tesz jót, kórházi vonaton vonalon is itt kellene változtatni, mert személyes lelkesedésre nem lehet hosszú távon alapozni Ettől még kelemes csalódásban volt részem, bár lehet hogy a helyi szemészet/kardiológia csak hűs oázis a reménytelenség forró sivatagában... (Esküszöm, még egy ilyen mondat és felíratok magamnak valami fogalmazásgátlót, közhely és giccs ellen. Ha már egészségügy...)

2014. október 13., hétfő

Indián nyár

Az azért elég abszurd, hogy október közepén (jó, majdnem közepén) kellemesen enyhe nyári idő van. Mármint nyárinak enyhe, július-augusztusban épp ilyet szeretnék, de októberben nekem legyen csak tizenöt fok, félig felhős-félig napos idő, meg kora reggel könnyű köd lebegjen az őszi avar felett. Amely avar, nem mellesleg, költőien aranylik valamint színekben játszik, meg amit még az ilyesmi csinálni szok.

Mert ilyekor lehet viselni kényelmes pulóvereket, a nélkül, hogy a hátamon csorogna a víz, lehet inni fura izű teákat, meg kritikusan méregetni a sütőtököket a zöldségesnél, mert sült tököt csak tökéletes darabokból érdemes készíteni, a sütőben megsütve őket, mert igazából ettől lesz a sütőből sült, hogy sütjük. Gondolom így már világos.

Meg ilyenkor lehet menni Londonba. Idén tényleg nem tudom melyikünk van jobban besózva, én általában az indulás előttig flegma vagyok, aztán meg nincs kedvem idegen ágyban aludni, de idén valahogy mennék már, igazából hetek óta. Valószínűleg annyira egyhangú az életem az utóbbi időben, hogy igazán rám fér már valami környzetváltozás, lehetőleg egy másik időzónában. Emberszagot akarok a londoni metrón, öltönyös indiaiakat akarok látni a vonaton, ahogy papírpoharas kávéval nyomkodják a Blackberryt, labdakergető labradorokat akarok látni reggel a Hyde parkban, szusit akarok vacsorázni a hotelszobában, meg currys tésztát,  (meg falafelt, cheescake-et, tojásos szendvicset, jamaicai gyöbéres üdítőt, cidert, kínai rizssütit, meg félliteres tescós tejet, aminek a kupakja jó lesz majd káddugónak is... - jó, mondjuk ezeket nem egyszerre.)

De egy hét múlva már még mindig itthon leszek, viszont a nagy gurulós bőrönd mellett aggódom, hogy mit felejtettem ki, valamint hogy, jesszus, de tele van ez már megint, hogy fér majd bele a sok cucc visszafelé? Remélhetőleg addigra már sem itt, sem ott nem lesz melegebb tizenöt foknál (celsiusban, a ennyi faranheit már igen kellemetlen lenne, kelvin-fok esetén meg várhatnánk míg a jövő orvostudománya rájön, hogy lehet kiolvasztani és feléleszteni a fagyasztott embereket, és megelőzni a fogkövet), nem kell majd a bőröndbe csomagolni a pulcsit és/vagy a dzsekit, főleg visszafelé fontos, hogy magunkon vigyük, mert kell a hely a teásdobozoknak, a karamellás nápolyinak, meg a toronyórának, lánccal of course. Én mondjuk szokás szerint bélyegeket veszek majd, az meg jól elfér a kézipoggyászban is, a beszállókártyák mellett. (Mely utóbbiak egyébként tényleg beszállnak, csak nem maguktól, vinni kell őket, ami a nevük alapján azért csalódás.)

Egyszóval jó lehet még ez az október, csak az időjárás meg Indra elvtárs odafenn nézzen már rá végre a naptárra, és viselkedjen az évszaknak megfelelően. (Az amúgy igen vicces, hogy a legtöbb ember egyébként a naptár és nem az időjárás szerint öltözködik, ennyi kabátot meg sálat a járókelőkön én huszonöt fokban még nem láttam. Nyilván amolyan polgári engedetlenség keretében, öntudatosan kiállnak a globális felmelegedés ellen. Vagy mellet, amnnyiben szeretik, ha melegük van.)

