2017. december 23., szombat

Hurrá nekem!

Január egytől tényleg lesz az a munka amiről írtam, mostmár hivatalos, kábé kétszer annyit fogok keresni mint eddig, és diplomás meló lesz. Karácsonyra kisimulhatok végre.

2017. december 17., vasárnap

Hatodik szimfónia

Ezt most muszáj közkinccsé tennem, mert az általam igen kedvelt Emily Wells egyik legjobb munkája végre meglett a jutyúbon (magyarul: Te Cső) az eddig nem talált verzióban, itt már van hozzá ének is, meg mivel egy élő előadás felvétele, jól látszik hogy tényleg egyedül van a színpadon, és a dobgép ,meg a looper segítségével egedül is adja elő:


Jajj, de el vagyunk mi képedve ettől idelent. Megyek és hallgatok mégy egy kis CocoRosie-t, mostanában nagyon bejön a kicsit artisztikus, enyhén nyavajgós sub-pop.

2017. december 15., péntek

Csillagok, csillagok...

Azt olvasom, hogy a kiejthetetlen nevűnek keresztelt Oumuamua kisbolygó tényleg egy kisbolygó, nem pedig egy birodalmi csillagromboló, pedig az utóbbit sokan szerették volna. Mondjuk csak addig míg ide nem ér, mert a vonatkozó dokumentumfilmek szerint a csillagrombolók barátságtalan hadihajók, nemigen visznek segélyszállítmányokat, nincs rajtuk Starbucks (pedig a nevéből kiindulva kellene hogy legyen), valamint nem lóg Wunderbaum, plüsstigris és Fradi-zászló a parancsnoki híd ablaka előtt. A csillagromboló az csillagot rombol, meg az ellenség önbizalmát, valamint alkalmas tortalapátnak is kisbolygó méretű sütemények esetén.

444.hu

Az Oumuamua azonban szivar alakú, ráadásul a csillagászok szerint csak "űrbéli anyag". Ami így igaz, elvégre az űrben van és anyag, semmiképp sem egy elvont eszme egy bolygó felszínén, az a marxizmus például, ami ráadásul úgy elvont eszme, hogy közben - nagyon helyesen - anyagelvű. De egy kisbolygó az konkrét kő meg fém meg jég, meg amiből az ilyenek állni szoktak rendszeresen, miközben persze egy csillagromboló is anyag az űrben, csak az egyszer rég elvont gondolatként kezdte valami űrhajótervező fejében. Vagy a Dzsordzs Lukaszéban, ez attól függ, hogy tagjai vagyunk-e a több országban bejegyzett Jedi-egyháznak, mert ha igen, akkor igen örülünk a hírnek, hogy nemrég felfedezték a Tatuint. Pontosabban egy kettős csillagot ami körül bolygók is vannak.

Pedig jó lenne, ha mégis űrhajó lett volna, tőlem akár jöhettek volna vele a birodalmi rohamosztagosok is. Sokkal szarabb attól sem lenne a helyzet idelenn, de legalább történne valami igazán fontos, és nem csak az hogy Brüsszelben harcolunk a sorossal, meg fáklyásfelvonulunk a Rosszabbik oldalán, meg ízléstelenül vágunk disznót. Egy űrbéli invázió legalább izgalmas lenne, lenne tétje az életünknek, és nem az lenne a központi kérdés, hogy zseléset vagy kókuszosat (mindkettőt amúgy), meg hogy mikor jön ki az új ájfon, miért hülye a főnökünk, ki ölte meg Laura Palmert illetve hová tűnt Damon Hill?

De egy szivar alakú űrkavics nem tereli el a figyelmünket erről a sok  nagyon fontos jelentéktelen dologról, akkor sem, ha egy másik naprendszerből érkezett. Amíg nem hoz csápos migránsokat, csempészett ukrán cigarettát vagy dizájner drogokat, csak annyit ér mint légypiszok a tavalyi naptáron.

Legyen világosság!

Az időjárás mostanában minden,csak nem az. December közepén nekem ne csöpögjön az eső tizenöt fok napsütésben, pláne ne úgy, hogy tíz percig esik, húsz percre eláll, aztán kezdődik elölről a ciklus. Érte én hogy globális felmelegedés van meg éhen haló jegesmedvék, de hogy télen napi váltásban van ősz  meg tavasz, az már mindennek a teteje.

Manapság persze mindenki úgy emlékszik, hogy az ő gyerekkorában még voltak fehér karácsonyok, mondjuk én nem, szerintem fehér karácsonyt legtöbbször akkoriban is a tévében láttam, bár néha azért becsúszott IRL is. De ebben a mostani őszben/tavaszban teljesen felesleges ilyeneken ábrándozni, egyszerűen nem vagyunk azon az éghajlaton, ahol ez valószínű lenne, sőt az is lehet, hogy ha kihagyjuk az ipari forradalmat, akkor is ez lenne a helyzet. Legfeljebb fáznánk karácsonykor, ha eltávolodunk a kandallótól, a szegényebbek meg festői rongyokba bugyolálnák magukat, az úgyis olyan dickensi.

Az egész karácsonyról él bennünk (szerintem mindenkiben) valami romantikus-szirupos kép, karácsonyfa, gyertyák, ajándékok, az ablakon kinézve a szállingózó hó, szeretet, tojáslikőr, nagymosoly, kollektív boldogság minden szinten. (A lakosság egy markánsan kisebbségi részének meg persze Kisjézus és éjféli mise is, de a többség elvan ezek nélkül, elég ha van forralt bor.)
És ennek az idealizált képnek persze soha egyetlen családi karácsony sem felel meg, hülye ajándékokat veszünk, anyu az egész napi konyhaszolgálat után estére már síkideg, lefekvés előtt meg bambán meredünk magunk elé, hogy csak ennyi volt? A Kokakóla reklámjaiban sokkal pompásabb és szerethetőbb az egész, a karácsonyi filmekben meg akkora a hepi a hepiendben, hogy leugrik a képernyőről. Ehhez képest nekünk enyhén fáj a hasunk, hiányérzetünk van és nem enyhe nosztalgiánk a gyerekkor után, amikor valódi extázisba tudtunk esni a új Lego-készlettől.

Az viszont idei megfigyelés, hogy mintha most nem tört volna ki a szokásos karácsony előtti össznépi őrület. A boltokban csak épp jelzésértékűen vannak alkalmi dekorációk (a helyi plázában például van néhány feldíszített műfa, de a korábbi évekhez képest ez kifejezetten szegényes), a környéken pedig szinte egyáltalán nem látni az  ablakokban és erkélyeken színes fényeket. Az elmúlt években össznépi mániává vált, hogy indokolatlan mennyiségű világító-villogó színes izéket pakolnak ki az ablakokba, meg fényfüzéreket applikálnak a házakra, de idén semmi. Összesen egy forradalmár tartja a hadállásait a szomszéd utcában, ő most is műfenyő ágakkal kombinált villogó fényekkel, világító rénszarvassal, fenyővel és télapóval, meg egy nagy kerek, stroboszkópszerű epilepszia-generátorral köszönti az utca népét, messziről úgy fest mintha egy illegális tűzijátékgyár robbant volna fel az erkélyén.

whyy.org

Hogy ez a mánia lecsengőben, annak lehetnek anyagi okai is, elvégre drága az a sok biszbasz, amivel a járókelőket lehet levillogtatni, meg az áram sincs ingyen, de az is lehet, hogy a többség egyszerűen rájött, hogy ennél feleslegesebb dekorációt nehéz lenne kitalálni (hisz ők csak hátulról élvezhetik, bár van akinek pont ez a zsánere), plusz a karácsonyi giccsek között is minimum dobogós a a világító rénszarvas villogó piros orral.

Persze dolgos népünket ismerve én mégis inkább arra tippelnék, hogy erre már tényleg nem akarnak pénzt kiadni. Ennyit az időjárásról.

2017. december 14., csütörtök

Dobozolás helyett

Úgy néz ki, mondjuk 99%-ig tuti, hogy januártól megint lesz munkám, végre olyan amihez a diplomáimra is szükség van. Mindenféle hülye formátumú önéletrajzokat gyártottam, meg a "motivációs levél" című, agyrohasztóan értelmetlen szöveget, de legalább sínen van a dolog és akkora fizetésem lesz, amekkora eddig még soha se nem volt egyáltalán. Még  egyetemi oktató koromban sem, igaz hogy a katedra az legfeljebb tekintélyt ad, de gazdag vagy szép nem lesz tőle senki, a hazai fizetések mellett különösen nem.

Így aztán lehet, hogy mégis lesz még értelme annak, hogy olyan sokat jártam iskolába (21 év nappali +3 levelező), pedig mostanában már kezdtem azt gondolni, hogy megállhattam volna az óvoda után rögtön. Amúgy is elég fiatalon születtem, hatéves koromra pedig már profin építettem fakockákból bármit (tornyot, várat, másik tornyot, sajtfüstölő manufaktúrát), és ma is készségszinten alszom be ebéd után. Ennyivel simán el  lehet boldogulni, ha az embernek betanított munkási pozíciót ajánlnak, ahol annyi lenne a munka hogy négy kisebb dobozt be kell rakni egy nagyobba.

De most változott a helyzet, mondhatni fordult a fakocka, nekem meg olyan egetverő közhelyeket kellett írnom magamról, hogy jó a kommunikációs készségem, meg jól kezelem a konfliktusokat és a többi közhely, amik persze igazak, csak mindig mindenki ugyanabból a húsz öntömjénező jelzőből választ random módon hatot egy önéletrajzba.
Pedig mennyivel érdekesebb lenne, ha az ember olyanokat írhatna bele, minthogy "jó vagyok az ágyban", "kanállal eszem a pörköltet", "nem hordok zoknit" vagy "kedvenc filmes műfajom a cselekményes pornó". Én mondjuk egyszer valami munkára jelentkezve beleírtam a hobbik közé, hogy "sör, pizza, hardcore bélyeggyűjtés", gondoltam a hobbi-rovatban már nem kell olyan merevnek lenni, lássák hogy van humorom. Nyilván látták is, nem is hívtak vissza, de asszem én sem akartam annyira éjszakai árufeltöltő lenni.

Szóval januártól meló, addig kreatívan pihenek, illetve fogok, amint rájövök, azt hogy kell.

2017. december 13., szerda

Isten hűtője

Mostanában valahogy sokszor kerülnek elő a médiákokban a Lapos Föld-hívők, már magyar tagozatuk is van. Ők ugye azt gondolják und hirdetik, hogy a Föld lapos, a közpe az Északi-sark, déli meg ugye nincs is, csak egy bazi nagy jégfal a korongvilág körül, hogy az óceánok le ne csorogjanak az űrbe bele. Meg hogy a bátor felfedezők se essenek le  valahova. (Hogy hova az nem teljesen tiszta, mert arra például nincs válasz, hogy mi a vihar lehet a lapos föld alatt. A Nagy Galaktikus Teknős, aki a hátán viszi az egész hóbelevancot? Vagy a Nagy Manitu pipázik arrafelé?)

civilhetes.net

A fenti ábra azért is különösen vicces mert megmutatja, hogy a laposföld határain túl, azaz a valamiféle burán (légkörön?, vagy ez egy igazi, rendes kupola?) kívül nem a nagy semmi van, nem valamiféle buddhista nirvána (az amúgy is agyonnyomná a létezésnek eme kis szigetét), hanem az univerzum egy nagy tál tejszínhab Isten hűtőjében, ezét is jegesedett el a föld széle. Egyébként ez a kupolás laposföldes elképzelés valamiféle gigantikus hógömbnek képzeli el a bolygónkat, amit időnként megráz valaki, és olyankor tél lesz.
Minden esetre nyomasztó gondolat, hogy valami óriásgyerek éjjeliszekrényén vagyunk a hógömb, akkor már mégis csak jobb az Isten hűtője-koncepció, bár ha tovább erőltetjük ezt a globális felmelegedést, akkor azt kockáztatjuk hogy megromlik a tál tejszín amiben úszunk, a Teremtő meg átkapcsol a Seregek Ura funkcióba, és kiönti a francba az egészet.

