Vatzack

Vacak ügy 47 évesnek lenni. Ennél vacakabb már csak 57-nek lenni lesz, bár a fene tudja. Többeket ismerek, akik jól viselték.

Ja, az tegnap volt, csak olyankor igyekszem nem írni. (Nem néztem fel a fészbukra se, gondolom páran végigfutották a kötelező kört, nincs ezzel baj, csak magam nem gyakorlom.)

A világ állása meg olyan, amilyen, írnék róla, de most épp kevéssé érdekel.

Ámde: a halak isznak? Az ivók halnak? A halottak ívnak?

Állásinterjú

- Maga miért akar a kefeiparban dolgozni? Úgy értem, látom, hogy a végzettsége... meg annyi mindent csinált. Maga ilyen humán?

- Ja, véletlenül embernek születtem, humán vagyok, na persze...

- Nálunk fontos hogy! Figyelünk! Hogy hívják, kedves Gábor?

- László.

- Igen.., nos értesítjük majd. Kérdés?

- Mikor?

- Legkésőbb holnapután.

- Fizetés mennyi lenne?

- Hát azt majd a HR-es, a jogszabályok szerint, ugye...

- Ugye nem én?

- Hát én azt, de ugye... Ja, nem.

- Kösz, megkönnyebbültem.

A korral halandó poptaták

A brit popzenei sóbiznisz nyugdíja tagozata értetlenségét s tiltakozását fejezte ki, hogy akkor ők most nem tudnak vízum nélkül turnézni az EU-ban benne. Mellékszál, de ők most egyáltalán nem tudnak turnézni a nagyjából sehol, de optimisták, két szempontból legalább Egyfelől hogy nemsoká elmúlik a járványhelyzet (ami részben igaz, és ki tudja mikorra), másfelől hogy ők nem csak hogy életben lesznek, de turnéképes állapotban. Elton John, Brian May, Roger Dartley, Sting, az utolsó kivételével mind hetven felettiek (mert Sting csak ősztől lesz az), és igazából jó arcok, de nem bírok annyira hardcore Queen-rajongó lenni, hogy érdekeljen  a mai Brian May élőben. Anno láttam még a Kisstadionban az első (igazából másfeledik) szólóalbuma turnéján kilencvenkevésben, de aztkifejezetten utálom, hogy ma is Queen néven lép fel Roger Taylor-el, a nem jut eszembe énekessel, meg a sosem tudtam a nevét basszusgitárossal. (De most komolyan, milyen lett volna egy John Lennon nélküli Beatles? Szerencsre sosem tudtuk meg.)

De hát a vén csontok (meg a kevésbé vének, akik épp nincsenek a rehabon) turnéznának, ha egyszer majd lehet, kell nekik a pénz, ha már aranylemezek helyett az arany-letöltésekkel lehet csak villogni, ami anyagilag azért nyilván ne ugyanaz, ám a Brexit bebaszott nekik rendesen. Pont mint a turizmusnak úgy általában, meg szórakoztatóipar nagy részének. 

De. Ha valaki ilyesmivel foglalkozik, akkor eleve be kell kalkulálni a terveibe, hogy:

- Nem lesz örökké húde népszerű, csak galaktikus léptékben mérhető gigasztár.

- Nem lesz örökké 18-49 éves sem ő, sem a célcsoportja.

- Nem fognak az emberek örökön-örökké rengeteg pénzt költeni gramofonlemezre/ vinylre/ kazettára/ cédére, de még Spotify vagy hasonló accountokra sem, ha egyszer a technológia lehetővé teszi a bármihez hozzáférést. (Anno, a súlyosan nyolcvanas években, elég volt ha a baráti körben valakinek megvolt az új Iron Maiden, és onnantól mindenkinek megvolt, hála a kétkazettás magnóknak, plusz ott volt a Petőfi rádió "A heavy metal kedvelőinek" című műsora, nem mellékesen.)

- És ha az emberek, a lakosság valamint a az alapsokaság javarészt már csak letölt, attól még a koncertek érdekelhetik, az élőzene varázsa ugyebár, de annak meg logisztikája van, amibe belekeverhet a zenészek kora/egészségi állapota, meg hát egy ilyen járvány, ami nettó a közönség lehetséges egészségi állapota. A Brexit ehhez képest bárkinek csak hab a torkán.

És akkor még bele sem gondoltak abba, hogy itt nem egyszerűen az ő turnéikat kell átszervezni, hanem a járvány okán a fél világot,  a járványtól függetlenül meg teljesen átalakul az, amit ők még intézményes kultúraként ismertek meg. Hogy a komplett stábot, nyolc-tíz különböző országba vízummal utaztatni rövid időn belül, az nem a probléma, csak egy kellemetlen tünete, valami másnak.

A probléma ott indul, hogy bevétel az élő előadásból lesz igazán (ami viszont egyre többször live streaming), miközben kétséges, hogy ki, mikor, mit oszthat meg a kikkel, hogy ne menjen rá a yard, szerző jogi alapon, hogy egyre nehezebb követni az összefüggést  a tartalom és a pénz között etc. Haladni kéne a korral, ha már a kor elhalad mellettünk, mint egy rendőrök elől menekülő meth-díler.

Ehhez képest  megmosolyogtató, hogy idős és kőgazdag sztárok nyavajognak, hogy hát vízumgondjaik. lehetnek majd egyszer., de hát kétszer kér, ki gyorsan kér. (Vagy a mondás az adásról van?)

Ezt még láttam, mondjuk nem Brixtonban, Pesten.

Rendben volt, nagyon.

Leander utolsó útja

Mert Leander ezek után már nem megy sehová. De nem azért, mert egy cserepes növény, hiszen Eduard a keresztneve, ami növényeknél ritka. Leander viszont 92 éves, ott volt az ukrán fronton (a Harmadik Előtti Világháborúban), mint a Wermacht Gmbh alkalmazottja, és most visszamegy, hisz akkoriban szerelmes lett Szvetlánába, és hátha megvan még valahol. Az emléke legalább.

A Leander utolsó útja egy 2017-es német, poszt- és pre-háborús film, kettő az egyben, mert az emlékek után eredő road movie hátterében már rendesen pörög az aktuális orosz-ukrán konfliktus, Luhanszk, Donyeck, a Krím közelmúltbéli annektálása, ha valaki emlékszik még rá. (Mert itt a 2014-es eseményekről van szó, nem az 1850-es évekből híres krími háborúról, pedig ez  utóbbi sokkal érdekesebb volt. Brit-török-francia szövetség az oroszok ellen, Szevasztopol ostroma miaazmás...)

Nade. Leander épp eltemeti az asszonyt, próbálja kiutálni   a leszármazottakat, ami nem is csoda, az unokája például be akarja tolni egy otthonba, miközben ő nem csak messzebbre tekint a diétás nővérek és a várható inkontinencia világánál, de messzebbre is készül. Ukrajnába ugyebár, ahová az ő generációja pont nem vágyik vissza, ha fiatalosan lelkes náci volt, akkor azért, ha meg nemszeretem, kényszersorozott, akkor meg azért. De hát az emlékek, az egykori szerelem, meg a határokon átívelő időutazós vonatozás nem tűnik kihagyhatónak, pláne mert tényleg ez lehet az utolsó út, az utolsó vállalás.

A lánya stílszerűen az utolsó pillanatban ráküldi Adele-t, a flegmatikus unokát, aki annyira a vonaton ragad a nagyfaterral, hogy Kijevig. Ha már az útlevél helyett a  határőrök beérik száz euróval is. Ehhez persze kell Lev, az orosz-ukrán pasi, aki bejön Adele-nek, oly mértékben hogy végül a srác szüleinél, konkrétan az apja születésnapi vacsoráján kötnek ki.

És már a vonaton elindul a dilemmázás, ami talán film lényege lenne (az alkotók szándéka szerint), hogy akkor most lehet-e valaki orosz és ukrán egyszerre, mert hogy ki melyik, az nagyon nem mindegy, hogy Eduard akkor a most a wermacht vagy a SS tagja volt-e, mert az pláne nem. Lev apja meg a Vörös Hadsereg keretében állomásozott barátilag az egykori NDK-ban, szóval a huszadik századi világpolitika már mikroszinten is belekevert a szereplők életébe, és leginkább ettől értik meg egymást, már amikor.

Mert a történelem annyira nem ért még véget, hogy a családi vacsorán is azon megy a vita, hogy a Majdanon tüntetők fasiszták voltak-e, illetve ha igen, az oroszok-e az antifák, és egyáltalán, lehet-e valakinek igazán igaza egy birodalom romjain? A szereplők privát szférája meg a nagy- (és nem olyan nagy) politika összefolyik, mint felénk általában, de ezt filmes eszközökkel viszonylag nehéz ábrázolni.

mafab.hu

Így a Leander... is a kézenfekvő utat választja: utazós film, külsőleg és belsőleg egyaránt, amiben sokat beszélnek. Ettől az egész kissé didaktikus lesz, Herr Leander például annak idején kozákok élén harcolt a szovjetek ellen, amin aztán hosszan mélázik egy kozákérzelmű helyivel, de persze a szerelme is kozák volt, így dramaturgiailag legalább ez is rendben van. Csak unalmas.

Talán az a baj, hogy Kelet-Európa történelme nagyjából leírható etnikai konfliktusok, függetlenedési törekvések és hegemón szándékok ütközéseinek sorozataként, szóval ismerős bármely helyzet, de pont ezért unjuk. Az ember nézi, nézi ezeket sehova sem tartó beszélgetés-töredékeket, és felsikolt benne a Legyenmárvége Manó, hogy de tényleg, nem mondhatnánk azt, hogy oké, feldolgozta már e  nép a múltat, nézzük a jőhönveendőőőt...

És hát nem. Elég körbenézni bárhol a poszt- és neoszovjet térségben, generációk vannak már a pályán , akik elengednék a múltat, de a múlt szívós, és nem ereszt.

De a történelem buktatói feletti borongás mellett nem sikkad el teljesen a nyomozós szál sem, meglesz Szvetlána rokonsága is,  Eduárdról meg kiderül, hogy 1.) anno halálra ítélték, mint háborús bűnöst,  2.) a szerelmét és annak akkor kétéves lányát viszont ő mentette meg, mert hát háborúban így megy ez.

