2011. december 28., szerda

Sunny side of the street – Lándön pozitívan


Nos, Londonba menni igen jó. Egyfelől az ember addig sincs itthon, meg nem kell munkába mennie (ezért sem  lenne jó ott dolgozni – más miatt persze igen), másfelől meg London talán a legszabadabb hely ahol az ember lehet.
Ott tényleg mindenki úgy öltözik, viselkedik, abban hisz és azt eszik amit akar, ehhez a lehetőségek meg a tolerancia is adott. Nyugodtan lehetsz vegetáriánus, színes bőrű, zsidó, vadakat terelő lányanya, senki nem fog megszólni, viszont találhatsz hozzád hasonló társakat vagy épp kedvedre való éttermeket.
És Londonban mindenki beszél angolul, ami azért jó, mert én meg más nyelvekből sokkal bénább vagyok. Ráadásul gátlástalanul lehet használni is, mert az ottaniak nagyobbik részének sem anyanyelve, akinek meg igen, az már rég hozzászokott a számtalan akcentushoz. És persze ez a multikulti hely kellően kaotikus, minden szempontból: kaotikus például a közlekedés, de közben prímán működik, valahogy mindig eljut az ember oda, ahová indult. Mert itt is a kommunikáció a kulcs, Londonban mindent időben megtudhatunk, akik a várost működtetik, egyszerűen fontosnak tartják, hogy a helyi meg a turista is képben legyen. Hol érdemes enni, milyen kiállítások nyíltak, mi a színházműsor, hol lesz útlezárás, melyik metróvonalat zárják le felújítás miatt a hétvégén, és ezer hasonló dolog jön szemben percenként az utcán a buszon az aluljáróban.
No meg London, amellett hogy multikulti, hozza a hagyományos angol hangulatokat. Persze vannak a történelmi látnivalók, de az igazán jó az, hogy például bármelyik kocsmába beülhet az ember, az biztosan egy jó hely lesz, a kellő miliővel, ebben egyszerűen nem tudnak tévedni. Vagy a viktoriánus hangulatú utcák, amik akkor is eleganciát sugároznak, ha fényük épp megkopott, mert mondjuk ma már főleg bevándorlók lakják a negyedet. Vagy a mesés parkok, meg az a derűsen nyugodt élet, amit a helyiek bennük/általuk folytatna. (Tényleg, ha kisüt a nap és nem fagy, a derék londoniak már vonulnak is a parkokba, döglenek a csíkos nyugágyakban vagy fociznak/kutyát sétáltatnak/madarat etetnek/piknikeznek.) Vagy a piros emeletes buszok meg a fekete taxik, amik ma is pirosak és emeletesek és jobbára feketék. (Mert a taxik már nem mindig, láttunk már barbirózsaszínt is, meg mekdonáldzosat.)
És Londonban lehet a legjobbakat enni, a világ összes konyhája adott, és ott lehet a legjobb lemezeket bevásárolni, beleértve a legjobb brit sorozatok DVD-it, és egyáltalán: London úgy reklámozza magát, mint a világ fővárosa és ez majdnem igaz is. Mert a világnak talán több fővárosa van, de London biztosan az egyik. A világ közepén lenni pedig (néha) igen jó dolog.

Boldogtalan újév


Lássátok feleim szümütükkel, nem várható jó év jövőre, már legalább is gazdaságilag und közérzetileg (tudom ilyen szó nincs is, de itt tartunk ma). Köszönhetően pártunk és kormányunk (meg a Szeretett Vezető, alias Nagy Kormányos) áldásos működésének. Szociológusként persze eleve dühítő látni, hogy vezető politikusoknak halvány fogalmaik sincsenek a gazdaság a társadalom ne adj isten a kultúra működéséről, legfeljebb gyanús rögeszméik, valahonnan a naftalinszagú szekrénymélyről. Vannak viszont hűséges droidjaik, akik bármilyen hülyeséget bármikor megszavaznak/belemondanak a kamerába.
Tényleg, egy fideszes vagy kádéenpés (csupa kisbetűvel! – de hát kádenpé nincs is, pontosabban az egész párt maga a képviselőcsoport meg a helyi képviselők összessége) kéviselő, miért is gondolná, hogy rosszul mennek a dolgok? Először is jó autóval jár, a drága benzint is a közösből veszi, kap új laptopot (bocsánat: ájpedet), karácsony előtt Bécsben vagy Londonban vásárolhat be a családnak, ünnepek után meg elhúzhat balira, hisz megérdemli már azt a kis pihenést a sok gombnyomogatás után. Egyszóval körbenéz, és kérdezi hol itt a válság? Ez így persze az ellenzéki képviselőkre is igaz, ám ők nem kizárólag a magyar nemzetből vagy magyar hírlapból meg a hírtévéből (még mindig csupa kisbetűvel!) tájékozódnak a világból, ám ha az ember a parlamenti büfében minden reggel a nemzetet húzza elő az Armani öltöny zakózsebéből, könnyen elveszíti a realitásérzékét. És mivel úgyis csak egy szavazógép, gondolkodnia tehát luxus, ő csak áskálódó ellenzéket meg nemzetközi összeesküvést lát a pártját és kormányát, inkluzíve őt magát ért kritikák mögött.
Így születnek aztán borzalmas tartalmú és szakmaiságú jogszabályok, de olyanok, hogy a fal (ez esetben gonosz betűszavak: IMF, EU, USA) adja a másikat.
És mi csinál közben OV? Az X-Fator ún. „sztárjaival” találkozik a parlamentben, gratulál, beszélget, beinvitál, ahogy a píárosai azt tanácsolták neki. De sorry, a sztárocskákkal (sztárocska-jelöltekkel) való smúzolástól nem lesz jobb senkinek, még neki sem, mert a munkáját mégis a pénztárcáján keresztül ítéli meg majd mindenki.
Aki pedig mégis, minden ellenére boldog újévet akar legyen/maradjon szerelmes, abba még a kormány sem dumálhat bele, bár előbb-utóbb nyilván majd szeretne… (Óvszer mint jövedéki termék, csókadó, érzelmi járulék.)

2011. december 24., szombat

Vendégszöveg: Para-Kovács amúgy is egyik kedvencem

A hírek szerint karácsonykor itthon lesz Orbán Viktor, úgyhogy megtarthatjuk az ünnepet, egyelőre ki-ki saját ízlése szerint. 2012-re aztán majd kijön a sarkalatos törvény, hogy pontosan miként is kell Jézus születéséről megemlékezni, aki egyébként idén lenne 2011 éves.
Remélem, ezzel véget ér majd az össze-vissza díszített fák, a habókra kiválasztott zenék, a különböző hangokra hangolt csengettyűk és a hülye ajándékok korszaka; lesz egységes dekorálási elv, magyaros motívumok, Lázár János csúcsdísz, Schmitt Pál kedvenc karácsonyi dalai CD, valamint hit- és/vagy erkölcstan egységcsomagok, melyeknek a gyermekek nagyon fognak örülni, ellenkező esetben fejbe veri őket egy táskával valamelyik KDNP-s képviselő. Folyamatosan fokozzák a fokozhatatlant, miért pont a szenteste maradna ki? Nehogy már kiszabaduljanak a lakosok a delej alól karácsonyra, aztán önfejükre bízva zabáljanak és bambuljanak a tévé előtt óraszám. Illetve zabálni, zabálhatnak ugyan, de bevásárlásaikat baráti közértekben kell eszközölniük, a tévéműsorokat pedig ideje ritkítani. Elhamarkodott és meggondolatlan intézkedés volt a kései Kádár-rendszerben, hogy mindenféle műholdas zavarkeltők és hazai csatlósaik csatornákat indíthattak szent hazánk területére irányítva sugárzásukat, a sugárzás egyébként is káros, majd jól átállunk digitálisan a Magyar Egyre és Magyar Kettőre, no meg persze a Duna Worldre, hogy a világ magyarsága se maradjon ki ebből a bizarr misztériumjátékból.
Ebben a szellemben kívánunk tehát, áldott és békés ünnepet az érintetteknek.

2011. december 21., szerda

Végre szünet

Holnaptól január 3-ig nem dolgozom, ez zsinórban 12 nap, mikor nem kell korán kelni, elég hatkor, mikor a kutya már bököd az orrával, hogy vigyem le pisilni. (Na jó, valójában nem viszem, legalább 40 kiló, csak kísérem a póráz másik végén.) És hát nedves kutyaorra ébredni hatkor sokkal jobb, mint az ébresztőórára négykor, plusz a karácsaony bónuszként.
Hja az ünnepek nyugodt, meghitt hangulata, inkluzíve ablaktisztítás mit függönymosás und portörlés, meg főzés und idegeskedés, hogy jó lesz-é a puding vagy a krumplisaláta, vagy szénné ég/ronggyá fő minden, és az ünnepi ebéd nem lesz más csak sóskeksz meg fogaknak csikorgatása. No meg az ajándékok, a rengeteg alibiből vásárolt haszontalan porfogó, a tűzveszélyes égősor a műfenyőn meg a szilveszteri mulatság, ami leginkább a petárdáktól meg tüzijátékoktól rettegő kutya permanens vigasztalásából áll.
Még szerencse, hogy a két ünnep között van néhány tényleg nyugis nap, sok olvasás, döglés, főzés helyett nőzés et cetera. Amúgy meg engedjenek vissza a gyárba, és adjanak népi extra szabadságot valami ünnepmenetes időszakban!

2011. december 8., csütörtök

London napos oldala


Erika kedvéért: Londonban van lelkesítő is, ilyen a legtöbb múzeum, a fish and chips meg a kis lemezbolt Greenwichben, az Oxford street este, séta Temze-parton, a jó könyvesboltok, a Pizza Express, a multikulti, a cider, a parkok, a teák, az érzés, hogy épp a világ közepén vagy, és még a gagyi ajándékboltokat is élvezem. Majd a karácsonyi szünetben összeütök egy hosszabb esszét is… :-)

Gyün a karácsony


Hogy szantaklóz vagy fádörkriszmösz hozza az ajándékot az lényegében mindegy (felkészül: a Mikulás és a Kisjézus vagy tetszőleges keverékeik, mint a Kismikulás vagy Jélás, esetleg Mikuzus), úgyis az északi sarki teszkó akciós polcáról szerzi be.