2014. október 12., vasárnap

Önkormentesség

Hallgattam ma a pártszolgálati rádióban a Vasárnapi Újság című népnemzeti giccs elejét, nem mazochizmusból, csak unalom ellen, kutyasétáltatás közben.
A műsorvezető úgy vezette fel a mai adagot, hogy mivel önkori választások vannak esedékeskedni a mámai napon, ezért ma arról beszélnek majd, milyen fantasztikus dolog ha kormányzunk ön, ez a demokrácia csúcsa, valamint non plus ajaxa egszersmind. És ezt ők példákon fogják bemutatni!

Ez után jött egy tudósítás valami kis pilisi faluból, ahol két néni önként vállata, hogy beszedi az egyházi adót az beteg plébános helyett, összefogással felújították kápolnát, egy pasi meg kimentette az önkétes tűzóltók égő garázsából a motorizált fecskendőt. De speciel az önkormányzatiságról egy szó sem esett, bár ha tovább bírom hallgatni, nyilván még megtudhatom, milyen fasza kiflit sütött a helyi pék, mielőtt elütötte egy traktor.

A műsor szerkesztői - nyilván szándékosan - összekeverik az önkormányzatiságot az önkéntességgel, hisz akik ennyire hű vazallusai a Felcsútinak, azok számára evidens, hogy önkormnyzat nincs is! Az kérem a központi kormányzat meghosszabított keze, valamint izéje, amivel a csalánt verik. (Ennek érekében a Főpárt egyébként meg is fenyegetett minden magyar települést, ha fejlesztési pénzt akarnak, a nekik kedves jelöltre húzzák az ixet. Mert ugye ők szépek, okosak, alkalmasak, meg kell nekik a pénz és a pozíció, egyébként is a Marika, a Lajos nővére tudják, unokaöccse is köztük van.)

Az önkormányzat túl sokszor jelenti azt, hogy helyi hűbéreseinkenek is kell valami, akik aztán a feudális logika mentén, maguk is igyekeznek lokális hűbérurakká válni. Vagyis sok polgármeseter amolyan döbrögi-féle, ő mondja meg ki hal éhen hamar és ki később, utóbbiaknak ugyanis juttathat közmunkát (amiért a létminimum felét fizetik), néha a saját gyümölcsösében vagy fatelepén. Hisz helyben ő a nagy almatermesztő és a főpárti faszállító.

Egy VÚ-típusú, végtelenül szervilis műsorban erről nyilván nem beszélnének, meg ugye az egyszerűvidéki-dolgosfalusi nép nem is akar erről hallani. (Tényleg, mutasson már valaki egy egyszerű vidéket, lehetőleg olyat, ahol csak falvak vannak, és mindenki dolgos, de nem bonyolult városi módon, hanem olyan egyszerűen.) A pénz és hatalom kérdéseibe ne lásson, és főleg ne dumáljon bele minden jöttment (rezsicsökkentés és kussojá! értve vagyok?), a nép az csak járjon misére meg hímzőkörbe, meg rezsifórumra nyilván. De ezzel a hozzáállással nincs miről tudósítani az önkormányzatok kapcsán, maradnak a nénik, meg a plebános úr...

2014. október 10., péntek

Emeletek elmélete

Ép most futottam bele ebbe a cikkbe: http://cink.hu/a-jovo-temetojet-lathatjatok-1644324475 és igen remek ötlet, vagy igen bizarr, nézőpont kérdése, de hát nyilvánvaló, hogy mivel egyre régebben vagyunk egyre többen a Földön, egyre többen vannak a halottak is.

A briteknél márpedig nem lehet a sírhelyeket újrahsznosítani, elvégre mi van, ha a keresztényeknek van igazuk, jön a feltámadás, a halotak maradékainak meg hűlt helyük, szóval mindenki marad ahová temették, és nem teszik ki mondjuk 25 év múlva, hogy más is fekhessen ott egy kicsit. Így azonban megtelnek a temetők, újaknak meg nem feltétlenül jut hely (hisz parkolni meg strichelni is kell valahol, hogy csak két fontos közterületi aktivitást említsek), marad a "négy koporsó egymáson" módszer, ami az emeletes buszok hazájában nem is olyan meglepő gondolat. (Ez persze azt is jelenti, hogy az egymásra temetettek egy esetleges feltámadáskor kénytelenek lennének fordított sorrendben támadni fel, vagyis a később meghaltaknak egy kicsit több jutna az örökkévalóságból, már ha az örökkévalóság vonatkozásában egyáltalán van értelme néhány percen/órán (tényleg, ez meddig is tarthat?) vacakolni.