Viszont ez a modell azt is megválaszolja, hogy mi van a Lapos Föld alatt, fölött valamint körbe-körbe. Nos, alatta - a hűtő alsóbb polcán - egy műanyag dobozban fél adag pacalpörkölt van, mert az Úr ugyan mindenható, de kissé gyenge a gyomra, és nem bír egyszerre túl sokat enni belőle. Fölöttünk meg egyfelől a tejszínestál fedele van (ezért látjuk sötétnek az "űrt"), a felettünk lévő polcon meg egy fél doboz tojás, meg hátul egy elfelejtett tányér spárgakrémleves, abban is úszik amúgy egy lapos bolygó. Ott élnek a kis szürke lények, akik időnként lelátogatnak az isteni hűtő alsóbb régióiba, de ők igazából nem humanoidok, hanem értelmes penészgombák végtagokkal.

Amúgy tényleg gyarmatosítani akarnak minket, mert sejtik hogy az Úr nemsoká észreveszi a romlott leves-univerzumot, és akkor mennek a nagy mennyei lefolyóba, a repülő csészealjaikkal együtt.

Szóval ez van, a tudósok (az összes) meg évszázadok óta vagy hazudnak, vagy simán csak nagyon hülyék, de leginkább az utóbbi. Az a pár aki rájött a hűtő-univerzum valódi természetére meg simán letagadja, hülye "földgömböket" mutogat, meg műholdakról és Holdutazásról hadovál.
A delfinek persze az elejétől fogva mindent tudnak, de szarnak a fejünkre.

2017. december 12., kedd

Szelhetetlen álloda

Épp most megy az egyik csatornán a Lehetetlen szálloda (Hotel Impossible) című műsor, aminek az a lényege, hogy a kis kopasz szakértő megérkezik egy lepukkant és némileg csődközeli szállodába, jellemzően valahová Amerika tyúkszaros hátsó udvarába, és megpróbálja gatyába rázni a helyet. Legalább annyira rámenős és szőrszálhasogató mint Gordon Ramsay a hasonló éttermes sorozatában, csak egyáltalán nem trágár, amit részemről a műsor hátrányai közé sorolnék.

De ezekről az epizódokról persze eszembe jutnak a saját szállodás élményeim, amelyeket alapvetően én is ilyen alsó-középkategóriás, enyhén lepukkant helyeken gyűjtöttem be. 
Volt például az a barcelonai hotel, ahol (bár nem tudok spanyolul, izé... katalánul), de az lehetett kiírva egy táblára, hogy "A lépcső elromlott, kérjük használja a liftet!". Ugyanis a hely az átépítés alatt is rendületlenül üzemelt, és épp a lépcsőházat verték szét egészen kis darabokra, mikor megérkeztem. A szobához járt erkély is, kár hogy a személyzet a frissen mosott lepedőket szárította ott, bár amúgy sem terveztem az erkélyen napozni januárban. Viszont a reggelinél olyan kenyérpirítót üzemeltettek aminek egyetlen fokozata volt, a szenesítő, úgyhogy gyorsan rájöttem, miért én vagyok az egyetlen a vendégek között, aki kenyeret pirít.

A dalmáciai nyaralásokkor is remek hotelekben laktam, vagy minimalisták voltak (ágy, asztal, szék, járólap), vagy bumfordi módon idézték meg a hetvenes éveket (gondolom akkoriban épülhettek), néha már vártam hogy kilép a szekrényből Tito marsall, és ismerteti a Jugoszláv kommunista Párt legutóbbi kongresszusának határozatait.
Amúgy épp egy tengerparti hotelben esett meg az egyik legszürreálisabb dolog i velem. A déli melegben ugye kultúrember nem megy le partra, megfőni az ötven fokban, a lazacvörös német turisták közé, hanem kiül az árnyas és szellő erkélyre sörözni. Én is vettem egyik nap egy hatos csomagot, és az ötödik félliteres doboz után már elég részegnek éreztem magam, mikor észrevettem, hogy alkoholmentes sört iszom. Láttam a kék dobozos Karlovackót a boltban, gondoltam ilyet még úgysem ittam, és tényleg jól a fejembe szállt. Tényleg van abban valami, hogy minden fejben dől el, és csak másodsorban a sörfőzdében.

A londoni szállodák meg nagyjából egyformák voltak, egyik sem a Savoy vagy a Ritz, de mindegyik igazi kis viktoriánus ékszerdoboz volt. Egy olyan amit a szenilis nagynéni harminc éve egy penészes padláson felejtett. A pénztárcabarát londoni hotelben nagyon kicsi szobákba juthatunk el nagyon szűk folyosókon, hogy aztán élvezhessük a hátsó parkolóra nyíló kilátást meg a szomszédok gyanakvó tekintetét. De legalább a reggeli svédasztal kellően szegényes ahhoz, hogy nem egye túl magát az ember. (Ezek alól egy kivétel volt, a Queen's Hotel Norwoodban, de onnan meg egy órát kellett buszozni a belvárosig, viszont messze a legjobb volt a kipróbáltak közül.)
És a legtöbbet (több mint tízszer) felkeresett szállodában valami mindig hiányzik. A kádhoz nincs dugó (tejeskupakkal pótolható), a mosdónál nincs szappan (98p-ért a sarki drogériából) meg hasonlók. Idén meglepődtünk, mert volt szappan, dugó mondjuk nem, de kád sem, a zuhanyzóhoz persze minek, viszont nem volt tévé. Csak egy távirányító. Gondoltam is, hogy a recepción majd leadom finom utalásféleként, hogy "nézzék mit találtam a szobában", hátha estére lesz tévé, de aztán ez elmaradt. Viszont vécépapírt is úgy kellett kérni elsőre, aztán persze hoztak egy csomót, de cserébe egyik nap csak egy törölközőt kaptunk, biztos azt gondolták, hogy majd a vécépapírral elintézzük, az van bőven...

2017. december 10., vasárnap

Külön Kussolunk

Karácsony Gergelytől kiszivárgott egy kisebb öszödi beszéd ("a faszért hagytam magam rábeszélni erre a miniszterelnök-jelöltségre"), ami több szempontból is figyelemre méltó.
Egyfelől egy Karácsonynak miért pont két héttel a névnapja előtt kell a fejébe húznia a szaros bilit, illetve ha ennyire nem akar jelölt lenni, akkor mi a búbánatért vállalta? Azt nyilvánvalóan tudja, hogy miniszterelnök az nem lesz belőle, talán nem is a kerületi polgármesterség a legjobb előtanulmány ehhez, az kevés hogy valaki okosakat mond és szemüveges.

Plusz a mérhetetlen népszerűségű (értsd:olyan kicsi, hogy nem is mérhető) pártja mellett az emeszpé miniszterelnök-jelöltje is ő lesz, márpedig egy ilyen csodacsapat élén veszíteni igazán remek dolog. Közben meg szigetvári v. az együtt nem tudom kije azonnal bejelentette, hogy a Karácsony akkor innentől csak egy téli ünnep, de semmiképp sem az ő miniszterelnök jelöltjük.

Pedig ha lehetne rá, mármint az ünnepre szavazni, nyilván simán nyerne a választásokon, aztán mehetne az agyalás a húsvéttal kötendő esetleges nagykoalícióról, miközben augusztus huszadika beülne a március tizenötödike frakcióba, mert a redbull errész nem hozott annyi szavazatot, mint a talpramagyar. A pünkösd meg maradna egy parlamenten kívüli törpepárt, október huszonharmadikával egyetemben. Róluk ugyanis úgysem tudja a többség, hogy mik is.

A jelenlegi ellenzék tényleg remek műsorral szórakoztatja a nagyérdeműt, szerintem a főszereplők legtöbbször már maguk sem tudják hogy éppen kivel összefogva állítanak majd listát egymaguk, illetve hogy pont akkor melyik pártban is lesznek majd. Vagy hogy most melyikben vannak. A legviccesebb az volt mikor sz.h. molnár gyula, úgyis mint emeszpé elnök felkonferálta a Karácsonyt, mint az Együtt vezetőjét, pedig ő Párbeszéd nevű pártszerűség társelnöke vagy mi, nem mintha amúgy nem lenne teljesen mindegy, két egyszázalékos formációnál.

Az Együtt új neve amúgy lehetne Külön, a Párbeszédé meg a Kussolunk, hátha az őszinteség hozna még fél százalékot. A déká meg szövetkezik a szolidaritással (jé, azok még megvannak valahol az asztal alatt?), de más nem akar vele szövetkezni, a momentum meg az elempé nem szövetkezik senkivel, ök mindketten egyedül akarnak kormányt alakítani a remélt öt százalékukkal. Pedig az van, hogy momentán nem lehet más a politika, nagyotmondásból az eddigi felhozatal is erős volt, nincs piaci igény az újabb adagokra.

Úgyhogy a magát demokratikusnak definiáló pártok töketlenkedése legfeljebb a Sas-kabaré színvonalát éri el, az meg csak hajszálnyival van a Móricka-viccek felett, vagyis szánakozva és némileg elborzadva nézzük, de röhögni azt már nem tudunk rajtuk. Szavazni rájuk meg pláne nem.

2017. december 9., szombat

Csillagok újra

Mindjárt jön az új Star Wars film, én meg nem tudom, hogy érdekel-e? Egyfelől mert gyerekkorom nagy (és részben valláspótló) mitológiájából valami futószalag-franchise lett, másfelől meg az előző epizód (tehát  hetedik és nem a Rogue One) is csak valami ostobácska újrajátszás volt, azt meg minek.

Ráadásul ijesztő látni a neten, hogy milyen sok rajongó van, akik heti rengeteg órában gyártják és vitatják meg elméleteiket a legjelentéktelenebb részletekkel kapcsolatban is, jutyúb-videókban magyarázzák egymásnak a tutit. A könyvesboltokban, de már  könyvtár sci-fi polcain is eluralkodtak a sztárvórz könyvek (asszem nagy részüket irodalmi túlzás lenne regénynek nevezni) meg a képregények, a rajzfilmekről nem is beszélve. Nyilván le vagyok maradva a trendektől, de én ma láttam először a tévében olyat, hogy Lego-sztárvórz rajzfilm. Vagyis rajzolt lego-figurákkal játszatnak el teljesen érdektelen sztorikat, komolyan, már várom a lego-gyűrükura hangoskönyvet, nem tudom az milyen lenne., de ha üzletileg pozitívnak ígérkezik, úgyis meghúzzák.

askideas.com

Persze nem biztos hogy eleve tojok az új filmre, legfeljebb megvárom míg mozin kívül is meg lehet majd nézni, mert nagyon nem vagyok már gyerek és nincs igényem az ilyenfajta hollywoodi mitológiára. No meg valljuk be őszintén,  ezek igazából nem jó filmek, pontosabban filmnek nem jók. Látványorgiának, videojáték-alapanyagnak valamint happy-meal menü betétnek kitűnőek, meg próbálják velük behúzni a mítoszba és a fogyasztói csoportba a mai tinédzsereket, csak őket már sokkal több inger éri. Vannak például ezek a szuperhősös képregény-izék számolatlanul, ezekhez képeset a Star Wars csak egy sok elképzelt világ közül. 