A legcikisebb ajándékok majdnem random listája:
           
1. Egérpad (no comment)
2. Vicces bögre
3. Télapós, részszarvasos, hóemberes bármi
4. Kötött pulóver
5. Mécsestartó/illatgyertya
6. Vásárlási utalvány (a kajajegy különösen kínos)
7. Csokinyúl (télapónak újracsomagolva is!)
8. Nyakkendő
9. Edda válogatáscédé (béverzió: Megafaktor X-sztár bármilyen cédé)
10. Készpénz

Kivételek persze mindig akadhatnak, a legerősebb kivétel ha az illető maga kér valamit ezek közül, ez esetben bűnünk ha nem is kisebb, de legalább bocsánatos. Mert ajándékot amúgy venni kell, mert megsértődik ha valaki számít rá de nem kap, mert kényelmetlenül érezzük magunkat ha feltűnően kevesebbet költöttünk, mint a másik, és még jó képet is kell vágni ha mondjuk egérpadot kapunk. Pedig mi birodalmi lépegetőt szerettünk volna (igazából már huszonöt éve azt szeretnénk), vagy csokiszökőkutat, de senki nem bír rájönni erre az evidenciára. Így aztán én a magam részéről megrendelem, mit szeretnék kapni, a többin meg meglepődöm. Vagy nem.

2011. november 13., vasárnap

Hülye angolok, angolhüjék - Londoni impressziók II.


No. 4. Reptéri tortúra – priority boarding

Fapados járathoz fapados reptér! – nyilván ez lehet a mottója a szervezésnek, ez Ferihegyre (1-es terminál, na persze) és Lutonra egyaránt igaz. Pontosabban nem, mert még csak fapad sincs. Van viszont teljesen megszokott reptéri ülőke csak nem elég, így az utasok átlag egyharmada állva várja az indulást. És mivel a hülye légitársaságok nem bírnak a beszállókártyára egy ülésszámot nyomtatni (pedig nyilván semmibe sem kerülne) így mindenki startra készen álldogál a beszállókapuk felé vezető folyosó elején, és amint kiírják a kapu számát indul a versenyfutás, hogy ki tülekedhet elsőként a kapunál. (Petrával mi ebben egyébként jók vagyunk, legutóbb visszafelé konkrétan elsőként értünk a kapuhoz).
És hát ez esetben az elsőbbségi beszállás sem jelent semmit: Ferihegyen elsőként szállhatsz fel a buszra, Lutonban első lehetsz a sorban, már ha… Szóval annyit ér az egész, mint egy átlag választási ígéret: vagyis ködös remény/esély, majd szembesülés a keserű valósággal. Az mondjuk érdekes lenne, ha egyszer egy járatra mindenki elsőbbségi beszállásra fizetne be. Sorsolnának, kő-papír-ollóval döntenék el vagy visszadnák a pluszpénzt. Na, azt biztos nem…

No. 5. Cornish Pasty

A CP amúgy szerintem szamósza, egy eredeti indiai sütemény (ami lehet édes vagy sós, tölteléktől függően), csak nagyobb. Kihagyhatatlan londoni programpont. Rémlik, úgy hét éve, mikor Erika először vett ilyet (illetve vettünk) a Viktória pályaudvaron, azt mondta nagy lelkesen, hogy dejó, ilyet Cornwallon kívül nem is lehet kapni, legfeljebb itt. Na ja, meg minden pályaudvaron és sokfelé a városban, mint kiderült ugyanis, legalább két lánc is árulja szerteszét, nem beszélve a sok kis pékségről. De a kedvenc máig a West Cornwall, jellezetes kalózos emblémával, meg azzal az erős szagú töltelékkel, amitől elülnek mellőled a metrón. (És az jó, tekintettel az általános zsúfoltságra. És még hajléktalannak sem kell lennünk hozzá.)
Most viszont valami konkurensnél ettünk (mittomén, Patsty Co. vagy hasonló) ami legalább akkora szentségtörés, mint fideszes képviselőnek lehányni az Alkotmány Asztalát. De ezzel együtt is jó volt, legalább is a hagymás-sajtos, csak az illata nem volt az igazi. Legközelebb vissza a kalózoshoz!

No. 6. Guy Fawkes Night

Zemberek! Be ne dőljetek neki, nincs is ilyen. Néhányan petárdáznak meg rakétáznak a hátsó kertben, van sörsátor egy-két parkban, de semmi jelentős, semmi utcabál, mifelénk egy különösen punnyadt szilveszter is nagyobb durranás (minden értelemben, leszámítva talán a bélgázokat), legfeljebb a részegek száma hasonló. Ahogy néztem egy-két helyen van némi belépős szervezett buli, farsangi fílinggel, de a szomorú tény az (hogy bár akkor még épp nem voltunk ott) a hüjeangolok is helovíneznek, pedig nem amerikaiak, de nem is ősi kelták műanyag tökökkel.
Viszont a karácsonyi vásár már november elején dübörög, fenyőfák, üveggömbök és fényfüzérek mindenütt, na ennyire korán még nálunk sem kezdik, pedig a hazai kereskedők és marketingesek is elég sietősek. (Láttam én már februárban csokinyulat a boltban!)

De hát mint Mark Twain mondotta, az angolok és amerikaiak már semmiben sem különböznek egymástól, leszámítva a nyelvet.

2011. november 10., csütörtök

Hülye angolok, angolhüjék - Londoni impressziók I.


Londonban lenni általában jó, sőt most is az (annak ellenére, hogy a város egy nagy építési terület néhány bennszülöttel és sok fényképező turistával), de mintha ezúttal az átlagnál is buggyantabb hely lett volna. Néhány szilánk, rendszertelenül, ötletszerűen:

No. 1. Gurulós bőröndök

Ez már régi sláger, a flaszteron vonszolt gurulós kofferek jellegzetes kattogása már tavaly is az év hangja volt, de ez a műfaj is az extrém irányába mozdul. Vannak először is a rózsaszín, lila meg hasonló modellek, e területen a kitörési pont az átlátszó bőrönd lenne, így legalább mindenki látná milyen menő cuccaink vannak. (Meg hogy kit érdemes eme cuccokért lecsapni egy sötétebb sarkon, melyből Londonban mint tudjuk van számos, sejj.) Plusz minden turista lelkesen mosna a hotelszoba fürdőjében, mert senki nem merné egy átlátszó bőröndben hazavinni a szaros alsógatyáját vagy lehányt pólóját.
Az igazán érdekes azonban az, hogy egyre kisebb táskákat is kerekeken vonszolnak a hülyék, nyilván teljesen indokolatlanul. Az aktatáska méretű izé például már teljesen  értelmezhetetlen. Mert a nagy, maffózós-hullaszállítós hajókoffereknél még értem, hogy nem jó cipelni, de egy laptopot meg egy könyvet talán egy netfüggő éjjeli bogár is elbír, a műanyag kávéspohara mellett.
A jövő útja itt egyértelműen a gurulós pénztárca, illetve a gurulós kulcstartó, hisz minek fáradságos módon a zsebünkben hurcolni mindezeket? És ezzel eljutva a fejlődés végére, jöhet az önjáró (self-propelled!) bőrönd vagy az érintőképernyős, virtuális bőrönd letölthető ingekkel és fogkefével. És persze utazni sem kell majd fárasztó, fizikai módon, a jövő utazása nyilván valami fészbukos alkalmazás lesz, ha már répát termelni is lehet ilyen módon…

No. 2. Kurvabarbik

Avagy ijesztő lányok a londoni éjszakában…
Van az úgy, hogy az ember nyugodtan ücsörög egy pubban, kávézóban, pizzériában, és egyszer csak megjelenik egy csapat ordenáréra sminkelt, fél- vagy egészen részeg buta luvnya, valami rózsaszín vagy neonzöld egyenpulóverben (a „Miss Little Bitch” és hasonlóan szellemes feliratok viselése opcionális).
A lányok amúgy tényleg a barbis és a kurvás stílus egyesítésével próbálkoznak, sikertelenül. Vagy sikeresen, már amennyiben az ijesztő hatás a céljuk. Amúgy hordában közlekednek, pezsgőn, sültkrumplin és embervéren élnek, fő tevékenységük a hangosan káromkodás (esetleg az ordítva káromkodós énekelés), a buszok előtti tántorgás és forgalmi akadály képzése, gyakorlatilag bárhol. Nem veszélyeztetett faj.

No. 3. Elvarázsolt kastély

Lánykori nevén Kensington Palace. De a kívül zajló (és a jelek szerint soha be nem fejeződő) felújítás örvén kissé szétdúlták a belsejét és most valamilyen posztmodern-übergagyi hercegnős-horroros „kiállítás” zajlik benne, The Enchanted Palace címmel. Műanyag katonák, kinyúvasztott játékbabák, hülye hangeffektek és egy bugyuta történet és permanens félhomály, minek eredményeképp épp a palotából érzékel keveset a ledöbbent turista. Oké, Dájána hencinő ruhái sem voltak túl érdekesek, de régebben legalább valami történelmi hangulatot is meg lehetett érezni benne, mára meg maradt a kínos röhögés. Ja, és nem is posztmodern, a recepciós csaj szerint ugyanis ez egy modern kiállítás, bár ő nyilván esztétikából doktorált.

(Folyt. köv.)

