Bűzös megelőző jelleg

Közös nyilatkozatban ítélte el Orbán „nyíltan rasszista” beszédét az Európai Parlament összes nagyobb pártja - olvasom a több helyen is, és sóhajtok egy mélát, elvégre a nyilatkozatban elítélés az Adunk a Szarnak Egy Pofont Emlékverseny gyémántfokozatú, különdíjas formagyakorlata, aminek a hatása nulla, de fél napig még látszik a híroldalakon. (Dobogós lehet még a 'határozatban sürgette', a 'bekérette a nagykövetet' és a  'jegyzékben tiltakozott'.)

Ami számít, az az a pénz, hiszen minden rendes neomarxista tudja (tehát én nem, rendetlen vagyok), hogy a lé határozza meg a tudatot, az meg a bármit. (De tényleg a tudat mindenre képes, ha például úgy tudom, hogy a Jupiter egyik holdján van a gyíkemberek bázisa, akkor az ott is van, míg valaki oda nem megy cáfolni, az meg, hogy a hülyéje nem találja, még mindig nem lesz komoly érv ellenem.)

De az viszont komoly lesz, ha az unió nem küld pénzet, mert pénze nélkül bedől a magyar gazdaság (és társadalom), mint olyan, persze bedőlhet az az EU-s pénzzel együtt is, legfeljebb lassabban, ahogy a Titanic a hullámsírba. Ez egyébként azért is érvényes hasonlat, mert az elit nagyrészt onnan is el tudott menekülni, nekik valahogy inkább jutott mentőcsónak.

És most megy a kommentfalmelléki habverés, hogy de miért is beszélt náci baromságokat a pártvezér és kancellár a posványosi kánikulában, miközben konszenzuális hogy nem náci, de erős támogatottságú vélemény, hogy attól még egy barom.

Az én megfejtésem az lenne, hogy két dolgot már jó ideje tudnak a karmelita kolostorban: kurva durva válság szakad a nyakunkba, az érdemleges uniós pénzek meg lehet, hogy idén már nem nagyon jönnek. Márpedig válság ellen sárkányfű a brüsszeli utalás, ám mivel a felcsúti számít rá, hogy esetleg nem érkezik, vagy nem időben, megelőző jelleggel nácult kicsit, hogy aztán az Uniós fejek tiltakozzanak, ő meg sértődötten közölhesse, hogy miattuk nem jön a nekünk járó pénz. Csak mert azok a mocskos liberálbürokrata senkik direkt félreértették a szavait. Ő csak az európai kultúrát védte, de ezek belemagyaráznak minden marhaságot, miközben tudjuk hogy kinek a kottájából játszanak.

Ez tényleg az a klasszikus eset, mikor nagyon bekarmolt fazon összefossa magát az éjszakai buszon, ezért lehányja a mellet ülőt, hogy aztán felháborodhasson: Maga ilyen kibaszottul büdös?

200, 184

Valahogy a kezembe került a kedven festőm, Joseph Mallord William Turner egy albuma, ami persze nem az övé volt, de az ő képeit ábrázoló képek vannak benne. És feltűnt, hogy az egyik kedvenc képemet épp kétszáz éve festette. És ez most nem a Temeraire hadihajó utolsó útja napnyugtakor a Temzén, az amúgy is 1838-as keltezésű. Az mondjuk legalább itt lóg a falon, persze kisebb és reprodukció, de hát nem vagyok mágnás, ám naponta szembejön mint hűtőmágnes, miközben az eredeti ára a nincs az a pénz, szóval csak emiatt felesleges lenne gazdagnak lenni.

Ezen viszont naplemente-mentesen vannak felhők, Dover fehér sziklái is szürkén, valamint a tetején (népies-magyaroschan: a hegyibe') meg a Főleg Vár. Vagy fellegvár, de a fellegek azok tényleg főleg fölötte.

Turnerben az volt a jó, hogy megelőző csapás jelleggel felfedezte az impresszionizmust, jóval az impresszionisták előtt, aztán (amikor még mindig nem voltak sehol az impresszionisták) meg is haladta azt, szerintem simán eljutott a poszt-impresszionizmusig. De úgy, hogy például a kis Claude Monet csak tizenegy éves volt, mikor Turner már el is halálozott, 1851-ben. Mondjuk a későbbi, és már megkésett impresszionistákkal ellentétben ő nem szeretett olyan nagyon a szabadban festeni, inkább csak vázlatokat csinált, meg jól megjegyezte a színek és fények miféleségét, aztán otthon a kényelmes műteremben festett. 

Aminek további előnye volt, hogy ott nem kellett emberekkel találkoznia, akik bámulták volna, miközben hülyeségeket kérdeznek. Nem utálta direkten a többi humanoidot, de olyan nagyon nem is kedvelte őket, nem volt nagyravágyó, de álszerény sem, kábé tudta hogy mekkora zseni, részben ezért engedte meg magának, hogy olykor egy öntelt hólyag legyen. Részben meg mert bunkó volt, mint általában egy mizantróp hajlamú, és ezzel összefüggésben kicsit sem önbizalomhiányos ember. Akinek ráadásul volt mire nagyképűnek lennie.

Dover Castle from the Sea, 1822. (tate.org.uk)

Idegesítően steril szirup

Végignéztem a Mielőtt a kávé kihűl című japán filmet, pedig az első félóra után éreztem, hogy a hátralévő másfelet már nem kívánja az idegrendszerem. Egy elvileg elég sikeres debütáló regényből készült 2018-ban, Kavagucsi Tosikadzu azonos című könyvéből, aminek az eredeti címe Cafe Funiculi Funicula. Ami egyébként nem jelent semmit, pontosabban a google fordító szerint korzikaiul annyit, hogy: funiculi funicula. (A funicul amúgy az románul kötél vagy sikló, szóval valami hosszúkás, de szerintem ezzel sem vagyunk beljebb. Ez simán csak egy dömdödöm vagy kiszeraméra lehet.)

A film, miként a regény, igazából néhány (egymástól nem teljesen független) történet, ahol a közös pont a kávézó, melynek egyik székén vissza lehet utazni a múltba. Ott mondjuk semmit nem lehet megváltoztatni (így aztán fölmerül a kérdés, hogy de akkor meg minek?), és csak addig tart a trip, míg a kitöltött kávé ki nem hűl. ha valaki ennél tovább marad, kísértet lesz belőle, ami ebben a világban pont olyan mint az összes többi szereplő, csak még nagyobb ívben tesz a világra maga körül.

Mert ez valami mágikus-kisrealista, romantikus-érzelmeskedő diétás szirup, azaz minden nagyon steril, visszafogott és pasztellszínűen udvarias benne, a nagy drámák maximum a szereplők fejében dúlhatnak, de ugye semmi indulat, japánok vagyunk, de nem  ám a szamurájképzőben. Amelie idegesítően cuki élete, ázsiai kiadásban. Így aztán nincs tétje az egésznek, nézni is csak azért bírtam, mert helyes japán csajok játszottak benne, ám változatlanul jobban bírom a karcos, mocskos, hurrápesszimista fekete komédiákat, mert azokban legalább érezni az élet súlyát. Pont annyira, hogy még fájjon, de ne nagyon. (Tényleg, mint a jó csili, csípjen, de ne égesse szét a számat.)

Ám ez a film langyos, szépen elcsordogál vele az ember fél délelőttje, mikor kint esik, idebent meg semmi dolgom, tegnap porszívóztam, főzni épp nem kell, a cikkeimet megírtam már, olvasni álmos vagyok, úgyhogy ezen alszom be kis híján. Pedig egy kávéházban játszódik, én is túl vagyok két bögre feketén, amitől frissebb nem leszek, de jobban idegesít a halk szavú majdnem semmitmondás mutatása. Úgyhogy ajánlom mindenkinek.

flixwatch.co

Hitel, Válság, Stadion

Bejelentett a pénztelenségügyi miniszter, hogy a cégek innentől dollárban vagy euróban is befizethetik a nyereségadójukat. Szerinte ez újabb könnyítés (mér' az előző mi is volt?), pedig csak arról van szó, hogy lassan a szájukig ér a moslék, amit fellengzősen még mindig gazdaságpolitikának neveznek, és ahogy csorog le a torkukon, érzik, hogy nagyon szar az íze. Azért moslék.

Az, hogy a komolyabban exportra dolgozó vállalatoknak (akiknek ugye jellemzően dollárban és/vagy euróban képződik a bevételük) nem kell átváltaniuk a zsét, az nem egy nagy könnyebbség, csak könyvelési kérdés, ártunk és ormányunk viszont nagyon vágyik valami rendes pénzre forint helyett, mert ha innentől euróban érkezik a mani, akkor minél szarabb a helyzet, annál több forint lesz a bevételi oldalon. Vagyis lehajolnának az árfolyam-különbözetért is. Minden befizetett euró már nem három- hanem négyszáz forintot ér a bevételi oldalon, plusz lesz némi extra devizatartalék, mert a mostanira jó eséllyel már rányúltak kissé.

Egyébként meg mindig minden kormánynak bevett módszere, hogy a költségvetésben csúful alultervezik az inflációt, és így névértéken több lesz az adóbevétel a tervezettnél, amiből lehet lopni, meg stadiont építtetni a kert végibe!

Illetve valahol olvastam egy kommentet, mely szerint biztos most jár le a jó pár ezer letelepedés (mg egyéb állami) kötvény, és tejelni kell sok közel-keleti, kínai meg posztszovjet maffiózónak. Akik még 300-as árfolyamon vették a papírt (azaz kölcsönöztek a magyar államnak), és most 400-as árfolyamon kell nekik visszafizetni, kamattal természetesen. És ebben lehet is valami, részben a kissé megtévesztő módon államkötvényeknek nevezett hitelekből finanszírozták már egy ideje az "Utánunk a Vízözön" program permanens kampányköltekezését.

Úgyhogy pénztelenségügyi miniszter hangzatoskodásával ellentétben ez nem könnyítés, hanem alig burkolt könyörgés, hogy "Aggyatok dollárt, eurót, de jó lesz a font is, csak sokat és gyorsan." Az ilyeneket amúgy is könnyebb és gyorsabb a Kajmán-szigetekre utalni, csak hogy legyen benne valami tényleges könnyítés is.

Már csak néhány adókönnyítés, meg rezsivédelmi miafrász kell, és végre beledöglünk mind.