A film kétségtelenül Jürgen Prochnow jutalomjátéka, aki ugyan még nem kilencvenkét éves (bár nemsoká nyolcvan), de ha százkét éves lenne a sztori szerint, azt is elhinnénk neki. Az alakítása, hogy is mondjam, németesen precíz, miként az egész film is, csak ennek itt véletlenül jól áll. Szikáran lírai, mondanám, ha nem hangzana végzetesen hülyén, de igazából tényleg az. Csak néha van olyan érzése a nézőnek, hogy az egész orosz-ukrán proxy-háború csak díszlet valami poroszosan kötelező múltfeldolgozáshoz, de legtöbbször azért úgy tűnik, hogy a filmeseket az egész inkább érdekli, mint nem. (Porosz/ orosz, véletlen ez az egybecsengés? Naná, de jól hangzik.)

Az egész mégis egy picit (de tényleg csak hangyányira) sablonosnak tűnik, talán mert láttam hasonlókat már a délszláv polgárháborúk kapcsán, ott ez a csetnik-usztasa szál jött elő, mint fel nem dolgozott, ezért visszacsapó múlt. Dehát ez van, ők is ukránok, mi is szerbek vagyunk, az oroszok is poroszok. A világ általában is bonyolult, konkrétan meg pláne. 

Fogyasztóvédelmi akcióterv, béta verzió

Meseország azé, aki másnak vermet ás. Ez most konkrétan a kormányhivatalnak hívott főispánság (hisz az ispán a vármegye, király által kinevezett főkutyája volt, és ezt a szép feudális hagyományt a Felcsúti Fejedelemség is tovább viszi), mely szerint a Meseország mindenkié című mesekönyv megtéveszti a fogyasztókat. Mert nincs ráírva a borítójára, hogy ezek a mesék nem kizárólag legkisebb királyfikat és diznihercegnőket tartalmaznak (sőt, a pozsonyi csata nyomokban sem jelenik meg!), hanem vannak bennük meleg, fogyatékos meg mélyszegénységben élő szereplők is. Hogy ezek itt kérem klasszikus mesék kortárs újraírásai, még mindig gyerekeknek, csak kissé távolságot tartva a vattacukor-esztétikától.

De ezt egy főispáni hivatal nem tűrheti, és bár saját jogán intézkedni gyáva, de ilyenkor mindig akad valami lakossági bejelentés, valami kormányhitű nagymama vagy fidelitászos félagyú, aki örömmel tesz fogyasztóvédelmi(!) panaszt, hogy. Ő kérem  meg lett tévesztve, neki elmondta a Daráló  Dóra képviselő asszony, hogy ez buzipropaganda, ő lelkesen meg is vette, azt' egy rendes seggbekúrás nem sok, annyi se volt benne. Hát rakjanak már az ilyenre egy jól látható U12-es karikát, miszerint tizenkét éven felülieknek már úgyis mindegy, aki gyerekkorában egy csőlátó  mindenfób marhának neveltetett, azt már nem a mesék, hanem a kisbetűs élet tanítja meg arra, hogy maga esik bele.

Vicces (na jó, inkább tragikomikus), hogy a fogyasztóvédelmileg kötnek bele a könyvbe, pedig nyilvánvaló, hogy Ártunk és Ormányunk már egy ideje beírta az ötéves tervébe, hogy „ezt a buzitémát, ezt tolni kell nertársak, mert úgy állnak a számok, meg a halott is kurva sok, ahhoz  képest, hogy mind megvédtük“.

Hát igen, Al Caponét is adócsalásért bírták elkapni a végén,még szerencse hogy nálunk az önkéntes házmesterek országában mindig van egy felháborodott lakos, aki betiltatná nyári fesztiválokat, a pálcikás jégkrémet vagy a vízállásjelentést, mondván hogy ő Zalaegerszegen pont leszarja a tiszai hajóvonták találkozását. (vö. „De Bástya elvtárs, ez egy komoly, névtelen feljelentés volt!“)

Amúgy a Hamlet is megtéveszti a fogyasztókat, mert ugyan van benne legkisebb királyfi, de nyilvánvalóan drogozik, ettől skizoid és szellemeket lát, a csaját simán csak maga alá temeti a szorongásos neurózis, a haverjai meg lábon hordják ki az agyhalált. Így aztán gyilkosság, öngyilkosság, és családon belüli erőszak  a fő tartalmi elemek, és ez a beteg, perverz „irodalmi“ hulladék máig kötelező olvasmány. És akkor csodálkozunk hogy itt tart a világ, tökig a fertőben, néha szó szerint. 

     

p.s. És itt látható néhány igen vicces logikai hiba ismert rajzfilmekből. Még semmi morális képmutatás, simán csak röhejes értelmetlenség, de fogyasztóvédelmi szempontból azért gyanús dolgok is vannak köztük. (Már amennyiben a fogyasztók számára fontos a józan ész.)

Zéró semmi

Az ökológiai gondolkodás cselekvésének jegyében és bérletében átállok az önellátásra, mert kezdem megszokni, hogy nem járok boltba. Vizet, levegőt és erőt magamon már eleve rég nem vásárolok üzletben, bár a vízért például fizetni kell, csak nem értem mért. elvégre nem én kértem, hogy jöjjön a falból a csapon át, csak valakik bekötötték, mikor épült a ház. Én meg kihasználom, hogy folyik a víz, el ne folydogáljon már pocsékba, úgyhogy iszom, meg mosok kezet, sőt a vécét is lehúzom vele, persze nem egyszerre, és nem ugyanazzal.

De élelmi kajáért boltba kell menni, mert koldulni elég bonyolult, a szomszédaim egy része morcos, másik része részeg, a harmadik fele meg nyugdíjas és morcos a részegek miatt. De felvizezett sógyurmából már kis híján ehető pereceket tudok főzni, a kenyérpirító alja tele van sötétbarna morzsával, és pár napja kísérletezni kezdtem a tarhonya csíráztatásával. Egyelőre ott tartok, hogy már zöldül, de szerintem még nem fotoszintetizál, de most átraktam oda, ahol jó csí van a fejlődéséhez.

Törekszem a zero waste életmódra is, közepes sikerrel, mert  csíkokra vágott villanyszámla-csekkekkel jól lehet párnát tömni, de krumplihéjjal nehéz feneket törölni, pláne ha sok krumplit ettem vacsorára. Az üres konzervdobozokat sem dobom ki, egyszerűen kiteszem az összeset az erkély korlátjára, és kivárok egy nagyobb szélrohamot, és máris megszabadultam tőlük, miközben nem töltöttem a lenti szemetest. Az üres műanyag zacskókat továbbra is komposztálom, állítólag pár ezer év és újra kőolaj lesz belőlük, a további érleléstől meg visszaalakulnak dinókká, ha csak addig el nem szívjuk őket, vagy meg nem jönnek az ufók. 

Rágcsálókat és rovarokat nem írtok vegyszerrel, mert az nem elég zöld, őket a macska rúgja meg. Domesztosz helyett szemmel veréssel fertőtlenítek és a villany lekapcsolásával tüntetem el a feltűnő koszfoltokat, amivel energiát is spórolok, a fényevést meg a Hawai Dizsi Club UV-s reklámtáblája körül sétálva oldom meg, ami egyben sport is.

De ha egyszer nyerek a lottón, amit nem játszok, akkor luxusprostikkal hozatom ki magamnak a négysajtos pizzát, két taxival, hátha az első lerobban. Aztán veszek egy hat és fél méteres képátmérőjű plazmatévét, és be sem kapcsolom a nyaralómban, ahová el sem megyek, mert én olyan gazdag vagyok, hogy ezt is megtehetem, és lesz egy platina hitelkártyám csak arra, hogy ne zavarjon ha elhagyom. Mert így mulat egy igazi úr szerte a világon, Monte Carlotól a kényszer-gyógykezelésig. 

pinterest.com

Utcai dalkutya

Vacak időhöz vacak zene illik, ez kétségtelen. De mivel én szeretem ezt a hideg, szürke, nyomokban havas nyomorultságot, jó zenéket hallgatok, már ha egyáltalán bármit. Pontosabban olyan zenéket, melyek szerintem jók, avagy nem mennek szembe aktuális lelkiállapotommal, de nem is löknek mélyebbre abba, viszont esztétikusan lepusztultak. Mint mondjuk a Coco Rosie, vagy  a Tiger Lillies a maguk pre-posztmodern, rémség-kabaréjukkal.

Nos a dalkutyák, avagy a Songdog nevű walesi folk noir zenekar dolgai pont ilyenek. Önmagában tetszik ez  folk noir kifejezés, mert maga a műfaj úgy kötődik mindenféle tradíciókhoz, hogy pont nem a kedvesem-rózsám-galambom tematikából gyárt előemésztett, majd készrehányt mulatóst, hanem avantgárd művészetté nyavajogja a népi kultúrákban eleve meglévő tragikumot. Vagy valami urbánus (de szigorúan városszéli) világfájdalommá oldja azt, úgy penget érzelmi húrokat, hogy közben elidegenítően minimalista, és jobbára azonosulhatatlan. Apokaliptikus folk, ahogy sokan hívják. Utcazenei kivitelben, teszem hozzá én.

greennote.co.uk

A Songdog amúgy húsz éve jelen van, de én csak nemrég futottam beléjük. Három olyan fazon alkotja, akiktől bármikor vennék Big Issue-t, vagy adnék nekik némi aprót, pedig jelenleg nekem kellene az utcasarkon álldogálnom, csak hideg van, és nem tudok zenélni. Plusz ha nekik adnám az utolsó harminc forintom, honnan szereznék másikat? Nem lehet mindennap csodaország, hogy csak úgy találok egy tízest az ágy alatt, porszívózás közben, és ezzel másfélszeresére emelem a likvid pénzállományomat, mg nem is porszívózok  mindennap (pláne az ágy alatt), annyira nem vagyok koszos.

Van vagy hat albumuk az elmúlt húsz évből, de ettől még nem igazán ismertek, tipikusan az a banda, akinek a cuccaira a hangsúlyosan nem belvárosi, second hand lemezboltokban lehet rábukkanni, underground (magyarul: romkocsmás) hangulat és artisztikus káosz közepette, mint az én kedvenc üzletemben, Greenwichben. Ahol egyszer találtam tőlük valamit, ami tetszett, azóta meg csak a jutyúbon hallgatok beléjük néha, és van egy hogy egy sok éve feltöltött videónál még csak a háromszáz-valahányadik megtekintő vagyok. Pedig a serény múmiák tényleg igyekeznek.