De a buszok, a lakótelepi házak meg a temetők után máshol is lehetne a vertikális terjeszkedéssel spórolni. A kórházakban pl. lehetnének emeletes ágyak, az iskolákban emeletes padok, az alsó és a felsőházat is egymásra tolhatnák a parlamentben, ha már így hívják őket (igaz, csak magyarul), sőt a high church - low church anglikán kettőssége is implikálná az emeletes templomokat, a legtöbben úgyis elég nagy a belmagaság. Az emeletes metró nyilván nekezebb ügy, de az emeletes járda műszakilag egyszerűbb, ráadásul az ember már két sarokkal korábban felmehetne az első emeletre, így mikor célhoz ér, nem kellene lépcsőznie. De a csúcs az emeletes lift lenne, ami egyszerre két szinten áll meg, sőt egy ötemeletes épületnél lehet ötemeletes lift, így annak meg sem kellene mozdulnia, rengeteg energiát spórolva ezzel. Mindenki ott szállna be, ahová menni akar, és rögtön ki is szállhatna, így ez a lift klauztrofóbiásoknak is remek lenne.

És persze működne mindez horizontálisan is, lenne mondjuk Kaposvártól Dombóvárig érő személyvonat, ahol egyszerűen csak az első kocsiba kell átsétálnunk, vagy egy Szántódtól Tihanyig érő komp, nulla fogyasztással. Vagy egy kurva hosszú, Budapest-London kifutópálya, egy kétszáz kilométeres repülővel , így aztán elég lenne napi egy járat, amit az összes légitársaság közösen üzemeltetne, és az is utahatnának rajta, akik félnek a repüléstől.

A temetőkre visszatérve: a britek meg inkább hamvasszanak, amúgy is írva van, hogy porból leszünk porrá, csak így kicsit gyorsabban, ami viszont helytakarékos. A családokat például össze is lehet önteni, így egymás közelében maradhatunk addig, míg az Úr szétválogat minket, elvégre egy mindenhatónak ez igazán nem lehet gond. A probléma csak az, hogy ez is legalább annyira bizarr, mint a sok koporsó egymás tetején, sőt, belegondolva talán még inkább az. Még szerencse, hogy a léleknek csak időlegesen van köze a testhez, és ha lelép, ez utóbbi már tényleg csak egy adag szerves anyag, a miél benne, az már leginkább csak bakteriális szinten. Szóval a derék britek nézenek csak Indiára, nekik ez a temetősdi egyáltalán nem gond, bár a világot sem pont úgy látják, mint a legtöbb nyugati

A múlt folytonosan változik (csak a jövő biztos)

A jobboldali médiumok rendszeres fogyasztója vagyok, főleg a hardcore fidesz-nyalást kedvelem, egyszerűen felhőtlenül röhögök azon, ahogy Magyarország legnagyobb szektájának tagjai azonnal és gondolkodás nélkül képesek felülírni tetszőlegs korábbi véleményüket, ha a Főnök ilyen irányban böffent valamit. Ez olyan igazi Orwell-paródia, az 1984 tragikomikus feldolgozása. Mert ugye a regényben egyik hétről a másikra már nem is Eurázsiával, hanem Keletázsiával állunk háborúban, de onnantól mindenki úgy tudja, hogy mindig is Keletázsiával álltunk háborúban

Itthon meg mindenki úgy tudta, hogy Putyin egy volt KGB-s, posztkomcsi diktátor, Gyurcsány meg hazaáruló, mert leáll vele holmi gázvezetékekről tárgyalni, most meg a fidesz-fanok úgy tudják, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics a legnagyobb barátunk, és  Főtábornok mindig is vele akart gázvezetékezni, sőt atomerőművet is csak a ruszkik tudnak nekünk építeni. (Az amerikaikat ugyanis utájuk, valójában mindig is utáltuk, cserben hagytak minket 56-ban, a franciák meg ugye megcsinálták sérelmümkre Trianont - azt amúgy tényleg ők csinálták, hisz az egy kisebb kastély Versailles-ban - egyszóval egyik sem építhet atmerőművet nálunk, nem is tudnak olyat, sőt soha nem is tudtak, pont.)