Főleg azoknak, akiknek amúgy nincs saját életük, ezért ezeken keresztül próbálnak bevonódni legalább egy képzeletbelibe, meg azoknak is akiknek ez csak kikapcsolódás, de engem meg egyre jobban hidegen hagynak. A szuperhősös "univerzumokkal" például semmilyen viszonyban nem vagyok, nem is érdekeltek soha,a Star Wars meg legfeljebb nosztalgia valahonnan harminc évvel ezelőttről, egy jó Tarantinót sokkal többre értékelek ma már, mint George Lucas fantasyját.

Mert azt még fontos leszögezni, hogy a Star Wars nem sci-fi, nincs benne semmi tudományos. Az űrhajóknak hangjuk van a légüres térben,  a lézerkard annyira értelmes mintha egy mesterlövészpuskát (azaz az adott csúcstechnológiát) arra használnánk, hogy leüssünk vele valakit, az összes űrlénynek megfelel ugyanaz a gravitáció és légkör etc.
A Star Wars egy fantasy, egy lovagregény és részben egy megváltás-történet (itt a klasszikus trilógiáról lenne szó, ahol a Fiú váltja meg az Atyát, de hát nem a Biblia világában vagyunk), illetve újabban valami politikai-krimivel kombinált akciófilm / road movie.
Nézze meg, akit érdekel, hogy én közéjük tartozom-e azt tudja az Erő.

2017. december 8., péntek

Jézus Krisztus szupermarket

Nemsokára jön a Kisjézus nevű télapó a plázából, és hoz lapostévét, ikszbokszot meg szeretetet, bár ez utóbbit elég nehéz becsomagolni, jobbra rántott halba meg süteménybe próbáljuk, de ha nem jön fel rendesen a piskóta vagy reped a bejgli, akkor csak elkeseredettség lesz belőle, meg családon belüli kiborulás.

Én egyébként kissé aggódom a karácsony miatt, az ágyam végében már áll egy műfenyő (tavaly december óta amúgy, kipusztult a plafonig érő hibiszkuszom, és egyszerűen kell oda valami zöld), de félek hogy éjszaka megtámad és rám szórja a leveleit. Mert egy műfenyő is hullatja a műtűleveleit, csak nem olyan tempóban.

Az viszont vicces, hogy évről évre egyre nagyobb a szakadék a tévéreklámok kandalló előtt mosolygó, meg a konyhában szintén fülig érő vigyorral közösen sütit sütő családképe, meg a teszkóban az akciós szaloncukorért tülekedő félrészeg családapák, és a szűk konyha káoszában az idegösszeomlás szélén egyensúlyozó, karikás szemű családanyák között. Nem csoda hogy mindenki inkább beköltözne a tévéjébe, de mivel ez nem megy, görcsösen próbálnak hasonulni az ott látható idillhez.

Így aztán se Jézus, se téli napforduló (kinek mi az érdekes), csak akciós csirkemell, kedvezményes hitel, meg kezdőrészlet nélküli okostelefon. Még jó hogy nekem nincs pénzem, így idén kivonom magam a vásárlási őrülés alól, esetleg meglepem magam egy kis fogkrémmel meg domesztosszal, ha már úgyis épp fogytán vannak. Ez egyfelől kényelmetlen érzés, ugyanakkor furcsa mód megnyugtató is, a pláza meg a teszkó idén nélkülem ünnepel a sormintaszerű műfenyőkkel.

Érdekes, hogy a húsvéttal miért nem történt meg ugyanez? Ott csak a gyerekeknek szóló csokiizékre meg a nagy kajálásra megyünk rá, az ilyen locsolkodós népszokások meg a nagy városiasodásban már úgyis kihaltak, másra meg már amúgy sem emlékszünk generációk óta.

Mondjuk a karácsonyból is egyre kevesebbre, a Jézus Krisztus szupersztár helyett maradt a szupermarket, meg a hiper. Nem panaszképp mondom, nem állnék le siránkozni valamiféle "régen minden jobb volt"-stílusban, ilyen a kultúránk, de szerencsére az is belefér, hogy nem kötelező szeretni.

Kufárok

Van nekem számos kedvenc zenekarom, de ha csak egyet és tényleg egyetlenegyet kellene megnevezni, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Queen. És a Queen-nek az egyik legjobb száma a Don't stop me now, amit viszont azt hiszem most már soha többet nem leszek képes önszántamból meghallgatni.

Mert kábé másfél hónapja minden tévécsatornán, félóráként lemegy az egyik telekomos cég reklámja, amiben ráadásul nagyon bénán elgajdolják a dalt (éneklésről beszélni itt - Freddie Mercury viszonylatában - túlzás), illetve egy részét, én meg lassan már pisztollyal lőnék a tévére, mint Elvis a rosszabb napjaiban.

Mindig szörnyű látni/hallani mikor valami jó dolgot ilyen olcsón kiárusítanak (és mindegy mennyit fizetett a multi a dalért, a művet magát már a reklám által ócsosította) , nem hiszem hogy a Queen maradék tagjainak pont erre a pénzre lenne szükségük, hogy ki tudják fizetni a villanyszámlát.
Az pedig hogy karácsony előtt - hozzám hasonlóan - elég sok embernek lesz hányingere attól, ha meghallja az egyik nagy slágerüket, nem sokat dob a zenekar kissé már amúgy is megtépázott imidzsén. Gondolok itt az Adam Lambert-féle turnéra. Meg a We will rock you című musicalre, amit Londonban 10-11 év alatt (amíg ment) nem voltam hajlandó megnézni, mert egy dalokra felfűzött musical eleve értelmetlen. Ha akarom hallgatom a dalokat, nem kell hozzáizzadni valami béna történetet, még akkor sem ha az izzadság egyenesen Ben Elton hónaljából jön.

A musical ugye eleve egy emberiség elleni bűntett (de erről már értekeztem), a Queen meg mégis inkább egy rockzenekar volt. De ha a Hammer to fall is reklámzene lesz, avagy eladják annak, akkor én akár kölcsönből is veszek egy repülőjegyet, elmegyek és személyesen pofozom fel Brian Mayt meg Roger Taylort. Nem szívből, kötelességből csupán.


2017. december 7., csütörtök

Templomosok

Soltész - valamilyenügyi - államtitkár szerint igen jó és fontos, hogy itthon felújítják a templomokat, hisz Brüsszelben meg épp "vérpadra" állítják Magyarországot a sorosok. Azt most hagyjuk is, hova lehet még fejlődni a vérpadozás után (a vérpad az most eléggé beakadt nekik, de kábé ez az ultima ratio, ennél erősebbet már nemigen tudnak majd mondani, de persze meglátjuk), meg hogy nem Magyarországgal van baja az EU-nak hanem orbánnal és elvtársaival.

De az már tényleg beteges, hogy templomfelújítással kell harcolni a kötelezettségszegési eljárások ellen, imaházak kimeszelésével a bizottsági meghallgatások aljas szokásával, és gondolom szerveződik már az imakommandó is, hisz a Brüsszelben lakó Sátán  ellen leghatásosabban a Lajos Atya és a Nénik nevű formáció tud tenni, Nyékládházán.

Amúgy a ma délelőtti meghallgatáson (az EP állampolgári jogi, igazságügyi és belügyi bizottsága előtt amúgy) az különösen vicces volt, mikor a meglepően kakaduszerű szijjártó péter józan, érzelmi kitörésektől mentes vitát kér. Itthon meg koncepciós perről, boszorkányüldözésről meg ugye az említett vérpadról hadoválnak (nagyjából ebben az erősödő sorrendben, gondolom majd jön az Armageddon emlegetése is), mintha a hazai, megszólítani szándékozott szavazó nem nézne tévét vagy netet, és nem látná hogy az itthon nagypofájú külügyminiszter milyen  behúzott farokkal oldalazgat odakint.

De idehaza legalább felújítják a templomokat, részünkről nem hagyjuk hogy kitépjék az Európa gyökereit adó kereszténység izé... gyökereit. (Az ókori görögök meg rómaiak pedig kinyalhatják...)

2017. december 5., kedd

Levesek készülnek porból

Nem szeretem ezt a mostani időjárást, az én kedvenc évszakom az ősz, de annak vége, a tél meg a hó miatt lenne romantikus, vagy szerethető, nem az ónos esőtől meg a viharos jeges széltől. Ettől persze még globális felmelegedés van, hisz az időjárás egyre szélsőségesebb, úgyhogy leginkább arra vágyunk, hogy ha már fehér karácsony nem lehet (illetve legfeljebb a szó egészen neonáci értelmében), akkor legalább legyen száraz, ne szakadó esőben kelljen átvinni a nagyiékhoz a képviselőfánkot.

Plusz feltűnt, hogy evolúciós léptékkel mérve csak egy pillanata léptünk ki a barlangból, hiába vagyunk született városlakók. Most hogy négykor már villanyt kell gyújtani, én már ötkor ásítozom, és hét előtt nem is igen mászom elő az ágyból, merhát' sötét van. (A teknős ha bemegy az ágy alá, magától két napig ki se jön, én szedem elő az öreglányt, de ő még nálunk is természetibb.)

A hideg ellen amúgy a legjobb a rumos tea sállal, persze külön, nem keverve (ivott már valaki sálat?), a fagyos szél ellen meg az otthon maradás.A nappaliban a legritkább esetben van fagyos szél, de ott még rum sem kell a teába, ettől persze még önthetünk egy kis teát a rumba, mondaná Fülig Jimmy.
Viszont ilyenkor kezdek levesfüggő lenni, valójában mindegy milyen levest eszek, a lényeg hogy kurva sok csili legyen benne (erről magam gondoskodom), izzadjon tőle a nagylábujjam is, mert ez ugyan rövid távon fáj, de már középtávon jajjdejó.
Ébren tart a rengeteg endorfin, pedig a szervezetem csak tiltakozásképp termeli, a kurva sok csili ellen.

Ennyit az időjárásról.


2017. december 4., hétfő

Menot (ellentmondásos poszt)

A legújabb médiaőrület a metoo, avagy az engem is, lassan többen vannak akiket zaklattak, mint akiket nem. Most biztos egy non-PC szemétládának tűnhetek, de néha az a szörnyű érzésem támad, hogy bizonyos celebek csak azért állnak elő valami zaklatási sztorival, hogy kicsit megint lehessenek a címlapokon, ha már egyre kevesebben emlékeznek rájuk a Big Való Brother Világból, hisz lássuk be az tíz éve volt, abból meg most már nehéz megélni, hogy ők tíz éve segget villantottak.