Úgyhogy lényegében ide illenek: visszafogott dicséret egy marginális zenekarról egy marginális blogon. Goin' Underground!

Fosztóposzt

Az egyik idősebb szerzetes egy nap azt mondta Vej Lingnek:

- Olyan régen követem már a Tan ösvényét, mégsem vagyok boldogabb, sőt sokszor reménytelennek érzem az életet. Mondd Mester, hogy találhatok mégis reményt a reménytelenségben?

- Ott sehogy. De annyit azért megtanulhattál volna, hogy mit jelent a fosztóképző. A reménytelenség a remény hiánya, és pontosan kifejezi, hogy így mennyi esélyed van a megvilágosodásra.

A szerzetes még aznap este elhagyta a kolostort, és beállt, senior key account managernek, ha már úgyis mindegy.

- Így megy ez - bólintott Vej Ling. 

Látszani valaminek, valamiért

Ma átmentem anyámékhoz az ebédemért, azaz kitettem a lábam a lakásból, így megállapítottam hogy hideg  van, és szeretem, valamint észleltem dolgokat a petites perceptions-gyűjteményembe. Ezúttal maszk-nem-viselés témakörében.

Mert maszkot nem viselni sokféleképp lehet, miközben viselni nagyjából egy módon ajánlott, avagy hatóságilag elvárt.

Az alaptípus az aki a kamu-telefonál, és ezért húzza torokra a készséget. A kamu beszélgetés abból szúrható ki, hogy az illető szinte folyamatosan beszél, és két megszólalása között nem hagy annyi időt, amennyiben a nem létező másik bármit is érdemben válaszolhatna. Ez mérsékelten működőképes módszer mert egyrészt elég átlátszó, másrészt a múltkor egy srácnál pont akkor szólalt meg a bejövő hívás jelzése, mikor látszólag a hétvégi programot egyeztette a képzelt barátjával. A nénik a megállóban meg egyből ölni próbáltak a tekintetükkel, rövid távon sikertelenül. (Bár azóta a csávó kaphatott már bakteriális izomsorvadást, vagy gyermekágyi lázálmot, ki tudja...)

A kamu evés az nyilván nem játszik, nincs az a müzliszelet vagy sonkás szendvics, amit fél óráig lehet enni, miközben az ember várja a buszt, ül a buszon, vagy úgy csinál, mintha nem tudná, merre van a buszmegálló. Lehet persze folyamatosan és ténylegesen enni, csak nem érdemes. Mert nincs az tartós orr- és ajakvillantás, ami megérné a gyors elhízást, miközben az ember naponta ingázik mondjuk Szentendre meg a Batthyány-tér között.

A dohányzás is jó indok az undok maszk nem hordásának kimaxolására, én ismertem olyan embert, aki órákig tudott megállás nélkül dohányozni, csak akkor lett rosszul, mikor kiment vécére és hosszú percekre le kellett tennie a cigit. De ha nem a Féltüdő Klub tagságára pályázunk, lehet kamu-dohányozni is, főleg az e-cigivel. Mert a hagyományosnál feltűnhet a közelben állóknak, hogy valahogy nem akar rövidülni a a szivarka, ami közben nem is füstöl de az elektromos változat eleve csak gőzt pumpál a fejünkbe, ami kifújva nem különbözik lényegileg a leheletünktől, így télidőn.

És persze egyre általánosabb népi játék a maszk-készenlét, mikor az ember alapbeállításon egyszerűen torok- vagy állvédőként viseli a cuccot, szőrösebb férfiak szakálltartóként, és csak akkor húzzák föl, mikor jön valaki szembe, aki rendesen viseli, veszélyesnek/ veszélyeztetettnek érzékeljük, vagy rendőr alakú. 

És ma délelőtt hazafelé, jött a nagy pillanat a zebránál. Állunk négyen a pirosnál, a másik három lakossági állampolgár hanyagul a nyakában hordja a készséget, mikor balról feltűnik egy autó a távolból. Fehér alapon kék festésű, a tetején is mintha lenne valami lámpa, úgyhogy mindhárom kolléga egyszerre rántja fel a maszkot, az egyik konkrétan a homlokára.

És mikor odaér a gyanús fehér-kék jármű, már olvasható az oldalán a felirat: Orbit.

Natürlich ohne Zucker, aber mit Panik 

Ez nem az, de mutatja a valaminek látszás hatalmát.

(totalcar.hu)

Horogkeresztkérdés

Nemrég beleszaladtam (véletlenül épp résztvevőként) egy beszélgetésbe arról, hogy kell-e tiltani a náci, kommunista stb. szimbólumok nyilvános használatát. 

A privátot nyilván már csak azért sem kell, mert nem is lehet, ha én horogkereszt-mintás tapétát dobok föl a nappaliban, mert az megy a könyvespolcon álló Goebbels-összkiadáshoz, ahhoz senkinek semmi köze. Hisz otthon, a négy fal között csinálom, ami egyesek szerint feltétele a bármilyennek levésnek (ami szintén hülyeség, hisz darabolós gyilkos a magánszférámban sem lehetek), de az a helyzet, hogy igazából csinálhatnám nyilvánosan is.

Mert ha egy buta tekintetű alak kurva nagy horogkereszttel a pólóján menetel az utcán, akkor nyilvánosan azt állítja magáról: én egy rohadt náci vagyok. (Vagy: Megbuktam történelemből, és különben is, a haverom szerint ez csak egy óind napszimbólum, és akkor biztos az, a haveromnak megvan mind a nyolc osztálya. Vagy lehet több is...) Szóval a nyilvánosan viselt/körbehordozott nyilaskereszt, sarló-kalapács, vörös csillag, körbe zárt A-betű vagy stilizált semjénzsolt-fej, csak nyilvánvalóvá teszi, hogy az illető minek tekinti magát, avagy minek akar látszani. 

Persze nem biztos, hogy ezektől már eleve náci, komcsi, anarchista, vagy értelmi fogyatékos, lehet hogy egyszerűen csak tudatlan, lásd a "megbuktam töriből" értelmezési keretét. De a vélt vagy valós identitás nyilvános felvállalása legalább lehetővé teszi, hogy a környezete viszonyuljon hozzá, plusz neki sem kell rejtőzködnie, a sorok között bujkálva zsidózni,gyíkemberezni, csakafideszezni.

Szóval az önkényuralmi szimbólumok tiltása nem csak azért marhaság, mert betarthatatlan szabályokat eredményez, melyek nem is képesek az eredeti szándékot leképezni (a horogkereszt tilos, de egy hitleres pólóért már nem szólhat be a rendőr - pedig a kettő használati értékében egykutya), hanem mert csökkenti a társadalmi láthatóságot is. Ha valaki náci, akkor nem baj ha ez eleve látszik rajta, és nem csak akkor derül ki, mikor hatalomra kerülve hadat üzen Izraelnek.

És még egy mellékszál, ami eszembe jutott: mi van a horogkeresztes (sarló-kalapácsos etc.) tetoválásokkal? Elő lehet-e írni valamiféle jogszabályban a kötelező pólóviselést annak, akinek a mellére van varrva a szvasztika, vagy azt, hogy kötelező kegyen neki átrajzoltatni mondjuk Rubik-kockává, és azt fizeti-e az állam?

newstatesman.com (jó a felirat is, jobb lent...)

Ha Edward Nortonon igazi lenne a cucc a fenti képen (ami az Amerikai história X című remekműből van, ha valaki nem jönne rá), az nálunk okozna némi fejtörést a büntetőbírónak, akinek a kirekesztő-fajgyűlölő strandolás miatti eljárást kellene levezényelnie, miután állampolgári bejelentés alapján a színészt előállítják a siófoki Ezüstpartról.

Mert egyébként a szólásszabadsága belefér az is, hogy valaki náci legyen, vagy tetszőleges ostobaságokat beszéljen, egész addig míg nem uszít közvetlenül. És persze az is belefér, hogy akiknek ez nem tetszik, az elküldhesse a náci módon beszélőt a kurva anyjába.

Azt hiszem a lényeg annyi, hogy a jognak nincs más esélye/lehetősége, mint a tettek alapján ítélni, pusztán a szavak miatt meg nem köthet bele senkibe. Ahogy az egyéb szimbólumok miatt sem.

Mert (és akkor megkerülhetetlenül jön a beszédaktus-elmélet) valami kimondása vagy felmutatása csak akkor lehet a jog tárgya, ha maga is cselekvés-értékkel bír, vagy cselekvéshez vezet. Addig nincs mit megítélni, mert gondolni bármit szabad, már csak azért is, mert a fejünkbe - egyelőre - még nem lát bele a hatalom, bár mindig is szeretett volna.

Második mellékszál: a beszédaktus-elmélet arról szól, hogy szavak és tettek között nincs éles határ, mert valami kimondása is lehet cselekvés, sőt bizonyos dolgokat csak így lehet megtenni. Megátkozni, esküdni, ígérni pl. csak szavakkal lehet. És közben bizonyos tettek is pontosan lefordítható nyelvi közléssé, a bazmeget nem csak mondhatjuk, de mutathatjuk is, ha van hozzá középső ujjunk. Például a Hitler-pólós retardáltaknak. (És direkt nem Che Guevara-pólósat írtam, mert ő azért egy bonyolultabb esetvolt, de én őt sem húznám magamra. Ma már...)

Szóval a kínos szimbólumokat nem kell tiltani, mert nem érdemes, az általuk jelképezett eszmék cselekvéssé fordítása az, amihez már az államnak is köze lehet. Azért járhat a pofánvágás a főhatalom részéről, preventív célzattal is, hátha máskor másoknak már nem lesz kedve náculni, vagy nem annyira.

Egyébként meg mindeni nyugodtan lehet lelkében náci, ez szabadságában áll, nekünk meg semmi közünk hozzá, míg nem kezd náciként viselkedni.

Mondtam ezt én, a lelkében anarchista,az  agnosztikus-szkeptikus hiábavaló.

És ez az, ami nem az (ritkanlathtotortenelem.blog.hu)

Ökoanyu elszabadul

Az izlandi, és tágabban a skandináv filmekben az a jó - már túl azon hogy nagyon nem amerikaiak - hogy nem erőltetik a műfajiságot, nem akarnak mindenáron kriminek, romantikus drámának vagy mondjuk fejlődésregénynek látszani, ha már az élet sem egyműfajú. Így aztán filmek is hol ilyenek, hol olyanok, miközben leginkább szőrsapkára hasonlítanak, ahogy ülnek az ágon, egy szép hosszú ágon... ja, ez valami egész más.

És ráadásul a skandináv filmek atmoszférában is erősek, néha erősebbek mint történetben, bár szerencsére Az izlandi amazon esetében mindkettő a helyén van.

A „háziasszony a világ ellen“ tematika látatlanban nem túl vonzó, pedig van benne kraft. A főszereplő Halla, a középkorúságból is lassan kilábaló kórusvezető ugyanis tényleg amazon, aki a közeli vasmű (vagy alumínium?) működésének változatos eszközökkel való szabotálásában találja meg a klímaváltozás elleni küzdelem rá eső küldetését. Kollégákkal konspirál, menekül a törvény elől, hazaérve meg Gandhi és Mandela képeivel a háttérben jógázik, szóval afféle technológia-kritikus neohippi. Egy középosztálybeli magányos nő álruhájában, aki szabadidejében tundrai gerilla.

Az izlandi kormány már az amerikaiaktól kér telefonos műholdas segítséget, hogy elkapják a nehézipar-tagadó és távvezeték-szkeptikus zenetanárt, ami persze őt nem rettentené el, de akkor jön a levél, amit már rég nem várt.

cirkogejzir.hu

Mert évekkel korábban próbálkozott örökbefogadással, és most értesítik, hogy kiutalnának neki egy ukrán kiscsajt, aki háborús árvaként traumatizált, egyenesen a festői Donyeckből. Na, innentől megváltozik sok minden, hisz a világ állapotáért való generális aggódást kell egy gyerekért viselt felelősséggé transzformálnia. Valakinek, aki már rutinosan él egyedül, és vállal kockázatot, hisz nincs ki miatt aggódnia. Ha jól láttam, szó szerint se kutyája, se macskája, elvégre az ilyesmi „etikus ökoterrorista“ körökben amúgy se lenne menő. 

Egyébként ha vannak etikus hackerek, akkor Halla tényleg egy etikus - na jó, nem terrorista de - szabotőr. Gépromboló luddita, az a fajta aktivista, csak akkor ülősztrájkol, ha már tényleg fáradt.

És mivel ilyen, a nemsoká érkező gyerek nem lefékezi harcos aktivizmusát, hanem négyzetre emeli, hisz még gyorsan, a nevelőanyává válás előtt el kell érnie az út végére. ami ez esetben a konkrét terroristaság, azaz a kohót ellátó gonosz távvezeték robbanóanyag általi móresre tanítása.

Ami össze is jön, aztán lehet menekülni, ha már egy darabig a testvérét zaklatja a rendőrség helyette, akivel később konspiratívan helyet is cserélhet, hogy ő menjen el Ukrajnába maga helyett, kölyköt vételezni.

Kettejük további sorssáról aztán már nincs információ, de az megnyugtató, hogy a végén a filmzenét szolgáltató (és szinte minden jelenet hátterében látható) népies műzenészek a folyóba bazseválják magukat, bár megfulladni már nem látjuk őket.

Az izlandi amazonban jók a színészek, szépek a képek, odaillő módon idegesítő a zene, és mindent visznek a tájak. Nagy képernyőn különösen marha jól néznek ki ezek a zordan bájos északi vidékek, ahol az ég szürkéskék, a fű zöld, vagy néhol moha, és ahol senki sem jön szembe a tundrán, bár mondjuk a rendőrségi helikopter elől is nehezebb elbújni.

Meg van benne egy jó adag finom humor is. Halla az ikertestvérével nézi a kislány fényképét, és megjegyzi, hogy igazából mindkettejükre hasonlít. (Hát ja, ha mindkettejüket ugyanaz a színésznő játssza, nyilván túl kevesen laknak Izlandon egy tényleges ikerpárhoz.)

A társadalomkritikai mondanivaló kissé közhelyes, a grétathunbergi értelemben beszólogatós, de ez is elnézhető a filmnek, mert ugye a közhely az olyan igazság, amit túl sokszor hangoztatnak, de ettől még igaz. 

Az viszont rejtély, hogy a port.hu-n miért hívják ezt a filmet akcióthrillernek? Biztos csak valami előzetest láttak belőle, vagy  a gugli félrefordította nekik a sajtóanyagot. Mert ez egy fekete komédia, ha már minden áron be kell sorolni valahova. Kicsit olyan, mintha az Olsen-banda komolyan gondolná.

Főleg fejben horror

Hitchcock újratöltve, gondoltam rögtön Chan-wook Park (amúgy 2013-as keltezésű) filmjét elnézve, ami nem tűnt nagy bajnak. Elvégre ez volt a koreai zseni első hollywoodi munkája, de attól eltekintve, hogy nem ázsiaiak a szereplők meg a helyszín, lehetne akár A szobalány is, ami viszont pár évvel későbbi, és némi japán beütéstől eltekintve igencsak koreai.

A Stoker (ebből lett magyarul az, hogy Vonzások) amolyan lélektani dráma, mely műfaji megjelöléstől a reménybeli nézők jelentős része persze fejvesztve menekül. Nyilván az a része, amelyik vagy nettó, zsigerelős horrort akar látni, vagy látványos akciót (opcionális autós üldözéssel), esetleg robotokat/ űrszörnyeket/ pitebaszó tiniket/ belelovaglást a naplementébe. De ezekből egy sincs a közel száz percben, van viszont helyette egy lényegében háromszereplős kamaradráma, ami nekem meg eleve bejön.

mafab.hu

A főszereplő India Stoker (na, azért csak van valami ázsiai szál!) épp 18 éves, mikor a születésnapja alkalmából jön  hír, hogy az apja meghalt egy bennégéses autóbalesetben, ezzel párhuzamosan pedig megjelenik a sármos, de ijesztően fura nagybácsi, akit a lány még sosem látott. Hogy aztán gyorsan szerelmi kétszögbe bonyolódjon még kis sem hűlt bátyja özvegyével, és rámenjen Indiára is, akire mondjuk pont nem kéne.

Mert India, aki véletlenül sem Indi, inkább egy nagykorúvá váló Wednesday az Addams Family felnőtt-verziójából, megtalálja a nagybácsi neki írt leveleit. Amiket elvileg Európából küldözgetett neki, pár éves korától kezdve, de gyorsan kiderül, hogy minden boríték hátulján ugyanannak a diliháznak a pecsétje van. Vagyis Csárli bácsi csak fejben utazott, de úgy sokat, azzal nem tudtak mit kezdeni az ápolók.

Hisz Csárli bácsi pszichopata, és a már a gyermek Indiába (akit mondjuk sosem látott) beleképzelte önnön mását, úgyhogy amint a csaj nagykorú lett, őt meg kiengedték, már csak a bátyját kellett félretolni az útból. És igen, kiderül, hogy India anyja is is minimum pszichopátiás,  a lánynak meg tényleg csak néhány kulcsinger hiányzik ahhoz, hogy valódi, tankönyvi módon vérfagyasztó sorozatgyilkos váljék belőle. És  a Vonzások nem thriller lenne, ha nem jönnének ezek az ingerek.

Úgyhogy a nagybácsival elássák az erdőszélen a kisvárosi gimi focidzsekis főbikáját, mert erőszakoskodott  csajjal, aki később viszont erre az élményre (mármint a klasszikus gengszter-rap klipekből egykor kihagyhatatlan testelásásra) maszturbál a zuhany alatt. Így megy ez. Kábé ez az a pont, az ötvenvalahányadik percnél, ahol visszavonhatatlanul korhatárosba fordul a mozi, nem mintha addig is lett volna kétségünk, hogy a fura lány, a fura Csárli meg fura anyu kapcsolati dinamikája előbb-utóbb,  az alapvető életfunkciókkal összeegyeztethetetlen vérveszteségbe fordul.

De horror az változatlanul nincs, látjuk a vércseppeket a falon, a fűszálakon, a csajszi arcán, de az soha, hogy kiből fröccsen és miképp.

A történet folyamán, gyakorlatilag pár nap alatt lesz Indiából Mallory Knox (ha valaki emlékszik még a Született gyilkosokra), egy hidegvérű cop killer, mely mozzanat a film csúcspontja és egyben a stáblista előzetese. (Csárli bácsi addigra már alulról szagolja a pázsitot.)

Elsőre furának tűnik, hogy főszereplő trióból a maga módján mindenki pszichopata, de úgy tűnik, egy kortárs filmdrámának (pláne, ha thriller is egyben) ez elengedhetetlen kelléke. Pszichopata nélkül a dráma olyan, mint a féllábú rollerező, azaz látványos, csak nincs semmi értelme.

A színészek jók, Mia Wasikowska dermesztő, ám vonzó India, Nicole Kidman az önnön feleslegességébe belezápult kertvárosi születettfeleség, lájtosan perverz kiadásban, Matthew Goode Csárli bácsiként meg úgy mosolyog bele a kamerába, hogy az a kötelezően fenyegető vonósok nélkül is húsz év letöltendő villamosszék.

És a történetük mégis olyan, hogy nem lehet ne nézni, pedig csavar az valóban evés akad benne, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek, Isten kifürkészhetősége pedig úttalan. Chan-wook Park pedig hagyja a fenébe a járt utat, még Hollywoodban is. A legjobb filmje tényleg az Oldboy, de mint bármelyiket, ezt is érdemes végigülni.

Góg és Demagóg fiai-lányai

A felcsúti ramszesz azt bírta mondani a rendes pénteki rádiós kinyilatkoztatásában, hogy jövőre elengedik a 25 év alattiak személyi jövedelemadóját. Na igen, eddig sem volt túl sok kétségem a minielnök elmeállapotával kapcsolatban, de ez megint akkora baromság, hogy a fal adja a másikat.

Mert az adónak (legyen az vagyon-, jövedelem- vagy fogyasztás alapú) nagyjából az a lényege, hogy mindenki egyhangúan és arányosan fizeti (teccenek emlékezni arra a régi kifejezésre, hogy „közteherviselés“?). Lehet persze adókedvezményeket adni, speciális helyzetekre (fogyatékosság, nagycsalád etc.) tekintettel, de a huszonöt év alattiság nem egy társadalmi helyzet, basszák meg.