2011. október 26., szerda

Álmosvölgy


A munkában dolgozással, azaz a dolgozóban való munkálkodással a szokásos problémákon kívül (úgy, mint drága büfé, koszos vécé, rosszkor felbukkanó főnökök és elenyésző fizetés) a legnagyobb gond a korán kelés. Nálam hajnali 4-kor csörög az óra egy átlagos hétköznapon (illetve a telefon csörög, illetve idegesítően zenél, de ez most mellékszál), ami újra és újra megrázó élmény, különösen mert rögtön utána vihetem le sétálni a kutyát, és sötétben und hidegben leshetem, hogy kakál-e már a derék állat? Nincs is jobb program pár óra alvás után…
Aztán jöhet a reggeli borzalmas kávé, bár ezt általában igyekszem megúszni mert eleve utálom, meg hánynom kell tőle, de néha muszáj. Így hát ki kell találni valami stratégiát, ha nem is a koránkelés ellen, de arra, hogy lehet kibírhatóbbá tenni.
Kézenfekvő lenne a korán fekvés, de a nyolc óra alváshoz nekem már nyolckor aludnom kellene, ami azért abszurd. Meg lehetne próbálni jobban aludni, vagyis mennyiség hiányában a minőségre rámenni, de ez sem megy. Én ugyanis csak egyféleképpen tudok aludni, mélyen, de horkolva, a takarót lassan magamra tekerve.
Így hát marad a munka közbeni alvás. Aludni miközben vécére mész (és felébredni mikor odaérsz, különben…), aludni mikor eszel (a nyelési reflex úgyis automatikus, legalább is remélhetőleg), aludni az öltözőben, a buszon, a buszmegállóban, a büfében, a raktárba menet. Ha jól csináljuk, összejöhet napi fél-egy óra plusz alvás, és mikor az ember álmos, minden perc számít. És még nem is említettük a nyitott szemmel alvás széles távlatait, ez ügyben érdemes buszsofőröktől leckéket venni.
De persze lehet olyan helyet is keresni, ahol állandó a délutános műszak, hisz az este tízig tartó munka, az éjfél utáni fekvés és a tízig alvás sokkal inkább megfelel az ember normális bioritmusának. Azt hiszem…

p.s.: (Nagyon más) Ha még egyszer vasárnapra esik egy munkaszünetet jelentő ünnepnap, és kezdeményezni fogom az ünnepek átstrukturálást: ha lehet húsvét- és pünkösdhétfő, legyen májuselseje-hétfő, ’gusztushuszadika-hétfő, októberhuszonharmadika-hétfő. És december 24-hétfő is, így rögtön csak két szabadnapot kell kivenni az ünnepek között, ég garantált a hétfő keddre eső szilveszter-újév kombó is. Hogy így pontosan hány nap lesz egy év, azon agyaljanak a naptárkészítők, szerintem tíz-húsz év átlagában meglesz a 365, legfeljebb 364,8.

2011. október 20., csütörtök

Testi panaszok


Most már napok óta egyre komolyabb fájdalmaim vannak. Kezdődött a jobb bokámmal, folytatódott a bal térdemmel, majd jött a jobb könyököm, a derekam, és mindennek a tetejében még Vettel is világbajnok, lett, szóval csőstül jön a balszerencse. És ilyen fájdalmakra persze nem a legjobb kúra a fizikai munka (bár egy vesekőre például tuti jó lenne, a rázkódás miatt), a lúdtalpamon  meg a munkavédelmi lábbeli sem segít. Úgyhogy meg kell várni, míg lesz olcsó, kínai biomechanikus műfej, illetve műláb, pontosabban mű-lábfej. Bár néha egy műfej sem ártana, ez a mostani már elég használt, plusz folyamatosan hülyeségeket álmodik nekem.
Ráadásul megfigyeltem, hogy a lábam és kezem sosem fáj egyszerre (bár az egyik mindig), biztos nem tud egyszerre kétfelé figyelni az agyam fájdalomközpontja. (Ezek szerint jó valamire a mostani fejem is…)
De legalább csütörtök, holnap kis túlóra, de pénteken még ezt is megbocsátom, a hétvégén pedig sok forró fürdő meg pihenés, hátha jobb lesz. Mert az ilyen testi panaszokra leginkább azt a megoldást alkalmazom, hogy várok, másnapra hátha elmúlik. Ha mégsem, fürdőzöm, az hátha majdnem mindenre jó. Plusz cévitamin, alma és pezsgőtabletta formában. Ez így együtt mindenre jó náthától szívinfarktusig, csak a lábtörést nem gyógyítja. (És az igazsághoz tartozik, hogy eddig még egyszer sem sikerült fájdalomcsillapítóval kikúrálni a lyukas fogamat, pedig próbálkoztam vele elehget.)
No, ennyi hirtele.

p.s.: Rákra jó a fokhagyma bévitaminnal. Még nem próbáltam, de biztos… Meg a darált oroszlánszag ecetben feloldva.

2011. október 13., csütörtök

Sátáni versek


Most estem túl Salman Rushdie híres regényén, mely húsz évvel ezelőtt akkora vihart váltott ki.  Merthogy (mint az köztudott) az akkori iráni főkutya, Khomeini ajatollah gyakorlatilag halálra ítélte az indiai-pakisztáni születésű, ám angolul író, és Nagy-Britanniában élő írót. Pontosabban minden igazhitű (ami nála nem egyszerűen muszlim, de azon belül is síita) feladatává tette, hogy ölje meg Rushdiet, méghozzá azért, mert gyalázni merészelte az iszlámot, azon belül Mohamed prófétát. Legalább is az ő értelmezése szerint. De hát tudjuk, hogy minden diktatórikus hajlamú politikai rezsim, így az iráni is, többek között arról ismerszik meg, hogy nincs humorérzéke, vagyis gyűlöli azt, nem érti az iróniát, és nem tudja elképzelni, hogy a sajátján kívül más világértelmezések is létezhetnek, netalán érvényesek lehetnek. Így aztán minden kritika alávaló (és megtorlandó) támadás, minden szabadgondolkodó ellenség, a nevetés pedig gyógyítandó betegség. Melyet ugye kúrálni kell, börtönnel, átnevelő táborral vagy golyóval akár. Tényleg, mint a törzsi társadalmakban: a tabu szent, aki a tabut megszegi halállal lakoljon, akinek ez meg nem tetszik, az maga patás ördög, a Nagy Sátán (hogy stílszerűek legyünk, hisz ez az eposzi hangzású név maga a gyűlölt Amerika), szóval zavarjuk vissza a pokolba.
Pedig Rushdie könyve kapcsán sokan elmondták, hogy mi is lenn az irodalom, a kultúra, meg a többi izé, amitől a diktátorok ugye a pisztolyukhoz kapnának, de mindez falra hányt falafel, fanatikusokkal nem lehet vitatkozni.
Így aztán magyarul sokáig nem is lehetett élvezni ezt a valóban remek könyvet, meg mindazt amit Rushdie kultúrák határán átjáró jellegzetes prózája jelent, pedig jelentem: a Sátáni versek is egy remek könyv. Pont olyan, mint a későbbiek, a szerző valószínűleg már eleve, az első regénye idején (Grímusz, de az igazi áttörés az Éjfél gyermekei volt) pont azt a hangot, stílust és humort hozta, amit azóta is szeretünk. Vagyis ő már az elején kész író volt, teljes vértezetben, az útkeresést asszem kihagyta.
A szöveggel amúgy szerintem nem is az a gond, hogy rosszakat szól Mohamedről (mert nem is, csak a derék fanatikusoktól olyan messze van az irónia, mint ide a Hold), hanem hogy karikírozza Kohmeinit. Mert az Imám alakjában, aki londoni száműzetésében úgy él, mint előkelő (de szent) idegen Szodomában, nem nehéz felismerni a szűklátókörűségben megőszült ajatollah setét alakját, és nyilván ez volt a szerző fő bűne. Nem az iszlámot bántotta, nem a Prófétát, csak karikatúrát rajzolt egy öreg zsarnokról. A regény egészéhez képest amúgy kifejezetten röviden, de hát ez is elég volt. Szóval nincs benne vallásgyalázás (mindenképpen kevesebb, mint amit pl. sok politikai keresztény művel nálunk éppen), az egész Rushdie utáni hajtóvadászat inkább egy sértődékeny, és ezért szükségképpen sértődött, beszűkült öregember kicsinyes, de kegyetlen bosszúja volt. És a tanulság: Khomeini már sehol sincs (bár az általa teremtett rendszer még áll), Salman Rushdie pedig még mindig a világ egyik legnagyobb kortárs írója. Szerény véleményem szerint érik a Nobel-díj is, persze ki tudja, Vonnegut vagy Updike sem kapták meg soha, de az tuti, hogy mostanában már bent van a kalapban…
Addig is mindenki olvassa a Szégyent, meg az Éjfél gyermekeit. Mer’ jók.

p.s.: Persze nálunk csak 2004-ben jelent meg a könyv, fordító nincs jelölve, kiadóként a „Konzorcium” (mondjuk angolul is…), amúgy a könyvtári katalóguscédula szerint a Magyar Könyvklub adta ki, de jellemző, hogy senki nem vállalta, több mint tizenöt év után sem. Pedig egy könyv csak egy könyv, könyveket (pláne szerzőket) égetni meg csak a nácik meg az inkvizítorok szokása, tőlük meg talán már nem kellene félnünk ma, itt, mégiscsak Európában.