Merugye: Miért nem akkor szóltak? Erre amúgy a rendes válasz az hogy mert szégyellték is, meg féltették is nemlétező karrierjüket, avagy nem is gondolták, hogy ez zaklatás, akkoriban valahogy természetesnek vették a szereposztó díványt, meg azt, hogy bár a munkaköri leírásban ez explicite nincs benne, de időnként ki kell verni a főnöknek.

Ebből a szempontból nem baj, hogy hirtelen téma lett a dolog, hogy ha túl későn is de sokan ki mertek állni a történeteikkel, és ezt az egész szexuális-hatalmi játszmás sztorit elkezdték kibeszélni. A gáz az, hogy nagyjából a legalja bulvársajtó szintjén ("Darth Vader fogdosta a fenekem a Halálcsillag átadásán"; "A Doktor megujjazott a Tardisban"; "Le kellett szopnom Kim Dzsong Un kutyáját"), ami kábé kétféle reakciót válthat ki. 
Az egyik az, hogy mocsok állat minden fenékfogdosó, börtönbe velük, sőt akasztófára, a másik meg hogy ugyan már emberek vagyunk, meg hát kulturálisan is hagyományos tradíció rámarkolni, ha megkívánjuk azt, akinek a konyhában a helye amúgy is.

Nyilván mindkettő eszelős baromság, de ezt majd úgyis eldönti a jog a maga lassú és kretén módján, az viszont tényleg fájdalmas, ahogy az Elfeledett Celebek Metoo Népmozgalma kibontakozik. Lassan már csak az számít valakinek, akinek van köze valami ilyen ügyhöz (egyik vagy másik oldalról), az már nem lehet híres költő akinek nem nyúltak a bugyijába, mint ahogy huszonéve nem lehetett rendes rocksztár aki nem vert szét bekokózva legalább egy hotelszobát.
Ráadásul az ilyen gátszakadások csak arra jók, hogy pont eltereljék a figyelmet a tényleg komoly esetekről, a bicskei intézetigazgató esete például sokkal kevesebb figyelmet kap, mint az hogy valami VV Akárkinek többször is ajánlatot tett a havas henrik. Ha igaz, az utóbbi is nehezen tolerálható (igen tudom, a verbális erőszak is erőszak), de azért nem egy súlycsoport. (És akkor szexuális molesztálásnak számít-e, ha az egyik részeg senki a kocsma előtt azt üvölti a másiknak hogy "Gyere ide geci, majd jól seggbebaszlak!")? És igen, számít az is ha heteken-hónapokon át zajlik a dolog, de nem ugyanaz, mint mikor az igazgatóbácsinak ki kell verni a bránert, snickersért, meg némi készpénzért. Sokszor.

De ez az össznépi őrület már sok, a szexualitásban amúgy is nehéz meghatározni a normális, a perverz meg a bűncselekmény határait, valószínűleg a kölcsönös beleegyezés meg a mellérendelt (tehát nem hatalmi) viszonyok definiálják a normalitást. (Hogy aztán egyénileg mindenkinek az a perverz, ami neki már nem fér bele, az más ügy.) És a zaklatási ügyekben tipikusan ez a kettő, vagy legalább az egyik hiányzik, innentől meg nem férnek bele a normalitásba. De könyörgöm, valami elfeleledett reality-szereplő nekem ne jöjjön azzal, hogy megjegyzést tettek a csináltatott melleire, és így húsz év után most felszakadtak a lelki sebek.

Engem viszont soha senki nem zaklatott, emlékeim szerin én sem zaklattam (bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem), úgyhogy most már tuti nem leszek híres, de legalább nem is visznek el bilincsben, meg nem kell húsz évvel később vécén... izé címlapon sírni.


A nagy kérdések ideje

Ártunk és ormányunk tájékoztató kampányt indít a nyugdíjasoknak karácsony alkalmából kézbesített Erzsébet-utalványokról. Ami tényleg pofátlanság, hisz egyfelől a nyugdíjasok szerintem simán észreveszik, ha a postás hoz nekik utalványt, másfelől meg már megint "tájékoztató kampánynak" hívják a sima kormánypropagandát. Ami persze arra is jó, hogy valami közeli vállalkozó megkeresse vele a karácsonyi új Bentley árát, így nem kell széttörnie a malacperselyét. Asszem tévés kampányról van szó, szóval a Nemzet Hörcsöge meg kisebb részt a Nemzet Gázszerelője fog jól járni vele, meg nyilván a felcsúti hörcsögszerelő.

Azt viszont különösen felháborító, hogy nem tartanak nemzeti konzultációt arról, legyen-e tájékoztató kampány, hisz a kormány prominensei lassan a feneküket sem merik kitörölni konzultáció nélkül, hisz ebben is ki kell kérni a nép véleményét. ("Egyesek szerint a bidé egy remek találmány, bár a hírek szerint Soros György is ilyet használ, különösen ha Brüsszelben tárgyal a migránsok betelepítéséről. Ön mit gondol erről? - a: Igen a bidé jó dolog; b: Brüsszelben Soros seggét nyalják, ezért kell neki; c: Leszarom, de nálam fogytán a vécépapír")

Szóval követelem a nemzeti konzultációt arról, hogy kell-e külön nemzeti konzultációt tartani a tájékoztató kampányról, vagy inkább mégis. Egyébként elég lenne csak a válaszok megoszlásait közzétenni, hogy hány százalék az igen, hány százalék a nem, a kérdést meg mindenki gondolja hozzá maga, ízlés szerint kecsappal vagy mustárra.

2017. december 3., vasárnap

Életjelek

Naszóval, egy hónapig nem írtam ide semmit, ami nálam egyéni rekord, de az a szörnyű helyzet, hogy az újból bekövetkezett munkanélküliség meg a depresszió, az nem nagyon motiválja az embert, hogy írjon, pláne hogy még szellemes is próbáljon lenni, de már mászom kifelé a gödörből, avagy.

Vicces  még mindig csak nagyon mérsékelten vagyok (Petra szerint túl gyakran nézek magam elé komoran), de végül is érdekel a körülöttem lévő világ, túl a sitcomokon is, csak most épp pénzért kellet cikkeket írni, és ugye az az első.

Amúgy meg még mindig Londonon nosztalgiázom, akkor legalább történt velem valami, fagyit mondjuk nem ettem, mert az cukros, meg hideg is volt.


Viszont van remek Portobello Roados pólom, mert az jó, mármint a Portobello meg az egész Notting Hill, egyre jobb:

És persze azért jó külföldön leni, mert az ember nincs itthon, nem néz tévét, sőt esetünkben nem is internetezik, így fontosabb, hogy mi legyen az ebéd a kedvenc indiai étteremben vagy milyen szusit vegyen az ember vacsorára, mint az, hogy nem fog össze az ellenzék, vagy hogy a kommunisták/fasiszták megint emelik a kakaós csiga árát. (Gondolom mindenki ismeri, de nekem tényleg új volt a minap a poén: "Mi az ami barna és kurva lassú? - A kakaós csiga"... én kérek elnézést.)
Ilyenkor  tényleg távol lehetek az életemtől, meg közel valamihez, amit sosem tudtam (nem is akartam) az életemmé tenni, dehát voltam én így már a vallással, a vegetarianizmussal meg a repülőmakettezéssel is. Ma már viszont megvilágosult vagyok, mindig mosok kezet de nem veszek szappant, öntözöm a szobanövényeket de biztatom őket az önellátásra, porszívózok időnként de várom az öntisztulást is, illetve igyekszem átállni a fotoszintézisre, hátha napos telünk lesz.

Aztán majd holnap politizálok is, csak előbb megnézem mi most a Kínai Kommunista Párt hivatalos álláspontja különféle ügyekben, nehogy mellényúljak.

2017. november 1., szerda

Van még számtalan ucca...

Naszóval:

1. 148-as busz
Valahogy mindig ezen a vonalon lyukadtunk ki, a hotel felől ez ment a Park Lane meg Knightsbirdge felé, amerre persze semmi dolguk nem volt, csak át lehetett szállni róla némi metrókra. A 148-as ugyanakkor maga a multikulti, olyan törzsi nyelveken beszéltek a mögöttünk ülők, amit esélyem sem volt beazonosítani. Meg főleg franciául, különösen vicces volt az a család, aki pánikszerűen ugrott le a "Westminster Cathedral" megálló hallatán, aztán jól láthatóan igen hülyém néztek maguk elé a megállóban, hogy seholse nincs a bigben, meg egyáltalán. Nyilván a Westminter apátságot keresték, mint minden turista, delegalább kis sétával megtlálhatták a Victoria pályaudvart, ami szerintem legalább olyan látványos, igaz én vasútfüggő (is) vagyok.

2. Portobello Road
Évek óta valahogy mindig akkor jutottam el arra, mikor épp nem volt semmi, de most rendesen szombat délben sodródtam a tömeggel (sodródtunk persze), és tényleg elbűvölő a hely, meg az egész Notting Hill. Semmi rojálbébis, fröccsöntött bigbenes, keménykalapos marhaság, hanem igazi kincsvadász hangulatú bámészkodás. Venni mondjuk csak egy pólót sikerült, illetve egy antikvárium előtt, az utcára kirakott 50 pennys könyvek között leltem egy Iain Banks-kötetet (A Song of Stone), na ez volt az igazi kincs, Banks nem sci-fi  könyvei közül eddig csak a Darázsgyár jelent meg magyarul, és az is remek volt, úgyhogy most épp nyakig ülök ebben.


3. Kutyákok
Petra kattant rá igazából a kutyákra, mondván. hogy legközelebb csak kutyákat fog fotózni, ha már az összes turistalátványosság megvolt többszörösen. A kutyadékok viszont igazán változatos témát kínálnak, buldogtól a labradudlin át az agarakig mindenféle jön szembe folyamatosan, egyszer még pulit is láttam, naná hogy a 148-as buszon.

4. Nagyon hülye ruhák
Valamiért egyre durvábban öltöznek a helyiek, és ráadásul mindenki ugyanúgy különböző, van a hipszter, a kurvás, meg az elvont, plusz a szakadt és persze mindenki azt hiszi hogy ő mennyire egyedi meg stílusos. Sőt, láthatóan nagyon egyedinek képzeli magát az ötszázhuszadik szakállas-sálas faszi meg poncsós bölcsészcsaj is, miközben én rendületlenül alsó-középosztálybeli turistának öltözöm, aki vagyok egyébként is. (Amúgy az ott a háttérben Harry Hart - avagy Galahad - háza, már ha valaki látta a Kingsmant.)


De a legviccesebb a sok állatjelmezes figura volt, kisgyerekeknél még elmegy, hogy kompletten krokodilnak vagy nyúlnak jelmezeskednek, de láttam én komolyan felnőtt faszit biciklizni faltól-falig Scooby Doo-nak öltözve, mondjuk csoda hogy egyetlen taxis sem ment bele egyetlen buszba sem a röhögéstől, de hát a közlekedés eleve veszélyes szakma. Figyelni kell a nem csekély forgalmat, centizgetni a többi autóst, és akkor jön szemből egy bicikliző szkubidú, hát ez az a kihívás, amit elkerülnék.