Plusz ugye a luxusbaloldal limuzinszocialistái, a szijjártópéteri definicó szerint, kaviárt szabálva szívják a vérünket, vagy vért zabálva a kaviárunkat, de a derék (népben-nemetben gondolkodó, keleti nyitó, polgári-keresztény értékrendet felvállaló) rezsiharcosok százmilliós vagyongyarapodásai teljesen rendben vannak, elvégre egy miniszter vagy polgármester nem lakhat egy vacak sorházban, sőt nem lakhat pusztán egy házban, kell neki néhány, ez persze sokba kerül, meg ugye a rezsi (bár azon speciel elég nagyot nyerhet), meg ugye a család is kidolgozza a belét érte, de ők hősiesen meghozzák ezt az áldozatot, hogy a zemberek vezetőiként méltóak legyenek a kétharmados bizalomra. Az meg ugye saját uszoda nélkül nemigen megy

De mostanában a „jobboldali“ (nem konzervatív, hanem nacinalista-bolsevik-populista) politikusok, meg rajongóik, már nem csak sokat akarnak maguknak, hanem igazából mindent. Egyre többször merül fel ugyanis a gondolat, hogy ellenzék nem is kellene, vagyis hogy van pofájuk egyáltalán lenni? Hisz megvan már a tökéletes Isteni Mester, a stadionépítő, nemzetegysítő szabadságharcos, aki csak évszázadonként egy születik, lassan kész a tökéletes rendszer, ezek meg csak áskálódnak meg rombolnak, a kakán is csomót keresnek, meg sírnak, hogy nem lophatnak, illetve, hogy nem ők. Innen aztán már logikus, hogy a fideszes néni egy rádióműsorban háborodik fel azon, hogy egy ellenzéki polgármesterjelölt az utcán kampányol.

És tényleg, hogy jön ő ehhez? Egyáltalán, micsoda pofátlanság már, hogy egyáltalán van ellenzék, és még a választásokon is elindulnak, a helyett, hogy csendben meghúznák magukat, és örülnének, hogy nem lógnak a lámpavason. De ezek elindulnak,és van pofájuk kampányolni, mintha legalább is demokrácia lenne, pedig csak egy igazság van, ezért csak egy párt kel, aki ezt képviseli, azt annyi.
De legalább a lelkes kormánypárti demokraták arról is büszkén beszámolnak, hogy ők bizony letépkedik az elenzékiek plakátjait, ne rondítson már bele a sunyi képük a közterületekbe, meg begyűjtik az ellenzéki szórólapokat és kidobják vagy eltüzelik őket nagy tételben, a műsorvezető meg lekesen ecseteli, melyik szórólap ég jobban. És ezen az egészen felhőtlenül jól szórakoznak. Hát, csak gratulálni tudok ehhez a mélyen demokrata mentalitáshoz, de mióta a plurális demokrácia nagyobb dicsőségére teleplakátolták az országot azal, hogy „csak a fidesz!“ (ami persze egyenes következménye volt annak az axiómának, hogy ők a haza, az meg nem lehet elenzékben), nagyon mást nem is lehet várni tőlük.

Úgyhogy vasárnap elmegyek szavazni (against all odds) ésszavazok bárkire, aki nem a főpárt jelöltje,nem azért mert húde támogatom a jelenlegi balfaszellenzéket, csak kifejezném ellenérzéseimet. Plusz esetleg rajzolok egy pöcsöt a főpárti jelölt(ek) neve mellé, azt hiszem ettől még nem lesz érvénytelen a szavazat. Ennek még utánanézek, de szerintem működik, hisz ugye virágot a virágnak...

2014. október 3., péntek

Októberfeszt

Végre jó az idő, azaz 15-16 fok, borús-ködös, és bár sokan utálják, nekem kész felüdülés a nyári kánikulák után. Persze sokan panaszkodnak, hogy nem is volt igazi nyár,pedig szerintem még sok is volt belőle, pocsékba megy minden nap, mikor ronggyá izzadom magam, és napi három pólót fogyasztok, azintenzív folyadék-kiválastásból kifolyólag. A nyáron néha már azt hittem klimaxos vagyok, megjöttek a hőhullámok, aztán mégsem. (Volt amúgy három, lábon kihordott infarktusom is, orr-rákom ami azóta elmúlt, és legaláb kétszer akart megmérgezni a CIA/KGB/Moszad, romlott sajttal.) De végre itt az október, egyik kedvenc hónapom, mikor kiderül végre, hogy volt hőhullám, csak épp külsőleg, ahogy eltűnik a párás meleg, és jön a megnyugtató nyálkás őszi hűs, mindjárt jobban vagyok, sőt a kedvem is jobb.