Késő-őskori kultúrlelet

Nem tudom hol lehet még kazettákat hallgatni, nálamfelém már nemigen. Mert a lakásban ugyan található három ódon készülék is, amiket még erre terveztek a múlt században, de zenére emlékeztető hangokat már nem lehet kifacsarni belőlük, biztos az Y2K miatt, ami nem maradt el, csak úgy csinált. Hát, akkoriban  nem gondolták, hogy egy kazettás magnónak a kétezer-húszas években is működnie kellene, hisz a harmadik világháború után, valahol a nukleáris tél kora tavaszán, ki akarna majd pont hetvenes évekbeli popzenét hallgatni a barlangban, a napi bölényvadászat után? Én, naná, bár tegnap csak a hűtőből vadásztam elő a maradék spagettit, aztán pattintottam egy kis tüzet a mikróba, és belehallgattam volna ebbe itt:

Ez amúgy David Bowie egy 1972-es koncertje, csak persze az akciós

 matrica  épp az előadót meg a címet takarja, mint rendesen.

De az meg kell, mint eredeti antik csomagolás.

Véletlenül pontosan emlékszem, hogy a cuccot még 1995 nyarán vásároltam Peterborough-ban, és azt hallgattam napokig a walkman által, főleg buszozás közben. (Így aztán komplett klipek futottak végig az ablak előtt, Bowie zenéje valahogy nagyon passzolt tetszőleges külvárosok elhaladó vizualitására, különösen naplemente és/vagy eső esetén.)

De tegnap már semmi nem bírta lejátszani, még a relatíve legújabb készségem se pedig abba még cédélejátszó is van! (Érdekes módon az működik, azon szoktam Sosztakovics szimfóniákat bömböltetni, de olyan lendülettel, hogy belesápadnak a szobanövények is.) Persze ha valaki szereti a statikus zajokat, vagy a hangszórók gerjedésére gerjed, akkor jó a kazettás szekció is, csak kár, hogy minden kazettánál ugyanazt az indusztriális szart játssza le, bár hajszárító-aláfestéssel azért elmegy.

Az internetes világhálón azonban, ha darabokban is, de megvan az ominózus '72-es koncertfelvétel Santa Monicából, de mire megtaláltam, már az esti melegszendvics volt soron a déli spagetti helyett. Ám ez végül nem csorbította az esztétika élményt, úgy tűnik annak elég, ha valamilyen szénhidrátot fogyasztok, és már jöhet is a katarzis helyett valami, aminek most nem találok nevet.

Igen, beszélek nyelvvizsgául

A legújabb kormányzati ármány szerint nem kell majd nyelvvizsga a felsőoktatási felvételihez, és ha jól értem a szokásosan zavaros kommunikációjukat, azt meg az egyetemek dönthetik el, milyen szintű, fokú, szagú és állagú nyelvvizsgához kötik a diplomákat. (Persze lehet, hogy rosszul értem, ártunk és ormányunk kommunikációs tehetsége csak az óriásplakátra írható, egymondatos uszításokig terjed (Nehaggyuk, hogy Soros röhögjön a végén!)

És máris indul az álvita, hogy akkor ez most jó vagy nem olyan jó, vagy egyenesen kurva rossz ötlet, pedig a helyzet egyszerű: ez kérem tök mindegy! Mert:

1. A nyelvvizsga nem azonos a nyelvtudással. (Analógiák: az érettségi az érettséggel, a jogosítvány a vezetni tudással, a trágárság a bunkósággal vagy a fészbuk-ismerősök a barátokkal.) Akinek van nyelvvizsgája, az vagy képes használni azt az idegen nyelvet vagy nem, pont mint akinek nincs papírja róla.

2. Hisz van abban valami, hogy tényleg  a gyakorlatban dől el, jó volt-e valamire annyi nyelvórát végigülni, ennek megfelelően a papír senkit sem érdekel, ha az állásinterjún az öltönyös fazon próbaképpen szingalézül kér egy kávét kevés tejjel, és erre a szerencsétlen alany annyit reagál, hogy „he?“, akkor a dolog gyorsan eldől, mint féldisznó az ólban.

3. És hát egy csomó diplomás szakmához nem is kell nyelvet tudni, már a magyaron kívül. (Bár érezzük, hogy sokaknak már ez is kihívás.) Egy csomó másikhoz persze igen, de ha valaki mondjuk általános iskolai magyartanár, akkor ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy angolul kelljen József Attiláról értekeznie. Vagy  hogy csak francia fordításban olvashassa a verseit, mert magyarul nem leli. Az ő nyelvtudására mondhatni nincs tömeges igény, miközben egy sört meg egy bureket kérni a horvát tengerparton, mutogatva is lehet.

Mondják persze mindenféle kakán is csomót kereső szaralakok, hogy ez is csak a röghöz kötés egyik újabb eszköze lenne, meg hogy összeszerelő-ország, de az fel sem merül, hogy miért is nekünk kellene megtanulni mindenféle hülyén hangzó nyelveket? Miért nem  világ tanul meg magyarul? Nagyon komoly, elborult tekintetű rovásírásos táltosok szerint amúgy is a magyar az emberiség isteni ősnyelve a Szíriuszról, itt van a világ szívcsakrája, a Pilisben, a Mátrában vagy Alsóbélatelep vasúti megállónál - ez még egy vitatott pont, de az biztos, hogy valahol erre.

Szóval igaza van a fideszkádénepé bátor embereinek, nem kell tökölni ezzel a nyelvvizsgával, legalább is nem a felvételinél. És ami külön érdekes, lehet hogy most véletlenül igazuk is van, na nem mintha jót akarnának, csak a legrosszabb szándékba is csúszhat néha hiba. Mert egy ilyen, kétes értékű dokument lehet épp kimeneti követelmény, miszerint a diploma feltétele, de már a bemeneten erőltetni talán tényleg felesleges. Valami nyelvtudása jó eséllyel úgyis van az egyetemekre bekerülőknek, meg pár évük arra, hogy abból felhozzák magukat, a szaknyelvet pedig eleve csak ott tudják majd megtanulni, ha egyáltalán.

Mindeközben bejelentették azt is, megvizsgálják az iskolák fatüzelésre való átalakításának lehetőségét, és gondolom ebbe beleérthetik az egyetemeket is, elvégre pont egy fatüzelésű egyetemen felesleges a nyelvvizsga. 

kecskefeszek.net

Kalandos inspiráció

De ha már szerencsésen nincs semmi ünnepnap (és kezdhetünk mondatot devel),  az időjárás meg sokak által létezőnek mondott, csak épp kit érdekel, gondoltam megnézem a horoszpókomat, amibe' amúgy annyira nem hiszek, hogy le se tudom írni a nevét. Ettől persze lehetne még egy komoly gomolygás, csak nem az. Ugyanakkor mindig különösen tudományosnak ígérkeznek a bulvárlapok pár mondatosai, amiben megfejtik a lélek, a tudat , a személyiség és a dugás összefüggéseit, de ufókra és pénzenergiára sajnos már nem jut hely bennük.

Magam a majomkenyérfa jegyében születtem, legalább is valami afrikai törzsi mizéria szerint, de az unalmas európai sztetoszkóp alapján vízöntő lennék, ami mondjuk igaz rám, különösen a teknős akváriuma tisztításának viszonylatában. Tekintetében. Persze ettől még szokok önteni teát, tejt, és régebben söröt, de azok is víz főleg, csak tuningolt verzióban, hogy ilyen fehérjék, szénhidrátok, muslincák és gyomorrontások körítésével.

Ám konkrétan mára azt jósolta nekem a konkrétan személyre szabottan horrorsztrókom, hogy:

Párkapcsolatod új lendületet kapott, és már az ereidben érzed a pezsdülést. Ez sok más dologban is inspirálóan hathat rád. Az Uránusz hatására most kedvet érzel, hogy valami olyan dologba vágj bele, amivel színesebbé, kalandosabbá teheted az életedet.

És ez pontosan így igaz, már kora reggel bejött az egész, Kukutyintól a Zabhegyezőig. Párkapcsolatom akkora lendületet kapott, hogy már rég nincs is, lassan elhagyja a Naprendszert, és utoléri a valamelyik Voyager űrszondát, én meg érzem az inspirációt a teljes elkeseredésre, de mazochista vagyok, így direkt próbálom normálisan érezni magam. És tényleg bejött, hogy kedvet éreztem valami új, színes és kalandos merészségre, így az Uránusz hatására már reggel fél hatkor megittam a kávémat, ráadásul cukorral. Szédítő élmény volt éhgyomorra, aztán beállt a vérnyomásom a szokásos sávba, és a keserédes nosztalgia marad csak, meg a koffein vízhajtó hatása. Emlékek, ahh...

Holnap kipróbálom fokhagymával, csak hogy az egyedüllétnek legyen valami előnye. Aztán vizet öntök a majomkenyérfára, de csak ha valaki hoz egyet.

Ünnepitisz huszadikusz

Még durván július van, de már teljes erővel gusztushuszadikázik minden csatorna, mintha lenne bármi jelentősége. Tényleg, mit ünneplünk akkor? Államalapítás ja, mintha ez az állam az lenne, amit alapítottak, mintha bárkit is érdekelne a szentistvánozás, a körmenetelő szentjobbista B-középen kívül (mert a felsőpapság az főleg arccal a központi támogatások felé, őket az államból nem az alapítása, hanem a juttatásai érdeklik), a szentkoronáról meg a hardcore hívek elsöprő többsége sem tudja elmagyarázni, hogy mitől is szent.

De mi van még a szoknyás agglegények által animált klerikálnacionál jelmezbálon kívül? Alkotmány? Az pont nincs, van a gránitszilárdságú izé helyette. Új kenyér? Basszus, lassan már a régebbi is luxuscikk lesz (a sajt már az), szóval ezen pont nincs mit ünnepelni. 

Maradna még az, hogy idáig tart a balatoni turistainvázió, a dinnyeszezon meg a mindenféle tanárok nyári szabadsága, de egyik sincs nemzetgazdasági szempontból annyira kiemelt jelentőségű, hogy tűzijáték járna érte. Plusz turizmus és dinnye azért van még utána is, a tanároknak meg csak könnyed felvezetés jut, amennyiben az egy-egy államilag kötelező tankönyv szétválogatása, azért még nem igényli a diplomát.

A tűzijáték, leszámítva természetesen a történelmi ismeretterjesztő jellegét, leginkább csak önmagáról szól, vagyis Gusztus Huszadika a tűzijáték ünnepe. Éppen miként a március tizenötödike a kokárdáé, a május elseje majálisé,a húsvét a bebaszásé, október huszonharmadika Dózsa Lászlóé (1942- ), a karácsony meg a családon belüli idegösszeomlásé.