5. Luton (nem a város, a reptér)
A brit tempóhoz képest kurva lassan építik át a repteret, már két éve is le volt zárva egy jelentős része, és még mindig ilyen átmeneti helyzet van (láttam a világ legkisebb WH Smith-boltját, családilag Véhákovács, konkrétan egy bódé, pár üdítővel, három szendviccsel meg négy darab újsággal), de például a biztonsági ellenőrzés lekerült a földszintre, a helyére ellenben megint valami duty free shop került, pedig parfümöt meg bazi nagy csokikat tipikusan nem egy reptéren akarok venni.
Ellenben remek multikulti helyszín ez is, csak valahogy mindenki csehül, románul, meg lengyelül beszél benne, az utasok nagy részénél a slamposság nem stílus, inkább pénz kérdése, de legalább otthon érzi magát az ember.
És ezt órákon keresztül kellett tapasztalni, mert persze Pesten akkora szél volt, hogy fel sem bírt szállni a gép, ami hazahozott volna minket, szolidan több mint egy óra késéssel szálltunk fel, de legalább aludtam kicsit. 


Ja, és tegnap még nem voltak képeim, úgyhogy itt van Deepcut, ami nem Kentucky, de a híres filmes templomi mészárlás helyszíne:

+1:
Valahol péntek este jött a másfél órás szívinfarktus, mikor rájöttem, hogy elhagytam a tárcám, benne az összes készpénzzel, bankkártyával meg a személyimmel, ami egyben útlevél is ugye, tehát nem csak hogy pénzem nem volt, de haza sem tudtam volna jönni. Aztán eszembe jutott, melyik kávézóban vettem elő utoljára, hol hagyhattam. Laza egy órás buszozás/metrózás után csak visszaértem oda, és szerencsére megvolt a tárca, a pincércsaj eltette, és még ő örült, hogy én előkerültem, mert nyilvánvaló volt neki, hogy igazán nagy szarban lennék nélküle. Visszafelé persze nagy örömömben rossz irányba szálltam buszra (148-as, naná), az tűnt fel hogy szembe velem a London Eye, pedig én a Bayswater felé mentem volna. Mindegy, leszálltam a Westminsternél, és mentem metróval, Petra már a hotelben volt, mert csak hazatált egyedül is  a Portobelloról.

És a londoni napokban nem láttam tévét, nem interneteztem, és kiderült, hogy ezek nélkül is van élet. Ahogy persze volt húsz éve is, csak ahogy öregszem, felejtek. Fenébe...

2017. október 30., hétfő

Van számos ucca...

Persze megint semmi kedvem időrendben, vagy bármi, ezért próbálom tematikusan, vagymi. Azaz London 2017, part one. (A two az majd holnap, éjjel egykor szálltunk le, alig látok ki a fejemből.)

1. Turisták
A turisták azok Londonban definitíve franciák, ha mégsem akkor spanyolok vagy német tinédzserek.  De inkább franciák, sőt főleg. (Tényleg, Párizsban maradt valaki?) A pont most nem tudom hányadik legnagyobb magyar városban magyarokkal nemigen találkozni, még turista-alakzatban sem, amikor egyszer összefutottam egy adaggal (és tényleg ez az egzotikum, a magyar turista más magyar turistákkal találkozik), azt mondták helyinek gondoltak. Mire visszakérdeztem, hogy miért, slampos vagyok és enyhén büdös? Mint egy igazi londoni az angolszász eresztésből. (Bár lehet hogy tényleg slampos voltam, alapvetően az vagyok, plusz este volt, addigra meg már ragadós a metrószag.)

De a legjobb turisták azok voltak, akik direkt készültek szelfibotjaikkal, hogy akkor majd most ők, háttérben a Big Ben, de a bigben helyett egy szépen kivitelezett állványzatot fotózhattak, valami rendes rakétakilövőre hajazót, ami ennyi erővel lehetett volna Bajkonurban vagy Cape Canaveralben is. Csak mondjuk ott nincs Temze.

2. Hajléktalanok
Az elmúlt években gyakorlatilag csak egyféle hajléktalant lehetett látni a belvárosban: aki Big Issue-t árult.
Most viszont majd minden sarkon fekszik valaki rongyokba tekerve, minden metrókijáratra jut egy koldus (ahová meg nem, ott fiatal muszlim radikálisok kiabálnak valamit a a kalifátusról, bár ezt nem lehet érteni, mert a dzsihádistáknak nem telik jó minőségű ordibátorra. Viszont legalább a homelesseket nem zargatja senki, arrafelé nem rendőri ügyként kezelik.

3. Éttermek
A libanoni meg az indiai hely az most is rendben volt, de feltűnt, hogy akkora adagokat adnak, hogy alig lehet megenni, ráadásul a pincérek sehol sem beszélnek angolul. Vagy valami angolra hasonlító etnikus vakert nyomnak (ez még a jobbik eset), vagy ha benszülöttek, simán cockney-t. Márpedig én nem tudok kákniul, az nem angol, csak ugyanaz a nyelvcsalád, de "ájszajuszővókanondökraket" (vagy valami hasonló) típusú szövegekkel nem tudok mit kezdeni. (Márpedig Kingsman-helyszín úriszabóságban valahogy az utolsó szóig minden érthető volt számomra, és kellemesen elcsevegtem, mert a csaj ott angolul beszélt, nem a Rigó-utcai, hanem az Oxfordi értelemben.)
De  legjobb persze még mindig a szusi lájt kólával, esete a hotelszobában fogyasztva.

4. Deepcut
A vicces nevű hely valahol Farnborough közelében van (vagy csak nekem vicces? mindegy, a Farnborough biztos), és el kellett oda vonatozni/buszozni, mert Petra Kinngsman-függő, és az ikonikus templomi mészárlást persze nem Kentuckyban forgatták, hanem itt, legalább is a nagy részét.
Amúgy sem Farnboroughban sem Deepcutban nincs az égvilágon semmi érdekes, előbbi helyen láttam egy remek irodaházat, utóbbiban pedig ebédeltem angol reggelit, az autószerelő műhely melletti kávézóban, ami láthatólag a település szociális és részben gazdasági központja. A környék viszont remek, kicsit a Keeping Up Appearances hangultában, csak itt a nénik  nem virágos kosztümben nyomulnak, hanem farmerban és banyatankkal, és nyilván nem ezüstakanállal eszik a babkonzervet.

To be continued: 148-as busz, Portobello Road, kutyák, hülye ruhák, és a lutoni reptér mint egy szelet Kelet-Európa.
De majd csak holnap, most megyek aludni végre.


2017. október 24., kedd

Mosmér?

Nna, most mindjárt indulok. Este Pest, reggel már London. De utálok repülni.
Tessék most belegondolni, hogy épp zöldborsólevest fogyasztok, a tévében a Szimpszon Család (vagy hogy írják) magam meg aludnék egyet jól megérdemeltként délután. De nem utazni kell.
Ha túléltem, szólok.
Én szóltam.

2017. október 12., csütörtök

Thrash

Most, hogy már megint nyakig ülök az éjszakázásban (és sajnálatomra nem a mulató/kaszinó, hanem a munkahely-paradigma mentén - tizenhat tonnát rax, junó),, kezdem értékelni a pörgősebb időszakokat. Mert az már mégis csak botrány, hogy én rengeteg kávéval készülök az éjszakai menetre, és ehhez képest unatkozom mint egy könyvtáros, vagy minta párom, aki könyvtáros, és szerinte unalmas a munkája. Jelentem, most már értem.

Kétóránként kell megejtenem mindenféle minőségügyi ellenőrzéseket, de félgőz/félház esetén ez maximum 30-40 perc, a maradék másfél órában meg német thrash metalt hallgatok jobb híján, meg mert szeretem, illetve nem merek letölteni a munkahelyi gépre (azon át) semmit, miközben a munkatársam lazán feldolgozza a mulatós friss felhozatalát.

Ennyi erővel én is töltögethetnék le valami ilyesmit:



És akkor tőlem lehet a Bájer Münkhen, meg a Folxvágen, én a németeknek mindent megbocsájtok (Hitleren kívül), de az ország, ahol ezek a remek zenék teremnek (nicht nájundnájcih lufbalon) eleve nem lehet olyan rossz, kár hogy húsz éve nem jártam arra, de aki anglomán, az nem száll át Frankfurtban sem.

2017. október 9., hétfő

Paranoid

Valamelyik kádéenpés agyhalott szerint a "Soros-terv" a Sátán legvégső támadása, és ezt a marhaságot az országgyűlésben tette közkinccsé, a parlamentarizmus és paranoid skizofrénia nagyobb dicsőségére. Nyilván a józan ész ellen indított támadást a Sátán, és megtalálta a leggyengébb láncszemet, a kádéenpét, hisz náluk messzebb kevesen állnak a kereszténységtől.

Amúgy a derék agyhalott energiaügyi államtitkár szerint a gonosz ellen a legjobb fegyver a rózsafüzér (és ezt majd Soros György is megtapasztalhatja, vagyis akkor ő lenne a Sátán a Wall Streetről) bár a legtöbb akciófilmben a gyorstüzelő fegyvereket részesítik előnybe. Persze lehet hogy Rambo is hatékonyabb lehetett volna egy szolgálati rózsafüzérrel, de ő valamiért gránátvetővel harcolt a gonosz ellen, igaz nem is volt olyan kifinomult entellektüel, mint egy valódi kádéenpés államtitkár. Aki csak igen elvetemült rosszakarói szerint nem okosabb, mint egy drága öltönybe csomagolt zsák krumpli.

Ha viszont az ilyen apokaliptikus teológiai megközelítések válnak meghatározóvá a kormánypárton belül, akkor készülhetünk arra, hogy  pártvezér és kancellár lassan bevezeti a Szent Inkvizíciót is, lesznek nyilvános autodafék, boszorkányperek, esetleg elküldjük a még le nem zuhant Gripneket a Szentföld visszafoglalására.

Lassan tényleg szükség lenne  a politikai pszichiátria nevű új diszciplínára, hátha ki tudnák szűrni a nettó vallási őrülteket a paranoid téveszméikkel, biztos van már gyógyszer az ilyesmire is.
És valószínűleg a felcsúti is érdekes eset lenne, a mai parlamenti stand-up comedyjéből úgy tűnik ő egy szociopata, szado-mazo fantáziákkal. Ez utóbbi onnan jutott eszembe, hogy vonagábor rosszabbik elnököt bénának nevezte, akinek  nyakán póráz van, annak vége meg a Gazdi kezében. Na most, nemrég láttam újra a Ponyvaregényt, abban konkrétan van egy Béna nevű mellékszereplő (talpig fekete latexben) és neki igenis póráz van a nyakán. Biztos ez lappang a felcsúti tudatalattijában is, ami azért sok mindent megmagyaráz.


2017. október 8., vasárnap

Lakodalmas

Kaptam egy érdekes levelet, illetve nem én, hanem nem tudom ki. Illetve nem is levelet, csak valami küldeményt borítékban.

Az úgy volt, hogy a postaládámban volt egy boríték, precízen az én címemmel (emelet, ajtó, minden stimmelt), de egy tök ismeretlen név, amilyen a lépcsőházban sincs, de a szomszédban sem. És a rejtélyes idegen nem lehetett az előző lakó sem, mert olyan nem volt, ez a lakás a családunké (nagyszüleimé) volt, mióta ház megépült, így aztán nem tudtam mit kezdjek a borítékkal. Az egyértelmű volt hogy a luxemburgi bélyeget lebugázom róla (áztatás helyett mondjuk gőzölés által), de mi legyen a benne levő levéllel, elvégre levéltitok is van még a világon, kivéve ha az ember ímélt ír, mert azt simán olvashatja az orosz hírszerzés is.