Az életkor az egy állapot, ami szükségképpen elmúlik, és mindenki átesik több szakaszon is, míg meg nem hal. Így az életkor önmagában semmire nem jogosítaná az embert, ha már nagykorú (addig nyilván igen, ellátás a szülők részéről, oktatás és hasonlók), én például marhaságnak tartom az a közhelyszerű szlogent is, hogy „tiszteld az időseket!“ Mert abban önmagában semmi tiszteletre méltó nincs, hogy valaki már elég régen életben van, a tisztelethez kell valamit tenni, alkotni,  valami jellembeli pozitívumot felmutatni, vagy legalább (a Hippokratészi imperatívusz nyomán) legalább nem ártani. Addig csak a tolerálni kell a másikat, mint embert, és persze lehetőleg ne ártani neki, amíg ki nem érdemli. (Aktuális példa: nem tisztelem Trampli Donáldot, a legcsekélyebb mértékben sem,  mert hiába hetvenvalahány éves, attól még egy szociopata fasz.)

És az előbbiekből következően, szerintem semmi ne járjon pusztán életkori alapon. És igen, a 65 év felettiek ingyenes utazása is egy marhaság, mert vannak akik nagy bajban lennének, ha fizetniük kellene a buszon meg a vonaton, de vannak akiknek ez nem is jelent észrevehető kiadást, pláne ha leginkább autóval járnak. 

És akkor az egész ebből a nézőpontból is igazságtalannak tűnhet, mert az autózó 66 évesek akkor miért nem kapnak benzinpénzt? - Egyébként azért nem, mert a környezetvédelmi alapon az állam inkább a tömegközlekedés ökológiai lábnyomát támogatja, de a vírusos szociális távolságtartás idején már ez sem egy mindent vivő érv.

De akkor mire jó ez az egész? Szavazatszerzésre, semmi másra. Annak idején a 65 feletti ingyenességet még a Horn-kormány vezette be (ha jól tévedek), mert alapvetően a nyugdíjas szavazatokra hajtottak, most meg, hogy a fidesszkádéenpé szarul áll a fiataloknál, nekik kell belengetni valamit, hisz véletlenül épp jövőre lesznek választások. Amikortól ugye nem kellene már SZJA-t fizetni a célcsoportnak. 

És innentől hiába dumálnak majd teli szájjal arról, hogy ők a fiatalokat akarják segíteni, hogy a munkába állás után kicsit több pénz maradjon a számlájukon, mert amúgy nyilvánvaló mire megy ki az egész. Plusz itt is felmerül az arányosság és igazságosság kérdése, mert a nagyvállalkozó apuka gyerekeit is biztos az államnak kell segíteni, hogy hamarabb fizethessék ki a csepeli garzonra felvett hitelt?

Ugye, hogy nem.

A velszi bárdolatlanoknak is milyen jól jönne az adómentesség.

Ráadásul egy miénkhez hasonló kleptokráciában, a populista autokratának mi sem könnyebb, mint januárban nagyokat mondani arról, hogy mi lesz majd jövő ilyenkor, hisz láthatóan azt sem tudja, mi lesz mondjuk két hónap múlva. (Azt persze már tudja, mit fog mondani a kit tudja miről: EU, háttérhatalom, Soros, opcionálisan migránsok, liberálisok, buzik, ahogy a helyzet adja.)

De mindegy is, a felcsúti már megint a pillanatot akarja uralni, hisz marha régen figyeljük már, hogy ha kell, miképp változtatja meg a véleményét, gyakorlatilag bármilyen kérdésben. Amit tehát most mond, annak jövőre annyi jelentősége lesz, mint lepkefingnak a tornádóban. Ahogy az már demagógéknál szokás. (Emlékszik még valaki arra, hogy egyéni nyugdíjszámla, két hét múlva rend lesz vagy hogy itt már öt éve osztrák életszínvonalnak kellene lennie?)

A kormányhitű tömegek meg tényleg elkezdhetnék végre ízlelgetni az olyan, számukra már furcsa kifejezéseket, hogy empátia, esélyegyenlőség, társadalmi szolidaritás, rászorultság, esetleg (ha már annyira iszonyúan keresztények), hogy felebaráti szeretet. Ami nagyjából az empátia, a tolerancia és a szolidaritás régies megfogalmazása, júdeai dialektusban

p.s. Egyébként a hülye pokémonok jól megszívták, mert ők épp idén töltik be a huszonötöt, úgyhogy az összes mutáns rágcsáló kinézetű, japánul csipogó zsebszörny jövőre is fizetheti az SZJA-t, stadionokra főleg. 

Nem QSsolok netovább

Fellelkesedve a legutóbbi amerikai események fejleményeinek visszhangjain, új karrierbe kezdek (ha már a régi régen nincs is), azaz közhülyeségi ikonikusnak állok. Én lennék a QOnteo Busó (hisz nekünk Mohács kell), aki annyira összeesküvés-elméletekben él, hogy az eredeti busókkal ellentétben nem megkergeti, hanem behívja a törököket, heti rendszerességgel, legalább is amíg ott Erdogan pasa elvtárs a szultán. De ha nem, akkor már aznap rájövök, hogy mindig is Keletázsiával álltunk háborúban, hátha valaki olvasta Orwelltől az 1984-et, és tudja, hogy is van ez a vonalasan pártszerű doublethink.

Tetoválásom az mondjuk nincs, de nem is baj, mert van alkoholos filcem, amivel magamra tudok applikálni provizórikus jelmondatokat, hisz pár nap alatt úgyis lekopik, és küldhetik a központból a direktívákat, hogy jövő héten kit kell gyűlölni (nem két percig, hanem legalább egy ötnapos sajtókampány erejéig), és mit írjak éppen magamra.

De szarvakat már rendeltem Kínából, remek műgyanta hódszarvakat, de egyelőre nem küldi az alibaba, mert nincs fedezet a számlámon, ugyanis csak a következő negyedéves edzésprogramomban szerepel, hogy én eszek a negyven rabló. Vagy csak tizenhét, ha nem hatnak a gyógyszereim.

 

Nem is tudom, mindkettő menő (blikk.hu, bbc.com)

És majd megrohamozom a Kuratóriumot (fú, az pajzán egy hely lehet), a Kapitóliumot, a Szanatóriumot és végül a Krematóriumot, nagyjából ebben a sorrendben, de nem feltétlenül személyesen. Hisz a Hungáriai Nemzet Frontja vezetőjeként közvetlen akciókban nem veszek majd részt, mert fáj a hátam, de eszmei-ideológiai hátországom támogatásáról biztosítok majd minden hungárt.

És én, valamint követőim szélesnek gondolt tábora, hősies gesztusunkkal elérjük, hogy a jövő hónapban is a fideszkádéenpé nemzeti-keresztyény-paranoid-skizofrén erői nyerjék a választásokat, vagy ha azok pont nem lesznek, akkor legalább a tippmixen valamit.

Mondjuk pedofil-kannibál gyíkemberség elleni vakcinát, lehetőleg kokainnal felütve.

Végetek, rüszük!

Sóbert Nóbert ismert vállalkozó, médiahernyó és popkulturális válságtünet (aki nem azonos az ápdétes csávóval, á dehogy) szerint „2021 a rettentő megtorlás és válaszcsapás éve lesz“. Amivel azt akarja mondani, hogy magánnyomozókat  küld, és pereket akaszt azok nyakába, akik a családtagjait vagy a termékeit(sic!) gyalázzák az antinorbista fészbuk-csoportban, vagy környékén, esetleg hirtelen felindulásból előre megfontolt szándékkal.

De hát van az a mondás, hogy aki kurvának áll, az ne csodálkozzon ha megdugják, amivel analóg, hogy aki meg a saját, és a vállalkozása PR-ját a bulvármédián keresztül igyekszik felépíteni, az ne legyen különösebben sértődékeny, ha az istenadta nép (úgy is mint célcsoport) időnként keresetlen szavakkal díjazza bulvárcelebként elkövetett kivagyiskodását.

Norbee az a fajta nyomulós fickó, aki  karrierje kezdetén ócska zenére, vigyorogva végzett guggolásokat, miközben a legalja menedzserszemináriumok pszichopata trénereinek modorában, motivációs előadást penderített a fejmikrofonba, aztán átállt egészségesnek mondott humántakarmány forgalmazására, miközben egyre többször villantott luxusautó meg családtagokat a tabloidok felületein. (A feleségét nem kellett villogtatnia, ő saját kútfőből is a láthatósági megélhetés zászlóvivője volt, amivel amúgy nincs semmi baj, amíg nem kell belőle dolgozatot írnunk, ha például útlevelet, jogosítványt vagy bankhitelt szeretnénk. Egyébként is, szexuális zaklatónak, kasszafúrónak vagy helyettes államtitkárnak lenni például összehasonlíthatatlanul kínosabb.)

De most talán az lehet a helyzet, hogy hősünknek nem megy annyira a bolt, a Blikk-címlap is egyre ritkábban jön össze, úgyhogy kellett már valamit gurítani, hogy megint róla szóljanak a hírek, vele legyen tele a sajtó. (Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó.)

A rettentő  megtorlás kapcsán amúgy százmilliós kártérítéseket vizionál, de komolyan, szinte látom is, ahogy a szemében pörögnek a dollárjelek, pont mint Dagobert bácsinak a Kacsamesékben. (Tényleg, azt tudja valaki, hogy Dagobert miből is szerezte a vagyonát?  Alkoholcsempészet, szerencsejáték, zsarolás, pornó, politika? Én hirtelen ezeket tudom elképzelni.)

És már magánnyomozókat, meg ügyvédeket is fogadott, pedig igazán tudhatná, hogy egyfelől a vélemény akkor is szabad, ha neki nem tetszik, másfelől meg a netes trollkodás ellen  a jog jóformán tehetetlen. Ahhoz legalább egy fideszekádéenpés alpolgármester lelkébe kell gázolni, hogy valakit viszontzaklasson a hatóság. Hogy Naprakész Nóbert mennyire becsatornázott a NER-be azt nem tudom, de legalább nem is érdekel.

Pláne, mert III. András halálával épp ma 720 éve ért véget az Árpád ház, és ma 75 éves Nagy Feró, aki viszont még nem halt ki. Ezek sem igazán fontos tények, de legalább egy kicsit érdekesek.

A Stuart-ház vége

Mikor néznivalót túrok magamnak a neten, mindig elolvasok egy adag kommentet is a kiszemelt darabról, többféle filmes portálon, és mostanában direkt rámegyek a lesajnáló véleményekkel sújtott művekre. Nem azt akarom mondani, hogy lenézem a köz véleményét, pedig de, lenézem. Csak nem akarom mondani.

Mert az alapelv nem az, hogy egyél lószart, egymillió légy nem tévedhet, hanem épp az, hogy ne légy légy, a közízlés a nagy számok átlagolásának törvénye miatt mit sem ér. Ha valamit a filmes fórumokon lesajnálnak az átlag kommentelők (akik gyanúm szerint vagy maximum fele-, vagy minimum másfélszer annyi idősek, mint én), miszerint „ilyen unalmas hányadékot már rég láttam, meg ne nézzétek“ vagy „művészkedő szar, semmi értelme“, akkor én adok a filmnek egy esélyt, mert ha az akciófilmeken (vagy a Szomszédokon) szocializálódott nagyérdemű utálja, akkor már csak van benne valaki komolyan vehető.

Na így jött szembe a 2007-es Stuart: Visszapörgetett élet című angol tévéfilm, ami persze hogy tetszett, hisz pár tucat kommentharcos csakis tévedhet, bármennyire is kibújni érzik magukból az ösztönös filmesztétát. Eleve érdekes a téma (hisz a címszereplő egy kissé fogyatékos,  heroinista-alkoholista hajléktalan), az alaphelyzet (egy filantróp entellektüel író és menhelyi önkéntes lesz a haverja, és nekiáll megírni az élettörténetét), és mostanában már Benedict Cumberbatch-től sem jön rám egyből a sikongató lábrázás. Plusz Stuart szerepében Tom Hardy, aki nem egy nagy színész, de legalább itt sem, viszont húsz perc után már elhiszem róla, hogy tényleg pszichotikus.

Egyébként ez is egy igaz történeten alapuló, dramatizált elkövetés, Cumberbatch karakterét ugyanis Alexander Mastersnak hívják, pont mint a film alapjául szolgáló kötet szerzőjét, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi. És aki bár New York-ban született, de tényleg Angliában tanult (fizikát), él és önkénteskedik hajléktalanokat segítő szervezeteknél. Szóval ez afféle minimálisan átesztétizált dokumentum, lájtos kerettörténettel, és erős megmondásokkal a társadalom peremén, ám a függőségek kellős közepén vergődő sorsokról.

youtube.com

Különösebb csavar nincs is a sztoriban, legfeljebb annyi, hogy Stuart visszafelé meséli el a történetét. Hátha így jobban megérti a néző, hogy jut valaki ennyire  mélyre, pedig dehogy, hisz a főhős élete régebben sem volt egy megzenésített matyóhímzés. Hardy figurája meg kellően elidegenítő ahhoz, hogy azért olyan nagyon ne lehessen azonosulni vele, pedig szerintem mindenki borzongott már bele a gondolatba, hogy ő mit kezdene magával, ha egy néhai hűtő kartondobozába kellene hazamennie, valahol egy barátságtalanul külvárosi kapualjban. De itt még ez sincs.

Na igen, Stuart azért lakik valahol, és a kecója már az átlagmagyar lakótelepi másfélkomfortból nézve is egy patkánylyuk, de nyilván van az a nyomortelep valahol Kalkutta-alsón, ahonnan már a Kensington-palota cselédszállásnak látszik, ami azért nagy szó. (Ja és amúgy Camebridge-ben lakik, ahogy az igazi Masters is igazából, ami önmagában egy csavar, nekem is az egyetemek, a kávézók meg a dejó könyvesboltok ugranak be róla, nem a hajléktalanok, meg a drogdílerek.)

Ahogy megy előre a film, egyre több rémes részlet kerül elő, tönkrement párkapcsolatról, öngyilkos testvérről, rég nem látott gyerekről, börtönökről, javítóintézetekről, nemszeretem családtagokról, mindez átszűrve Stuart nem kicsit delíriumos, fásult motyogásán. Az egész egyszerre húsbavágóan drámai és szenvtelenül távolságtartó, bár inkább az előbbi, akkor is, ha néha úgy látjuk a szétcsúszott narkósokat, mintha egzotikus rovarok lennének egy üvegvitrinben.

Minden esetre e film által egy lépéssel közelebb kerülhetünk a hajléktalanokhoz. A hajléktalansághoz meg remélhetőleg, önmagában a megtekintésétől, még nem. Azon többet kell dolgozni.

Back In The U.S.S.R.

Alekszej Navalnij bejelentette, hogy a hétvégén visszatér a Szovjetunióba Oroszországba, ahonnan annak idején igazán hazafiatlan módon, hordágyon távozott, miután - minden valószínűség szerint - Vlagyimir Vlagyimirovics emberei megpróbálták kinyírni.

És akkor most a mértékadó sajtó szerint Putyin cárevics nagy dilemmában van, hisz ha Navalnijjal valami hirtelen tragédia történik, sosem mossa már le magáról, hogy ő ölette meg. Vagy ha simán csak lecsukatja, azt, hogy egy paranoid és bosszúálló diktátor, na nem mintha eddig bármi hasonlót is lemoshatott volna magáról. Vagy mintha le akart volna mosni, hisz látható, hogy amíg keze a gázcsapon, és zsebében megannyi posztszovjet diktatúra, nagyjából leszarja a nyugati véleményeket

És épp ez utóbbi miatt azért Navalnij jobban teszi, ha a közeljövőben nem fogyaszt semmit kocsmában, kávézóban vagy étteremben, nem utazik tömegközlekedési eszközzel, nem lakik emeleten (vagy ha véletlenül mégis, nem megy az ablak közelébe), és kerül mindenkit, aki az elmúlt hónapokban jégcsákányt vásárolt (vö. Trockij).

Így aztán majd arról szólhatnak a hírek, hogy a közismert ellenzéki aktivista menekülés közben hátba lőtte magát koronavírussal. Háromszor. Very Lúdas Matyi ő, tényleg.

Mordor Cathedral

Egy ideje elő-előkerül a Makovecz Imre által álmodott (szerintem rémálmodott, de ízlésről nem érdemes vitatkozni) bazilikus katedrális megvalósításának ötlete, avagy lehetősége, szerencsére nem igazán komolyan.

Mert ha valami, akkor ez az izé biztos nem hiányzik amúgy is kissé lelakott fővárosunkból, egyéb településekről nem is beszélve. Most komolyan, pont úgy fest, mintha valami sárkányos-kardozós fantasy díszleteinek látványterveiből származna, ahol ugye a lenyűgözés a lényeg, a funkcionalitás meg messziről el van kerülve. Kicsit ijesztő, hangsúlyosan lázálomszerű cucc, és már szándéka szerint is elsősorban szimbolikusan jelentős, ami valójában egymásra dobált vizuális közhelyek giccsé szervesülését jelenti. ha már organikus építészet lenne...

444.hu

Némelyek szerint ez lenne  a magyar Sagrada Familia katedrális, ami szintén elég fura egy szerzet, és meglepő szervetlenséggel van odacseszve Barcelona kellős közepére. Arról nem is szólva, hogy lassan százhúsz éve épül és senki sem tudja mikor lesz kész, illetve mikortól számít késznek. (Mondjuk pápailag már2010-ben felszentelték, szóval spirituálisan már kész van, miként a környékbeliek idegrendszere is, akiknek már a nagyszüleik is egy építési terület mellett élték le az életüket.)

De láthatóan a barszelónok (vagy hogy ragozzák Barcelona lakóit) is megszokták mát a templomot, sőt a város első számú szimbóleuma lett. Valahogy úgy jártak vele, mint a lodoniak a London Eye nevű óriáskerékkel, vagy a 19. század végén a díszletszerűen historizáló Tower Bridge-dzsel, azaz mindenki szörnyülködött egy csöppet, hogy mi ez a tájidegen rémség itt, aztán megszokták, és ma már nincs londoni képeslap vagy fröccsöntött hógömb nélkülük.

Párizsban ugyanez volt ez Eiffel-torony, amit szintén széleskörű utálat övezett, de annyira, hogy a torony ellenzőinek egylete rendszeresen a toronyban található étteremben ülésezett, mondván, hogy ez az egyetlen hely a városban, ahonnan nem látszik ez a rémséges szerkezet.

Szóval lehet, hogy így járna az utókorunk a Makovecz-fantasyval is, hogy a jövő turistái „Mordor in Budapest“ hashtaggel raknák ki a szelfijeiket, vagy amiket akkoriban csinálnak majd a valahová.

De még így is maradnak a szörnyű ellenérvek, hogy egyfelől tényleg nem illik sehová (ha már főleg kitalált „hagyományokat“ szinkretizál valami szimbolikusnak gondolt katyvasszá), másfelől kurva drága lenne, és talán nem ez most a prioritás, harmadrészt meg a kaotikus egyház is a háta közepére kívánná az egészet, hisz nekik leginkább hívekre és papokra lenne szükségük, új katedrálisok helyett. (Nem mellesleg már  fodbal esete is mutatja, hogy hülye megalomániából felhúzott stadionoktól se értékelhető sportteljesítmény, se erre kíváncsi nézőközönség nem lesz, ezek csak a pártvezér és kancellár piramis-pótlékai, amik fenntartása viszont gyorsan csődbe visz egy-egy nem eléggé kormányhitű önkormányzatot vagy egyesületet. Járulékos haszonként nyilván. De félő, hogy ettől a sokezer tonnányi betontól a szotyi se fogy jobban.)

Ja, és Sagrada Familiából szerintem elég kontinensenként egy, úgyhogy nálunk már kipipálva, esetleg lehetne próbálkozni Trampli Donáldnál, ő elve ingatanban utazik, és nemsoká sok szabadideje is lesz hozzá.

Esetleg csinálhatnának a fel nem épülő épületről egy rendes három-, sőt négydés animációt, ahol kívül-belül meg lehetne nézni, hogy festene, ha. És ezt el lehetne adni valami rendes hollywoodi produkció CGI-részlegének is, csak arra kell figyelni, hogy a pozsonyi csatát animációba álmodó szakembereket ne engedjék a projekt közelébe. 

Vagy építsenek simán egy rohadt nagy jurtát, imádkozni abban is lehet, sőt természetközelibb módon, mint egy beton-üveg-fa alapú hangárban.

A nagy marsi háború, 1913-1918

A History Channel igazán ritkán áll elő olyan tartalommal, amely pedig nevéből logikusan következne, jobbára egy Las Vegas-i zálogház félkretén személyzetének dokumentált munkanapjait, egészen kretén ufóhívők összeesküvés-elméleteit, meg elhagyott raktárak és reptéri csomagok árverezéseit követhetjük nyomon általuk. De amikor történelmi témához nyúlnak, akkor ahhoz aztán hozzá van nyúlva rendesen, mint a fentebb jelzett című, fene tudja milyen műfajú filmjük esetében is.