2011. október 12., szerda

Nyakig ér a hálidéj


Kiderült, hogy van még tizenhat nap szabadságom idénre, ebből Londonra (épp három hét múlva esedékes) kell mondjuk négy nap a hosszú hétvége után, karácsonyra öt, így még elmehetek több mint egy hétre, de mit kezdjek ennyi szabad idővel. (Mikor még nyaralni sem voltam, egyfelől mert nem telt rá, másfelől eszembe sem jutott, meg egyáltalán, miért számít az nyaralásnak ha sokat utazunk valahová ahol nincs ott a saját ágyunk és vécénk és vicces mód pénzt kérnek a sörért meg a szendvicsért, amit az otthoni hűtőnk sosem tesz.)
Szóval mihez lehet kezdeni a hirtelen jött szabadsággal? A lehetőségek a következők:
-         Semmit, elfelejtjük az egészet, egy gonddal kevesebb. (A dolog szépséghibája, hogy ez igazából csak japán munkavállalóknál működik, akik összeomlanak, ha szabadságra kell menniük, mert ugye cserbenhagyják vállalatot. De ez a szempont nálam nem játszik.)
-         Bent hagyjuk a szabadságot, és elkérjük az ellenértékét pénzben. (De attól tartok, ez a megoldás meg a vállalatnál nem játszik.)
-         Kivesszük a szabadságot, mondjuk karácsony előtt, és elmegyünk síelni. (Ámde nem tudok, nem szoktam és nem is akarok síelni, én a havat leginkább egy fűtött szobából szeretem élvezni, az ablakon át.)
-         Elmehetünk városlátogatásra. De London épp előtte lesz, így az kiesik, miként pénz sem lesz emiatt. Esetleg lehet szó helyette egy élménytúráról mondjuk az Özvegy Kis Józsefné Altábornagy utcába (kies borozók, veterán szocialista autók, fémszázassal működő lejmolók), ez nyilván olcsóbb, de pestig így is kell egy vonatjegy, szóval ez sem az igazi.
-         Mehetünk vellneszprogramra is. (Pénztárcától függő helyszín, választható: Lillafüred, Balatonfüred, Mátrafüred, Tiszafüred, Kaposfüred – amelyikre tellik.)
-         Meglátogathatjuk a helyi (lakótelepi) állatkertet. Nem egzotikus, de olcsó: veréb, rigó, galamb, kóborkutya, macska, poloska, csótány, darázs, szomszéd, domesztikált hómlesz, sötétedés után Kukázó Nyest és Kurvaanyázó Középiskolás.
-         És végül, maradhatunk otthon tévét nézni: Travel Channel, National Geographic, Spentrum, Discovery, Animal Planet. Előnye, hogy ha unjuk Pápuaföldet átkapcsolhatunk az Amcsi Motorokra, vagy valami főzős műsorra, ami nem hizlal.

p.s.: Megint Philp Dicket olvastam, kettőt, az egyikben épp ma reggel futottam bele a következő mondatba. Csak azért másolom ide, mert annyira jellegzetesen Dick: „ Ami pedig az öcsémet illeti: Chester Rosenen kívül kevés sugárzást kapott mutáns jutott bármire a spinét- és elektronikusorgona-iparban.” (Az elektremos Lincoln, 21.p.) Ez már majdnem Douglas Adams…

2011. október 7., péntek

A pankrációrul


Kezdjük ott, hogy nem nézek pankrációt. Ennek ellenére persze látok, mert amúgy sokat megy itthon a Viasat 6, és majd minden reklámszünetben benyomják az ostobábbnál ostobább promóikat. Úgyhogy nem szándékolt módon is látni lehet, milyen a pankráció világa. Röviden: ostoba, sivár és szánalmas.
Tizenöt évesen ugyanis még néztem pankrációt, ez egyfelől betudható életkori sajátosságnak, másfelől pedig akkoriban (a rendszerváltás) környékén, ez maga volt a szabadság szele, egy darab nyugat, mint a Mars csoki, a dobozos kóla meg a kínai büfé (kínai, mint Nyugat!). Viszont az nem egyszerűen nosztalgia, hogy akkor sokkal jobb volt, mert sok minden más is jobb volt, például a Kispál eredetibb (oké, már feloszlott, de a végére tényleg vacak lett), Antal Imre viccesebb (oké, meghalt, de…), Horvátország meg egzotikusabb (oké, polgárháború volt…).
Viszont a pankráció akkor még tényleg az volt, aminek kitalálták: cirkuszi látványosság. Színes, harsány, nagyon vicces kamu bunyó, egészen extrém figurákkal. Ma viszont az összes pankrátor tök egyforma: minden nő kurvásra sminkelt szilikonribanc, minden pasi tüskehajú, kigyúrt, agyonszolizott gyalogbunkó, aki olyanokat üvölt, hogy „széttéplek, megeszlek, szenvedni fogsz”, meg lángnyelveket tatováltat farpofáira. A régiek ezzel szemben néha voltak csak izmosak, de sokszor kövérek, óriások vagy törpék, szőrösek, kancsalok, idióták vagy tenyérbemászóak, szépfiúk vagy tohonya barmok – kiosztott szerepeik és kitalált karaktereik szerint. Ezek a mai beolajozott egyencsávók már csak egyszerűen sivárak, pont az a karneváli jelleg tűnt el, amiért tizenöt évesnél idősebbek is élvezhették olykor.
És ennél az amerikai szarnál is van lejjebb, a hazai szar az, naná. Valami elég hosszú előzetest, vagy mit, én is elcsíptem, na annál már tényleg a torkomon akadt a joghurt. Volt először is valami (állítólag ismert) nőszemély, egy két lábon járó implantátum-hirdetés, aki ilyeneket bírt mondani, hogy: búúúúú, meg hűűűűű, meg mondatokat is, de azoknál már lezárt a tűzfalam. Voltak még benne hángörijen pankrátorok (ja az egészet persze vresztlingnek hítták), a spektrum a külvárosi kocsmai verekedőtől addig a bölcsészformáig terjedt, aki nyilván hússzor látta a Harcosok Klubját, innen lett képzett. És míg a szereplők kedélyesen, doboz sörrel a kézben vették át a figurákat egy leppukkant pincében, kint a lepukkant grundon felállított szorító körül már gyülekezett mind a huszonhét rajongó, köztük a négyfős kemény meg, tizenkét éves átlagéletkorral. Hát, nyilván a jenkik sem a Madison Square Gardenben kezdték (és ahogy látom, ma már szerényebb helyeken működnek), de ez azért mégiscsak velőtrázóan semmilyen…

Az egész postot amúgy egy ma halott mondat indukálta: „Ez a pillanat azonnal klasszikussá vált” –mondták egy promóban az agyhalottak a zombi nézőknek. Mer’ itt tartanak.

2011. október 5., szerda

Dizni Csenel


Tegnap délután megtekintettem két fél epizódot is egy-egy diznicseneles tinisorozatból (nem találtam a távirányítót, plusz lefagytam a döbbenettől, hiába, rég láttam már ilyet), és még mindig a hatása alatt vagyok. Az a giccses, debil művilág valami egészen elképesztó, ez az a műfaj, ami még egy agyhalott állapotán is képes rontani, hisz valószínűleg vegetatív szinten is rombol.

Az alapszabályok egyszerűnek tűnnek, ugyanis egy ilyen tinisorozatban:
-         minden kiscsaj cicamica (neonszínek, üveggyöngyök, opcionális sejpítés),
-         minden srác hülyegyerek-frizurás lazacsávó,
-         mindenki kertvárosban lakik, ahol nincs tél sem, de ha mégis az direkt vicces,
-         a csírák csak magánéletet élni járnak a suliba (a tanárok eleve lúzer, kardigános fazonok vagy könnyűvérű nőcskék), meg kajálni (dobozos tej, hamburger, műanyag zselé),
-         senkit nem látunk dolgozni, betegnek (ha valaki mégis náthás, az direkt vicces), plusz nincsenek szegények sem (vagy ha mégis, az direkt vicces),
-         senki nem hal meg (vagy ha mégis…)
-         a legtöbb (majdnem az összes) probléma a bulizás-randizás-naplóirás háromszögben helyezhető el,
-         nincs szex, utalásszinten is alig (vagy ha mégis..., de nincs mégis, egyszerűen no szex)
-         minden kis kretén autót akar, rosszabb esetben új autót, a régi már nem trendi,
-         minden főszereplő (ottani viszonylatban is) jómódú, frissen mosott és egészséges, vigyorog mint a vadalma és egy egyenletesen bevilágított tévéstúdióban él (meg az sem baj ha iker, erre valamiért különösen buknak a dizni kreatívnak kinevezett zombijai).

A tipikus diznis tinisorozat kis dózisban is beláthatatlan károkat képes okozni, ha énekelnek és zenére csoportosan gimnasztikáznak benne (ezt amúgy ők táncnak nevezik) még inkább. Annyira szar, hogy nem lehet nézni, de ez általannyira döbbenetes is, hogy ragadsz a képernyő előtt. A diznis tinisorozat egy látens tömegpusztító fegyver.
Üzletileg persze nyilván megéri, láttam én már rózsaszínre festett, hanamontánás alumínium vödröt is (gondolom hányáshoz szükséges), el bírom képzelni, hogy ezt is el lehet adni. Másnak.

2011. szeptember 29., csütörtök

A nemdolgozás művészete


Feltűnt, hogy a Gyárban jó néhányan (időnként) csak imitálják a munkát, miközben a semmittevést igyekeznek hihetetlenül fontos (plusz hatékony und eredményes) tevékenységnek láttatni. (Intermezzo: Miért emlékeztet engem mindez az intézményes politikára?) Tegnap én is erre kényszerültem, egyszerűen nem volt mit csinálnom, söprögetni meg már tényleg nem volt kedvem, meg nem is igen lett volna mit, szóval igyekeztem úgy tenni, mintha egy automata(!) gép kezelése rengeteg elfoglaltsággal járna. Pedig annyi az egész, hogy félóránként rá kell borítani egy adag szerelendő alkatrészt, meg ha néha elakad valahol, megigazítani. Úgyhogy volt alkalmam tapasztalatokat szerezni a nemdolgozás művészetében.

Az első fontos pont a helyszín, mert ha mégsem imitáljuk jól a nemdolgozást, legalább bújunk el egy nehezen belátható helyre, lehetőleg nagy és átlátszatlan tereptárgyak mögé. Ilyen lehet egy gép, egy kövér kolléga, egy nagy raktári polc, de ha egyik sincs, húzzunk öltönyt és nyakkendőt, szemlén lévő főnöknek álcázva magunkat. Ilyenkor még kávét is kaphatunk.