Viszont fény felé tartva kiderült, hogy nincs is benne levél, csak valami kis kerek izé, úgyhogy felbontottam, hátha nem levélbomba. És nem az volt tényleg, egy hűtőmágnes volt benne, meg egy nyomtatott egyencetli "Kedves családunk/barátaink" megszólítással. És ebben egy párocska arra figyelmeztette családjait/barátait, hogy jövő nyáron házasodnak, itt és itt, ekkor és ekkor. A hűtőmágnesen ugyanez van írva, a cetlire meg az, hogy akkor most kedves családbarát tegye ki a  hűtőre, és akkor nem felejti el, hogy jövö nyáron mikor és hova kell vinni a nászajándékot, amire viszont ideje elkezdeni gyűjteni, mert különben mi a viharnak küldenek emlékeztetőt már idén ősszel?

A párocska nyilván toronyórát szeretne lánccal, jacuzzis alfa rómeót, meg egyiptomi nászutat Májámi Bícsen (ha még most neikállnak a család barátai, jövő nyárra ott is felhúzhatnak néhány piramist, múmiásan dobozolt egyiptomiakkal, a parton légkondis napernyőkkel), szóval jobb ha a kedves rokonság tudja, miért veszi fel a következő bedőlő hitelét.

Ez a fajta esküvői hiénázás amúgy teljesen összefér a kapitalizmus szellemével, de az esküvők körüli felhajtást mondjuk nem értem. Hülye ruhák, húsz éve  (talán nem véletenül) nem látott rokonok, kínos feszengés, a társaság egyik  fele eleve nem ismeri a másikat (jó esetben a szülőket meg a házasulandók néhány közös barátját leszámítva), így a násznép gyorsan két frakcióra szakad, a határokat meg majd csak az alkohol oldja fel, de akkor már minek.
Egy ilyen lakodalmi esküvő egyrészt felesleges, másrészt kurva sokba kerül, akkor már inkább költse az ember egyiptomi nászútra Májámi Bícsen, é akkor nem kell igen hülyén néznie maga elé pár nappal később, hogy akkor most mégis mi a túrót kezdjenek tizenkét szett kristálypohárral, közös életük kezdetének megalapozásaként. (Igen tudom, van már online kívánságlista is, és akkor az ember nem kap nyolc kenyérpirítót, de az meg annyira direkt lejmolás, hogy ennyi erővel egyszerűbb behaladni a kinézett rokon lakóingatlanába, és elhozni a plazmatévéjét.)

Vagyis házasodni kizárólag két tanú, és maximum négy családtag jelenlétében leszek hajlandó valaha (az egyik lehet a tanú, így egyszerűbb), akiket aztán meg lehet hívni egy ebédre egy jó étterembe, de lakodalom az nem lesz. Akkor sem ha véletlenül házasodnék. Nászajándékot elfogadok, számlaszám mellékelve.
A lakodalom a proletariátus operabálja, olyan is.


2017. október 7., szombat

Boldog lyukból bolond szél fúj

Állítólag az ember 44 éves korában a legboldogtalanabb. Nekem ez már nincs olyan messze, úgyhogy izgatottan várom a boldogtalanságot, milyen lehet a legboldogtalanabbnak lenni, főleg az eddigi boldogtalanságokhoz képest. Asszem boldog leszek attól, ha nem leszek sokkal boldogtalanabb mint most, ráadásul azzal a derűs gondolattal működhetem, hogy ez itt a gödör mélye, innentől már csak felfelé vezet az út, és a fény az alagút végén még nem a szembe jövő vonat.

Az persze érdekes, hogy mivel is lehet mérni a boldogtalanságot. Erre a belinkelt cikkből sem derül fény, csak annyit tudhatunk hogy a bevett kvalitatív és kvantitatív társadalomtudományi módszerekkel dolgoznak, ami ugye semmit nem mond el és legfeljebb annyira izgalmas mint egy vesekő. Az viszont kiderül, hogy sok éve már mindig a dánok bizonyulnak a legboldogabbnak, nyilván sokat fejlődtek a Hamlet nevű trónörökösük óta, aki azért nem volt az a kifejezetten mosolyalbumba való csávó.

Viszont az is hamar leesik, hogy bár persze fontos a gazdasági helyzet (a pénz nem boldogít, de a hiánya határozottan boldogtalanná tesz) meg a szociális háló (Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei), de mindeközben a dánok tömik magukba a legtöbb antidepresszánst, gyakorlatilag úgy eszik mint a cukorkát, és lássuk be, egy betépett társadalom joggal érezheti magát boldognak, ha egyszer az.

Erre lehet azt mondani, hogy de ez csak kémiai boldogság, de hát az igazinak gondolt boldogság is az, legfeljebb ott az idegrendszer állítja elő a megfelelő vegyületeket és nem a gyógyszeripar. A gyógyszeripar persze számos munkalehetőséget is teremt, relatíve jól fizet, így aztán az érintetteknek még több okuk van a boldogságra, pláne ha dánok.

A saját boldogságunkat pedig úgy tudjuk maximalizálni, ha még 44 éves korunk előtt dánok leszünk, (vagy ha ez ne megy legalább Dániába költözünk), addig is sok barátot gyűjtünk nem elsősorban a fészbukon, két pofára tömjük az antidepresszánsokat, és nagyon koncentrálunk arra, hogy minél előbb kisimult ötvenesek legyünk. Mert az ötvenesek és hatvanasok boldogabbak a negyveneseknél, előre tehát az öregedés útján, legyünk betépett nyugdíjasok. (Nehogy már a nyúl vigye apuskát!)

Vagy simán patkoljunk el huszonévesen, még boldogságindexünk csúcsán valamilyen különösen ocsmány betegségben, és nem illan el a korral a boldogságunk. Én erről pont úgy lekéstem, mint arról hogy dán legyek (bár szeretem a sajtot és az Olsen-banda filmeket), így aztán majd jövőre kiderül, milyen a legboldogtalanabb életkorban lenni. Ha egy fokkal jobb mint az általános iskolában, már nem lehet akkora gáz.


2017. október 5., csütörtök

Kis vidéki

Azt olvasom, hogy Budapest szenved leginkább az őszi poloska-inváziótól. Na, megint ez a vízfejű budapest-központúság, mintha én itt vidéken, nem szenvednék eléggé. Pedig de. Hetek óta szellőztetni sem merek, mert jönnek a zöld izék lábakkal, meg repülnek, meg egyáltalán.

Az is érdekes, ahogy pestről nézve minden vidék, ami mondjuk Budaörs után jön az M7-esen, vagy más hasonló után másik autópályán, gadnóz, nem autózom, miközben én egy városi, lakótelepi csávó vagyok, két főútvonal kereszteződésében lakom, és az erkélyem a szemben lévő tízemeletesre néz, meg az rendes esti autóbalesetre. A közeli teszkóban vásárolok (néha), kerülöm a közeli mekdoneldszet (majdnem mindig), százhúz tévécsatornát váltogatva bambulok a laptomomba, van két diplomám, az évi rendes nyaralást Londonban ejtem meg ősszel, és bár inkább bölcsész lennék, az elektronikai iparba ténykedek épp. De bizonyos kontextusokban én vagyok a "vidéki". 

Márpedig a vidéki, bizonyos nagykörúton belüli szubkultúrákban (és igen, tudom hogy ez is előítélet, meg túláltalánosítás, de én is így működök) az valami melegítőnadrágos, bajszos, falusi suttyó, aki műveletlen ugyan, de legalább ne is lát túl a falu határán. Az, hogy a vidék (ami nálunk tényleg egyenlő azzal hogy Magyarország mínusz Budapest) az eleve nem csak falu, hanem egy csomó város is, városias kultúrával, plusz hogy a falu az nem egyenlő azzal, hogy lepusztultság plusz disznószag, az bizonyos nézőpontból nem releváns. Van a főváros, a többi vidék, pont. A pesti egyetemi évek alatt rengetegszer találkoztam ezzel a mentalitással, mintha a földrajzi koordináták eleve determinálnák az embert. (Részben persze igen, a Rózsadombra születni nem pont ugyanaz a helyzet, mint egy borsodi faluvégre, a rosszabbikra, de biztosan nem születési/lakóhely szerint érdemes értékelni, pláne ha összemossuk közben Szegedet egy baranyai zsákfaluval mondjuk.)

Ráadásul pestinek lenni még mindig túl tág keret, lehet például utálni a sznob budaiakat, de egy Belváros - Józsefváros különbség is meghatározó lehet, és a végén persze itt is eljutunk oda, hogy a Lófasz utcaiak utálják a Citromhányás utcaiakat, be se mennek ugyanabba a kocsmába, és máris előállt egy rendes alvég-felvég konfliktus, mint bármelyik modellértékű faluban.

Mert igazból minden nagyváros az valójában rengeteg kis falu (most jöjjek elő megint  Londonnal? mert az aztán tényleg!), így aztán mindenki vidéki, lakóhelytől függetlenül, avagy kifordítva mindenki rózsaszín.
Csak a pestieket jobban szívatják a poloskák, ami azért történelmileg és társadalmilag is érthető, sőt némiképp igazságos.

2017. október 4., szerda

Mukásság

Reggel fél hatkor , mikor a legsúlyosabb arcok jönnek szembe a buszon az MP3 lejátszóba menekülök, a sehallselát-projekt a legjobb opció, mert az már tényleg tragikus, mikor rendes családanyák már a munkába menet is csak a munkáról tudnak beszélni, mintha nem az töltené ki a következő tizenkét órájukat valami gép mellett egy kellemetlen gyárban. Az ilyen fixációt legfeljebb a japánoktól szoktuk meg, arrafelé már szabadságra sem mennek az emberek, nehogy cserbenhagyják a cégüket. (Már nem a saját cégüket, hanem valami mikiegeres-alsógatyás, viszkivedelő pedofil jakuzáét, kinek ők derék - és főleg lojális - bérrabszolgaként dolgoznak, mint a Valamilyen Korporésön megbecsült le sem szart alkalmazottai.)

De tényleg milyen már az, mikor valakinek alig van élete a munkáján kívül, mikor az a viszonyítási alap mindenhez, mikor a munka határozza meg az emberi kapcsolatait valakinek, mikor az élet az a gyár vagy a hivatal vagy a bármi, meg hazafelé a bolt, mert be is kell vásárolni, meg tévében a barátokközt ha vén még olyan...

Én ellenben tényleg csak pénzért dolgozom, csak annyit, amennyit muszáj, mert én alapvetően emmittevő szeretnék lenni, ahhoz értek is, van benne gyakorlatom és a motivációs faktor is hibátlan. Már csak az kellene hogy valaki fizessen érte, és esküszöm hogy tényleg nem ülök buszra többet reggel fél hatkor, legfeljebb csak hazafelé.
Nem szeretnék munkanélküliséget, de munkásságot sem, valaki hagyhatna már rám egy nagyobb vagyont, nem dolgoznék többé, de vennék még egy új fikuszt,mert a mostani szerintem magányos, ellenék az öntözésükkel, meg néha mosogatnék is, plusz rengeteget dolgoznék,  bélyeggyűjteményem fejlesztésén. Meg kiraknék ilyen sokezer darabos puzzle-okat, persze csak ha nem fizetne érte senki mert egyfelől onnantól munka lenne, másfelől meg ha lenne rá pénzem, nyilván nem szorulnék rá a fizetésre. És ez igen szép lenne, elvégre Kant szerint szép az ami érdek nélkül tetszik, és számomra a rengeteg felesleges tevékenység pont ilyen, főleg ha nem kell időre meg pénzért csinálni, illetve csak akkor. Mert ha mégsem szakad a nyakamba hirtelen egy nagyobb vagyon, marad az érdekből dolgozás, ami logikusan nem szép, és amit a reggel buszozó családanyák sem szeretnek, meg sem szoktak, legfeljebb beletörődtek.
Amúgy brit tudósok nemrég arra jutottak, hogy tíz emberből négy, az hat.