A gusztus húsz arra jó, hogy legyen munkaszünet (és a kurva anyját a naptárnak, ha hétvégére esik), és ha már a Redbull Errészt elvették  néptől, legalább legyen tánc! Nálunk amúgy is minden jeles nap abba torkollik, hogy "és akkor a Lajosékkal italozni kezdtünk a konyhába, de nem koccintottunk sörrel ám", és azzal végződik, hogy "nem én hánytalak le baszki, hát nem is ittam répát!" A kettő között meg újra és újra nem értjük, hogy került májashurka a belső zsebünkbe, és mér' nincs hozzá mustár, akkor már?

Igazából tömegesen és generálisan képtelenek vagyunk ünnepelni, hisz a hivatalos ünnepekhez annyi közünk van, hogy jobb esetben tudunk róluk. A személyes ünnepek, mint egy születésnap, meg csak addig bulisak, míg el nem kezdünk öregedni, és a frásznak kell megint jó képet vágni  ócska és fantáziátlan ajándékokhoz. Ezeket rossz kapni, de még rosszabb adni. Nekem lassan az az ünnep, ha nincs ünnep, és lehetek úgy, ahogy épp úri kedvem tartja.

Úgyhogy inkább Nem Teljesen Boldogtalan Július 29-et mindenkinek, a mai napon magnyugtatóan nem következik be semmilyen jeles alkalom, bár a Feröer-szigeteken ma tartják Szent Olaf emléknapját, Peruban meg a függetlenség napjának második napját (sic!).

Harcias csodalátók

Olvasom, hogy kitört a háború hazánk és Szolvákia között, de nincs ok aggodalomra, gyors és fényes győzelmet aratott a csapataink harcban állnak. A méltán mértéktartónak tartott origó beszámolója szerint "Megsemmisült, megalázott, porrá zúzott szlovákok, soha nem látott csodát csináló Fradi" voltak a két harcoló fél, szóval valami fodbalmeccsről lehetett szó. Ahol ráadásul "A magyar bajnok elképesztő meccsen állt bosszút az 1992-es szlovák rendőrterrorért."

Ebből több dolog is következik:

- A kormányhitű propagandamédia is elismeri, hogy a fodbal nem sport, hanem a cirkuszt és kenyeret jelmondatból az, amelyik nem a kenyér. Hiszen ha sport lenne, érvényes lenne rá a "sportszerűség" amúgy elavult kifejezése, de a másikat megalázva porrá zúzó megsemmisítés, az nemigen fér bele ebbe a fogalomba.

- És mivel a fodbal definitíve nem sport, világos, hogy nem olyan alantas és kisszerű céljai vannak, mint mindenféle hülye kupákat nyerni. Hanem bosszúhadjáratokat lefolytatni szomszédos országok ellen, ahol olyan szintű a rendőrterror, hogy az nyilvánvalóan vért kíván. (Mondjuk az 1992-es Nagy Háborúra nem emlékszem, de én akkoriban érettségiztem, felvételiztem, aztán nyaraltam a 'már az ókori görögök is' romjai között, miközben a nyári szüneten és a jelentős iskolai sikereken felbuzdulva , nos igen, néha ittas is voltam - szóval nekem csak az tűnt föl akkoriban, hogy épp egy véres polgárháborúban esik szét az addigi Jugoszlávia. Ja, és ezért kellett nekem két napot buszozni a Peloponészosz déli csücskéig. Ezt a háborút persze nyilván csak elterelésképp dobta be a Háttérhatalom, hogy addig se a példátlan szlovák rendőrterrorra figyeljünk.)

- A nemsoprt magyar fodbal viszont annyira kritikán aluli, hogy egy 4-1-es győzelem az már maga a soha nem látott csoda, amiből - részemről - annyi biztosan igaz, hogy tényleg ne láttam, mint ahogy egyetlen fodbalmeccset se néztem végig soha. De az ilyen helyi érdekű világraszólások legalább a társadalom törzsi tagolódású részhalmazainak (ún. 'szurkolók') adnak egy kis cirkuszt, amivel ellehetnek egy darabig. (Ha még nem késő szólni, én a helyett is kenyeret kérnék, cirkuszból csak a klasszikus, akrobatás, bűvészes változatot bírom, de zaklató bohócok nélkül.)

Mindezzel együtt azonban valahol mégis lenyűgöző, hogy egy közepesen érdektelen népszórakoztatási esetről ekkora indulattal, és szinte kéjelgő verbális erőszakossággal bírnak "tudósítani".

Még jó, hogy az origó névtelen szerzői a világ legbékepártibb kormányának nyalnak be a meleg szarig, és eszükbe sem jut holmi háborús retorika, az csak az aljadék liberálkommunisták sajátja. Azért én még javasolnám a megalázás, és porrá zúzás mellé a betonba döngölés, a pofánbaszás, és a szarrá verés felvételét a "sporthírek" retorikai fegyvertárába.

Tudomámológia II. (Bevezetés egy elmélet vázlatainak alapjaiba)

Pont 120 éve született Karl Raimund Popper osztrák származású, és főleg brit működésű filozófus, aki igazából Sir Karl lett a végére, és jelentős figura a tudományelméletben. Merthogy ő volt az, aki az elsők között levezette, hogy a tudományos tudás legfőbb sajátossága nem az, hogy bizonyított, hanem hogy cáfolható.

És ez nagy különbség. Talán írtam már valahol korábban, de még valamikor a súlyosan múlt században, elsős főiskolásként kellett egy bevezetés a nyelvtudományba-jellegű tárgyból benyalni azt a definíciót, miszerint a tudomány a valóságról szerzett verifikált (igazolt) ismeretek rendszere. Ami egy nettó marhaság, hiszen:

- Ilyen alapon a matematika nem lenne tudomány, mert nem a valósággal foglalkozik, hanem mindenféle absztrakciókkal bábozik el, igazából egy olyan nyelv, amely segít leírni és értelmezni a világot. De olyat hogy pont, egyenes, mínusz gyök kettő, nem találunk a valóságba, még a legsötétebb dél-amerikai esőerdők mélyén sem. Tényleg, a számok azok dolgok?(Amúgy Ludwig Wittgenstein azon a véleményen volt, hogy a matek - a filozófiával együtt - valóban nem tudomány, de persze másképp nem az, mint a bölcselkedés.)

-  Továbbá nem lenne  tudományos tudás része egyetlen hipotézis sem, hisz az épp attól hipotézis, hogy nem bizonyított, mondhatni egyelőre várólistán van. Például a húrelmélet (amit nem csak az Agymenők forgatókönyvírói találtak ki) is egy elméleti hipotézis, de azok voltak a gravitációs hullámok is, míg nemrég meg nem tudták mérni azokat.

És Popper volt az, aki leírta, hogy a tudomány (meg bármilyen racionális tudás) az nem úgy fejlődik, hogy egyre több tuti dolgot tudunk a körülöttünk lévő világról, hanem hogy egyre kevesebbet tévedünk! És ehhez kapcsolódóan, bármilyen tudáselem akkor lehet esélyes arra, hogy tudományosnak tekintsük, ha alávethető racionális kritikának, ha egyáltalán lehetséges a logikus cáfolata. Minden ami nem ilyen, az nem tudomány, az lehet előítélet, mese, vallási dogma vagy éterien delíriumos hallucináció, amik mind tényleges tudások, csak nem szcientista értelemben. 

Ez azért nagy lépés volt a korábbi pozitivista-mechanisztikus szemlélethez képest, amit nekem még a kilencvenes években is nyomatott egy-egy okoskodó marha a katedráról. (Mellékszál, de mikor valaki megkérdezi tőlem, mi a frász is a szociológia, az a sztenderd válaszom, hogy nem tudom, de van egy nagyjából másfél órás remek előadásom arról, hogy miért is nem. Ami anno elő is adtam rendszerese, a katedráról.)

Most már rémlik, hogy egyszer, máshogy megzenésítve már előadtam itt mindezt, de hát az ismétlés a tudás anyja. Persze egyelőre ez is csak egy hipotézis.

1902-1994

(hu.wikipedia.org)

E-migránsok

Szememre hánytam, hogy miért is nyavalygós popzenét hallgatok gyakran, valami karcos metál vagy bebaszós punk helyett, úgyhogy elő is húztam egy Pogues cd-t (mert ennyire öreg vagyok, hogy nekem még olyanom is van), és tényleg igen jól esett úgy lelkileg, mint lelkileg (testileg a citromos joghurt esett jól, de annak nem sok kulturális vonatkozása adódik) , és rájöttem, hogy ebben a negyedévben az alanti dal a kedvencem tőlük. Jobban belegondolva persze ez is kissé picsogós, de olyan férfiasan az, itt aztán nem azon borong a költő, és ont monoton bút, konokon és fájón, hogy a szép de buta csaja odaégette a viszkikólát, hanem hogy a nyomor meg a kilátástalanság elől emigrál nyugatnak, át az óceánon. A címben jelzett ezrekkel, de közben magányos New Yorkban, bár az kissé összemosódik, hogy a honvágy az itt most hányadik generációs? Azaz a lírai Én maga-e az emigráns, vagy ő már csak egy leszármazott, aki gyerekkorából hozza az óhaza-nosztalgiát? Talán az első, de nem is fontos, bírom az efféle el- és visszavágyódós, dialektikus szívbemarkolásokat, de hát így jár akinél a valamerre vágyódás nem hóbort, hanem létállapot.

És közben jöhet a kávé, de tánc az nem lesz.

Az vita veszélyeirűl

Félbeszakadt a brit miniszterelnök-jelöltek vitája, mert beájult az egyik konferanszié, műsorvezető, porondmester vagy moderátor, vagy ahogy hívni szokták az efféle mellékszereplőket. De az biztos hogy nem ispán volt!

Hát igen, hanyatlik a Nyugat, immár nincs semmi kétség efelől, már annyira apokaliptikus a helyzet, hogy egy rendes tévévitát sem tudnak megrendezni. Ráadásul még csak nem is két ellenséges párt jelöltjei vitatkoztak, hanem a konzervatívok két aspiránsa, akik beülnének Dzsoisz Bronzon helyére, képzelem mi lett vlna, ha ott van egy munkáspárti is, ne adj' isten egy liberális demokrata. mondjuk inen nzve lehet, hogy a hoppmester csaj maga is a konzervatívok rajongója, és szó szerint vette az "ájult tisztelet" amúgy szimbolikus fordulatát.

De persze nálunk ilyen eleve nem fordulhat elő, ártunk és ormányunk vezérlő kancellárja gondosan ügyel rá, hogy ne vitatkozzék, nyilván tisztán egészségügyi okokból. Hisz most képzeljük el, hogy áll a felcsútok géniusza a stúdióban, vele szembe valami liberálbolsevik, ökonáci, anarcho-elembétékú kommunista, aki gyűlölködik és fröcsög, és még egy kicsit gyűlölködik két, büntetőjogilag haza- és felségárulásnak is minősíthető aljas hazugsága között, erre Doktorminiszterelnök Úrban felbaszódik az ideg, és megüti a guta. Oké, hogy utána a buzikomcsi neofajgyűlölő libsit nehéz vasban viszik  a várbörtönbe, de a nemzetet ért veszteség pótolhatatlan lenne, vagy izé, valami ilyesmi... a lényeg hogy nyakig érne a szar egy ekkor a formátumú karizma nélkül, pedig már most is kurva büdös van, mikor még csak bokáig.

A tanulság tehát annyi, hogy nem kell állandóan vitázgatni, az Igazság Minisztérium majd szépen rendeletbe foglalja a napi tudnivalókat, hogy mi is van különböző ügyekben (mint aélet, a világmindenség, meg minden), a mindenféle ellenséges ellenzékek meg örüljenek hogy még van szájuk a fejükön, ne akarjanak folyton beszélni is vele.

Meg kell érteni végre, az úgynevezett "politikai kommunikáció" egy rendes illiberális pofádlaposban az nem diskurzus, hanem kinyilatkoztatás, akinek meg ez nem tetszik, az kit érdekel?

A Tan fénye durrogtassék, a te lelkednek is!

Az alábbi szöveget én a Hávégén találtam, ők meg a Telexen, akik viszont a hángerijen turiszticskij ügynökség honlapján, de most idemásolom én is, mert egy csiszolhatatlan drágakő ez, olyanfajta csúcsa az ízléstelenséggel kevert szervilis ostobaságnak, hogy ahhoz képest a Mount Everest csak egy kupac kutyakaka a játszótéri homokozó boldogtalanabbik végén. De tényleg, ez után a tűzijáték maga már nem is olyan érdekes, stilárisan már úgysem tudja felülmúlni ezt itt. (Vigyázat, az első mondatot nem érdemes egy levegővel olvasni, mint sokszor az én mondataimat se...)

„Az idei tűzijáték show a tavaly nagy sikert aratott, történetmesélő narratívát emeli magasabb szintre: ezúttal a keresztény Magyarország születésétől máig tartó ezer év sűrített krónikáját jeleníti meg olyan formában, amely a nemzeti értékek emlékének tanulságát és a Szent István-i örökség átadását helyezi a középpontba a gyermekek, a fiatalok, a jövő nemzedék számára. Az ünnepi műsor igazi családi élménnyé válik, mely során a szülők megfoghatják gyerekeik kezét és együtt utazhatnak a magyar történelem nagy korszakainak, jelentős pillanatainak tablójával, hangsúlyozva közben azokat a fontos nemzeti értékeket, melyek a mindennapi élethez is támaszt nyújthatnak egy-egy erkölcsi tanítás formájában. A produkció ezúttal is emlékeztet minket arra a csodára, hogy annyi nehézség ellenére is sikerült megmaradnunk és megtartanunk helyünket Európa szívében, ez pedig a magyar nemzet szilárd értékeinek és a Szent István-i keresztény kultúra erős gyökereinek köszönhető.“

Én legfeljebb a tévében láthatnám a show-t (sóvot?), ám mint elméletben sznob, köztudottan csak a Mezzot meg a Spekrtumot nézem, bár persze a bennem mélyen eltemetett bölcsészt azért érdekelné ezer év történelmének egy bő félórás pirotechnikai összefoglalója, olyannak képzelem, mint a Hatvanhat híres regény gengszterszlengben című hiánypótlót. Csak itt van még benne erkölcsi tanítás is, mikor tűzzel írják az égre, hogy felebarátod feleségét úgyis megkívánod, de azért még ne dugj vele! Vagy hogy a szentistváni keresztény kultúra erős gyökerei szilárdak, mint a megfagyott bakkecske pöcse, a jövő nemzedékek számára. Akik kézenfogva együtt utaznak a történelemben, ha jól értem, mire gondolt közben a költő.

Szabadtéri erkölcstan óra, tanulságokkal (blikk.hu)

Régebben az ilyen nagy tanítások szellemi lepárlásához egyetemre kellet járni, nálunk okosabb eberekkel beszélgetni, vagy megvilágosodottra meditálni magunkat valami fa alatt. De civilizációnk elszabadult hajóágyúként rohan a képzavarok hímes mezején, a totális fejlődés felé, így ma már elég pár milliárdért felrobbantani egy nagy kupac mérgező kemikáliát a fűváros légterében, hogy a Haza fényre derüljön, és milliók kiáltsák lelkesülten : 

派对万岁，敬爱领袖的胆固醇水平万岁！

(Gyengébbek kedvéért: Pàiduì wànsuì, nín suǒ ài zhī rén de dǎngùchún shuǐpíng wànsuì!)

Feltéve, hogy a tűzijáték feltételezett szülőhazájából szerzik be a rakétázós felszerelést, és nem jönnek rá időben, hogy azt is Irinyi Ányos találta  fel jedliki magányában, közvetlenül a szódavíz helyett.

Hattyúdal

Nyílt levélben mondott le Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki megbízott, a posványosi zorbán-beszéd nyomán. És bár a pártvezér és kancellár szerint ő eleve nem is lehet rasszista, valamint a kormánya is zéró tolerancizél a rasszista fajelméletiekkel, nade. Aki úgy totyog mint egy náci, úgy hápog, mint egy náci, olyan alakú, mint egy náci, az számomra náci, és ebben a helyzetben nem igazán hat meg az, hogy ő minek definiálja magát. Egy nagy nyilvánosság előtt a "fajkeveredés" ellen kirohanó önkényúr, az - Pottyondy Edina legutóbbi videóját idézve - egy szarházi. Náci aszcendenssel.

Na most, ha Múmia néninek csak most esett le, hogy a szarházi alak náci uszítást tol, akkor szociológusnak már igencsak ócska, mondjuk úgy huszonsok éve sem volt valami lenyűgöző, mikor volt szerencsétlenségem élőben is hallani egy előadását. De úgy '95 magasságában legalább még nem volt felcsútista. Egy kihaénnem alapon okoskodó öntelt hólyag volt már akkor is, egy kiöregedett, egykori operett-díva allűrjeivel, de nem volt döbrögiék komisszárja, kirakat-értelmiségije vagy aminek épp használták az elmúlt bő évtizedben.

Mindezzel együtt azért nem rossz, hogy inkább későn mint soha, de elszakadt nála cérna, és nem informális csatornákon rogánantalozta meg a főnöknek, hogy részéről ennyi, hanem egy nyílt levélben és meglehetősen keresetlen stílusban küldte el a francba az örökös minielnököt.

Tényleg jobb későn, de jobb lett volna még időben. Nem mintha az ő véleménye lepkefingnyit is számítana a kormányzati úthengerrel szemben, meg hát nehéz nem emlékezni az elcseszett tanácsadói működésére, amivel elvileg a mélyszegénységben élők helyzetét kellett volna javítania, és ehhez képest a leglátványosabb akciója az volt, mikor kurva drága pezsgőt meg havi átlagfizetéseket meghaladó árú vacsorákat fogyasztott a repi-keretéből. Biztos mélyen volt szegény a magyar társadalom állapotától, és magára vette a feladatot, hogy segítsen magán, hátha az isten is besegít, és hátha nem csak neki.

De mondom, azért ez a távozás legalább egy jó pont, hattyúdalnak megteszi, talán enyhítő körülménynek is. Manapság ez is valami.

Javíthatatlan kiadás

Mi van akkor, ha valaki azt hiszi, hogy nemsoká meg fog pusztulni, egy különösen alattomos, és naná hogy gyógyíthatatlan nyavalyában, ezért klónoztatja magát valami fal indokkal? (Mert az van, hogy a seveled-senélküled pasijával meg az anyjával sincs olyan viszonyban, hogy az orrukra kösse, de azt elő lehet adni a Hivatal felé, hogy direkt őket akarja kímélni.) És mi van akkor, ha  jön az ilyen filmekben nyilván márt várt fordulat, hogy mégsem hal meg, viszont már ketten van?

Na, olyankor az az ábra, hogy csak egy maradhat, mert kettejüknek nem elég egy név, egy társadalombiztosítás, vagy épp egy lakcím (pasi, anya, baráti kör etc.). És mint egy rendes, a miénkből tulajdonképpen logikusan következő, ám enyhén disztópikus társadalomban, ezt nem holmi sorsolással döntik el, hanem egy igazi,  nyilvánosság előtt zajló élet-halál párbajjal, a középkori városok terein performált kivégzések aktuális megfelelőjével. És a rendszer annyira humánus, hogy nem egyszerűen nem hagyja a létszám felettiek elszaporodását, de egy év időt is ad a küzdő feleknek, hogy profi gladiátorrá képezzék magukat, aztán jöhet a belek kiontása, fogaknak hullása és a könnyek csikorgatása. (De show-nak nem akkora az egész, a felvezető jelentben látható párbaj például mintha egy középiskolai focipályán zajlana, kevés nézővel, és csak egy egész kicsi tévéstábbal a háttérben.)

Ez az alaphelyzete a Hasonmás (Dual) című idei keltezésű mozgóképnek. A filmbéli Sarah (Karen Gillan) egy kissé piálós, elég depresszív csődtömeg, egy érzelmi Robinson, akivel közlik, hogy tuti meghal mindjárt, és csak azért mondanak 98%-os valószínűséget várható elkárhozására, mert 2% statisztikai hibahatár még a halálnak is jár. Hősnőnk persze pont ebbe a két százalékba esik, de mire ez  kiderül, már legyártották neki (jó drágán) Sarah Double-t, aki addigra már nem egyszerűen kész a helyére lépni, de meg is teszi. Anyuka meg a rémes pasija persze tisztában vannak azzal, hogy akit ők már majdnem kedvelnek, az a másolat, de úgy fogják fel mint a kudarcos csaj egyfajta javított kiadását. Kis ajándék az élettől, vagy a tudománytól vagy a karmától. (Pedig nem az, egyszerűen hiba történt a „kódolási folyamatban“, mondhatni véletlenül lett elviselhetőbb a klón, mint az eredetije.Legalább is látszólag.)

De Sarah ettől  még él, szóval készülni kell a küzdelemre, ez lenne a klónok megkésett hatástalanításának, vagy végleges beüzemelésének aktusa. (Persze csak ha élni akarnak a másolatok, ha önként az eutanáziát választják, egy gonddal kevesebb.) A párbaj egy sajátos, szülés utáni abortusz, ahol az anya is lehet az alany, de hát mindegy is, hisz ezek most ugyanazok. Hivatalosan. Úgyhogy Sarah edzeni kezd, és még jobban eladósodik (ugyebár a klón sem két penny volt, ám akkor még nem számított, utána a vízözön), de azért szeretne ő lenni a túlélő, ha már a betegség nem nyírta ki.

spikytv.com

De a gyilkos ösztön, az kezdetben nagyon hiányzik belőle, az egyszeri néző meg nem érti, hogy a két nőszemély miért nem kezd inkább együttműködni, például megszökni valami kevésbé ridegen fasiszta országba, ahol aztán mindenki élhet egy-egy saját életet? Mondjuk mint az egypetéjű ikrek.