Ennek persze ára van, elsősorban a nátha, amit viszont jól tudok kezelni kamillateával, vitaminokkal, meg azal, hogy igyekszem nem tudomást venni róla, hátha a bacilusok is sértődősek. És mikor átesem végre a rendes, ütemezett őszi náthán felhőtlenül élvezhetem a felhős időt, plusz nemsokára lehet megint színes őszi leveleket fényképezni, ami jó az idegeknek, meg székrekedés ellen is. (Mert ugye sokat kell mászkálni a városban fel s alá, igazán színes leveleket keresve.)

A kutya is egészen feléledt, a meleget ő sem tolerálja jól, tűző napon sétálni talpig fekete (néhol már erősen őszülő) bundában csak akkor jó, ha egyébként a hőmérséklet nem megy a lélektani határnak számító tizenöt fok fölé.

Plusz ősszelehet hordani szekrényszagú pulóvereket, melyekből tavaszra persze kizellőzik a szekrényszag, így mehetnek is vissza a szekrénybe a következő októberig, meg lehet inni furcsa teákat, állítólag kifejezetten a hűvös időre konstruált ízekben. Az eddigi legbizarrabb a szilvás-vaníliás volt, ehhez képest a citrusos-csipkebogyós-fahéjas szokásosak már kifejezetten unalmasnak hatnak, de érdeklődéssel várom a málnás-fehérborsos, az epres-puncsos-mustáros vagy a korianderes-mentás-currys teákat, esetleg kipróbálom még a kakaót Erős Pistával.

Viszont nem tudok mit kezdeni a szekrényben található citromos sörökkel, az kifejezetten nyári ital, mit legyen vele ilyenkor? Melegítve ugye túlzottan hányásízű, tavaszig ugyan eláll, de nagyon poros lesz, úgyhogy mégis inkább megiszom, patogtott kukori mellé, a tévé előtt, ahogy azt kell.

2014. október 2., csütörtök

Miért nem bírom a sztendaposokat?

Mert nem humorosak. Már eleve az elnevezés is taszító, ez magyarosítoott angol, rémes ragozott szerkezetekbe foglava. („Mentem falunapra sztendapolni. A műselyemgyár céges buliján nyomtam egy sztendapot. Ő is egy ismert sztendapos“
Aztán ott vannak a magukat humorosnak gondoló sztendaposok, akik nem viccesek, vagy csak nagyon kocsmai, nagyon maligánfokos szinten, de ez meg az a fajta humor, ami másnap már fáj, és szégyelljük, hogy egyáltalá röhögtünk rajta.

:A magyar mezőny egyébként majdnem egyenletesen szörnyű (kivétel. Kőhalmi, Bödőcs, azt ennyi), mondjuk pl.az angol is elég egyenetlen (legalább is ahogy a BBC-n látom), de arányaiban mégis több a jó előadó, akinek van karaktere, sztorijai, plusz még színpadképes is.

Ezzel szemben az átlag magyar sztendapos eleve fapados kiadás. Legrosszabb esetben ő maga is jót röhög a viccein, ha szerencséje van nem csak ő, de ha véletlenül nem magát szórakoztatja, akkor sem bízik a közönségben. Vagyis igyekszik eleve orientálni őket, emfatikus gajdolással jelzi mi következik:
- Most poén jön: „Figyejjé, figyejjé má!“
- Most poén volt: „ Hallod?? Ilyet???“
- Most poén van: „Hát mondom, ez nagyon durva!“
- Lesz még nagyobb poén mindjárt: „Várjávárjá!“

És ha mindez nem elég, el lehet eljteni néhány diszkréten félig lenyelt bazdmegeg, kurvaanyát, seggpicsafaszt, azon az úri közönség mindig önfeledten röhög. Lehet aztán még pálócosan beszényi ál-sálgótárjáni kiejtéssel, ez egyúttal cigányvicceknél is működik, kiegészítve a „tezsvérem, more, devlá“ kifejezések random használatával.