2017. október 2., hétfő

A nap hírei

Lemondott a botka nevű szocialista izé, nem tudjuk miről, mert azon kívül, hogy ő lett volna egy zuhanórepülésben lévő párt miniszterelnök-jelöltje, meg óriásplakát arca, nem volt miről lemondania. Arról meg minek, úgysem lett volna sosem miniszterelnök (szerencsénkre), ha mondjuk  a polgármeterségéről mond le az még talán hír, de ez csak a szokásos politika bulvár, ügynöközés/árulózás, sértődöttség.

Miközben Las Vegasban tömegmészárlást rendez egy nyugdíjas, de csak ötven igazolt halott után lesz belőle vezető hír a hazai portálokon, addig is botkázunk vadul, szanyitibor böffent egy vodkaszagút arról hogy a másik összeszarta magát, mi pedig ezt az óvodás, kai-pisi-fing típusú kommunikációt a legnagyobb természetességgel tekintjük politikának, és csak ezt.
Nálunk egy népszavazás is a kaki-pisi vonalon kampányolódik, a hazudzás és az ijesztgetés mellett, és amikor mindezt a négyzetre emelik (elköltött pénzben is), akkor elnevezik "nemzeti" "konzultációnak".

Pedig a politika valami olyasmi ami most épp Katalóniában történik, ahol valódi kérdések mentén, valódi érdekek és érzelmek feszülnek egymásnak, kár hogy rohamrendőrökkel, ám sok hülye megélhetési politikus mellett ott van valami népi elhatározás is. Nálunk meg a népakarat annyi, hogy mindenki menjen a francba, és nem merjék emelni a sajtos pogi meg a tokaszalonna árát. Akkor béke lesz, ellenkező esetben viszont rengeteg fröccsöt fogunk inni, és hangosan szidjuk majd mindenki kurva anyját  sarki kocsmában, elvégre ilyen az igazi forradalmi hangulat, közvetlenül a gyötrő másnaposság előtt.

És ebben a közegben tényleg az a politika, hogy melyik jobbikos buzi, melyik kádéenpés kokainozik, meg ki az elempés ügynök az emeszpében, vagy a bíbíszíben vagy valamelyik másik betűszóban.
Amikor meg egy eszement embereket gyilkol laszvegaszban, abban az a hír, hogy "sokkoló videót", vér és bél, pánik, de szerencsére jó messze tőlünk.

Még jó hogy a botka nem a laszvegaszban polgármester, most arról is mondhatna le, sérelmünkre.

2017. szeptember 30., szombat

Semmise

Megint egész este a Me First adn the Gimme Gimmes feldolgozásait hallgattam, bizonyos dalokat amúgy is csak rock/punk/reggae vátozatban vagyok hajlandó elviselni, de ezek a csávók pont ezt nyújtják, és hát nincs is jobb egy tizenkét órás éjszakai műszak, meg pár ra alvás után, mint a Karma Chameleon-t hallgatni igen sok torzított gitárral, meg amúgy punk módra elővezetve, az úri közönség fokozottabb szórakoztatása végett.

De ma belebotlottam ifjúkorom egyik leggyűlöltebb számának húde szerethető feldolgozásába. Sinead O'Connor Semmise Nem Hasonlítható Hozzádse Nem (Nothing Compares 2 You)című nyavajgásáról van szó, ami kábé arról volt híres, hogy kopasz az énekesnő (pedig nem is Ionesco írta), meg nagyon szomorú a klipben, ahol nagyjából ő látszik, meg ő is főleg.

De ez itt, ez odabasz odateszi magát emberek. (Amúgy a végkimerülés határán már lehetek én is trágár, elvégre stílusértéke van, meg jólesik.)



Zözzef Ogás

A zösszefogás a jövőre nemsokára választásokon igen fontos lenne, mer' különben marad a felcsúti ramszesz, a sörhasával meg a globális paranoiájával (miszerint mindenki hülye csak ő a helikopter, ezért aztán üldözi a soros globális Soros-hálózat hatalma), márpedig nála még a bárki is jobb lenne. Feltéve ha a bárki nem volt szkinhed, nem ült pedofíliáért és nem ölt meg senki, ez esetben a felcsúti a kisebbik rossz, de csak ebben az esetben.

Most viszont ott tarunk, hogy az ellenzéknek kábé annyi esélye van, mint egy fikusznak a kutyaszépségversenyen, és ez nem csak a pártvezér és kancellár hibája, mert ugyan ő személyesen szabta át a választási törvényt a virsli ujjaival saját magára, ami nem lehetett egyszerű, tekintettel szalonnára borozó, és eképp egyre piknikusabb alkatára.
De mellette azért az ellenzék is tett arról, hogy nagyjából annyira higgyük el neki(k), hogy az ország - inkluzíve mi magunk - sorsának jobbítását akarják, mint az ezotévés jósnak, hogy pont most küldi a pénzenergiát, hisz azt láttuk hogy nagy dumáik vannak meg jó öltönyeik, de a szemükben valahogy nem látjuk lobogni a hazáért tenni akarás eszelős tüzét.

A szomorú heylzet az, hogy a legtöbb ellenzéki "politikus" elsősorban a nárcisztikus exhibicionizmusát akarja kiélni médiafelületeken (mert naná, hogy tetszik magának, de pont ezért meg kell mutatnia elbűvölő önmagát a köznek is), másfelől szeretne valami jó állást legalább pár évre. Ilyenkor a legjobb parlamenti képviselőnek lenni, de megteszi valami felügyelőbizottsági állás is, elvégre ha muszáj, az ember elnyomorog havi félmillióból is (plusz költségtérítés!), aztán majd leget építkezni a a kétezerharmincvalahányas választásra, addigra csak elviszi a sok fideszkádéenpés pálinkázó, pörköltzabáló tokanövesztőt az infarktus, aki meg marad az a kósalajos esetleg, de őt egy alacsonyabb evolúciós szinten álló ázalékállatka is lenyomja egy miniszterelnök-jelölti vitában.

Nekem viszont nincs ennyi időm várni, én a felcsútitól nem kihalásos alapon szeretnék megszabadulni, hanem lehetőleg a demokratikus választás, meg bírósági főtárgyalás segítségével, ahol például igen jól mutatna rogán gyepűvezető bajtárs meg lőrinc barát társaságában.

Lassan tényleg úgy vagyok vele, mint Churchill Sztálinnal, miszerint hogy ő Hitler ellen még az ördöggel is hajlandó összefogni, miközben saját konfliktusaikat nem sokkal később hidegháború néven kezdték lejátszani, de abból nem lett harmadik világháború, mert azzal minden fél tisztában volt, hogy azt a harmadikat atomfegyverekkel játszanák le ugyan, ám a negyediket már kövekkel és botokkal. Az meg senkinek sem hiányzott.
Most viszont még hidegháború sem várható a korábbi szövetségesek között, jó eséllyel az utolsó pillanatban sem vennék észre, mennyire esélytelenek, valahol olvastam egy szellemes kommentet, miszerint ezek a zuhanó repülőn is nekiállnának ejtőernyőt keresni, esetleg valami online pilóta-tanfolyamot, még gyorsan,hátha mégis. Miszerint esetleg talán. Elvégre egy zuhanó repülőn nincsenek ateisták.



Szóval a fecsúti keresztapát is le kellene sakkozni a tábláról, bár az ördöggel itt nem biztos, hogy össze kéne fogni, már amennyiben az ördög a Rosszabbik nevű párt, mert ott mondjuk van volt szkinhed, meg "pistának jó lesz", meg magyar gárda. (Tényleg, a pillanat, amikor usztics mátyás egykori színész végleg és visszavonhatatlanul ostoba seggfejnek mutatta magát a nyilvánosság előtt büszkén, pincérmellényben és piros-fehér csíkos terítővel a nyakában, az jobb volt mint a legnézhetőbb Angyalbőrben epizód, pedig abban meztelen nő is volt, meg Bodrogi Gyula.)

Szóval tessenek kedves ellenzékiek valami olyan szövetséget összefogni, amire esélyesként szavazhatok, mert ha marad ez a mostani baromfiudvar, én kénytelen leszek faszt rajzolni a szavazólapra, vastag piros filccel, csak hogy kicsit én is a népfelség részének érezhessem magam.

2017. szeptember 28., csütörtök

Tizenhat tonnát rax

Az a legjobb, mikor az éjszakás műszak még tizenkét órás is, éjfél körül kis híján horkolva borulok az asztalra, gyűlölök mindenkit aki épp az ágyában alszik, és reménytelennek látszik, hogy kibírom reggelig ájulás nélkül. Aztán valahogy csak elmegy az idő, szokás szerint fél hétre (mire hazaérek) átesek a holtponton, és nem arccal zuhanok az ágyba, hanem itt írogatok, kicsit fáradtan, de még nem igazán álmosan.

És elvileg az lenne a terv, hogy ma is bemegyek hatra, de majd meghányom magamban délután, ha elég gyűröttnek érzem magam, pihengethetek akár este nyolcig is, ráérek majd utána készülődni, de ha megyek be kell szereznek valami ennivalót is, mert amikor a múltkor itthon hagytam a bekészített lecsót, kénytelen voltam sósmogyorót vételezni vacsorára az automatából, némi tejeskávéval, de a ropi meg a mogyoró valahogy nem tűnik valódi főétkezésnek, bár a túléléshez nagyjából elég. Elvégre nem vagont rakodok, hanem nagyjából excel-táblákat töltögetek ki meg mindenféle alkatrészek QR-kódjait csipogom le kézi készülékkel,félúton egy raktáros meg egy pénztáros között, illetve csiptetős mappával fontoskodom szerteszét.

És amikor végre hazaérek, benyomok egy nagy tányér natúr kukoricapelyhet tejjel (ha nincs itthon tej, nekem jó szárazon is, de boltba nem megyek), vicces kutyás videókat bambulok a neten, miközben megállapítom, hogy a vicces kutyás videók egy jelentős része sima pornó lenne, ha kutyák helyett emberek szerepelnének benne, de hát a szexelő kabócákat sem tekintjük pornográfiának, bár emlősök esetén azért már karcolja a határokat nyilvános dugás. Ez persze mellékszál.

Most viszont tényleg úgy érzem magam mint a dalbeli tizenhat tonnát rakó Ésmennyi Abér (milyen hülye név lenne, tényleg), úgyhogy vízszintesbe helyezem magam, az ágyból amúgy is pont rálátni egy alvó ékszerteknősre, csak úgy motivációképpen...

2017. szeptember 26., kedd

Mér' én?