Aztán persze eljön ennek az ideje is, legalább is felmerül kettejük között, de a másolat nem igazán gondolja komolyan, sőt még a párbaj előtt igyekszik megmérgezni eredetijét, hogy végül egyedül jelenjen meg a küzdelem helyszínén és közölje, ő az igazi,  a klón meg lelépett, mint afféle gyártási hibás gyáva féreg. Úgyhogy hivatalosan is átveszi Sarah helyét és identitását, de csak azért, hogy nem is túl lassan egy széteső, depressziós, piás lúzer legyen, ha már úgy szeretett volna a másikká válni..

És ez az utolsó momentum az, ahol rájövünk, hogy ez igazából egy jól végiggondolt, és biztos kézzel levezényelt szatíra, valami egészen rideg tanmese arról, hogy nem bújhatunk ki a bőrünkből, még akkor sem, ha mondjuk biológiailag mégis.

És innen nézve már kifejezetten szellemes egy-két jelenet Sarah kiképzéséből, vagy a két hasonmás találkozása a játszótéri babaházban, hisz ha ez itt szatíra, akkor a sok kimért panel-párbeszéd, és minimalista helyzetábrázolás, az maga a szarkazmus, a karcos kultúrkritika hasító pengéje. (Vagy csak szeretnénk ezt hinni, tudja a manó.)

Nem mondom, hogy a jó filmek főleg utólag jók, de a közepeseket mindenképp felküzdheti négyesig az értelmezés hatalma. Mint ezt itt most.

moviesandmania.com

Lábvízi zene

Betiltották a dohányzást Barcelona minden tengerparti strandján - olvasom, és igen el vagyok én keseredve ettől! Hisz pont most akartam elmenni Barcelonába, tizenöt év után újra, hogy végre egy jót cigizhessek ott,  de tényleg csak ezért. Erre nem betiltják a kretén katalánok? És ezek akarnak függetlenséget, mikor már Spanyolország részeként is ilyen elnyomást működtetnek? (De tényleg, este tizenegykor az óvárosban már csak rossz arcú, utcasarki dílerektől tudtam sört venni, ami nagy mutatvány volt, tekintettel arra, hogy igazából füvet árultak. Aztán volt az az euró...)

Bezzeg tegnap a Balatonon nem akartam cigizni, sörözni sem, de mondjuk úszni azért egy kicsit hátha. Ám csak langyos lábvíz volt ott tó helyett, és nem bírtam annyit gyalogolni az iszapban, tűző napon, hogy legalább derékig érjen a pocsolya, ami viszont meleg is lett délutánra, nehogy hűsölni lehessen benne. És ezzel együtt meglepően kellemes volt az egész, nem volt tömeg (na ja, a balatoni árszint mellett már valami tengerpart is megfontolandó opció), viszont az a partszelet, ahol átmenetileg igyekeztem nem leégni, kulturáltabb volt, mint emlékeimben a Balaton úgy általában. És nem láttam senkit dohányozni a közelben, meg  a parti vécé piszoárjában sem voltak csikkek. Mert Barcelonában nyilván a vécére járnak majd dohányozni a függők, mint anno a középiskolás korukban (Valahol rég láttam is egy vicceskedő táblát, hogy ne dobd a csikket a piszoárba, mert átnedvesedik, és nehéz lesz újra meggyújtani. Ez a duma persze fél méterrel rosszabb, mint amit a sztori szerint egy Glasgow-i vécé hasonló műtárgya fölé írtak: Skócia jövője a te kezedben van!)

És akkor témába vágóan a világ talán legszarabb zenekara, a leggagyibb videoklip kategóriában babérkoszorús, lábszagú rettenetével, de legaláb rövid, trash-élménynek mondhatni ideális:

Tervezet a tervezett viszonyokhoz

Lázár János közforgalmi lézerblokkoló és Fene Tudja Éppmost Miértfelelős miniszter (FTÉM), komoly terveket vázolt fel a jövőbeni csinálások tekintetében, a hatékony megalapozottság fénytörésébe helyezve a perspektivikus gondolkodás szükségességét, és egyúttal , ebből fakadóan halaszthatatlan voltát. Mert a Párt és a Kormány eddig is mindent faszán csinált, de lehetne még faszábban is, és ehhez pont János elvtárs kell, aki oly látványosan kezd Mr. Bean-né öregedni, hogy kompetenciájához nem férhet kétség. A grimaszolás lassan már megy, a láthatósági Mini Morrist még hiányoljuk. Meg ugye, hogy a medve igenis játék:

                   

 index.hu / pinterest.com

Most valami interjúban olyat böffentett föl, hogy azt tanítani kellene, ha végre elindulna a Semmitmondás Egyeteme. (Szerintem egyébként már működik, úgynevezett "politika elemzőket" képeznek arrafelé szamizdat-alapon, ezért nem hallani róla, pedig láthatóan sokan végeztek már ott Egyrészt-másrészt szakon.)

Az Index idéz tőle néhány örökbecsűt, hogy például:

„Új beszerzési rendszerben, új pályáztatási rendszerben, új tervezési rendszerben és új elszámolási rendszerben gondolkodunk. Új pénzügyi-gazdasági viszonyokat fogunk teremteni, tiszta vizet öntünk a pohárba. (...) Ez alatt azt értem, hogy jobban meg kell tervezni, hogy hol építünk iskolát, mekkora iskolát vagy uszodát építünk, milyen közinfrastruktúrákat hozunk létre“

Valamiféle teljesítmény az is, hogy az enber hosszú mondatokkal ne mondjon a világon semmit, és úgy tűnik, a politikai karriernek nagyjából előfeltétele, a nálunk szerencsésebb történeti fejlődésű hanyatló demokráciákban is.

Mert micsoda világraszóló gondolat már, hogy meg kell tervezni hol építsenek iskolát,meg hogy mekkorát, sőt, jobban meg kell tervezni! Miva'? Eddig nem voltak jól megtervezve az ilyesmik, vagy nem elléggé, azaz nem minden agresszív rezsimek legjobbikában éltünk az elmúlt huszonnégy napfordulóban? Még jó, hogy Jánosunk felkészült, mint egy tériszonyos ejtőernyős, és hisz a tervezés (meg a szeretet, meg az összefogás) erejében, és mostantól aztán tervezve lesz minden, Tervtanács, Tervhivatal, valamint az asszony terve jó!

Mert mi, egyszerű népek nem szokunk tervezni, sőt tudatosan gazdasági viszonyokat sem teremtünk, fogjuk a maradék pénzünket és veszünk belőle néhány még megfizethető alapélelmiszert (liszt, csapvíz, sör, kristálymeth), de bele sem gondolunk, hogy a dílerünkkel épp gazdasági a viszonyunk. Mer' nem tervezünk előre, nem is pályáztatunk, csak megyünk a sarki boltba, és veszünk valamit, mint az állatok de komolyan. Ránk fért már egy ilyen felkészült kormány, ahol az egy főre eső szakemberek száma három fő.

Hát, én gazdag lennék

Nem fogok én  a lidlis adliba járni kérem, nem fogok én spórolni, megveszem a  nyolcvan forintos zsemlét is, ha úgy tartja úri kedvem, és még a lakásomat sem kell áron alul eladni a híd alá menet közben, sőt, jobb napokon még parizert is! Hisz bár gazdag nem voltam eddig, de boldog biztosan, legalább is mint lelki szegény, és ugye az mondva vagyon, bár mostanában gyanús lett, hogy inkább lelki gazdag lehetek, ha már alapbeállításon is boldogtalan. De szegénység az nincs, tele van pénzzel az egyik fiók (mer'nekem több fiókom is van ám, de annyi, hogy néhányban nem tartok semmit!), igazából milliárdokat őrizgetek. Még a távolabbi őseim tették félre rosszabb napokra, amik mindig voltak, de mos közeleg a pláne. És ez csak egy kis ízelítő, van ebből még sokkal több is, meg még nagyobb címletek:

saját.én

Szóval mit nekem "háborús infláció", az előző ilyen idején spájzoltak a néhaiak ezt a csomó zsét, és mivel most is hasonló idők járnak, vagy már jönnek is, bármikor bevethetem az aranynál is gránitba vésettebb papírtartalékot!

Nagy szerencse, hogy még mindig a pengő a hivatalos forint, és nem a korona, mert bár abból is van pár, de elég gyűröttek, meg összesen néhány száz az egész, ami a mostani árfolyamon lassan csak négy zsömle lenne két kefírrel. De négy-öt milliárd pengőből, hát... a csillagokat az égről bazmeg, a toronyóra láncával!

Hideg, meleg, folyó, víz

A tél hőn várt közeledtének kellemetlen velejárója a nyár. (És kellemes mellékzöngéje az ősz.) Ilyenkor indokolatlanul és feleslegesen meleg van, ami ellen tenni kell, bár nem érdemes. Először is az ember kikapcsolja a konvektort, a kenyérpirítót, az infraszaunát, és a tűzhelyet se használja nap közben,  (nincs is szebb, mint krumplipürét panírozni hajnali fél ötkor, huszonkét fokban), hátha jobb lesz tőle, de nem, így aztán persze a hűtőt is kihúzza a konnektorból. 

Mert sokakban él az a téveszme, hogy melegben milyen jó a hűtő, de nem az, hiszen annak lényege, hogy belül hideg van, de csak ott, mi meg nem férünk bele, kifelé viszont nyomja a meleget, amit nem tudunk kikerülni, legfeljebb ha kiköltözünk az erkélyre, ahol viszont még melegebb van. Ezt az oksági logikát egyébként már rég felfedezték brit tudósok, ugyanazok, akik rájöttek, hogy Sosztakovics zenéjétől gyorsabban nő a bab. (Mellékszál, de Rahmanyinovétól meg lassabban, azaz bár a babok nem túl eszesek, de határozott különbséget tudnak tenni a modernista orosz zeneszerzők között.)

Eljön azonban az idő, mikor már lekapcsoltunk mindent, azt' mégis kurva meleg van, ilyenkor érdemes elmenni a teszkóba vagy a mekdonáldszba (nálunk pont teszkó mellett van egy), ott környezettudatosan nem venni semmit, csak élvezni, hogy van légkondi. A látványpékségek azért így is kerülendők.

De a klímáért nem érdemes háztartási balesetet szenvedni (miközben  az lassan elkerülhetetlen), mert ugyan a kórházban is van klíma, van az mindenhol, még az utcán is, csak légkondicionáló nincs. Vagy ha mégis, spórolnak vele. (Amúgy ha doktor Bubó Bubó épp szabadságon van, doktor Szikár Lujzáné doktor Bármi Áron meg ügyel ugyan, csak Brightonban, akkor igazából mindegy is, hogy hány a fok a kórteremben. Ráadásul egy fertőző osztályon kívánatos is a hőség, mert a vírusok rosszul viselik a meleget. Meg az antibiotikumokat, de azokat mi is.)

Amatőr hőgutázók, mikor máz bezár a teszkó, és haza kell menni, próbálkoznak a hideg vízzel is, de júliusban hideg víz definitíve nem létezik. Mert ami csapból folyik, az langyos, amit a hűtőből veszünk elő az állott és langyos, hisz a hűtő már a "kapcsolj le mindent!" körben kiszállt a játékból, a hideg víz meg amúgy csak arra jó, hogy még jobban hangsúlyozza, milyen meleg van amúgy. Rutinos beduinok forró teát isznak a Szaharában, mert ahhoz képest már nem is olyan rossz az ötven fok árnyékban (csak árnyék nincs), bár szerintem ez csak városi legenda, az egzotikusnak képzelt nomádokról. A tea este kell, mert a sivatagban viszont rohadt hideg az éjszaka. Pontosabban olyan jó hideg, kívánatosan fagyos, ábrándosan fogvacogtató, ahh...

A kánikula ugyanakkor jó edzés is a télre, amikor is elkezdhetünk végre rinyálni, hogy mi ez a kicseszett fagy már megint? Bezzeg a jó meleg nyári napok, amikor nem kellett szeretni senkit ahhoz, hogy egy kis melegséget érezzünk...

Husztnak romvára

Ukrajna jelentős szimbolikus frontokon is vívja a háborúját, egyrészt mert muszáj, másrészt meg ott jobban állnak, mint a különleges katonai (nemháborús) éleslövészeten. De azért azzal, hogy "orosztalanítani" igyekeznek a kultúrát, és azon keresztül a mindennapokat, az bizony a bicikli erősen túltolása. (Ráadásul az oroszok is azzal a szar dumával rohanták le őket, hogy itten akkor most "nácítlanítani" fognak, és hát az is nagyon rosszul hangzott.)

Ez a véres abszurd pedig, a műfajból fakadóan is, egyszerre röhejes, szánalmas meg kissé szomorú, hogy akkor most például nem adnak ki több orosz irodalmat, úgyhogy a kortársak közül akkor Pelevint vagy Ulickaját se, de nemkívánatos lett Tolsztoj meg Dosztojevszkij, már az iskolai tananyagból is kihúzzák őket.

És ez még nem elég, az orosz vonatkozású utcaneveket is megváltoztatják, futószalagon, ipari mennyiségben. Így eshet meg, hogy Huszt szemellenzősen hazafias önkormányzata Lev Tolsztojról Boris Johnson-ra nevezi át az egyik utcát. Mer'hogy a történelmi léptékben is ritka béna, épp megbukott brit miniszterelnök akkora támogatója Ukarjnának, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig választhattak volna valami időtállóbb nevet is, mondjuk hogy "Az Ukrán-Nagybritán Megbonthatatlan Barátság Elvtársias Léköre utca, promenád és körtér". De a városházán biztos nincs senkinek egy táblafestő ismerőse , aki karakterszám alapján számlázna, húsz százalékos visszaosztással, így jó nekik egy rövidebb, de per pillanat még viszonylag ismert név. (Tényleg, az nem gáz, hogy Borisz? Még szerencse, hogy az ukránosítva is ugyanaz, nincs ez a Vlagyimir-Volodimir hinta.)

Igazából persze arról van szó, hogy egy lendülettel neveznek át 23 közterületet (plusz a környező falvakban még 38-at), és gondolom öt-hat kézenfekvő javaslatuk még eleve volt, kis gondolkodással ehhez hozzá tudtak csapni még párat, aztán úgy tizenötnél végleg elfogytak az ötletek.

Pedig a dolog nem lenne olyan bonyolult, adjanak mondjuk állat-, virág- vagy mesehős-neveket, azok elég rendszerváltás-állóak, legfeljebb majd a Farkas utcaiakat fogják csesztetni a Piroska köz lakói, hogy nagymama, és mér' olyan büdös a szájad?

Felénk például ezt a növény- meg állatneves technikát használják, azt amúgy is könnyebb megjegyezni, hogy a Vargánya utca után jön a Csiperke utca, majd a Galóca tér, aztán a Rántott Gomba Rizzsel-tartárral út, mert a városatyáknak épp nem jutott eszükbe több gombafajta (illetve csak a gombafelhő, de azt inkább elvetették), és nem találták azt a gyakornokot, aki tudja hogy hol van a Kis növényhatározó. (Így mondjuk az sem derült ki számukra, hogy a gombák nem növények.)

Személyes kedvencem egyébként a csepeli Nyuszi sétány (a google maps-en: Nyuszi Stny.), ami egy barátságos környék, csak nem biztos, hogy mondjuk Óbudán már nem röhögik ki az embert, ha bemondja a címét. De az legalább nem annyira gonosz röhögés, gondolom.

Azaz Husztnak romvárából vigyázó szemüket, Csepelnek nem oly bús düledékeire vethetnék a városatyák, messze jövendővel komolyan összevetve jelenkort, és kukázva Boriszt.

Nyuszi Stny. (streetview)

Szikhvíz

A vallási túlpörgés rendszerint veszélyes ügy, és még csak öngyilkos merénylőnek sem kell lenni ahhoz, hogy az ember komolyabban valláskárosult legyen.És a mentális beszűkülés még csak nem is feltétlenül akkora nagy gond, hisz a legtöbben eleve be vagyunk szűkülve, de durván, szelektálunk a valóság darabkái közt, matatunk a zavaró tények között. mert a túlélés szempontjából fontos legalább is élhetőnek, működőképesnek látnunk a világot. Egy vallási paradigma legfeljebb valami határozottabb irányba tereli az egészet, és ha nem nézünk szubhumán mocsoknak mindenkit, aki nem tartozik a mi szektánkba, vagy nem pont azt vallja, amit a horda többsége, akkor igazából bármi mehet, legfeljebb máshogy leszünk hülyék, ha már valahogy úgy is muszáj.

De a viccesebbik (és ritkábban tragikusabb) oldala, amikor rém komoly követők fizikailag is kicsesznek magukkal, mert bennük aztán annyira erős a hit, hogy tényleg megpróbálnak repülni, tűzön járni vagy simán és gyorsan belepusztulnak egy gyomorrákba, mert túl későn esik le nekik, hogy önmagában az imától nem tűnik el a tumor. Lehet hogy néha igen (mostanában tényleg inkább agnosztikus vagyok), de a csodák a legtöbb vallásban akkora csodák, hogy csak ritkán és kevesekkel, szóval nem érdemes kizárólag erre játszani. (Definitíve is a csoda olyasmi, ami  valaki mással, valahol máshol történt a máskor, de minket motivál valóságidegen tettekre. Földhözragadt egy gondolat, de ez van.)

Persze nem mindig ilyen súlyos a helyzet, van hogy valaki simán csak véresre korbácsolja magát, mert akkora nagy az ő bűne, az ájulásig böjtöl, mert ma annak van ideje a szentképes naptár szerint, vagy beleiszik a szent folyóba, és mentőhelikopter viszi kórházba.  (Mondjuk lehet, hogy az illetőnek amúgy is arra lett volna dolga, és így volt a leggyorsabb...)

Ez utóbbi történt a minap Indiában, a pandzsábi főminiszterrel, aki szikh vallásúként, csak hogy demonstrálja milyen tiszta a vize, ivott egy jót egy számukra szent folyóból, hogy aztán a sürgősségin folytassa a lelki  gyakorlatot. Hiába no, a hit beleket képes megmozgatni.

Neki biztos nem szóltak, hogy ami szent, az persze tiszta, de inkább csak szimbolikus-spirituális értelemben, ám egy-egy konkrét folyószakaszon ettől még a vízbe engedik a csatornák tartalmát, beleszórják a szemetet, és időnként az elhamvasztott halottak maradékait is, szóval a vegyszeres-szaros-hullás víz, az nemhogy nem egészséges, de rohadt gyorsan átsegíthet a következő életbe. Persze ha ez a cél, akkor hajrá, de például a hindu szent emberek ilyenkor a rituális vízbe fulladást preferálják, amennyiben megfelelő mantrákat mormolva és bazi nagy kövekkel a nyakukban vesznek mélyvízi fürdőt, odaveszési szándékkal.  De ez veszélyes művelet, ha elvétik a rítust, halként születek újjá, és egy tál curry-ban végzik, némi rizs társaságában.

Viszont várjuk a Repülő Spagettiszörny Egyház állásfoglalását arról, hogy apu iszik, anya lő, az arzéntól meg szép fényes lesz a hajunk, de csak egy jól záró dobozban, mire kijövünk az intenzívről

Ki volt az, aki ott a múltkor annyira?

Gondoltam írok valami a felcsúti döbrögi tegnapi, komplett náci alapvetésre hajazó mentális leolvadásáról, aztán gondoltam mégse. Hisz amit művel, az csak megszokott üzletmenet, legalább is annak tűnt eleinte. Mint szektavezér és főtáltos, előállt a szokásos, apokaliptikus látomásaival a nyugat haláláról, mondhatni rutinból (felénk már hetven éve is a nyugat közeli halálát jósolták), de aztán belefogott valami dermesztő fajelméletbe, és onnantól úgy voltam vele, hogy nem érdekel mit böfög a továbbiakban ez a barom.

Kellett valami dühös zene estére, amiben nincs politika (vagyis szerelmi bánt van benne, más valahogy sosem jön szembe) és egészséges kompromisszumként keveredett elő a Bombázó című műalkotás, melyben a lírai Én véletlenül épp nem attól dühös, hogy mit művelt már megint az a kurva kormány, hanem hogy a múltkori buliban ott volt az a csaj, akiről most sikertelenül próbálja kideríteni, ki a fene lehetett.

Pre-szerelmi bánat leginkább, egy percben, vidám kiabálásba fojtva, de semmi politika, semmi nemzethalál, semmi oda nem rohanjak.

Sörre kord

Írnám, hogy a kezembe került egy Guinness Rekordok könyve, de nem, bár egyszer régen volt valami ősi évjárat belőle, de most csak holmi weblapon futottam bele, a hőségre való tekintettel. Gondoltam majd enyhülésül jéghegyeket nézegetek, halálra fagyott halrudacskákat, vagy akciós légkondikat, erre hülye rekordokba botlok, például hogy valami ráérős pasi hány órát ült a hány kiló jégkockával töltött kádban. És akkor már jöttek a világ leghosszabb körmei, a legdúsabb fülszőrök, az ember akit huszonhétszer raboltak el az ufók egyetlen részeg éjszaka alatt, meg a kutya aki a legnagyobbat hányta, miután felzabált egy zacskó gumimacit. (Azt mondjuk nem tudni, mekkora volt a minta, hány kutya hány zacskót hányt, amiből a legnagyobbat a hogy mérték le, illetve mindegyik megette-e a zacskót is, vagy inkább mégis?)

Újból megannyi erős érv, hogy az emberiség megérett a pusztulásra, hisz ha az teljesítmény, hogy valaki a fogai közt tartott kiskanállal görget fel egy tojást a hegytetőre, akkor jöjjön az a rohadt meteor, mi tényleg nem nézünk majd fel. Ezek az úgynevezett rekordok annyira szánalmasak, hogy öröm nézni, már ha valakinek a legszebb öröm akár. Öröm.

Viszont bevezetnék néhány újabb kategóriát, elvégre mindenki kitalálhat magának valami épületes baromságot, amiben ő tartja a rekordot, de azért erősíteni kellene a Guinness brandet is, például ilyen kategóriákkal:

- Az ember, aki a legmagasabbról szarik a Guinness-rekordokra.

- Egy másik, akinek a leghosszabb ideje fogalma sincs róla, hogy a Guinness az egy ír barna sör.

- És a harmadik, aki a legtöbbféleképpen tudja leírni rosszul, hogy Gunisses, Giuiness, Genuiss vagy valami ilyesmi.

És persze egy kínzó kérdés: Kaphat-e Michelin-csillagot az a hely, ami szerepel  Guinness rekordok könyvében? És ha igen, megy-e általa előrébb a világ? (Hisz az is kétséges, hogy a könyvek által megy-e, és ez fokozottan igaz az eredetileg kocsmai olvasmányként, sörfogyasztás-ösztönzőnek szánt rekordos marhaságra. Is.)

Eine kleine rekorder (life.hu)

Az aláírógép

Novák Katalin szimbolikus nemzeti egység aláírta a gránitszilárdságú jogalap sokadik módosítását. Mert nem ért vele egyet, pontosabban nem látja értelmét. Világos, nem? Aláírta, mert értelmetlen, illetve annak ellenére, mert szerinte „alkotmányos kötelezettsége“ ez neki. Akkor most ki vagy mi az értelmetlen?

Na, először is nem alkotmányos, hanem alaptörvényes, ezt igazán tudhatná, ha már a Sándor-palotáig kapaszkodott föl, nagy szervilizmusában, másodszor meg igazából az lenne az egyetlen ok, amiért rohadt sok pénzért eltartunk egy elnököt meg a sleppjét, palotástul és milliárdos protokollkeretestül, hogy őrködjön a jogállamiság megléte felett. De ha nehéz is ebben a leosztásban, ahol a hatalmi fej, tor és potroh egyaránt a felcsúti döbrögi, legalább próbálja meg. De nem, Őfőméltóságú Asszony (asszem most már lassan ez lesz a brossúra) nem érzi magát féknek vagy ellensúlynak, ő csak szerényen olajozza a furcsa mód kormányzásnak nevezett, különös kegyetlenséggel elkövetés gépezetének fogaskerekeit, bár a csikorgás azért ettől még egyre hangosabb.

Persze senki sem gondolta komolyan, hogy ő bármilyen érdemi munkát fog végezni, de azt azért kinéztük belőle, hogy legalább a látszatra ügyel majd, de úgy tűnik, már ez is túl nagy erőfeszítés lenne tőle. A főnökének meg jól jönnek az ilyen gerinctelen húzásai, hisz addig is ezeken háborognak a szektáján kívüliek (mint én most), mintha lenne súlya vagy jelentősége a tetteinek. Pedig ő innen nézve  a gumicsont-iparban utazik, a főbérlői vele triggerelik a nemfideszeseket, hisz jelszavaik valának: Baszd meg, és uralkodj!

Valójában meg kellene szüntetni ezt az egész álamfős bábszínházat, amúgy sincs már értékelhető méretű köztársaság, ami igényelne egy elnököt, de ha lenne, akkor sem Novák nertársnő lenne a megfelelő ember. (Ceterum censeo: annyi normális, Novák vezetéknevű él ebben az országban, és nem, Őhazájukos Előd nincs köztük, de többiekből azért tudnék magamnak elnököt választani.) Ugyanakkor a Smittpali bácsitól, Káder Jánoson át Alkotmányos Katinkáig ívelő szánalmasság kábé annyira kell ennek az országnak, mint bőrrák mellé a pattanás.

Tényleg vegyenek helyette egy robotkutyát, azt is be lehet programozni aláírásra, és sokal kevesebbet fogyaszt, ami ugye lényeges szempont ezekben mindjárt rezsisújtotta időkben.

Fog(alm)atlan oroszlánok

A Négy oroszlán (We Are Four Lions) egy 2010-es brit film, ami valami érthetetlen okból csak most került a szemem elé, mivel leadta valamelyik mozicsatorna egyik éjszaka. Ez egy mondhatni fekete komédia, néhány elszánt de rém béna wannabe-terroristáról, mert arrafelé szabad olyannal is viccelni, amiért nálunk virtuális lincselés járna, nem csak a közösségi médiában. Valamint kiátkozás, kerékbetörés, és persze páran fel is jelentenék az embert, csak hogy valami fogalmatlan rendőr nézzen ki hülyén a fejéből tőle. Pedig az már evidencia, hogy a nácikkal lehet viccelni, a Halló, halló! című sorozattól lassan konkrét sikítófrászt kapok, olyan sűrűn cirkuláltatja valamelyik humorcsatorna.

Mert a cím itt egyúttal egy autodidakta dzsihádista sejt neve is, melyet négy világi, és csak a maguk sajátos módján vallásos muszlim alkot. Hárman pakisztáni származásúak, a negyedik egy áttért angol, de közös bennük, hogy elég egyénien értelmezik a Koránt, alsó-középosztálybeli sheffieldiként készülnek a szent háborúra, és röhejesen amatőrök. Még egy rendes fenyegető videót sem tudnak leforgatni, a csapat esze szerint meg úgy lehet védekezni az ellen, hogy a hatóságok lekövessék őket, hogy telefonálás után meg kell enni a SIM-kártyát. (Amúgy ez hatásos poloskák ellen is, sőt van aki a biztonság kedvéért molylepkét is eszik.)

Enne ellenére messzire tekintenek, első számú karriertervük, hogy öngyilkos merénylők lesznek. Jó, hát ez elég rövidtávú életcél, de legalább életcél. Úgyhogy a kvartettből ketten el is utaznak egy pakisztáni edzőtáborba, hogy képzett mudzsahedinek legyenek. Mondjuk öngyilkos merénylésből fokozatot szerezni azt is jelenti, hogy legalább osztálytalálkozóra nem kell menniük később, miként a japán kamikazéknak sem kellett megtanulniuk a pilótáskodás legnehezebb részét, a leszállást.

nme.com

Na, itt jön a lényeg, hisz merne nálunk valaki a terrorizmussal viccelni, pláne öngyilkos kontextusban? Nem hát, pedig lehetne, és bár az Európának eme boldogtalanabb felében szocializálódott néző, néha kicsit kínosan érzi magát, de még ő is röhöghet rajta. Pláne mikor az öndefiníciójuk szerint kurva jó terroristák pont hasonló terrorista-aspiránsokat irtanak ki, amint egy amerikai drónra vadászva, véletlenül felrobbantják a fél kiképzőtábort, a főszponzor emírrel együtt.

És aztán, visszatérve a nagybritánok földjére, folytatódik a csetlés-botlás, a közben ötfős Négy Oroszlánból például rövid úton tényleg megint négy lesz, mikor egyikük megbotlik egy adag nitroglicerin-szerű valamivel, és lerobban a feje. Közben azt se tudják, hol is kéne öngyilkos merényelniük, az egyikük egy mecsetet(!) akar felrobbantani, csak hogy radikalizálja a túl békés muszlimokat, aztán megállapodnak a londoni maratonban. Hogy majd kabalafiguráknak öltöznek (mer a nagy, szőrős jelmezekbe bőven lehet pakolni robbanóanyagot), de ezt sem bírják rendesen végrehajtani. Egyikük már épp kiszállna, és szólni akar egy rendőrnek, erre a másik felrobbantja, de a zsaruk sincsenek a helyzet magaslatán, mikor a mesterlövészek levadásznak egy vuki-jelmezes ártatlan nézőt, hogy na, itt az egyik terrorista, akiről a lelkiismeret-furdalásos másik beszélt, szóval az egész olyan mint valami elborultabb Guy Ritchie-darab leszámolásos fináléja. Aminek a végére persze mindenki meghal, a rendőrség letolja magáról az ártatlan bámészkodók és túszok lelövését, viszont letartóztatja az egyik halott dzsihádista tesóját, hisz valakit mindenképp le kell. Szóval ebben a sztoriban (is) mindenki bolond, erőszakos, korrupt vagy képmutató, de leginkább mindezek együtt, csak eltérő arányokban.

Meglepően jó kis film ez, nagyon karcos és nagyon sötét humorral figurázza ki az egyujjas agyú fanatikusokat („Aki narancsot eszik, az Izraelt támogatja, tehát zsidó!“), és persze hogy nem tud polkorrekt lenni, hisz a főszereplői épp a politikai korrektség antitézisei, de olyan súlyos szatíra, hogy a fal adja a másikat. És - az előző poszthoz kapcsolódva - jó látni működésben a szólásszabadságot, hogy igen, lehet erről beszélni, és pláne hogy így is lehet. És ez a cucc öt évvel a londoni bombamerényletek után készült, csak épp egy, hozzánk képest jóval szabadabb világban.

(Ja, és végére is jut egy poén: a főkutya, akit a szerencsétlenkedő főszereplőink véletlenül kinyírtak Pakisztánban, Oszama Bin Laden volt.)

timeout.com

A homokvár-rugdosás kisszerűsége

Holnap lesz aktuális az idei Budapest Pride, amit megint megpróbált meghekkelni az Ő Hazájuk mozgalom (nem, ezekkel a fazonokkal nekem nincs közös többes szám első személyem), ami neve ellenére, és a mi pechünkre, egy párt. Parlamenti párt, ami viszont tök mindegy, a Kossuth téri bábszínház már rég nem oszt, nem szoroz, de ezek a náculó hazafiak még mindig nem igazán tudják, hogy mi a fenét akarnak, csak azt, hogy mit nem. Eddig folyton csak valami ellen tudtak felszólalni, bár mondjuk pont tőlük senki sem várja, hogy előálljanak valami épkézláb gazdasági programmal, szociális tervekkel vagy működőképes külpolitikai koncepcióval. Egyszerűen nem erre tartja őket a rendszer.

Hanem hogy ők legyenek a kormányzati gecizmus esszenciája, a minden határon túlmenés, ami igen jó a felcsútista társaságnak, mert egyrészt a Novák Előd-féle droidokkal ki lehet mondatni olyasmit, amit azért a pártvezér és kancellárnak már kínos lenne, másrészt meg a híveket is lehet tesztelni, hogy legközelebb melyik meredek ostobaságra lennének vevők.

És úgy tűnik, ez az anti-pride projekt, ez azért nem szól akkorát, pedig a szalonnácik tényleg minden pitiáner aljasságot bedobtak, lefoglalták az Andrássy utat, több hidat, meg néhány csomópontot, hogy ők ott rendezvényeznek majd, aztán bejelentették hogy dehogy, csak ki akartak baszni a Pride szervezőivel. Tisztára mint az óvodások, mikor a homokozóban szétdúlják a másik homokvárát, mert ugyan ők nem is akarnak ott játszani, de az mégis hogy néz már ki, hogy a többiek meg igen. 

És talán pont ez az, aminek nem kellene beleférnie a szólás- meg gyülekezési szabadságba, hogy ugyanis bárki ellehetetlenítsen bárki mást abban, hogy kiálljon a saját álláspontja mellett. Ez igazából a klasszikus angolszász liberalizmus alaptétele, még John Stuart Mill-től: az egyén szabadsága mindig a másik szabadságának határáig terjed.  Ez adott esetben annyit jelent, hogy bárki nyugodtan belekiabálhatja a mikrofonba, az internetbe, a zártosztály folyosójának csendjébe, hogy "mocskos buzik!", de nem akadályozhatja meg (csellel vagy a nélkül), hogy az általa utált csoport is belekiabálhassa a nyilvánosságba a saját gondolatait, véleményeit, adott esetben követeléseit. Itt tényleg csak a nyílt uszítás büntetőjogi kategóriája a határ. És a másik száját befogni, csak azért, mert mást gondol a világ egyes dolgairól, már ezt a határt súrolja, persze nem a mi hatóságaink szerint, hisz amíg valaki az állampárt szája íze szerint sötét bunkó, annak papírja lehet róla, hogy igazából talpig úriember. És az, amit mondjuk egy ilyen demonstráció kapcsán művel, az nem a joggal való visszaélés (pedig de), hanem kisgyermekeink megvédése a nemátalakítást reklámozó buzilobbival, vagy mivel szemben.

De az Ő hazájuk persze kevés ahhoz, hogy komolyan keresztbe tegyen bárminek is. (Emlékezetes, hogy mikor Daráló Dóra képviselő asszonyság legyalult egy mesekönyvet, az gyorsan az eladási listák élére ugrott, plusz kezdték lefordítani jó pár nyelvre is, szóval már középtávon is jól jött  a kiadónak az ingyenreklám.) A parlamentarizmus jelen állapotában pedig az égvilágon semmit nem tud elérni a maroknyi képviselőjük a tiszteletlen házban, pontosabban semmit, ami nem simul be a kormányzati úthenger alá. Így csak a közpénzt kell sajnálni, amit rájuk költ az úri közönség, főleg mert az általuk sokaknál okozott agykárosodás tünetei csak később jelentkeznek.

És akkor az idei London Pride-ról egy részlet, na ez ami nálunk sajnos elképzelhetetlen, legalább is mostanában:

p.s. A London Pride amúgy egy sörmárka is, egykor kedvenc, de már jó ideje nem iszom sört.

fullers.co.uk

Szembenem nézés

Vásárhelyi-Zajos Márki of Hódmező, nem fújja le a városában esedékes tűzijátékot, mert hát ugye a szomorú gyerekszemebe nézzen más, ő durrogtatást rendel el, az olyan mélyen szentistvános, valamint a magyar talajgyökérből fakadó. Érti persze, hogyne értené, hogy spórolni köll, és talán nem ez a legfontosabb most, de hát már előszerződtek egy vállalkozóval, aki katás! A katás lett az új varázsszó, amivel minden baromságot megpróbál eladni őfelsége ellenzéke, ha már programjuk nincs, legalább ráülnének kicsit a népi elégedetlenség közös lovára, hátha nem tűnnek majd annyira jelentéktelennek, mint amennyire szánalmasak.

Zajos márkinak amúgy nagy mázlija van, hogy nem lett miniszterelnök, mert ha az lett volna, már nem lenne az. Már elsöpörte volna a népharagnak álcázott fideszes mozgósítás, hogy mit képzel ez a szemét kvázi-Gyurcsány, ez kérem két háborús uszítás között szétbassza Katát (bocs, nem Elnök Asszonyt, csak a kisadózók tételes akármijét) meg a rezsicsökit, ami például egy tetszőleges kádéenpés számára valahol az oltáriszentség spirituális magasságában van kőbe vésve, egy égő csipkebokor által. És már kábé két hete, kellemes modorú, sportos testalkatú, kopasz fiatal, és már nem annyira fiatal emberek dobálnának Molotov-koktélokat különböző állami intézményekre (nagyon ügyesen, teszem hozzá), de a legkeményebb legények előbb bele is innának. Mer' arra jól csúszik a liberálbolsevikok vére.

Nincs különösebb kétségem, hogy valami ilyesmi zajlana épp, szóval a hódmezői vásár polgármestere még olcsón megúszta.

Na de ez a szomorú gyerekszemezés, ez azért majdnem minden alatti duma. Mert az az érv, hogy ha nem lesz tűzijáték, akkor épp a legszegényebb gyerekektől vennék el az év kevés ingyenes élményéből az egyiket. Na, ez a klasszikus demagógia, ennyi erővel lehetne fideszes is ez a szerencsétlen. Emlékszik még valaki, hogy mikor megkérdezték egyszer az akkor is felcsúti kormányt, hogy ez az izé mégis mennyibe fáj nekünk, akkor arra az volt  válasz, hogy a nagyit sem kérdezzük meg, mennyibe került a karácsonyi bejgli. Neked ingyé' van paraszt, élvezzed, amúgy meg pofád lapos! Valahol ezt közelíti most a faszi. De hát ilyen ez a popszakma!

Mert a szegény, tényleg rászoruló gyerekeknek adhatnának valami értelmesebbet is a félórányi durrogtatás árából, szerintem a csokis keksz, egy nap a strandon vagy egy menő tolltartó szeptemberre nagyobb élmény, mint azt nézni, ahogy vegyi anyagok robbannak veszélyes hulladékká egy nyári estén (pláne ha közben rohadtul beborul az ég, ne adj isten, esik). A gazdag gyerekeknek, akik talán nincsenek olyan sokan, meg mindegy, legfeljebb ha nagyon hisztiznek, majd felviszik őket Pestre az Európa legnagyobbjára. (Na, megy ez nekem, lájtos szociális demagógiában mindig is jó voltam, más csak lélegeztetőgépre kellene átszámolni a költségeket. De azért komolyan gondolom.)

És amúgy is, vízifelvonulást nem tudnak csinálni, nem kanyarodik feléjük a a Duna, de még a Tisza is közönösen folyik el mellettük, egy Wizzair gép mondjuk áthúzhatna felettük légiparádé jelleggel, de a hadra fogható darabok a lutoni aszfaltba ragadtak, úgyhogy szegény hódmezeieknek csak a tűzijáték marad emlékeztetőül, hogy Gusztus huszadikán van a Szentjobb-körmenet évfordulója. Hisz idén szombatra esik, szóval a munkaszüneti napról nem tűnhet föl senkinek.

Már csak ezért is kell játékosan tüzelni egy jót, különös tekintettel a szomorú gyerekszemekre. Amihez jó egészséget, és további kommunikációs bénázást kívánok!

quotesgram.com

Napos oldal

A Pomplamoose egy amerikai duó, többféle értelemben, illetve kétfélében, mert férj és feleség, akik együtt is dolgoznak a zenélésben, amikor mindenféle feldolgozásokat csinálnak, meg saját számokat is, de azok nem olyan jók, na nem azért mert ők már házasok, hanem tudja fene, talán nem véletlenül nem ők az új U2, akik amúgy szintén nem ketten vannak, csak a nevük, de ennek a kettőnek a neve meg nem is jelent semmilyen természetes számot. Se.

Mert a pomplamoose egy francia szó (tekintettel arra, hogy a kettős női fele gyerekkorában egy darabig Franciaországban élt), de valami kvázi-angolos átírásban (mert eredetibe: pamplemousse) és azt jelenti magyarul, hogy grapefruit. Én ezt mondjuk nem értem, a grapefruit az szerintem angolul van, ami magyarul szőlőgyümölcs, de a boltban meg valami mutáns narancs, aminek szar az íze, bár gondolom unicummal mindegy is. És egyes elvetemült magyarítómániások szerint úgy kéne hívni, hogy citrancs. Na, itt menne el a kedvem tőle, ha valaha szerettem volna. Szóval nagy itt zavar.

Meg bennem is jelentős, plusz valami kényelmetlen meghasonlás-érzet. Mert például ez az alanti szám, ez tetszik nekem, nem bírom kiverni a fülemből (igen tudom, úgy mondjuk, hogy a fejelemből, de kérdem én, hát a fülem hol is van?), pedig a Daft Punk-ot már akkor sem szerettem, mikor még rendesen divatban voltak, még a nevük ellenére sem. Mert annyi bennük a punk,  tejbegrízben a kaviár, a repetitív elektronikus prüntyögésektől meg mindig is rámjött a pánikszerű menekülhetnék. A maihoz képest feleennyi idős önmagam utálna most, hogy ilyeneket hallgatok, és nem mondjuk Pogues-t, vagy valami metált, még szerencse hogy a feleennyi idős én, az mára pont én vagyok. (Ja, van önutálat is a világon, megvan az algoritmusa cédén.)

Ebben itt meg semmi torzított gitár, semmi gyomorból hörgés, de erre még pogózni sem lehet. Túl napfényes ez az aktuális lelkiállapotomnak, különösen annak fényében, hogy perzselően süt az a kurva Nap. Napok óta napokig még. Naphosszat. Na pá!