Ha viszont saját szerepünkben maradva óhajtunk munkavégzésre irányuló tevékenységet imitálni, alapvetően háromféle eszközkészletből választhatunk:
1. Hagyományos eszközök: kaja- és cigiszünet maximális kihasználása (ha nem dohányzunk, szokjunk rá!, a büfébe akkor menjünk, mikor várhatóan leghosszabb a sor), gyakori vécélátogatás (inkontinenciáról és/vagy hasmenésről való folytonos kárálással kombinálva) illetve szabotázs/géprombolás (majd nyugodt várakozás a soha meg nem érkező TMK-sokra).
2. Szofisztikált eszközök: egy azonosíthatatlan (de lehetőleg törött, kormos) alkatrész szorongatása, gondterhelt ábrázattal; dúlt arccal robogni a folyosókon (ez egyben sportos is, csak vigyázzunk, tíz percen belül ne robogjunk kétszer ugyanazon a folyosón, még valakinek feltűnik, hogy körbe járunk); elmélyült beszélgetés a szomszéddal,  valami szerszámot lóbálva (a téma a hétvégi meccs, de messziről szakmai konzultációnak látszik), egy részegysé többszöri szétszedése és gondos összerakása (fontos, hogy az illető egység jó legyen, így eséllyel működik, ha újra összerakjuk).
3. Extrém eszközök: sztrájk (Ezzel az a gond, hogy indok is kell hozzá…, illetve dehogy, manapság ez már nem gond.), vagy lassító hatású szintetikus drogok használata (ezekkel pillanatok alatt elillan a nyolc óra, és élményekben gazdagabban érhetünk haza).

Persze lehet direktebb módon is eljutni a nemdolgozáshoz. Igyunk meg egy üveg törkölyt, menjünk be a főnök (bármelyik) irodájába, csináljunk botrányt, és fél órán belül már nem kell dolgoznunk. Meg utána évekig ha pechünk van…
De ha ez túl radikális válasszuk a 2. pontnál felsoroltakat. A legegyszerűbb persze dolgozni, de ha ez önhibánkon kívül nem megy (és nem akarjuk, hogy ilyenkor pazaroltassák el velünk a maradék szabadságunkat), még mindig jobb serénynek és nehezen nélkülözhetőnek látszani.

p.s. Irodában persze minden könnyebb, a monitor előtt ülve bármikor látszhatunk szorgosnak, akkor is ha a farmunkat gondozzunk vagy csetelünk, ráadásul a legtöbb irodai játéknál eleve van főnök-gomb. A szerszámgépekre ezt még nem találták ki, valszeg meg kell várni a holografikus álcázás nagyipari elterjedését.

2011. szeptember 26., hétfő

Szociomókus


A múlt hét végén a párom nekiállt szociológusnak lenni, avagy megejtette az első konzultációját Pécsen. Én pedig elkezdtem irigykedni és visszavágyni az egyetemre (szigorúan mint hallgató, a tanításhoz momentán annyi kedvem van, mint egy mandulaműtéthez, bár a fagyival együtt már abban is lehet valami vonzó), talán a tanulás maga hiányzik. Elvégre épp tíz éve végeztem Pesten, de utána is mindig volt mit tanulni (PhD, nyelv, miegyéb), és egy ideje ez tűnt el az életemből.
De ennél is jobban hiányzik a társaság, pontosabban a társalgás, mert a Gyárban legfeljebb arról ehet beszélgetni, hogy ki mit fogott a hétvégi horgászás alkalmával, mennyit kapált a keretben, vagy menyire rozsdás már az autója alváza. Meg hogy mennyire nem szeretnek olvasni, pontosabban nem szoktak, szóval elev kisem derülhet, hogy amúgy bejönne-e nékik. (Mert a félreértések elkerülése végett, a Metró, izé Metropol buszmegállói tanulmányozása még nem számít olvasásnak, legfeljebb szigorúan technikai értelemben, mármint hogy betűket szavakká olvasunk egybe a képek alatt. Mint ahogy –és ez itt most teljesen mellékszál- attól, mert minden második ember teszkós pontokért vett Fila-táskával/ hátizsákkal/ szütyővel/ akármivel nyomul az utcán, az még nem divat. Csak szegénységi bizonyítvány, illetve cinikus marketing, hisz a Fila-táska per pillanat azt jelenti: „én a teszkóban vásárolok”. Ügyes.)
De vissza a témához. Hiányzik az értelmes társalgás lehetősége, mondjuk az egyetemistaként oly sokat látogatott söröző-szemináriumok, mikor az órák előtt, után, és néha helyett üldögéltünk egy sarokasztalnál és kötetlen munkaidőben, hetente többször megváltottuk a világot. Eleinte persze  mindig olyan alaptémákat feszegettünk, hogy melyik tanár hülye, ki kivel kefél, és egyáltalán: hová tűnt Damon Hill? De aztán jött a szociológia, filozófia, meg persze az elkerülhetetlen politizálás, de ilyenkor néha többet lehetett tanulni mint a tömeges és jobbára unalmas előadásokon. Ez a menza-egyetem hiányzik, ami valahogy átszőtte a mindennapokat, és a kicsiben (egy-két kollégámmal) még oktató koromban is műveltem. Az igazán jó beszélgetéseket a langyos sörről lehetett megismerni, nem a vita heve miatt, csak mert bele se ittunk a nagy ívű érvelések közben. Na, én épp a langyos és majdnem teljesen buborékmentes sörre vágyom. Nem konkrétan nyilván, szimbolikusan (de ezt már hozzá kell tenni, mert a Gyárban nemigen értik a képes beszédet, úgyhogy néha már magamnak is túlmagyarázok, túlértelmezek dolgokat. Mint most is.)

2011. szeptember 21., szerda

Munkavédelmi Lábbeli és egyéb nyalánkságok


Tegnap (majd fél év után) végre kaptam munkaruhát, ráadásul hordanom is kell, legalább is egy darabig. Úgyhogy ma felvettem, meg a héten még biztos mindennap, mert lesz valami „szemle” bármit is jelentsen ez. Lehet, hogy díszszemle (dísz-zsemle?), és akkor feltétlenül indokolt az új ruha, ami egyébként is egy csodás otkotűr darab, valahol a Giorgio Armani, a Hugo Boss, a benzinkutas-viselet és a krumpliszsák által határolt négyszög közepéről..
Áll először is remek „vakond-nadrágja” típusú fájdalmaskék izéből, ami még nekem (!) is bő kissé, plusz eleve tíz centit kellett felhajtani belőle, de ez nem baj, állítólag a mosásban úgyis összemegy, már ha egyáltalán túléli a mosást. (Az enyémnél speciel az első begombolást sem élte túl az egyik gomblyuk, rögtön szakadt a varrás mellett, szóval ennyit a tartósságról. Mosni így persze nem merem majd, hordom míg lerohad rólam. Legalább mindig lesz helyem műszak után, hazafelé a buszon…)
Aztán van egy csodás felsőrész, egy valódi Mao-kabát, megy egy rabruha törvénytelen gyermeke, még jó hogy pufajkát nem adtak mellé (vagy gimnasztyorkát, bár a frász tudja mi is az, de valami pufajka-szerű, esetleg ugyanaz, vagy nem). Na, ezt hordani biztos nem fogom, durva pazarlás már legyártani is, a műhelyben ugyanis meleg van, mikor kint hideg (fűtésnek hívják a civilizáció e csodálatos vívmányát), az utcára meg mégiscsak jobb egy pulóver és/vagy kabát, ezt a izét csak szerzetesi (értsd: aszketikus) hajlamúaknak ajánlhatom.
De a legjobb a cipő, és ez esetben ez nem vicc, az tényleg jó. Amolyan olaj- és saválló, acélbetétes-fejberúgós munkáscsuka (nem bakancs, félcipő, csak páncélozott kiadásban), ami valószínűleg akkor is kibírna egy atomtámadást, ha a lábamból (nyilván a testem többi részével együtt) csak némi szenes csonttörmelék maradna. Meg persze jókor jön, ha munka közben mondjuk az ember lábára esik egy sorkapocs, némelyik 20-25 gramm is lehet, ami, lássuk be, valódi életveszélyt jelent, különösen ha több mint egy méter magasról esik a cipő orrára. A Gyár területén időnként feltűnő harci giliszták és vérrigók támadásairól már nem is beszélve…
Ettől meg persze hordom majd rendszeresen nadrág-cipő kombót (ha nem is mindig, hisz néha nem haza indulok munka után, hanem mondjuk ebédelni valahová, vagy könyvtárba, de ott nem érezném jól magam melóscuccban), mert a fene koptassa ezért a pénzért a saját ruháját. Öltözni pedig nem fogok odabenn, mert az öltöző lepusztult und büdös (tényleg van jószagú is?), meg szeretek a legelső busszal lelépni a környékről is, meg nincs lakatom a szekrényhez, meg nem is tudom hol lehet olyat venni, meg kell a fenének.

p.s.: Tizedékén voltam gyári kiránduláson a Sümeg-Tihany-Balatonfüred vonalon, de nem történt semmi különös. Pedig remekül mutatott volna egy olyasféle beszámoló, hogy „egy pocsolyarészeg esztergályos belehányt a hátizsákomba”, de nem volt ilyen. Az lehet, hogy esetleg a sajátjába hányt bele valaki, de a többség kijózanítóan, hmmm… józan volt. (Tudom, szóismétlés.) A Balaton meg ahogy van unalmas, kábé annyira izgis, mint Mágenheim Julcsi a Doktor útitársának. Szóval az összes magyartengerező menjen a fenébe, csak hogy az utóirat is a fenével végződjön.