Megint rohadt éjszakás műszak, megint rohadtul nem aludtam nap közben, soroljam még mi a rohadt???

Négy hét múlva sem lesz sok alvás, csak akkor megyek a reptérre, hogy kialvatlan lehessek Londonban, odáig meg valahogy túlélek, morgolódva főleg.

Ilyenkor nincs az a kormánypolitikus, aki felhúzhatna, elég a magam baja, az éjszakázás eleve magányos műfaj, hozzám képest mindenki rosszkor pörög meg alszik, én meg akkor bírnék a legnagyobbat szunyálni, mikor pont indulnom kell...
Francba...

2017. szeptember 23., szombat

Akolmeleg

A "nemzeti" "közszolgálati" egyetem egy hallgatójára nagyjából négyszer annyi közpénz jut, mint egy átlagos hallgatóra máshol. Márpedig az egyetemek tele vannak költséges képzésekkel, mert mondjuk orvos, vadászpilóta, agrármérnök de még informatikus is sok pénzért lesz valaki, mondjuk a bölcsészek meg társadalomtudósok talán a kivételek, ott a közvélekedés szerint elég egy tábla meg egy kréta, bár aki ilyet közvélekedik, az nyilván nem hallott még a régészekről például.

Egyébként ezt a marhaságot annyira véli a köz, hogy mikor én voltam egyetemista, öt évig nem tudtam hogy néz ki az épület amibe naponta járok, mert a Szociológiai  Intézetet egy markáns cölöp állványzattal támasztották körbe, elhasználva rá egy kisebb erdőt (na ennyit az olcsóságról), úghogy csak képekről tippelhettünk, milyen is a hely kívülről, meg megnézhettük évekkel később, mikor az Andrássyról nevezett szegény iskolanővérek német nyelvű egyetem költözött oda, akkor hirtelen lett pénz a felújítására. Addig is érdekes élmény volt a nagyelőadónak használt bálteremben ülni, ahol  barokkos nagy tükrök meg a kristálycsillár mellett a linóleumpadló meg a kopott iskolai padok adták a kontrasztot, vagy talán nem is olyan nagyon, mert az egésznek volt egy sajátos fílingje, nevezetesen egy főúri palotáé, amit a bombatámadás meg a hadikórháznak használás után  részeg kőművesek meg tetőfdők gányoltak össze úgy, ahogy. Nem csoda hogy össze akart dőlni.

Nade. Azzal együtt, hogy a bölcsészcsinálás sem olcsó, tényleg jellemző, hogy a pártvezér és kancellár pont egy ilyen katonai-rendőri egyetemet lájkol milliárdokkal, mint ahogy az is logikus, hogy minden állami tisztviselőt (kiket ma már naná hogy nem köztisztviselőknek, hanem kormánytisztviselőknek hívnak, csak hogy mindenkinek világos legyen, hogy a köz helyett kit is szolgálnak) itt kell képezni, elvégre a jó állami hivatalnok az amolyan kormánykatona, fegyelmezett zsoldos, és öltönyben is vigyázban áll. De nem kötelességből, szívből csupán, a fegyelmezett hivatalnoknak merevedése/nedves bugyija lesz bárki társaságában helyettes államtitkártól felfele, az önállósága pedig alatta marad az irodájában vegetáló fikuszétól, mert az legalább valahogy jelzi, ha fény és/vagy vízhiánya van.

És az ilyen derék és lojális alattvalókat, meg parancsra ugró tányérsapkásokat képző egyetem minden pénzt megér (nekik), elvégre a főnök láthatóan szeret egyenruhás sorfal előtt vonulgatni, meg az ottani rektor társaságában még ő is okosnak érezheti magát, szóval ez a pártszolgálati egyetem egy olyan remek szemétdomb, ahol megbízhatóan ő lehet a kiskakas, neki arra van az akolmeleg. Ott aztán garantáltan kuss van és heves bólogatás, ami azért kell az ember önbizalmának, hisz nem lehet mindennap fideszes frakcióülés, hol ugyanez a hangulat, csak szolgálati audikkal katonazenekar helyett.

Akiből nem lesz rendőr, katona vagy vadakat terelő kormánytisztviselő, az még mindig lehet bakancsos, olajos kezű munkás (legalább is a felcsúti így képzeli a munkásokat, és nem mondjuk teszkós árufeltöltőnek), őt ugyan munkaalapú társadalmilag hagyják az út szélén, de a közmédia meg arra van, hogy ennek ellenkezőjét elmagyarázza, pontosabban elmagyarázza benne a sok kormánytisztviselő, aki már idegi alapon fideszes. Na pont ez ér meg nekünk minden fillért, meg annak az átlag négyszeresét is.

2017. szeptember 20., szerda

A nemzetközi helyzet fokozódik

Ma nem dolgozom. Elsősorban szeptember 20. tiszteletére, hisz jeles nap ez is, 1187-ben Szaladin e napon kezdi meg Jeruzsálem ostromát, 1870-ben ekkor ért véget a porosz-francia háború,1929-ben levetítik az első hangosfilmet Budapesten és 1990-ben ekkor ratifikálják Németország újraegyesítését. Valamint - elképzelhető, de nem biztos - Büdös Lajos konyhafőnök egy szeptember huszadikán találta fel a felöntött pörköltalapra épülő gulyáslevest, a BKV-nál is pont ezen a napon vezették be az izzadsággenerátor kék nejloninget, és ilyentájt lehetett, hogy valakik (elég sokan), valahol a harmicas évek elején Németországban a homlokukra csaptak, hogy "Tökös gyerek ez az Adolf, asszem rá szavazok..."

Valójában persze minden világtörténelmi párhuzam ellenére azért itthon csépelem a billenytűzetet, mert valami cseh beszállító nem szállította be a beszállítanivaló alkatrészt, így a kizsákmányolt proletariátus ma délelőtt nem termel autóipari biszbaszt, minek következtében nekem meg nincs mit minőségellenőriznem, avagy mindenki marad otthon, majd később ledolgozzunk.

És hát a ledolgozás az remek dolog, jövő hétre már eleve három tizenkét órás mókázást tervezek öt napra, mit mondjak, alig várom, nincs is jobb mint tizenkét óra a légkondiszárította neonfényben, nagyrészt egy monitor előtt, demost tényleg elviszem a tabletem, hogy szabad perceimben olvashassak vagy halgathassak valamit, mielőtt bedugnám a fejem a lézerhgesztőbe.

De igazából az van, hogy muszáj, mert valahol mínusz tizenóránál járok (mint amúgy elég sokan), és az nem használ az ember fizetésének, ha újabb mínuszokat hoz össze, önhibájám kívül, mert a csehek nem szállítanak. Persze mit is várhat az ember egy olyan népségtől, amelynek az országát Bohémiának hívják, Hrabalt meg az iható sört adták a világnak. Hát tudnak az ilyen bohémek rendes érintkezőket gyártani, pláne határidőre? Na ugye.
Szerintem rendeljünk inkább sört tőlük, meg knédlit, legfeljebb majd nem autóipari izéket gyártunk, hanem ételkiszállítást vállalunk, minden adag szószos knédlihez (sörrel) ajándék savanyúkáposzta jár, azt beszállíthatom én is, tele vele  a hűtőm és nem fogy az elvárt tempóban.

És akkor a munkanélküliség nem kérdés többé, csak távoli lehetőség. Így az érlelődő lokális proletárforradalom is elnapolható, egy időre.

2017. szeptember 16., szombat

Gonoszt birizgálni

Délelőtt elhaladtam a megyei könytárba, kivettek egy csomó sci-fit, meg a kiárusításban vettem társadalomtudományi alapművet is (elvégre lelkem mélyén még mindig egy értelmiségi sznob vagyok), Petrának összegumiztam néhány filmplakátot, aztán indultam haza. A buszmegállóban viszont azt írta ki a kijelző, hogy két perc múlva jön valami, ami elvisz hazáig, úgyhogy megvártam, elvégre az újra csöpögni kezdő esőben nem tűnt jó ötletnek a plakátokkal a hónom alatt hazáig sétálni. (Mellékszál, de mi a vihar az a „hón“, csak azt tudom mi az ami alatta van... Vagy hogy hol...)

Nade a buszon olyannal találkoztam, hogy ha origos „újságíró“ lennék, azonnal színes-szagos riportot kerekítenék belőle, mert feltűntek minden kormánypárti hecclap kedvencei, a migránsozó nyugdíjasok. (Akiknél ma csak a jobbikosoktól rettegő nyugdíjasok a népszerűbbek.) Volt ott minden,  ugyanis szerintük a határainkon szakadt hordák állomásoznak, csa arra várva hogy áttörhessék a kerítést, egyébként is, az egyik néni látta a rádióban, hogy valaki halotta, hogy ezeknek kilencven százaléke nem tud sem írni, sem... ööö... olvasni, legalábbis így írta a tévé. (Innentől lehet sejteni, hogy a néni a tévéjét még 1978-ban a magyaregyre kapcsolta, és azóta sem néz mást, arról meg nem halott, hogy hamvas lánysága óta több rádió is van a Kossuthon kívül. Az internet meg nyilván valami soros-izé, ahol pornó van meg bombareceptek, meg zsidó propaganda...)

catoonmovement.com

És persze ártunk és ormányunk „kampányai“ után nem csoda hogy itt tartunk, de az aszalt fejű fogatlan bácsi a muslincamintás zakójában, meg a gurulós szatyorhoz rögzített lángvörös bongyorhajú néni (tényleg, miért van minden néninek bongyorhaja, illetve miért gondolják, hogy a célkavörös az felettéb természetes?) olyan precizitással mondták fel a fideszkádéenpé egyujjas agyú üzeneteit, mintha tényleg lenne bármiféle tudásuk vagy kicsit is megalapozott vélményük a kérdésről.

Pedig ők csak abban a virtuális világban hisznek, amit a média eléjük pakol, nincsenek már referenciáik a dolgok állásáról, illetve azt hiszik, hogy a média maga a referencia, amit kinyomtatnak az újságban meg bemondanak a tévében az úgy van és kész, nincs mit nézelődni tessenek továbbhaladni. Ami persze már 1978-ban sem volt igaz, sőt pont annyira nem volt igaz mint ma, de ha évtizedekig elvoltak a hülye propaganda alernatív valóságával, akkor most ebben érzik magukat otthon, az a jó, ha jön a pártvezér és kancellár, kijelöli az ellenséget, meghirdeti a harcot, aztán lehet szurkolni mint egy focimeccsen, és lehet fröcsögve hőbörögni a buszon, pont mint mikor a fradiemtéká meg a vasas a téma a honvéd-szurkolóknál.

Pedig mndenki tudhatná hogy kormányviktor orbánfő és csatolt részei a valóság ellenében beszélnek, megállíccsák brüsszellet, a sörös-tervet meg a migrációt, bár ez utóbbit eddig nemigen sikerült, hisz ahhoz túl sok magyar él Berliben, Londonban vagy bárhol Európában. Ha már itthon Európa legaláb is zárójelbe került az oroszokhoz, azeriekhez és hasonló valóban félázsiai diktatúrákhoz képest.

De a buszon idáig nem jutnak el, pedig viszolgag hosszú az útvonala, ráadásul a 13-as járat. Balsors akit régen tép...
És innen a cím, ha valakinek nem esett volna le: