Szakkifejez és mégis érthetetlen

Kedd délelőttönként, ha ámítógép-közelben vagyok, meg szoktam hallgatni a Tilos rádión az egyik kedvenc műsorom (Csonkamagyarország), de ha nem érek rá, akkor is, csak később, az archívumból. Most ráértem, de negyven percnél nem bírtam tovább, olyan mértékig volt hallgató-barátságtalan, hogy azt szinte személyes sértésnek vettem. A téma az archeogenetika volt, amitől a környékbeli jampecokon nem lesz úrrá a láz, de hát ilyen ez a popszakma, az archeogenetika az nem egy rakenroll-parti party, mint a rémes nyolcvanas években a Fenyőmikiéknél. (Izé... Fenyőmiki bácsiéknál.) Sőt, még engem sem érdekel különösebben, ezzel együtt bírtam volna tovább is, ha az egyik műsorvezető nem kezd el szánalmas módon menőzni az innen-onnan összeszedett, témába vágó tudásával, jól hallhatóan csak azért, hogy felvágjon kissé a meghívott, valódi szakértő előtt.

Gondoltam is legott, hogy átkapcsolok a Retrósláger rádióra, hátha épp valami Neoton a família ottan, ami az igényes és szar popzene modellértékű produktuma (mint manapság Ákossh), de legalább értem a szövegét. Aztán mégis adtam egy esélyt a tilosos arcoknak, de hiába.

Mert az okoskodó mikrofonista nem bírt leállni, csak úgy röpködtek a tökéletesen érthetetlen szakkifejezések, laikusok számára semmitmondó betű-szám kódok, meg egyáltalán, az egész kibaszott tudományos tolvajnyelv. Aminek persze van értelme, de csak a klánon belül, a szaknyelv lényege ugyanis az egyértelműség, azaz hogy ha valaki kutató leír mondjuk egy hipotézist, azt a másik szakember is úgy értse, ahogy a szerző, különben diskurzus helyett párhuzamos monológok zajlanának, az meg nem tudomány, csak szimbolikus/verbális pózolás, rosszabb esetben pofozkodás.

Ámde egy laikusoknak szánt műsor esetén a minimum, hogy igyekezzenek érthetők lenni, mert a legtöbb esetben a tudományos tézisek igen is lefordíthatók mindennapi nyelvre, jellemzően némi információ-veszteséggel (mert nem lehet annyira precízen szakszerű, mint egy tíz ember által olvasott tudományos folyóiratban), de cserébe az infó nagy része átmehet, annak is, aki nem szánt éveket az életéből az adott témára, vagy nem elég  behatóan.

Már nem is tudom, hány éve írok efféle ismeretterjesztő cikkeket, részben lelkesedésből, de főleg a pénzért, a szociálpszichológia és környéke témáiról, és átolvasva, véglegesítve a szövegeket, mindig kihúzok egy csomó felesleges szakkifejezést. Hogy nem interakció, hanem kölcsönhatás, nem stratifikáció, hanem rétegződés, nem adaptáció, hanem alkalmazkodás, miként a relevancia az jelentőség vagy fontosság, a referencia az vonatkozás, a kognitív disszonancia redukcióját meg inkább elmagyarázom egy összetett mondatban. Mert (és ez a már egyszer ideidézett kedvenc öncáfoló mondatom) nem akarok feleslegesen terminus technicusokkal dobálózni.

Az említett műsorban viszont pont ez történt, úgyhogy engem erre a hétre elveszítettek, eddig csak az uncsi elektronikus zenéiket kellett átvészelni, de félórás genetikai szakhalandzsákat hallgasson az, akinek két anyja van, vagy legalább egy diplomája, ami nem bölcsész vagy társadalomtudományi. Szóval nem én.

saját.én

(Grant Museum of Zoology)

p.s.  Bréking nyúz, megint nem tudok majd aludni miatta: „A dollárbaloldal külföldi utasításra akarja belerángatni Magyarországot a háborúba - A magyar emberek békét és azonnali tűzszünetet akarnak, de ez Gyurcsányékat nem érdekli.“ Ki lehet találni honnan van... De nem baj, majd ilyen szépek leszünk az atomcsapás után, mint a fenti képen a főemlős. Azaz szakszerűen a primáta.

Zsákutcás feudálpropaganda

Mostanában volt a fideszkádéenpé születésnapja, pontosan a harmincötödik, mer' 88-ban alakultak létrejönni, mint a fiatal demokraták pártja. (Abban az évben amúgy náluk jobb dolgok is születtek, például Petra...) Nagyon liberálisok voltak, sőt Kövér azóta parlamenti házmester akkoriban leginkább "balliberálisként" jellemezte magukat. Nos, azóta nyilván nem ez az öndefiníciójuk, de hát sok más sem stimmel már, hisz nem fiatalok (amiről nem tehetnek), és egyáltalán nem demokraták (amiről viszont annál inkább).

Mára már nem maradt belőlük más, mint a hatalom minden áron való akarása, az istenadta nép generális hülyének nézése, meg a hűbéri alapon intézményesített pénzlenyúlás. Illetve mostanában már ez utóbbihoz társul a pénzzel való nyílt hencegés is, elvégre egy efféle neofeudalizmusban már nem kell szégyellni a sok lenyúlt dellát, az már a hatalmi jelvények egyik legfontosabbika. (A rendszernek amúgy van egy határozottan maffianisztikus árnyalata is, de hát a Cosa Nostra is alapvetően a vazallusi rendszer alapján szerveződött, a két megközelítés mondhatni kéz a kézben jár, "az erősebb kutya baszik" -paradigma közös volta okán.

Régebben még írhattam volna egy "Egész nap csak körmönfonnak, ettől olyan körmönfontak" kezdetű, refrénű és mondanivalójú csasztuska-szerűséget, de ma már nem lenne értelme, az egykori srác bácsik ma már arra sem veszik a fáradtságot, hogy valami hihetőt hazudjanak az aktuális pitiáner aljasságuk mellé. A magyarok 97%-a nemet mond a szankciókra, mi? A pártvezér és kancellár meg igent az összesre, a "zemberekre" hivatkozva. Ha idejössz, nem veheted el a magyarok munkáját, meg a migráció eleve rossz, de mindjárt kéne félmillió vendégmunkás valahonnan Ázsiából. Kábé annyi, ahány magyar az utóbbi években lelépett szerte Európába, de róluk nem beszélnek, mert a migráció az ugye rossz, szóval mi is van az ötödik legnagyobb magyar város (London) hángerijen migránsaival, akik elveszik a munkát az ottaniak elől? Vagy ez mégsem ennyire egyszerű?

Meg a legújabb kedvencem: Bármikor kérdezik a Felcsútok Géniuszát a szomszédban zajló háborúról, mindig annyit bír kinyögni, hogy béke kell, békét akar, ő a béke pártján áll. Pont mint valami szépségkirálynő-választás dobogóesélyes kebelcsodája, csak egyrészt egy főminiszter ne ezen a szinten kommunikáljon, másrészt meg (túl azon, hogy ő izmok helyett tokában erős) ha már ezt tolja, hozzá kéne tenni valami nagyjából értelmes gondolatot arról, hogy mégis, szerinte hogy is kellene tető alá a hozni azt a békét, ami nem ócska szlogen lenne csupán, hanem megnyugtató valóság. E helyett azonban a népi döbrögi focimeccsre megy, és azt posztolja ki a fácséra, az EB-selejtezők kapcsán, hogy "Indul az európai hadjárat". Nyilván fene nagy békevágyától hajtva, csessze meg.

Mivel a komplett politikai propagandát a nyolcéves gyerekek színvonalára butították, igazából eleve nem tudnak már nem hazudni, mert a valóság mindig bonyolultabb annál, mint amit pár szavas tőmondatokkal le lehetne írni, vagy pláne értelmesen, racionálisan érvelve elmagyarázni. Vagyis hazudnak, mert úgy egyszerűbb, hatalomtechnikailag kifizetődőbb, és hazudnak mert sikerült egy olyan kommunikációs zsákutcába lavírozni magukat, ahol már nem tehetnek mást. Most képzeljük el, hogy kiáll a kormányinfón valami szakminiszter (aki egy fatális véletlen miatt ért a területéhez, nem úgy mint Pintér rendőrelvtárs az oktatás-egészségügy kombóhoz), és elkezd érvelni az aktuális döntéseik mellett, mint egy ember, és nem csak háromszavas szlogeneket ismételget, mint egy kenyérpirítóból továbbfejlesztett infodroid. Például valamelyik gazdasági miniszter (asszem van kettő is, minimum)  a nemzetközi tőkepiaci folyamatokról, a jegybanki alapkamat hatásairól, és a járulékrendszer legalább középtávú fenntarthatóságnak kritériumairól beszél, sőt (egek ura!) vitatkozik. Hát, ez most elképzelhetetlen, e helyett olyanokat böfögnek föl, hogy év végére egy százalékos lesz az infláció (melyik is?), mert a felcsúti ezt adta parancsba, illetve ha épp nyakig ér a szar (és ez egyre gyakoribb), akkor Brüsszel, meg már rutinból is Soros. Ami nemcsak világgazdasági megfejtésnek semmilyen, de jól látható agykárosodást okoz a pártszerű szekta híveinek is. 

Pedig harmincöt éve nem ilyennek indult a projekt, de ugye a hatalom eltorzítja a jellemet, a teljhatalom pedig fel is számolja, úgyhogy most, jellemtelenségük teljében, már ünnepelni is is csak maguk között mernek, pedig a propaganda szintjén még kurva büszkék magukra, mint a haza (bocs, Haza) megmentőire. Ám ez esetben a haza tényleg a magasban van, azaz egyre inkább csak a hatalmi elitet jelenti, ez persze megint csak beleillik abba, hogy ez itt maximum egy látszat-demokrácia, valójában meg egyre inkább egy rendi társadalom. "A haza nem lehet ellenzékben" - hangzott a jelszavuk még 2002-ben, ez mára kiegészült azzal, hogy az ellenzék meg nem lehet a haza. Sakk-matt.

Ma

Igazából nem tudom milyen nap van ma. Oké, péntek, de ezen túl? Úgy értem nem lehet péntek tizenharmadika, de közben majdnem az, mert  a harmincegyedikében csak a számokat kell felcserélni, ami meg elég könnyű. De ha egy hét múlva nagypéntek, akkor ez most a kispéntek, vagy mivel holnapután virágvasárnap, akkor most virágpéntek? Estleg a kettő egyszerre? Hát igen, ilyen bizonytalan az ember, ha nem figyelt hittanon, leginkább mondjuk azért, mert soha nem is járt ilyesmire, sőt  igénye sem volt rá.

Ezzel együtt ez a március utolsó napja forgalmas egy dátum, mármint évfordulóilag. Ma született René Descartes, Joseph Haydn és maga Johann Sebastian Bach, pontosabban nem ma, hanem régen, és minimum három különböző évben, minden esetre ők három neves halott, akiknek ma van a születésnapja. Sőt, a korban hozzánk közelebb álló hírességek közül olyanok születtek valamikor máskor ma, mint Christopher Walken, Ewan McGregor csepűrágók (a magyarok közül meg pl. Mácsai Pál), Al Gore, Clinton egykori alelnöke, és mindenek felett Angus Young, az ÉSZÍ/DÍSZÍ gitárosa. Igen, az a hatvanas éveiben is iskolásfiúnak öltöző, földön fetrengve szólózó fazon. Szóval ha valaki bírja a zenéjét, akkor az ma, a hatvannyolcadik születésnapja alkalmából hallgasson meg tőle valami zenét, de ha egy kicsit is érdekli még a bolygó jövője, akkor ne a Highway to Hell-t, az már annyira túl van tolva, hogy nem biztos, hogy kibírná az ózonréteg, vagy az a néhány maradék gleccser. (Az a szám, ilyen ipari mennyiségben már szellemi környezetszennyezés, én meg nagyon spirituális vagyok, szóval szerintem a szellemi az konkrét síkon is lesz, ha elég erősen tojunk rá magasról.)

Ja és az évfordulós forgalomról még: bezzeg az én születésnapom nem esik egybe senki nekem fontos hírességével, csak hülye uralkodókról ismert a nap, hogy akkor született Hadrianus császár, vagy Nagy Frigyes porosz király, meg hogy aznap választották királlyá, állítólag a Duna jegén Mátyást, a Hunyadit. Persze ezek is különböző években voltak megtörténni.

Én meg olvasok egy kis Kertész Imrét, ha már többször is emlegettem mostanában, neki mondjuk nincs születésnapja, viszont pont hét éve halt meg. Aztán hallgatok ACÉ/Villám/DÉCÉ-t, de valami korai darabot, még a Bon Scott-korszakból, akkor még pimaszok voltak, fiatalok, és nem ezek a harminc éve ugyanazt a négy akkordot játszó öregurak. 

És majd bedugok valamit a konnektorba, ahol köztudottan váltóáram van (230V, 50 Hz), a váltóáram meg ugye az AC (Alternative Current), majd kapcsolgatom kicsit a tévét, mert a távirányítóban meg egyenáram a ménkű, azaz DC (Direct Current), szóval megemlékezem Angus bácsi zenekaráról. Bár jobban belegondolva, ezt minden nap megteszem, kivéve ha kómába esek vagy elvonulok egy erdei kommunába, de nem rémlik, hogy ilyesmi bármikor is előfordult volna velem. Vagy pont egy erdei kommunában estem kómába, így nem emlékszem rá, az orvosi aktáimban meg érthetően nincs nyoma...

Horror alapkurzus és csonkolás-esztétika

A Nyolc ezüstért (eredetiben The Crused - csak hogy megint örülhessünk a príma magyar címnek) műfaji meghatározása szerint valami misztikus-fantasy-thriller-horror, szóval pont az, amit magamtól nem néznék meg. (Ilyenkor ezt úgy szokták mondani, hogy „még akkor sem, ha fizetnek érte“, de ez nyilvánvaló marhaság, ha fizetnek érte, én bármilyen szemetet megnézek, legfeljebb közben arra a pizzára gondolok, amit majd rendelhetek a pénzből. Gondolhatnék persze a villanyszámlára is, amit majd befizetek, de azt valahogy úgyis kiizzadom már addigra.)

Szóval magam előtt sem világos okokból, de letöltöttem a nevezett műegészt, megtekintettem nézni, és meglepően nem is szenvedtem olyan sokat, vagy eleget, avagy az elvárható mértékben. Ráadásul eleve úgy kezdődik, hogy első világháború (és most a világ légfélreérthetőbb félmondata: a kedvenc háborúm), a somme-i csata sáros vérfürdője valahol 1916 őszén, gázmaszkos katonák állnak fülig a sárban, amit egyébként lövészároknak hívnak, (mert a sáros gödör plusz szögesdrót, az már lövészárok), és aztán roham, hadikórház, halálhörgés, siralom, de mielőtt beleélném magam, hogy ez valami háborús Vér&Bél sztori lesz, kiderül, hogy ez csak a prológus. A tényleges történet az valamivel korábban (pontosabban 35 évvel korábban) és kicsit arrébb játszódik, bár a helyszín az még mindig Franciaország. Az egyik főszereplő meg az elején meglőtt tiszt (akiből egy ezüstgolyót is kioperálnak a tábori kórházban), csak nyilván még gyerekként.

elozetes.hu

Ott volt, hol nem volt, az isten háta mögött kettővel, szóval nagyon vidéken, hogy megérkezett a ködös mezőkre valami cigánykaraván. És le is táboroztak ottan, amit én nem értek, bárki láthatta, hogy ez a környezet eleve egy későbbi horror háttere lehet csak, de a cigányokat ez nem zavarta. Vagy nem túlzottan. De a környékbeli földbirtokosok nem nézték őket jó szemmel, úgyhogy mészárlással vezették le le felindultságukat, és e tekintetben igen naturalista a film, amennyiben premier plánban csapkodják le valami szablyákkal az üvöltő áldozatok kéz- és lábfejeit. Később ott a mezőn el is ássák a hullákat (kivéve azt, amelyikből madárijesztőt fabrikálnak), meg a romák vezérét élve, és nem foglalkoznak az öreg cigányasszonnyal, aki a purgatórium felé félúton, búcsuzóul még megátkozza őket.

Aztán indul a szokásos menet, először a gyerekek gárgyulnak meg hülye, de közös rémálmoktól (az egyik megpróbál megölni egy másikat azon a bizonyos mezőn, egy ezüst álkapoccsal átharapva a torkát), és jön az összes bevett klisé. Fáklyás emberek hajtóvadásznak a ködös erdőben, aztán egyre gyanúsabb, hogy nem is egy vadállat volt a kis Edward támadója, a nővérének meg hogy a kis Edward már nem teljesen a kis Edward. Ja, ez egyfajta farkasember-történet, aminél sablonosabb és uncsibb tematikát horrorhoz mára már ki sem lehetne találni. Mindenki megharap majdnem mindenkit, akik aztán maguk is jól átváltoznak, a külvilágból jött nyomozóról kiderül, hogy a családját is ilyen lények irtották ki, úgyhogy nemigen szereti megvárni, míg a megharapott elkezd vonyítani a Holdra, hanem csinál ezüstgolyókat, amiket aztán nem fél használni, bár sok alkalma nem adódik rá. 

mafab.hu

A végére persze mindenki meghal jól, kivéve Edwardot meg Charlotte-ot, a nővérét. Utóbbi üdítő kivételként harapatlan (haraptalan?) marad, de apu a megharapása után olyan kétségbe esik, hogy öngyi lesz, anyut véletlenül keresztüllövi a rémvadász, a családi kúria leég, így róluk meg pont annak a messziről jött rémvadásznak kell gondoskodnia. És mivel Edward, bár maga is a harapottak részhalmazát erősíti, de a szervezetében megakadt ezüstgolyó miatt tünetmentes, relatíve egész normális életet élhet, egészen az elején felvillantott világháborús csatáig, mert mikor a három német golyó mellett kipiszkálják belőle az ezüstöt is,  a biztonság kedvéért gyorsan meghal a műtőasztalon, pont ahogy arra számítani lehetett.

Mert általában is igaz az egész cuccra, hogy gyakorlatilag egyetlen váratlan mozdulat nincs benne, precízen egymás mellé pakolja az efféle történetek összes kliséjét és kiszámítható fordulatát. Ettől persze nem lesz unalmas, de rémes, gyomorforgató vagy borzasztó annál inkább. A képi világa ugyanis pazar, a látvány nyomasztó és/vagy naturalista mód véres, mindig tudjuk jól mi következik, és nem akarjuk látni, de nem lehet nem nézni. Nekem a színészek, miként az író-rendező neve sem mondott semmit, asszem egyikükbe se szaladtam bele korábban, úgyhogy még az se vonta el a figyelmem, hogy akkor most X mennyire megöregedett, az amúgy helyes Y-ból meg micsoda vasorrút csináltak a maszkmesterek.

Szóval összességében elég jó kis film ez Az átkozott (ez lenne igazából a helyes magyar cím), csak bírni kell gyomorral, és lehetőleg napfényes délelőtt/kora délután kell nézni, hogy ne álmodjuk tovább egy-egy mellékszálát. Így hát igen sokat kellene fizetnie valami pénzes hülyének azért, hogy én ezt még egyszer végignézzem. Ámde, illetve márpedig, egy misztikus, nem kissé horrorisztikus darabnál ez maga a minőség bizonyítéka.

Intelligens mesterség

Musk, Harari és Wozniak, azaz egy innovatív milliárdos, egy vízionárius író (egyeseknek filozófus), meg az Apple egykori társ-guruja arra kérik a mesterséges intelligenciát fejlesztő társaságokat, hogy inkább ne tegyék. Mert az MI olyan veszélyeket rejthet magában amit ma még nem is látunk, amit még elképzelni sem tudunk. Nem-e? Szerintem meg fent van mindenféle videómegosztókon az összes Terminátor film, az első két klasszikus, a relatíve nézhető harmadik, a felejthető szarok és a legutolsó, meglepően fogyasztható darab egyaránt. Meg egy Stanley Kubrick nevű jelentéktelen rendező már 1968-ban filmet forgatott a Ray Bradbury nevű szánalmas kis író ugyanabban az évben megjelent 2001 Űrodisszeia című ponyvaregényéből.

Ezek mind arról szólnak, milyen veszélyes egy mesterséges és valóban intelligens entitás, például mert szert tehet öntudatra, és az ezzel járó túlélési drive-okra, miközben eszközei is lehetnek az önérdek-érvényesítéshez. Csakhog ez nem szükségszerű.

Mert persze vannak pozitív/ vicces/ ironikus megközelítések is, amik nem vizionálnak rögtön végítéletet a (csaknem) gondolkodó gépetőlk. A fent említett fazonok lehet hogy nem olvasták Iain M. Banks Kultúra-regényeit, ahol a galaktikus metacivilizációban az MI-k már igazából teljes értékű állampolgárok, ők irányítják a bazi nagy űrhajókat, és a stratégiai érzék mellett humoruk is van. A hajók, pontosabban az azokat irányító (megszemélyesítő) MI-k ugyanis olyan neveket viselnek mint az Erkölcsi hulla, a Csavard Lazára, a Ne Taposs Rám, vagy a valahol már említett kedvencem (valami űrfregatt) amit úgy hívnak, hogy Ez Az Én Bulim, Itt Én Sikítok. 

Szóval az MI-kutatással az a helyzet, hogy a fene tudja hova vezet majd, ez tipikusan az az út amin végig kell menni, ha látni akarjuk hova vezet. Adott esetben akollektív pusztulásba, de hát pont ez volt, mikor az atombombán dolgoztak Oppenheimerék, vagy az ex-náci Von Braun csapata a holdutazáson. Utóbbinál korántsem voltak biztosak benne, hogy az Apollo 11 legénysége hazaér majd, sőt abban sem, hogy a holdi leszállásukból nem becsapódás lesz. De végigmentek, megnézték mi van az út végén a hatodik kanyar után, aztán mégse estek bele a kútba, ami. Egyébként pedig ha olyat csinálunk (mi, mint emberiség, mert galaktikus léptékben nem vagyunk sokan sokfélék) amibe aztán magunk döglünk bele, akkor nem biztos hogy kár értünk, legalább is ezt súgja az anarcho-kulturális hurrápesszimizmusom.

Amúgy a jeles férfiak azt szeretnék, ha hat hónapra állítanák le a kutatásokat. Innentől meg vicc az egész, mert mi a frász történhetne hat hónap alatt, ami miatt utána már nyugodtan lehetne tovább csesztetni a tanuló algoritmusokat? És hat hónap csúszás mennyit jelentene a terminátoros világvége eljöveteléhez, meg az abból adódó párszáz évnyi cívilizációs sötétséghez képest? Amúgy is, a cégek nyilván nem fogják korlátozni magukat, kockáztatni a lemaradást a konkurenciához képest, meg az elmaradó profitot, betiltani meg eleve reménytelen lenne az egészet. Hiszen anno az alkoholtilalom se jött be, a füvet is hiába tiltják, elvégre a raszta szív (örökké dobog, tudom vótmá), szóval szerény javaslatom szerint inkább legalizálják a füvet is. Így aztán ha az MI-k ránk szabadítják a világvégét, majd kihalunk kissé, de legalább rohadtul nem fog érdekelni. Minket leglább is.

Iain M. Banks

(newhumanist.org.uk)

Levelező társtalanság

Nem Kedves Tisztelt Cím!

Te egy akkora országos nagy türhő vagy, hogy azt se tudom, az mit jelent. De fel vagyok indulva, mert elszakadtak nálam a kötél idegeim, mióta a falat fúrod naphosszat felettem vagy mellettem, tudja fene, a vasbeton az úgy vezeti a hangot, hogy  szomszéd lakótelepen is hallani. Komolyan, ennél már az is jobb, mikor éjjel kettőkor szirénáznak a tüzet oltani induló mentők, vagy Slendriánék fenyegetik egymást családon belüli erőszakkal üvöltve, valamint a lépcsőházban az ajtóm előtt. Abban van tartalom, műsor, sóelem, de a falfúrás simán csak szétbassza a maradék központi idegrendszerem, és belerondít a Cannibal Corpse koncertlemezének műélvezetébe. Jó, hát nem mindig lehet megkülönböztetni a basszusszólótól vagy a refréntől, de azok derék művészemberek Buffalóból (Nem York), nem érdemlik meg, hogy háztartási barkácsgépekkel belepiszkáljanak a műalkotás kompozíciójukba.

És egyáltalán, te hogyishívnak! Van még nálatok fal, vagy már csak lyuk, ennyi fúrás után? Szerintem az utóbbi, úgyhogy most szólok, ha kizárólag lyukból van a fal, az megnehezíti a magánéletet, és nem tartja túl stabilan a felettetek lévő két emeletet, szóval a fejetekre omolhatnak a Szerbhorváthék is. Ami engem nem zavarna, én az elsőn vagyok, de tartok tőle, hogy ha két emelet megindul lefelé, akkor viszi az összes alatta lévőt, nekem meg most se új lakásra nem futja, de egy fapados temetésre sincs pénzem. Pedig a sok fúrástól ez lesz, pont ébren voltam akkor szeptember tizenegyedikén, és láttam a tévében a Baló Györgytől, hogy ha a felhőkarcoló felső emeletei lefelé indulnak, akkor az egész összedől a picsába. Pedig az nem panelből volt lenni, mint ez itt, ráadásul több, mint negyven éve, miközben nagyjából ötvenre tervezték.

Szóval ez az állandó falfúrás kibaszott gázos, kulturálisan, mentálisan és biztonságtechnikai szempontból egyaránt! Ha fúrni akarsz te kretén, vegyél magadnak néhány beton falazóblokkot, furkáld azokat, valahol a város szélén, vagy keress más hobbit. Mittomén, gyűjts használt vécépapírt, aludj téli álmot, verd ki leszbikus pornóra, csinálj kovászosuborka-lekvárt vagy találd fel hetente az örökmozgót. Bármit, amit úgy csinálhatsz otthon a négy fal között, hogy nálam nem hallatszik, nem látszik, és nem mállik le tőle a tapéta.

És ez most csak egy baráti figyelmeztetés, ha nem értesz a szép szóból, legközelebb sokkal csúnyábban fogok nézni a lépcsőházban, amint rájövök, hogy te melyik vagy a sok idegen arc közül.

Addig is, ha nem írok, ne válaszolj!

Üdvözlettelenül: a szakállas fazon az elsőről (Van basszusgitárom, és nem félek használni!)

A szurkolás lélektelen tana

Most olvastam, hogy legutóbb nyert a magyar fodbalválogatott, valami bolgárok ellen, valami selejtezőben, de ez akkora lelkesedést váltott ki a kormányhitű szövegipari betanított munkásokból, hogy úgy tűnik, utólag nyertünk Mohácsnál, a versailles-i Kis Trianon palotában meg nem hogy nem írtunk alá semmiféle békeszerződést, de az a palota meg se épült. Sérelmünkre. Mert ugye a felcsúti döbrögi is megmondta, már több mint tíz éve, hogy „A magyarok bolondok: futballbolondok. A futball szenvedélyes játék, és a magyarok szenvedélyesen élnek.” Na, ebből is látszik, hogy mennyire nagyon nem vagyok magyar, a fodballt azt pont leszarom, de van kedvenc Kertész Imre regényem (Kudarc), persze Kertész meg zsidó volt, úgyhogy nacionálteljesítmény tekintetében (vonatkozásában) valóban nem vagyok az a kimondott túlteljesítő.

Azt viszont a 444 szúrta ki a mandineren (pedig én is rendszeres, és némileg mazochisztikus olvasójuk vagyok), hogy a felcsútista megmondóemberek szerint a válogatott fodbalistáknak szurkolni nem egyszerűen lehetőség, de egyenesen kötelesség, afféle nemzeti minimum, bármit is jelentsen itt és most az, hogy nemzeti. (Egyébként számukra azt jelenti, hogy fideszes.)

Ennek megfelelően a mandíneres prosti srácok jól felháborodtak azon, hogy egyes ellenzéki politikusoknak volt pofájuk nem posztolni a fényes, történelmi jelentőségű, és nemzetstratégiailag kiemelt beruházássá minősíthető sikerről, a mocskos állatoknak, de tényleg. Biztos az se tudják ki az a Szoboszlai Ék.

„A Magyar Szocialista Párt társelnöke, Kunhalmi Ágnest sem hatotta meg Szoboszlaiék játéka, ahogy Cseh Katalin és Donáth Anna momentumos EP-képviselőket, valamint a ferencvárosi polgármestert, Baranyi Krisztinát sem.“ - hát ilyenek ezek mind, mondjuk abból a Donáth Annából még azt is kinéznénk, hogy nem tudja mi a les vagy a szöglet. De legalább a győztes meccsről nem posztolás egy újabb, és igen megbízható indikátora lett annak, ki is a hazaáruló kommunista.

De nem kellene itt megállni. Növelni kell a csapásszámot, az elvárásokat, valamint a pártvezér és kancellár koleszterinszintjét. És innentől az igaz hazafiaknak (hazalányoknak) lelkes posztokat kell majd elhelyezniük a közösségi médiában arról, hogy a Főnöknek milyen jól áll a narancssárga nyakkendő a harmonikanadrág felett jelntőségteljesedő hordóhason, hogy Kakadu kükümminiszter úr milyen sportos angolsággal küldi el tetszőleges szövetségesünket a kurva anyjába (miközben üzbég meg belorusz diktatúrákkal udvariaskodik), hogy mi blokkoljuk a legrégebben a legtöbb NATO-tagjelölt csatlakozását, vagy hogy mennyi mindenben vagyunk rekorderek Európában. 

Például: Élelmiszer-infláció, megelőzhető betegségek miatti halálozás, de a háztartások fogyasztása alapján a magyar lakosság csak a második legszegényebb az EU-ban, megelőzzük a bolgárokat. Újabb fényes győzelem, mint a Puskásnép Stadionban, hát nem? És akkor még nem is említettem, hogy az egy főre jutó GDP-ben, azaz bruttó hazai termékben már csak 22-en előznek meg minket az unióban, azaz itt már hárman (!) is mögöttünk vannak. Hacsak közben Románia be nem előzött...

Még egy Limpia...

Már csak alig több mint két hetet kell aludni, és kezdődik a Színházi Olimpia, ami minden eddiginél nagyobb szabásúbb lesz, még a bábszínházat is belevették, meg cirkuszolást! Mert ez már a tizedik ilyen nagyszabás lesz, mondjuk tegye fel a kezét, aki korábban (mielőtt Vidnyánszky Böhömke nertárs elkezdte a témával kapcsolatos sajtótájékoztató-maratonját) hallott már erről a világra szóló izéről bármit is. Mert én nem, de az hogy színházi olimpia, az kétségtelenül igen hülyén hangzik. De tényleg, mit nem hívnak mostanában olimpiának? Van szakácsolimpia is, és már várjuk az első Hidegburkoló és Cipőfelsőrész-készítő Olimpiát is, de ínyenceknek közvetíthetnének egy Szervezett Bűnözés Játékokat, ahol végre nem csak a rendőrautók hátsó üléséről nézhetnénk botrányos letartóztatásokat.

Arra nyilván jó lesz a cucc, hogy el lehet mondani, mi is rendeztünk olimpiát, mondjuk nem a szokásos versenyszámokkal. Én valahogy úgy képzelem, hogy négyszer százas nagymonológ, díszletezés közbeni lerészegedés, távstatisztálás, árialovaglás,  vagy kétkapus női vegyeskar lenne a program. De nem látom a kvalifikációs versenyeket, hogy színházi Európa-bajnokság, színházi Világkupa, vagy legalább valami pénzdíjas torna Dubajban, ahol eldőlhetne, ki jut ki az olimpiára. De még időmérő sincs a valamiért próbának hívott szabadedzés után.

Persze én a kánkán is csomót keresek, hisz utálom az operettet, meg a százméteres tánckart, de ez van, ez a teátrális olimpia, ez látatlanban is szánalmasan hangzik. És nem, nem az vagyok akinek a cukor is keserű, nálam a cukor az betegség. Csak nem értem, miért kell a művészetet kilóra mérni, az esztétikumnak mióta összetevője a mennyiség? (Ami nem csap át szükségszerűen minőségbe, legfeljebb véletlenül, amennyiben mondjuk párszáz dilettáns, vacak festmény között csak felbukkan egy-két jó is.)

Ehhez képest a szervezők azzal hencegnek, hogy ötvennyolc országból négyszáz társulat, mintha ez bármit is mondana a program minőségéről. Lehet, hogy tényleg arra játszanak, hogy ennyiből már ki kell jönnie néhány jó dolognak is, a nagy számok törvénye ugyebár. És bár még el sem kezdődött, de máris úgy promózzák, hogy „világszenzáció Magyarországon“. Tudja fene, de a korábbi kilenc világszenzáció is akkora volt, hogy én, mint viszonylag aktív kultúrafogyasztó nem is hallottam róla, szóval lehet, hogy jó a megfogalmazás, csak helyesen kell értelmezni. Világszenzáció (csak) Magyarországon. Nálunk világhírű produkciókkal.

A szomorúság háromszöge

Némi halogatás után végre megtekintettem a címben jelzett című filmet, mert többektől hallottam jókat róla, plusz tavaly elhozta Cannes-ból az Arany Pálmát is. Márpedig Cannes-ban nem szarral gurigáznak, annak a díjnak még van értéke, szemben mondjuk Oszkárral, aki ugye a kukalakó a Muppet Show klasszikus korszakából. Hát, a hollywoodi szobrocska is nagyjából annyit ér, de néhány európai fesztivál (sőt, az amerikai Sundance) díjai még érnek valamit, amennyiben rámutatnak a művészileg még értékelhető darabokra.

Szóval A szomorúság háromszöge Ruben Östlund svéd író-rendező első angol nyelvű filmje, állítólag fekete komédia, szerintem simán hívhatjuk szatírának is, és lehetne akár társadalomkritikus, ha nem lenne ennyire túlvilági.

Az egész egy alapvetően ellenszenves páros, Yaya és Carl utazásának története, a szépek és gazdagok helyett a csúnyák (sérültek, pszichotikusok) és gazdagok világában, három fejezetben elbeszélve. Az elsőben magát a párost ismerhetjük meg, már amennyi megismerni való egyáltalán van bennük. Yaya modell, influenszer, amúgy itt  olyan feje van, hogy az oroszlán sírva harapna bele (az életben sokkal szebb volt a színésznő, ám azóta váratlanul meghalt), de legalább egy rideg, törtető bunkó, aki igazi aranyásóként trófeafeleség akar lenni valami kőgazdag, és hozzáillő mód tahó pasas oldalán. Carl is modell, mi más lenne, de a csajhoz képest neki már majdnem van lelke, nem is ideális a kapcsolata a rémbarbival. (Ilyen szörnyű problémáik vannak, hogy a csaj keres többet, de elvárja, hogy a faszi fizessen mindenhol. Szegény nyomorultak...)

kortarsonline.hu

Aztán a második részben (A jacht) elmennek hajókázni, egy adag kretén társaságában, mint a sztereotipikus orosz oligarcha (műtrágyával kereskedik, de ezt ő úgy fogalmazza meg, hogy „szart árulok“), a szingli techmilliárdos, aki annyira kocka, hogy még Yayára is ráhajtana, az idős házaspár (a nyugalmazott fegyvergyáros és bé neje), akikbe már csak pezsgőzni jár a lélek, meg a kötelező kerekesszékes nő, aki az agyvérzése után csak egyetlen mondatra képes.