2011. szeptember 7., szerda

Valótlan világ

Orbitális közhely, hogy manapság semmi sem valódi már, avagy egy művilág műtermékeivel kapcsolatban keltenek bennünk művágyakat, gonosz iparmágnások marketingesei bla-bla-bla. Ez így, önmagban már tényleg bárki könyökén jön ki (inclusive intelligens mosópor, meg az a török pasi, a Bifidusz effendi), én sem csodálkoztam sok éve, mikor feltűnt, hogy a sárga Fanta narancstartalma egy százalék, legfeljebb azon röhögtem, mikor a gyümölcstartalom megduplázásáról beszéltek a reklámban. (Lehet az már három százalék is, persze a ennek egy része eleve répa.) Meg a csalános samponon sem lepődtem meg, mármint hogy almaillatú, mert lehet, hogy tényleg van benne csalán, hiszen a szememet tényleg csípi Az már érdekesebb, hogy mi lenne, ha minden eredeti lenne. Nos, néhány lehetséges következmény:

-         Eltűnik az epres joghurt, illetve kaviár-árban mérik majd, ha nem lehet fakéregből és madárürülékből előállítani az eperaromát. De semmi baj, lesz majd cukorrépás joghurt, meg krumplis, de az újkrumpli idején azt is próbálják majd hamisítani.
-         Nem lesz internet, cédé, sőt a videó/magnókazetta sem, csak bakeliten terjed a zene, mert azt nem lehet otthon másolni, de legalább is macerás a nappaliban a lemezvágó szett. A könyvek okán pedig megszűnik a fénymásoló is, elvégre az eredeti az igazi!
-         A szappanokra csak annyi lesz írva: állati zsír tisztálkodási célra, a drágábbakba raknak egy kis levendulát, rozmaringot, pizzaszószt, de a többség natúran büdös lesz. Tisztít, de semmi illatosítás.
-         Az egyetemisták kétharmada a második évig sem jut el, sőt a többség már az első félév szemináriumi dolgozatainál elvérzik. Hisz nem tölthet le kész szövegeket a netről, ami ugye eleve nem is lesz.
-         Mobiltelefon lehet, de sms-ben továbbított hangulatjelek nem lehetnek, mert ugye az eredetiség… (Ugyan ezért blogok sem igen lesznek, a reciklikált gondolatok miatt.)
-         Az már szót is alig érdemel, hogy nem lesznek gyorskaják, szilikoncicák, sitcomok és bulvárlapok…

De ha csak a felesleges dolgok tűnnének el (az eredetiséget figyelmen kívül hagyva), akkor sem lenne orrszőrnyíró, elektromos fogkefe, egérpad, kertitörpe, kindertojás, fagyasztott kakaós csiga, Disney Chanel, Orbán Viktor, rágógumi, kétrétegű vécépapír, London Eye, 91-es busz, tejbegrízpor (csak tejet kell hozzáadni!), toalettkacsa, Havas Henrik, poháralátét, autóverseny, piszoár, öngyújtó, ajándékbolt, kalauz, energiaital*, kutyavécé, mézes pálinka, musical, élményfürdő, tévéjósok, reklámajándékok, Power Point, partidrogok, plazmatévé, szextelefon, zöld ketchup, Luxemburg, hajfesték, Norbi, benzinkúti shop, stewardess, futballhuliganizmus, kenyérpirító, Calgon, polgárháború, vállalati bulik, Valentin-nap, művirág, hegymászás, léböjtkúra, Fenyő Miklós, névjegykártya, nemesi cím, halálozási rovat, lovas szobrok, teleshop…
És így tovább, a lista tetszőlegesen folytatható, but we didn’t start the fire… 

*Amúgy sosem értettem miért van az összes energiaitalnak ugyanaz a vacak íze? Két lehetséges magyarázat adódik: 1: A Red Bullt (Toro Rosso, Krasznaja Bika, következő névjavaslatom: Scarlet Bull) másolja már mindenki, meg a hozzávalókból eleve adódik a szörnyű (tutti-frutti, jajj, hol itt a gyümölcs mind???) íz, vagy 2: Az összes többi is redbull, csak így úgy tűnik, mintha lenne választásunk.

2011. szeptember 6., kedd

Előemésztett Hazugságok Boltja


Az állásinterjúkon, no meg az önéletrajzokban azt várják el, hogy az ember hihetetlen mértékben feldicsérje magát, plusz lelkesedést mutasson egy olyan meló iránt, melyet nem is ismer (őszintén lelkesedni minimum három hónap után lehet, meg a szokásos próbaidő miatt ekkor érdemes). A valóság ezzel szemben az (legalább is az én esetemben), hogy a kötelezően elvárt közhelyek nagy része legtöbbször érintőlegesen sem igaz. Lássuk a típusmondatokat, cáfolatokkal:

1.  Szeretek és tudok is csapatban dolgozni. (Frászt, tudni tudok, de nem szeretek, adják ki a feladatot, én leülök egy csendes sarokba, és határidőre, evárt minőségben szállítom a végeredményt.)
2. Képes vagyok önállóan dolgozni. (De csak ha megmondják, mit is csináljak önállóan, és lehet közben kérdezni is.)
3. Jól kommunikálok. (Csak ne keljen túl sokat, most tényleg, mindent nekem kell elintéznem, és minden hülyével nekem kell beszélnem???)
4. Motivált vagyok. (Arra, hogy sokat keressek kevés munkával, azaz optimális legyen a lenyúlás/lógás hányados, legalább is számomra.)
5. Szeretek tanulni, szeretném képezni magam és szeretnék fejlődni. (De ha nem megy, ne erőltessük, elég a marha sok pénz is. Amúgy meg tanultam meg fejlődtem eleget, mert mire is van az egyetem? Lehetne már békén hagyni?)
6. Képes vagyok a cég érdekében tevékenykedni. (Rohadt kapitalista kizsákmányolók, dögöljetek meg a nevetek napján, éljen a forradalom. – Felkészül: „Akasszátok fel a királyokat”)
Etc, etc.

De most tényleg, azon túl, hogy elvárják a szabványszöveget, ugye nem hiszik el őket. Én pl. HR-csávóként lehet hogy jobban örülnék, valami ilyesminek, de legalább is értékelném:

„Én egy elég képzett, közepesen szorgalmas pali vagyok, aki már nem akar nagy tételben új dolgokat tanulni, de elég jól alkalmazkodik egy új munkahelyhez. Megbízhatóan dolgozom önállóan, nem lógok, és nem lógok feleslegesen a többiek nyakán, meg hamar átlátom a lényeges folyamatokat. Utálom a végtelenített értekezleteket, a rövid velősek jöhetnek. Nem vágyom csúcsfizetésre de szeretnék tisztességesen megélni. Nem pályázok senki helyére a cégen belül, de sokáig tervezek maradni, mert vagyok olyan kényelmes, szóval lehet rám hosszabb távon számítani.
Összegezve: áj em nát e szupermen, de ezért a pénzért az egyik legjobb, akit kaphatnak. Ráadásul nem lopok a munkahelyemről, de becsülettel beszállok a kávépénzbe. Még a vécét is lehúzom magam után!”

Mert talán mindenki tudja, hogy sehova nem szuperemberek kellenek, csak átlagosak, akik képesek működtetni dolgokat, úgy hogy közben nem tépik szék egymást, és nem alakítanak harcban álló törzseket (vagy birodalmi rohamosztagokat) a szervezeten belül. A többi már csak hab a torkán.

2011. augusztus 29., hétfő

Cirkuszazegész világ


Pénteken cirkuszban voltam, illetve voltunk. Általában korlátlanul lelkesedem a cirkuszért, ez részemről nettó elfogultság, de ez esetben hiányérzetem volt. Mivel azonban tényleg elfogult vagyok, kiosztottam magamban néhány díjat a jeles társulat jeles előadásának. (Egyébként a Magyar Nemzeti Cirkuszról vagyon szó – bár az ügyes marketingen, a név gyors levédésén meg a sok piros-fehér-zöld díszleten túl mitől is nemzeti? És kell egyáltalán annak lennie?) Szóval az első díj a sorban:
-         A „Nemzeti” kifejezés legindokolatlanabb használatáért (felkészül: „Nemzeti Együttműködés Miaizéje”)
-         A legtöbb felesleges kutyaszereplőért – mert szépek a dalmaták, de mit csinálnak a porondon, mikor semmit?
-         A legráncosabb cirkuszi elefántért – aki állítólag egy all around sztár, egy nettó híresség, de hát Yoda is az…
-         A legkevésbé vicces bohócért – aki rossz vicceket ad elő, de legalább túl hosszan. (És ha majdnem vicces, akkor viszont nem eredeti.)
-         A második legbénább légtornász csajért – mert a legbénább nyilván az aki le is esik… (Amúgy: úristen, ez kivel bújt ágyba a szerződésért cserébe?)
-         A kontinens legsósabb pattogatott kukoricájáért – mert még ma (hétfőn) is van belőle, pedig pénteki…

És tegyük hozzá, az előadás jó volt, csak kekeckedem.

Viszont mivel a cirkuszt amúgy is sokak szerint meg kell újítani (szerintem mondjuk nem), meg hát egyre erősebb szempont a költségtakarékosság, be lehetne vezetni néhány apró változtatást. Ez arra is jó lenne, hogy a látványos, a merész és az intellektuális vonulat végre méltó módon egyesülhessen, egy-egy számon belül is.
Például lehetne egy hipnotizőr-gondolatolvasó bohóc, aki a trapézon lengve mutatna be kártyatrükköket. Ha közben még zenélne is, már csak egy állatidomárra lenne szükség a totális cirkuszhoz (a szó mindkét értelmében). Plusz a szomorú bohóc mintájára lehetne paranoid-skizofrén bohóc is( „Ne szójjak be magamnak, mert megbánom!”), az oroszlánidomár etethetné idomított nyulakkal az oroszlánjait, nyílt színen persze („Nyuszi, hopp!”), sőt lehetne növényidomár is, egy igazi gyümölcsszelídítő, aki hosszú évek trenírozásával ráveszi az őszibarackokat, hogy csináljanak úgy, mint a szilvák. Világszám lenne, az biztos. (Mint mondjuk a leopárdlekvár, de erről majd máskor.)
Meg lehetne olyan zsonglőr aki más, sokkal kisebb zsonglőrökkel zsonglőrködik, akik persze szintén zsonglőrködnek. Vagy egy tevén lovagló (tevegelő) majmon lovagló (majmolgó?) fehérgér.
Meg lehetne egy konferanszié végre, aki csak épp annyi r és m hangot használ, amennyit a normális magyar köznyelv megkíván. (Avagy ne legyen már mindig ez: „Hölgyeimmmm és urrrrraim, cirrrrrkuszunk bemmmmutatja….” etc.)
Összegezve:  a cirkusz eleve jó, de néha lehetne sokkal dadaistább is! A feldarabolt műlovarnőt elvarázsolni nem kell félnetek jó lesz.

2011. augusztus 22., hétfő

Az unalomrul - gyári túlélési gyakorlatok


A gyárban való dolgozás legfőbb nehézsége az unalom. Mert mit is lehet csinálni nyolc órában, egy alapvetően monoton tevékenység közben, mely fizikailag félig, szellemileg viszont szinte egyáltalán nem vesz igénybe? Nos, két út is kínálkozik: az egyik a szintetikus kábítószerek valamely fajtája, ez azonban drága, könnyű lebukni vele és asszem nem negyven felé fogom kipróbálni őket, sőt egyáltalán nem fogom.(A munkásosztály hagyományosan amúgy is söröz, mint az köztudott. Plusz vasököl, de az ide most nem köll.) Így marad a másik lehetőség, az egyéni, fakultatív szórakozás szűk mezsgyéje, mely jobbára a rádió/mp3-lejátszó hallgatását jelenti, meg egészen rövid szövegek olvasását (azaz bármiét, amit öt percebe lehet sűríteni, ennyi jut két géphez rohangálás között).
A szövegek röviden elintézhetők: Örkény egypercesek, rövidebb újságcikkek, illetve bármi Bukowskitól, az ő „regényei” amúgy is csak egy-másfél oldalas töredékekből állnak.
A hallgatnivaló viszont már bonyolultabb ügy. Kezdetben hónapokkal ezelőtt) vala a Kossuth rádió, mert jobb, ha munka közben dumálnak a fülembe, mintha énekelnek, legalább is ezt hittem eleinte, és a kereskedelmi rádiók szóba sem jöhettek. Igazából most sem jöhetnek szóba a félanalfabéta, jópofáskodó műsorvezetőkkel meg a szar átlagpopjukkal, de a Kossuth is hallgathatatlanná vált. Az a kersztény-népnemzeti-bulvárjobbos (egyébként egyik sem, simán csak demagóg) szósz, amit a ki nem rúgott (és nyilván ki nem rúgható) maradék műsorkészítő előad, az jobban pusztítja az agysejteket, mint bármely tetszőleges popikon. Ráadásul mostanában a vérnyomásom sem alacsony, úgyhogy semmi szükségem ilyen mesterséges befolyásolásra, a fejem meg a ládák emelgetésétől is lehet vörös. Rádiók tehát kilőve, maradnak a hangoskönyvek.
Igazából sokáig meglehetős undorral viseltettem irántuk, hogy persze-persze, szegény vakoknak, meg elfoglalt kamionsofőröknek készülnek, higgye aki akarja: én tudom, hogy a lusta, műveletlen, könyvundorban szenvedő bunkók az igazi felvevőpiac, azok akik 66 Híres  regény-szerű szörnyszülötteket is fogyasztják. De lehet, hogy mégsem. Mert például most nekem is igen jól jön a sok netről letölthető hangoskönyv, múlt héten például e formában fogyasztottam el Verne Fekete indiák meg Tamási Áron Ábel Amerikában című regényeit, valamint a Kiválasztotatt Thomas Manntól. De volt már Karinthy, Jókai, Krúdy és Siclair Lewis is, és határozottan nem tűnik rossz ötletnek ezzel is eltölteni a munkaidőt. (Ha már a csavarozógépen nem jön be a net.) Ami azért is vicces, mert a munkáltatók a világon mindenhol azon küzdenek, hogy a dolgozók ne privát elfoglaltságaikkal töltsék ki munkaidejüket. De ez jellemzően kimerül abban, hogy letiltják a számítógépekről a közösségi oldalakat, a privát íméleket, meg a pornót. Ám azzal évezredek óta nem foglalkozik senki, hogy mit is dúdolnak a rabszolgák mondjuk nádvágás közben, pedig ez igazán privát elfoglaltság, és jól is van ez így. A mai rabszolgáknak ez a dúdolás, meg mesélés a  lejátszó, meg a rádió, és jobb esetben beszélgetés, vagy épp a hangoskönyv. A munkaerőmet ugyanis áruba bocsátom, mert muszáj, de a lelkem nem eladó, pláne nem ennyiért. Vagyis ha a munka agyatlanul monoton, fenntartom a jogot, hogy az agyam másra használjam közben.

P.s. A hangoskönyveknél egyébként az a jó, ha nem valami profi színész olvassa fel, mert azok kíméletlenül „játszanak” (ez főleg karikatúra-szerű hangsúlyozásban és kegyetlenségig fajuló hangutánzásban merül ki), sokkal jobb egy civil hang, aki néha téveszt, néha elakad, hallani ahogy lapoz és szünetet tart két oldal között, meg a nehezebb szavak előtt, pont mint mi, olvasás közben. Egyszóval ez az igazi, imádom.

És egyébként is: íme a munka termelés) és a művelődés egysége, szerencsére nem pont úgy, ahogy annak idején az elvtársak elképzelték.

2011. augusztus 20., szombat

Kedvenc versem - avagy: még ilyen is van


Gregory Corso: Házasság

Meg kéne házasodnom? Meg kéne javulnom?
Kápráztassam el a szomszédok lányát
bársonyruhámmal és faustus csuklyámmal?
Ne moziba vigyem hanem temetőbe
értekezzenek vele az Ullman-fürdőkádak meg a legújabb csaptelepek
előnyeiről
aztán kívánjam meg csókoljam meg a többi és a többi
ő meg mindent csak azt nem én meg tele megértéssel tudom miért
nem gurulok dühbe és nem ordítok rá Tapogass! Azt szeretem ha tapogatsz!
Ehelyett szépen összeölelkezünk
nekidőlünk egy vén megroggyant sírkőnek
és csillagokat számlálva duruzsolol neki egész éjszaka-

Mikor bemutat a szüleinek
egyenes hát, végleg megfésült haj, fojtogató nyakkendő,
üljek le összeszorított térdekkel harmadosztályú heverőjükre
és ne kérdezzem Merre van a fürdőszoba?
Hogy lehetnék más mint aki vagyok,
fiatal senki minden vágyam egy habfürdő-
Ó szörnyű is egy fiatal senkinek
kitéve közszemlére a család elé és a család ilyeneket gondol
Most látjuk először! Ez akarja a mi Mary Lounkat!
a tea meg a házisütemények után megkérdezik Mivel foglalkozik?
Most mondjam meg? Tetszenék-e nekik akkor?
Mondanák-e Na jó házasodjatok össze, elveszítjük a lányunkat
de kapunk helyette egy fiút-
Most kérdezzem meg Merre van a fürdőszoba?
Úristen, és az esküvő! Az egész család meg a család barátai
és csak egy maroknyi tarhás szakállas haver
azok is kizárólag a kajáért meg a piáért-
És a pap! Rám bámul mintha onanizálnék
és megkérdezi Óhajtod-e ezt a nőt
hites és törvényes feleségedül?
Én meg, reszkető térddel, hogy mit feleljek, azt mondom Zselatin!
Megcsókolom a menyasszonyt és azok a gennyes állatok veregetik
a hátamat:
Na fiú, most már testesül-lelkestül a tiéd! Hahaha!
és láthatod hogy a szemükben
valami obszcén nászéjszaka csillog-
Aztán lehetetlen rizsszemek és edénycsörgés meg cipőnyikorgás
Niagara! Csődület! Férjek! Feleségek! Virágok!
Mind kényelmes hotelekbe tódulunk
Mind ugyanazt csináljuk éjszaka
A közömbös portás tudja mi következik
A hallban lötyögők tudják amit tudnak
A fütyörésző liftkezelő tudja
A pislogó szobapincér tudja
Mindenki tudja! Esküszöm már ott tartok, hogy semmit sem csinálok!
Fennmaradok egész éjjel! Belebámulok a szállodaportás pofájába!
Visítozom: Francba a nászéjszakával! Francba a nászéjszakával!
ámokfutást rendezek ezekben a majdnem felülmúlhatatlan szobákban
nyasgem! Unom a banánt!
Élnék inkább a Niagara mélyén! egy sötét oduban a Zuhatag alatt
ott gubbasztanék Őrült Nászutazó
kiötölve a házasságtörés sohanemvolt módozatait, bigámia megszállottja
válás szentje-

De mégiscsak meg kéne házasodnom meg kéne javulnom
Milyen szép is volna hazamenni hozzá
megülni a tűz mellett a feleségem a konyhában
kötényben fiatalon és kedvesen a gyerekemmel a szíve alatt
és túláradó boldogsággal odaégeti a marhahúst
és sírva jön be hozzám és felkelek a nagy karosszékből
Azannya! A teremburáját! Tyű a kiskésit!
Istenem micsoda férj lenne belőlem! Bizony meg kéne házasodnom!
Annyi ugyanis a dolgom! többek közt be kell lopódznom Mr. Jones
házába késő éjszaka
és be kell temetnem a golfütőit az 1920-as norvég könyvekkel
Továbbá egy Rimbaud-képet akasztanom a fűnyírógépre
Továbbá teleragasztanom Tannu Tuva postabélyegeivel
az egész léckerítést
Továbbá ha Mrs. Kindhead gyűjteni jön
A Közös Kassza számára
elmarnom és fülébe súgnom Kedvezőtlen jelek gyülekeznek az égen!
Valamint ha a polgármester eljön a szavazatomért
Mikor hoznak törvényt a cápavadászok ellen?
És a tejesembernek egy cédulát hagynom az üvegben
Pingvinport, legyen szíves, hozzon egy kis pingvinport-

Mégis, ha megházasodnék és Connecticut és minden csupa hó
és lebabázik az asszony és én álmatlanul mint a rongy
éjszakákon át talpon, homlokomat a csöndes ablaknak támasztva,
mögöttem a múlttal
minden helyzetek legközönségessebbjében találom magam,
remegő ember
a felelősség súlyával a vállán és semmi hogy-oda-ne-rohanjak
semmi római arcélű smuzolás-
Az lenne csak a szép!
Cuclinak hoznék egy gumi Tacitust
Csörgőnek egy zsák törött Bach lemezt
Kiszögezném Della Francescát az ágyra
Ráhímezném a partedlire a görög ábécét
Járókának meg felépítenék egy födetlen Parthenont -

Nem, kétlem hogy ilyen családapa lenne belőlem,
se vidéki élet se hó se csöndes ablak
csak ez a tüzes büdös szűk New York
hát emeletnyire a föld felett, svábbogár a patkány a falban
elhízott birodalmi-német feleség sikoltozik a krumpli felett
Mer büdös neked a munka
És öt csöpögő orrú kölyök örök szerelemben Ciccamicával
És a szomszédok fogatlanok és kazal a hajuk
mint a 18-ik század izgága boszorkányainak
mind át akar jönni és nézni a tv-t
A háziúr a lakbért követeli
Fűszer és Gyarmatáru és Kék Láng Gáz és Elektromos Tartozékok
Szerelése
Lehetetlen hanyatt feküdni és álmodni telefon hóról
parkoló szellemekről -
Nem, nem házasodhatom meg soha nem házasodhatom meg!