És tényleg ennyi a forma, ennél több stílusbravúrt nem várhatunk, de legalább a tartalmi elemek is szánalmasak. A legfontosabb témák (sok évadnyi ún. kabaré végighallgatása után):

- Nagyon részeg voltam valahol a múltkor/ valaki más volt nagyon viccesen részeg, valahol a múltkor.
- Voltam buliba, ahol nagyon részeg voltam, másokkal.
- Disznót vágtak tahó falusiak részegen, esetleg hülye városiakkal.
- Elutaztam valahová külföldre, de semmilyen nyelvet nem beszélek (a magyart is alig) és nagyon vicces volt, ahogy a helyiek hülyén néztek. Meg el is tévedtem.
- Gyerekem született, sokat szarik és megeszi a kutyakaját is.
- Én is sokat szarok, múltkor beragadtam a vécébe otthon/a plázában/ a repülőn, még papír sem volt!
- Iskolába ment a gyerek, nekem meg a harmadikos matek sem megy, ez vicces.
- Híres vagyok, megismernek az utcán, mióta vagyok a tévében/rádióban.
- Minden celeb hülye, a kertévék műsora szar, nem nézem, de mindent tudok róluk.
- Karácsonykor felgyújtottam a fát, húsvétkor a nyulat, a kettő között meg vicces prosztatavizsgálatokra jártam...

2014. október 1., szerda

Újgazdagodom

Töredelmesen be kell vallanom, hogy én  indokolatlanul sokat gazdagodtam az elmúlt négy évben, nekem ráadásul családi kölcsön se kellett hozzá, én simán egy tisztességtelen ám pitiáner alak vagyok, még külügyminiszternek is jó lennék.

Először is, három éven belül már másodszor vettem akciós laptopot a teszkóban, mert a helyett, hogy becsületesen kapálnám pitymalattól napnyugtáig a cserepes virágokat, ilyen „számítógépek“ előtt rohadok sokat, a kozmopolita intereten is lógok, ami a bűn előszobája, pláne, ha az ember nem jár vasárnapi misére, mint ahogy én se.
Van egy hatalmas, tövbb, mint ötven néygzetméteres lakásom, fűthető (!) fürdőszobával (benne kád!) - na ez konkrétan családi ajándék volt anno, de azóta tényleg mindent magam loptam össze.

Összeharcsoltam egy bélyeggyűjteményt, luushobbiként egzotikus hűllőket (na jó, hüllőt, egy ékszerteknőst) tartok, és évente egyszer luxusutazok Angliába. (Bőrülésben terpeszkedem a repülőn, hetijeggyel flancolok a metrón, a Hyde park mellett egy exkluzív olcsó hotelben szállok meg és többször is étteremben étkezek, a londoni árak mellett! Meg vásárolok is dolgokat!)
Karácsonykor különösen jellemző rám a hivalkodó rongyrázás, három (!) műfenyőm is van, ráadásul mindháromra jut a díszekből is, plusz legalább kétféle szaloncukrot veszek. Meg zseléset! És a díszekből még így is kimarad néhány, annyit halmoztam fel az évek allatt, féktelen mohóságomban.

De legalább nincs ízlésem, szürke nadrághoz húzok barna zoknit, leopárdmintás luxuspléddel takarom le az ágyamat, ami nagyon prosztón mutat a levélmintás szőnyeghez képest, régen kedveltem Fábry Sándort (bár ma már undorodom tőle), és kanálal eszem a tarhonyát.

Viszont buta is vagyok, valamint agresszívan műveletlen, de annyira, hogy azt se tudom, hogy lehet pont agresszívan műveletlennek lenni. Ostobaságom viszont önhittséggel párosul, szívesen oktatok ki bárki bunkót, aki nem tudja, hogy Törökország fővárosa Isztambul (Konstantiné meg Nápoly) vagy hogy Nelson admirális Napóleont győzte le a Waterloo pályudvaron, ahogy az ABBA nevű novég zenekar is megénekelte.

Így aztán nem csoda, hogy azt sem tudom mennyi pénz van a bankszámlámon, néha előfordul, hogy hatjegyű számokat kellene megjegyezni, az meg ugye kinek menne, mondjuk egy Ejnstejnen kívűl, de úgy hallottam, ő már meghalt. Ettől persze szeretem, ha van pénz a számlámom sok, úgyhogy eladó a lakásom, 167 millióért elvihető, kis felújításra szorul, de a konyhába még be lehet suvasztani egy zuhanyfülkét, ha valakinek kevés az egy fürdőszoba.
Plusz ugyanitt államtikkári állást is vállalok, ott most úgyis van üresedés.