És persze ott a kapitány, aki majdnem mellesleg marxista, nem mellesleg alkoholista, valamint Woody Harrelson, de ő egy jó darabig elő sem jön a kabinjából, csak magányosan piál, és halogatja az ilyen utakon állítólag kötelező kapitányi vacsora celebrálását. Aztán egyszer csak csütörtököt mond, mire közlik vele, hogy pont csütörtökre várható valami vihar, mire megint csak csütörtököt mond. Így a vacsora, ami feszengő beszélgetéssel indul, társas, sőt össznépi hányásba torkollik. És persze a jacht is felborul a viharban, úgyhogy antihőseink valami szigeten ragadnak, ahol aztán teljesen átrendeződnek a viszonyok, mert az addigi szolgálólányból, izé... szolgálónőből lesz a főnök (hát igen, ő tud halat fogni, tüzet gyújtani meg hasonlókat), úgyhogy lejátsszák kicsiben a kapitalizmus-kommunizmus meccset, amiről a hajón még csak elméletben vitatkoztak. És a film ebben a harmadik, szigetes fejezetben indul be igazán, vagy csak én néztem élvezettel, ahogy az ütni való „elit“ tagjait itt aztán végre üti is kissé az élet? Dehát legszebb öröm a kár, akár egy hajótörés által is, a luxusjacht amúgy is törve jó. A vonatkozó műegész meg nézve, röhögni viszonylag keveset lehet rajta, de kárörvendően mosolyogni azért pont eleget, ha már szatíra.

mafab.hu

PeZeTa

Az elmúlt kábé egy hétben(?) nagyot ment a hír, hogy megalakult a Petőfi Zenei tanács, vagy hogy hívják ezt a kortárt Táncdalbizottságot. Hogy pontosan mi lenne a dolga azt csak a létrehozó kulturális főfelcsútista, meg a felkért tagok nem tudják, de az biztos, hogy időnként találkoznak majd, dumálnak kicsit, azt' csak rájönnek majd, mi a faszt kéne csinálniuk, amúgy tényleg nem jelentős honoráriumért.

Ilyen arcok vannak benne mint Frenreisz Károly, akinek kábé a nyolcvanas évekből lehetnek friss élményei, Kovács Modorosh Ákosh, aki zenésznek közepes, költőnek szar, nagyképűségben azonban többszörös világbajnok, Nagy Feró, aki annyira hülyére vénült, hogy mint egykori lázadó ma már büszke rá, hogy egy csicska, miközben csak egy végtelenül szánalmas tahó, Müller Péter Sziámi, aki már évtizedek óta nem tér magához a saját művészi nagyságától,  vagy a Tátrai Tibor, aki a kontinens legunalmasabb gitárszólói alatt a legviccesebben tud grimaszolni, mer' az olyan blues. Igen, jól látszik nem kedvelem őket, a többieket meg nem ismerem (állítólag köztük van jó zenész is, mondjuk a Ferenczi Gyuri - ja, őt speciel ismerem), de az minden esetre jellemző, hogy ötven (hatvan, hetven) pluszos faszikból áll e jeles társaság, igazából csak a Lovasi hiányzik a Kispálból, pontosabban hiányzik a fenének, pár éve már elkapcsolok a jutyúbon, ha feltűnik beszélni.

És persze egyáltalán nem értem, hogy egy állami intézmény (ez esetben a Petőfi Irodalmi Múzeum) főigazgatója miért gondolja azt, hogy neki ebben a minőségében a popzenével kellen foglalkoznia. Szerintem az épp valami olyasmi, ami alulról szerveződik, lelkes alakok összedobnak dalokat, feltolják a netre, aztán vagy ráharap a nép vagy nem. Lehet persze segíteni nekik, például azzal, hogy legyenek fellépési lehetőségek (helyek), hogy az adókkal már ne egy autó árába kerüljön egy normális hangszer, hogy egyáltalán, az iskolában bárkinek lehessen zenét, és  zenéről tanulnia. Azaz ne annyi legyen az alibi, hogy egy ideggyenge, már nyugdíjba vágyó tanárnéninek kell huszadszor is elszolmizálni, valami ma már röhejes ható népdalt, miközben a kortárs pop-rock-bármi szóba sem kerül. (Tisztára mint az irodalomórákon: egy mondjuk tizenöt éves gyerek, ha olvas egyáltalán, akkor Harry Pottert vagy az Éhezők viadalát, ám az irodalomtörténeti kronológia jegyében, neki az Iliászt és/vagy az Odüsszeiát akarják lenyomni a torkán, ami a legtöbb felnőtt számára is fogyaszthatatlan. Mint amúgy a legtöbb Jókai, hiába no, a nagyjából százötven évvel ezelőtti irodalmi nyelv, pláne ha kissé modoros is, nagyon messze esik már a mai köznyelvtől.)

Szóval a kortárs popzenét az állami szerveknek leginkább békén kéne hagyniuk, a helyett, hogy megint ilyen alibi-testületekkel hozzanak létre, csak hogy a baráti haverokat legyen milyen pozícióval megkínálni. Az állam nyúlványai teremtsenek teret, lehetőséget, ennél több dolguk nincs. A nyugdíjas zenész bácsik meg élvezzék a régebben végzett munka mai gyümölcseit, ha meg nyüzsögni akarnak, akkor zenéljenek még, de a tanácsaikra valószínűleg egyetlen mai huszonéves sem kíváncsi, illetve aki véletlenül mégis, az annyit is ér. (A popzene az mindig kortárs, mindig szembe megy az egyel korábbi trenddel, mert amelyik nem ilyen, az az operett/ magyar nóta tiniknek szánt megfelelője, ami annyira retró, hogy már megjelenése pillanatában az.)

Amúgy érdekes kérdés, hogy mi lett volna ha a múzeumi főigazgató, kultúrharcos nertárs véletlenül nem pont valami pop-rock bandában basszusgitározik, hanem teszem azt szenvedélyes horgász és lelkes hobbista marihuána-termesztő? Akkor most arról értekezne a Raszta Szív Nemzeti Asztaltársaság, hogy kellene egy átfogó, országos program a tóparton betépés és vizet bámulás kultúrájának fejlesztésére?