A Nagy Marsi Háború nem egyszerűen egy fikciós elemekkel dúsított (ál)dokumentumfilm, hanem egy komplett fikciós narratívára felhúzott, szórakoztatva ismeretterjesztés. Valójában bemutatja az első világháborúnak, ha nem is a történetét, de a világát: a kor nemzetközi viszonyait, a háborús erőfeszítéseket, a harcok technológiai-logisztikai hátterét, és a fronton harcolók vágyait reményeit, félelmeit.

ritkanlathatotortenelem.blog.hu

Valójában történelmi tényekből és korabeli dokumentumokból legóznak egy össze egy sci-fit, ami tűpontosan mutatja be az első modern háború világát, amivel igazából elkezdődött a „rövid huszadik század“. (Kis kitérő: A „hosszú tizenkilencedik század“ 1789-ben, francia forradalommal kezdődött, mert ott roppant meg az addigi, rendi abszolutizmus, és 1914-ig tartott, mert az első világháború kitörésével ért véget az ipari forradalmakkal cizellált, gyarmattartó-nagyhatalmi világ törékeny egyensúlya. A hosszú tizenkilencediket kompenzálandó, a huszadik század viszont tényleg rövid volt, mert 1989-90-ig tartott csak, hiszen akkortájt omlott össze a századot meghatározó kétpólusú világrend. Én még emlékszem is erre, de ismerek olyanokat, akik akkortájt születtek, és ők, meg pláne a mai húszévesek, sokszor hülyén néznek arra a felvetésre, hogy a XXI. század már több mint harminc éve zajlik. Vagy tart, illetve elszenvedjük.)

Bár töridolgozatokhoz fokozottan nem ajánlott forrásmunkaként, az egész koncepció annyira ötletes, hogy ha tévés producer lennék, a sarki kocsmában viszkizném magam önsajnálatba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. De nem vagyok tévés (régen egy kicsit mondjuk voltam, az akkor még tényleg közszolgálatinál), viszkit csak filmekben látok, a sarki kocsmában meg sok éve voltam utoljára.

Nade a lényeg:

1913-ban idegenek szállták meg a földet, és 1918-ig tartott a Nagy Háború a marslakók ellen. Ez a „dokumentumfilm“ a háború kitörésének századik évfordulójára készült, és egészen plasztikusan mutatja be - rendesen archív, fekete-fehér filmfelvételeken - ahogy a lövészárkokban lapuló katonákra támadnak a több emeletnyi magas, nem kissé pókszerű, marsi harci izék. Robotok, birodalmi lépegetők, vagy maguk  marslakók, tudja fene, akik a puszta méretükkel kompenzálják azt, hogy egy unalmas bolygóról jöttek, és technika fejlettségük ellenére sem bírnak el az ócska puskák, silány húskonzervek és papírrepülők segítségével védekező emberekkel. A marsbéli pókok élve marcangolnak katonákat (lovasokat lovastul), de Zigy Stardust nélkül nem megy nekik perfektül a leigázás. (Már ha valaki érti az ez esetben nem  indokolatlan David Bowie-referenciát...)

hir.ma

Pedig rendes globális inváziónak indult a dolog, a marslakók oda csaptak először, ahol gondolták hogy igazán fájhat, azaz letámadták a Német Császárságot, akik szerte Európában a legbüszkébbek voltak arra, hogy milyen szépen tudnak felfegyverkezve, alakzatban menetelni.

Aztán a britek összerántottak egy antimarsista koalíciót, mozgósítva a komplett nemzetközösséget und gyarmatbirodalmat, hisz támadó űrlények ellen a leghatékonyabban a nepáli ghurkák és a kanadai lovasrendőrök bevetésével lehet küzdeni, mint az közismert.

És akkor szép hosszan elmesélik nekünk az egész történetet, visszaemlékezések, naplójegyzetek, történelmi dokumentumok segítségével, mintegy mellékesen kitérve némely indián mítoszokra, klasszikus katonai taktikákra, a nagyhatalmak kamarilla-politikáira, vagy  a hátország ellátási nehézségeire.

Két óra perfekt szórakozás, miközben tanulunk is valamit, bár úgy rémlik,t az első világháborúból jó voltam egykor, emlékszem például  az 1916-os, a skagerraki tengerszorosnál megvívott csatára, amire leginkább csak a skandináv iskolások szoktak, de nekik speciel muszáj.

A film egyébként 2013-as (és itt lehet megnézni), nem is értem, eddig hogy maradhatott nálam a radar alatt. Valószínűleg kissé előítéletes vagyok a csatornával kapcsolatban, nem indokolatlanul, de túlzottan általánosítva. 

Cogito, R-go, de mi az a sum?

A szikora róbert nevű popszakmai vonalra beosztott kulturális környezetszennyező ismét hitet tett Felcsút örökös miniszterelnöke, és a saját szellemi leárnyékoltsága mellett. Mintha bárkit is érdekelne szikora bácsi politikai hovaállása, nagyjából annyit számít ő a közéletben, mint a kulturális térben: gyakorlatilag semmit. Biztos beesik egy-egy falunap, nosztalgia-playback, ránctalanítókrém-reklám meg néha egy kis közpénz a Limbóhintó Popzenefejlesztési Program meghívásos pályázatain, de ettől ő már jó ideje egy senki. 

Aki egykor sztár volt kies hazánkban, de ma már nem lehetne az, az ő relatív sztárágához kellett a nyolcvanas évek korhadó diktatúrája, meg az erősen korlátozott nyilvánosság,és a felülről irányított zenei "piac". (Ahol a Neotont azért futtatták külföldön is, mert az erdőspéter alakú tótumfaktum a zenekar egyszerű lelkű énekesnőjét dugta.) Azon a pályán lehetett sikeres szikora meg az R-go, de ma már, ezek a mai fiatalok olyan zenéket hallgatnak, amilyet akarnak, és nem olyat, amit meg lehet venni kazettán a közeli könyvesboltban, vagy a lengyel elvtársaktól a piacon. Szikoráék tehetségtelen de futtatott ripacsok voltak, középszar, limonádé-jellegű tucatpoppal, de hát nem nagyon volt konkurencia, illetve ami volt, az pont olyan tré, mint ők. Most komolyan, egy Flipper Öcsivel meg egy Első Emelettel kellett erős versenyben lenniük, hogy kinek lesz előbb aranylemeze, hogy aztán az Eddának legyen, ami a nyolcvanas évek második felére már szintén szar volt, csak máshogy.

Most meg olyanokat nyilatkozik a nyugdíjas kultúrterrorista, hogy ő aztán nem fél megmondani a nyilvánosságba bele, hogy szereti a Mini Szterelnök Urat, és az sem érdekli, hogy ha ezért sokan elpártolnak tőle. Mert Mini Szt.Úr a világ egyik legnagyobb élő politikusa. (Ennél nagyobb nyilván csak a halála után lesz egy ideig, mert a személyi kultuszok általános jellemzője, hogy a halott vezért egy kicsit még istenítik, aztán jön az ügyeletes Hruscsov, aki már elkezdi lebontani a szobrát, hogy a menetrendszerű rendszerváltás után már tömegek lássák maguk előtt, ahogy a Doktor Elnökvezér épp a pokolban örökkárhozik.)

Meg olyat is mondott a korábban ünnepelt zenebohóc, hogy sokan óvták őt a felcsúti melletti tanúságtételtől, mondván, hogy ezzel megfelezi a rajongóit. WTF?

Egy: Robi bácsi komolyan gondolja, hogy neki vannak még rajongói? Hogy a szellemi leépülés  változatos formáinak áldozatain kívül vannak még elszántan nyomuló, érte rajongó bárkik, aki őt poszterelik a falra, szikorás háttérképük van a monitoron és online árverésen licitálnak egy "Kiskőrös és Vidéke Áfész" feliratú horgászkalapra, amibe állítólag ő hányt bele még a '87-es turnén? Nem, ilyenek nincsenek, és  hát a nulla fele az nulla, bár tudom, hogy neki dalból van a leeke, de én meg ötösre szigorlatoztam matematikai statisztikából.

És egyébként is, micsoda példátlan, mondhatni hősies kiállás beleállni a pártvezér és kancellár dicséretébe, nem törődve az esetleges középkeresztekkel, meg a kormányhitű média lelkesedésével. Hiába no, Robi bá' ma is pont olyan autonóm alkotóművész, és gerinces demokrata, mint amilyen Kádár elvtárs idején is volt, bár gondolom akkor az egykori írógép szerelőt tartotta az egyik legnagyobb élő politikusnak. Sőt, ez dokumentált tény.

Mert a személyek ugyan szükségszerűen változnak, de a hűbéri rendszer csak kisebb időszakokra szünetel, úgyhogy nyalni való segg mindig jut az önnön szikoraságukba merevedett nyugdíjas bonvivánoknak. És amikor néha-néha (ideiglenesen) épp nem, akkor még rágják kicsit a csepűt, csak hogy edzésben maradjanak.

zonaporkolt.com

A békaság életérzése

Sikerorientált vagy kudarckerülő-e vagy? A posztindusztriális, oligarchikus, digitál-feudális, neo-mendzserkapitalizmus mantra jelleggel ismételt nekünk szegezése. (Avagy: Hová lesz a cui prodest?) Hát én, a magam részéről (valamint serény személyemben) egyértelműen és csakis kudarckerülő vagyok, sikerorientált legfeljebb abban az értelemben, hogy sok helyzetben sikernek élem meg, ha nem esek pofára. Nekem akkor már jó, nem kell stresszt tűrnöm, mely képességem a minimális alatt van kicsivel, még kimerészkedem az utcára, de már zavar, hogy ott mások is vannak.

Jobban belegondolva az is elég hihetetlen, hogy annyi évig jártam iskolákba, feleltem, írtam dolgozatot, vizsgáztam, meg hasonlók. Utólag is nehéz elképzelnem, hogy bírtam ki záróvizsgákat meg szakdolgozat-védéseket, sőt, hogy érettségiztem le egyáltalán? Miképp nem vitt el az agyroham vagy a szívvérzés, már legkésőbb a fizika írásbelin?