De - tegyük fel ha elvennék egy szép
szívdöglesztő úrinőt
magasat és sápadtat elegáns fekete ruhában
hosszú fekete kesztyűben
egyik kezében cigarettaszipka
másik kezében egy pohár whisky
és egy műteremlakásban élnénk óriási ablakkal
ahonnan kilátás nyílik egész New Yorkra
tisztább napokon még távolabbra is
Nem, nem ismernék magamra elegáns börtönálom felestársa -

No, és a szerelem? Azt bizony elfelejtem
nem mintha alkalmatlan lennék rá
éppen csak fölöslegesnek tartom mint hogy cipőben járjak -
Soha nem akartam elvenni egy anyámforma lányt
És Ingrid Bergmann szóbe se jöhetett
És lehet hogy ma már akadna nekemvaló de az már biztos régen
férjhez ment
És a fiúkat nem szeretem és-
de mégiscsak kéne valaki!
Mi lesz ha 60 éves leszek és magányos
egyedül a bútorozott szobában húgyfoltokkal a gatyámon
és a világon mindenki házas! az egész világegyetem csak én nem!
Ó, tudom én ha volna egy valószínűtlen
amilyen valószínűtlen vagyok én
a házasság sem volna valószínűtlen -
Ahogy Ő várja magányos idegen ékkövei közt Egyiptomi kedvesét úgy várom én is - 2000 évet és az élet fürdővizét siratva.

2011. augusztus 17., szerda

Ócska sztereotípiák III/2. - avagy: III/3. már nem lesz, mert hülyén nézne ki...


5. A tihanyi visszhang: Mindent elismétel, amit a beszélgetőpartner mond, saját szövegként persze. („-Volt egy baleset a Farokkötő úton! – Ja, mondom volt egy baleset a Fenéktörő úton! – Nem Fenéktörő, Farokkötő. -Aszondom én is, Faroklövő, én mondtam, pont most” –hiába a visszhang sem teljesen pontos, csak úgy nagyjából halljuk bele a lényeget.) A visszhangok előfordulása: büfé, kocsma, resti, vonat, busz, vagy bárhol este tizenegy után.

6.A hivatalos: A lényeg: pontosságra törekvés a józan ésszel, és az alapvető nyelvi szokásokkal szemben. Klasszikusan a rendőr-postás-vasutas Bermuda-háromszögben fordult elő a legsűrűbben, de a közbeszédben (és a médiumokban) egy új faj vette át a vezető szerepet: a szóvivő. Minden említett közös jellemzője, hogy ”A hivatalos intézkedés megtörténtéről hatósági értesítés történt az érintettek részére”-típusú mondatok számítanak megszokottnak, mondhatnánk az üzemszerű működés jellemzőit mutatóknak. A szóvivők esetében (és mindegy, hogy a rendőrség vagy az állatkórház szóvivője nyilatkozik – Tényleg, minek mindennek szóvivő? Nem feltételezik, hogy egy adott ügyben kompetens ember esetleg beszélni is tud?), szóval esetükben úgy tűnik alapkövetelmény a monoton, felolvasottnak hangzó (nyilván betanult) szöveg, és ebből adódóan a kérdések megválaszolásának minimális esélye. De őszintén, miért is kérdez az a hülye újságíró? Nem elég neki a tájékoztatás?

7. A monomániás: A monomániás szituatív típus, vagyis helyzettől függ, mikor kattan be, és mikortól nem képse lehasadni az adott pillanatban számára legfontosabb témáról.

8. A mellélövő: Ő mindent majdnem jól használ, de a kis különbségek rendszeresen ellen vannak. Így aztán a konstruálból menstruál lesz, a múzeumból mauzóleum és (egy régi poént idézve) szerinte az Ave Caesar meg az Ave Maria rokonok. Aztán jöhet a kínos röhögés, meg a dilemma, hogy magyarázzuk-e meg  tévedését (nem Lenin, Lennon), vagy inkább hagyjuk rá, hogy oké a latte az nem tej, hanem egy kávé, csak hogy visszakössek az elejére.

Szóval ab ovo kibaszottul intreszting mindez. Centerum censeo: lájkolom.

2011. augusztus 15., hétfő

Ócska sztereotípiák III.- avagy: "a latte az egy kávé, neem?"

Nos jöjjenek nyelvi, avagy beszélt szubkultúrák:

1. A trágár:  A trágár először is az ami. Vagyis hogy arról ismerszik meg, hogy mondatai kezdete a "faszom" kifejezés, a mondatvégi írásjel meg "bazmeg". Hogy kérdő, vagy kijelentő mondat, azt a bazmeg hangsúlya határozza meg. Ha egy darab bazmeg a mondat, akkor a mondatvégi írásjel természetesen felkiáltójellel értelmezendő. Amúgy a magyar trágár (félrészegen) hajlamos értekezni arról, miszerint a magyarok (esetleg nagy M-el) sokkal jobbak, sokszínűbbek, káromkodásilag, mint pl.a hülye angolok. Mert azoknak csak néhány négybetűs szó jut, nekünk bezzeg… Pedig az átlag hazai trágár nem lép túl a SZPGFP-paradigmán (sz.r, p.cs, g..i, f.sz, p.cs), legfeljebb több a lehetséges permutáció (gecipicsafaszköcsögszaralak etc.). És ami fontos: a trágár nem is tudja hogy az, ő csak spontánnak és őszintének gondolja magát. A lelki szegénység fel sem merül.

2. Az idegen: szakkifejezésekben beszél. Nem doktorál, píédzsdízik, témája a „ Konvergens lingvisztikai rendszerek emotív allokációja- Avagy: Az e és a betűk aránya József Attila szerelmi költészetében.” Nála strukturális szükségszerűség a kognitív recepció kritikája, legalább is tematikusan. Mert sztochasztikus a hozzáférés a jelentésekhez, és kontingens az értelmezés. Vagy nem… tuggyafene.

3. A trendi:  Lájkolja a kommenteket, minden ízi és kúl, vagy gáz (deaz nem angol hányás), mítingel, fészbukol, de nem beszél nyelvet. Annyiban nem idegen, hogy gőze sincs arról,  mit szövegel, de van fíling. Mert a fíling a lényeg, meg csetelés – a többi meg gádnóz – bár Isten tudja mit is jelent…

4. A nótaénekes: kicsi szívem, drága galambocskám…. (Mondja bárkinek a világban) Csak virágénekekben beszél, húszéves, és olyanokat ír, hogy: „kukoricaszártövében tutúúú,virágszálam rám tetkintett tuúúúúú”

Folytatás később…

2011. augusztus 6., szombat

Több fogoly nem lesz!

Karinthyt olvastam (Frigyest), az Így irtok ti!-t, és ugye van benne az a híres poén az Ady-fordítással, hogyan válik felismerhetetlenné a vers többszöri magyar-német-magyar oda-vissza fordítás által. (www.http://szemcsapda.puruttya.hu/bypost/2010/03/07/Karinthy_Frigyes_Muforditas)
Nos, én megpróbáltam a gugli fordítóján átküldeni angol-magyar viszonylatban, kétszer, és ez lett belőle:


A Tisza-parton (eredeti)

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?


Guglizott:

Tisza
Azért jöttem, hogy
a parton a Gangesz,
Hol
álmodtam déli artériák,
A szívem
egy nagy harang-virág
És finom
remegés: a hatalom.

Boom
kutak, malmok vállalja mértéke
Desert
, zaj, durva kezek
Vad
csókok, Bambi, egy álom a kecske.
A folyó
, amit keres?

Egyszóval éljenek a hóhér kecskék és a bamba Bambik.
És még egy klasszikus, szintén ferdítve:

Magyar láb-, hő-otthon!
Itt az ideje,
most vagy soha!
Legyen
rabszolgák, akár szabadok?
Ez a kérdés
, úgy dönt!
Az
Isten a magyarok
esküszöm

Esküszöm
, hogy több fogoly
Nem lesz
!

Foglyok
volt jelen,
Damned
ősök,
Ki ölte meg
a vad,
Slave
Föld nem tudott pihenni.
Az
Isten a magyarok
esküszöm

Esküszöm
, hogy több fogoly
Nem lesz
!

Rascal
sehol ember
Most
nem mer meghalni
Kinek
az élet drágább ruhákat,
Mint
otthon az ő tiszteletére.
Az
Isten a magyarok
esküszöm

Esküszöm
, hogy több fogoly
Nem lesz
!

Fényesebb
a láncban, a kard,
Ékesíti
a kart jobb
És
még mindig viselni a láncokat!
Itt
a régi fegyverek dunk!
Az
Isten a magyarok
esküszöm

Esküszöm
, hogy több fogoly
Nem lesz
!

A magyar
név megint szép lesz
Méltó a
régi nagy hírt;
Mit
rákentek a századok,
Mossa le a
szégyen!
Az
Isten a magyarok
esküszöm

Esküszöm
, hogy több fogoly
Nem lesz
!

Ahol
sírok megduzzadnak,
Unokák
, istentisztelet,
Imák
és áldás
Szent
neveinket mondani.
Az
Isten a magyarok
esküszöm

Esküszöm
, hogy több fogoly
Nem lesz
!

Esküszöm, esküszöm ez tényleg jó, van egy olyan futurista, avantgárd húzása. Kár, hogy a pornolize nem megy...