Szóval biztos vannak olyanok, akik igen nagyon sikerorientáltak, esetleg még sikeresek is (valamilyen mérce alapján), de az ilyen alakok az én perspektívámból mindig túl szociopátiásak ahhoz, hogy szívből irigyelhessem őket.

Ha mindig a sikert hajszolnám és/vagy várnám, akkor lenne igazán sok a pofára esés, a vele járó önigazolás-kísérletekkel együtt, ha viszont csak a durva kudarcokat akarom megúszni, akkor relatíve sikeresnek érezhetem magam, hogy azért ez az egész, még mindig nem olyan szar.

Én vagyok az ideáltipikus béka, akit élve meg lehet főzni, ha elég lassan melegítik körülötte a vizet, mert mindig csak annyit igyekszem észrevenni hogy eddig még jó, ez még nem olyan vészes, a víz még épp csak egy kicsivel melegebb, mint az előbb. Hülyén hangzik, de vannak olyan problémák, amiket eleve nem próbálok megoldani (hisz kudarckerülök éppen), csak igyekszem együtt élni velük, amíg tartanak. És persze rendes passzív optimistaként, várom, hogy elmúljanak. 

Lassan negyvenhét éve létezem így (jó, az első pár évre nem emlékszem rendesen, biztos szedtem valamit akkoriban), még mindig megvagyok, bár a víz egy ideje mintha megint melegebb lenne, mint legutóbb. Engedek hozzá egy kis hideget, mert bár szeretem a forró fürdőt, de gyanakodva nézek arra, aki fűszereket és zöldségeket szór körém, és néha megkóstol. 

A mindenhagyott

Na jó, igazából A hitehagyott a vonatkozó mozgóképes műegész címe, de nekem az első percektől úgy tűnt, hogy a főszereplő lelkész már nem csak a hitet hagyja a fenébe, de az embernek levés általános mindenféleségét is. 

Ehhez erősen hozzájárul, hogy Sólyom Etán (szül. Ethan Hawke) színművész foglalkozású, láthatósági szereplő csak igen mérsékelten tűnik embernek, javarészt úgy néz maga elé, mint egy robot, akinek kakálnia kell, miközben pontosan tudja, hogy nincs is emésztése.

Nyilván ezért van az, hogy  - mint főszereplőnek - kényszeresen naplót kell írnia, így legalább lehet valami narráció, ami eligazítja az egyszeri nézőt, hogy mi a fene is zajlik, mert a színészi alakítások nem sok támpontot adnak. A dicsérő kritikák ezt Etán részéről művészi visszafogottságnak látják, szerintem meg ő is jobban járna, ha inkább akciófilmekben lövöldözne eltorzult fejjel. Egyrészt mert akkor mégis csak lennének arckifejezései, másrészt meg ahhoz képest még ezt az alakítását is tudnánk értékelni.

theatlantic.com

Pedig a karakterben meg a történetben lenne kraft, csak szinte mindent a nézőre bíz a film, nem elmesél vagy ábrázol, csak sejtet meg utalgat, és ehhez nekem csak kivételes esetekben van türelmem. Különösen, ha a szereplők olyan sablonosak, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, azért nem bontják ki jobban a drámáikat, mert nincsenek olyanjaik, majdnem mindenki csak felskiccelt vázlat a Kisnacccsád Magazin „morális dilemmák“ rovatából, közvetlenül a horoszkóp mellől.

Mert ugye a pap hite megrendült, a világot tényleg egy siralomvölgynek látja. A házassága tönkrement, az egy szem fiát ő dumálta rá, hogy lépjen be a seregbe (ha már ő is tábori lelkész volt, meg az ő apja is), az meg el is ment Irakba meghalni. Így maradt neki Mr. Alkohol, meg a halmazati életképtelensége, és akkor jön egy terhes csaj, hogy az ő férje meg azt akarja, vetesse el a gyereket. Mert a férj egy kissé szétcsúszott környezetvédelmi aktivista, aki szerint annyira közel a világ, és benne a civilációnk végső elbaszódása, hogy gyereket szülni nem hogy nem érdemes, de egyenesen hiba.

Innentől meg menetrendszerűen jön a női magazinok pszicho-rovatát idéző dilemmázás, nyakon öntve egy adag kenetteljes semmitmondással, központozás helyett közhelyezéssel. Hogy aztán a lelkész a végére újra megtalálja a hitet, bár hogy pontosan hol is, hogyan és főleg miért, az a dramaturgiai minimalizmus miatt szinte láthatatlan marad. (Valami látomásos jelenettel utalgatnak a valamire, vakiknek.) A főszereplő meg végig ugyanazt a sorozatgyilkos-fejet vágja, szituációtól függetlenül, így aztán nemhogy használt autót nem vennék tőle (vezetni sem tudok), de kettesben sem maradék vele, ha nincsenek jól látható biztonsági kamerák körben.

És az esztétikai minimalizmusnak hazudott megúszós spórolás nagyjából haza is vágja a sztorit, ami eleve nem túl izmos. Tényleg olyan kérdéseket vet fel, melyek elgondolkodtatóak, és amiket nem egy játékfilmben, hanem egy jól megírt esszében lenne érdemes körbesompolyogni. Persze egy jól megírt forgatókönyv, meg hús-vér karakterek esetén filmben is meg lehetne csinálni, csak nem így.

A szomorú az, hogy A hitehagyott még csak nem is vacak, hanem annál is rosszabb: semmilyen. Brossúra-szagú dumák, állott pocsolyában elkövetett, képmutatóan moralizáló tapicskolás, egy jó alaphelyzet szánalmas kibontása. Falvédő-szövegek minden mennyiségben, a közepétől már nagy önuralom kellett, hogy végig bírjam nézni. Nincs kiért vagy miért szorítani, nincs várt vagy rettegett végkifejlet, nincs érdeklődés.

Ám ha valakinek bejön a téma (mint nekem), akkor olvasnivalónak ajánlanám John Updike regényét az Így látja Rogert (Roger's Version), mozgóképen meg ott az Ádám almái, vagy épp az egyik kedvenc sorozatom, a brit Rev., ami egy igazán jófajta dramedy, falusi pap a londoni gettóban.

Ezt is meg lehet nézni egyszer de tényleg csak akkor, ha nem kell épp porszívóni, postára menni, aludni, vagy az alternatíva az intravénás keménydrog lenne. Akkor inkább szenvelegjen a pap, csak ne álmodjunk vele.

 

Vadászcharisztikus világállás

Fú emberek, nagy gondban van a Haza, s külön Semjénzsolt! Mert az idén esedékes vadászati kiállítás helyszínének elkészülte csúszásba van kerülve, pedig Ártunk és Ormányunk már 55 ezer millió forintot beletakarékoskodott a Hungexpo felújításába, a puritán kormányzás nevében nyilván. Mert ez világ lesz. Mármint a kiállítás, világkiállítási expónak van reklámozva, egymillió látogató beígérése mellett, legalább is az elismert plágiumteológus, minielnök-helyettes víziói szerint.

A hvg.hu vonatkozó cikkében nem mellékesen említik, hogy eredetileg párszáz milliót szántak volna Különsemjén hobbijára (elvégre ő a kádéenpé elnöke, és tagságának jelentős része), de hát istenem, kissé felmentek a költségek. Márpedig a járványhelyzet elleni harcos kiállás jegyében érkező egymillió fegyverbuzi turistának nem okozhatunk csalódást, pláne a végleges kipusztulásunk előtt közvetlenül. (Mert képzeljük el, ennyi ember hányféle vírusmutációt importálhatna öntestével, valóságos vírus-nagyhatalommá téve kis hazánkat. Arra a kis időre.)

Persze a kakán is csomót keresők jöhetnek ilyen populista marhaságokkal, hogy a digitális oktatás meg az egészségügy viszonya az (eddig) 55 milliárdhoz, de nem kell hallgatni rájuk. Góg és Demagóg fiai ők,  rendes keresztény-konzervatív, népben-nemzetben gondolkodó hűbérúr nem figyel az efféle libernyák vernyákolásra. (Tényleg, ha a libernyák a liberális sértő változata, akkor mi lehet a konzervatívé? Konzerv?)

Mert hozzálehet tenni azt is, hogy a kiállítási területen meg lehet majd rendezni az LII. Eucharisztikus Internacionálét is, ami a római kaotikusoknak lehet fontos, az oltáriszentség-imádás elmélyítésének perspektívájából. (Nem tudom, ez a gyakorlatban mit jelent, ezt is csak olvastam róla,  a képeken meg annyi látszik, hogy sok ember tömegesedik nagy tereken, meg főpapok vonulnak aranykötésben, mint akik tévedésből ritka kódexnek öltöztek a jelmezbálon. És igen, szerintem a legtöbb vallási viselete mára már csak jelmez, beleértve a bizánci rítusú pópák másfél kilós aranykeresztjeit, a krisnás lányok szárijait, meg a Woodstockban ragadt hippinek öltözött, buddhista auramasszőrök tetszőleges outfitjeit. De ez mellékszál volt.)

Viszont egy ilyen EU Charisztikus Kongresszus szintén remek alkalom lehet a kórokozó-cserére, mert per pillanat senki se merné biztosra mondani, hogy ősszel már nem lesz helyzet. És lehet hogy el se jön a pápa, ami legalább egy haladó hagyomány, hisz évszázadok alatt rengeteg pápa iszonyú sokszor nem járt erre, az a néhány alkalom, amikor meg véletlenül igen, az elhanyagolható, a statisztikai hibahatáron belüli eset. Persze gondolom ezzel a legtöbb országban így van, ahol szemmel is látható mennyiségű katolikus él, azaz hogy pápameghívásban sokkal erősebbek, mint pápalátogatásban.

Minden esetre biztos nem vesznek kárba a milliárdok, egy ilyen Hobbiból Állatgyilkolási Világkiállítás területén sok-sok oltópontot lehet majd csinálni, persze csak ha oltári szents... szerencsénk lesz, és lesz még oltandó alany, oltóanyag, és Dunának, Oltnak egy a hangja.

Hogy addigra nem loptak el mindent, egy Kajmán-szigeteki számlára.

p.s. A 'vadász' az egyébként is a boroskóla, mely számomra a leendő értelmiség itala volt, midőn azt fogyasztottam előadások előtt, után, és helyett, de ma már egyik összetevőjét sem fogyasztom. Na jó, karácsonykor ittam kólát, de csak mert megkínáltak.