(De ezt a zenei tanácsot legalább viccesen lehet rövidíteni, mint ugye a címben...)

Tavasz szél árat vizez

Végre a Fekvehányás utcába is beköszöntött a tavasz. Persze nem mindenhova, csóró lakótelepi népség vagyunk, nincs rá pénzünk, hogy az egész utcában egyszerre tavaszodjon, de a kezdet ígéretes. A Száraztészta Is Kapható Csirkebolt előtt például virágzik az aranyeső, de azt a boltos Irénkéék szponzorálják, a garázsboltnál viszont más esik, és kiadták rá a narancssárga riasztást. Főleg mert hazaért az Ifás Géza a külföldi kiküldetéséből Mátészalkáról, és ha ő lemegy a bolt elé inni, három sör és két feles keserű után menetrendszerűen fideszes lesz. És akkor majd azt is tudni fogja, hogy pont a bolt kukájánál nem hogy Brüsszel miatt, de egyenesen Brüsszelből esik. Intersziti eső, öcsém! - mondja majd.

Amúgy most is szakad az esik, mintha nem lenne holnap, és ha nem hagyja abba záros határidőn belül, nem is lesz, hacsak nem aszfalt és vasbeton omladékokkal töltött vízmosásnak képzeljük a holnapot. Az odáig oké, hogy a májusi eső aranyat ér, de majd meg kell kérdezni Lajost, hogy tartunk-e már ott a globális klímaváltozással, hogy a március a vége legyen mondjuk az új május eleje. (Lajos kirepülő pilóta volt a növényvédelemnél, meg két félévet járt teológiára is, szóval ért hozzá.) Mert akkor kirakok pár lavórt az erkélyre, ennyi aranyat nem lehet csak úgy kárba veszni. Hisz mondom, csórók vagyunk, az egész környék

Tényleg az a baj, hogy a tavasz még városon belül is egyenlőtlenül van elosztva, fent a dombon, a virágnevű utcák vidékén már fürdőruhában napozva várják a medencetisztítót az unatkozó ügyvezető feleségek, nekem meg beázik a cipőm idelent, ráadásul feleslegesen, mert hajnali fél tízkor már nincs is liszt az Aldiban. Kéne erre is valami Eus program, hogy a kormány osszon szét némi pénzt a hátrányos időjárású, de történelmileg jelentős helyek között. 

Mert mi biztos az vagyunk, hiszen most már hogy vármegyék vannak, háromszorosan is várunk, miszerint ugye egy vármegyében vagyunk, egy városban, minek a nevében is benne van, hogy vár, azt' lehet hogy még húsvétkor is havazni fog lenni. Lehet hogy mégis inkábba Vár utcában kellene lakni, de ahhoz meg el kellen adni a mostani lakást. Ám azt gondolom sejteni, hogy a Fekvehányás 26/b-be senki nem akar költözni, pedig lift sincs, a lépcső meg negyven év alatt egyszer sem romlott el, viszont panorámás kilátás nyílik a szokásos délutáni karambolra a csomópontban. Plusz jobbár szar az idő, tavasszal van ősz, nyáron kurva nagy a meleg, télen lefagy az egész a picsába, viszont - mint látható - nyugodtan lehet trágárul szidni az egészet, azaz nagy a szabadságfaktora. És medencetisztítóra sem kell költeni. Vagy palotaőrségre.

Verőfényes nyári nap, mint Kaliforniában! (kaposvarmost.hu)

Kommentek sivataga

 Van az a kissé mazochisztikus kattanásom, hogy súlyosan kormányhitű portálokat is rendszeresen olvasok, amolyan verbális freak-show gyanánt. Meg legalább nem ragadok bele a saját véleménybuborékomba, amire amúgy lenne esély, mert (és gondolom ez azért egyértelmű) elég határozott állásponttal ülök itt a fotelban. Nem csak közéletileg, nekem a kultúrásról is határozott a bizonytalansági együtthatóm, miközben jó vagyok szorongásban, önsajnálatban és ezek időnkénti szarkazmusba oltásában.

És hát a napi vérnyomásemelő-betevőim közt kiemelt helyet foglal el a mandiner.hu, akik kevés saját tartalmat állítanak elő, és az is szar (jobbára máshol megjelent cikkeket kivonatolnak, illetve ipari mennyiségben linkelnek be fészbuk-posztokat), viszont ott még lehet kommentelni. Mert a 444-ről vagy a hvg-ről egy ideje (megint) eltűntek a kommentek, úgyhogy ha az ember bővérű gyalázkodásokat akar olvasni (és miért is ne akarna?), marad a mandiner. A kommentszekciójuk amúgy szánalmas egy szellemi sivatag, nade legalább van mihez képest intellektuálisnak érezni magam.

És a sivatagosságra jellemző, ahogy a magukat (tévesen) jobboldalinak gondoló beleszólók az ellenzékieket minősítik. Egyébként mindenki ellenzéki, aki nem a pártvezér és kancellár, valamint udvartartása feltétlen híve, és ezek az utálatos alakok alapvetően három kategóriába sorolhatók:

- Kommunista: Definíció szerint kommunista mindenki, aki nem kormányhitű (felcsútista, kirakatnacionál összeesküvés-elmélet hívő), mert a szekta-logika szerint ha valaki nem a mi szektánkba van, akkor a másikban (kettőnél nincs is több, nem is kell). És ha nálunk van az egy igazság, akkor a másik ugye szükségszerűen eretnek, kár hogy vége a régi szép időknek, mikor az ilyeneket még meg lehetett kínozni, mielőtt a máglyára küldték őket.

- Liberálnáci: A kifejezés maga egy iszonyatos fogalmi zavar, kábé olyan mint a buddhista pápa, a csokoládépörkölt vagy taxiban a kalauz. Valaki lehet liberális, lehet náci, de a kettő együtt azért már a skizofrénia egy súlyosabb klinikai diagnózisát feltételezi. Mandiner-kommentelőül amúgy a liberálnáci az a kommunista, akit az emberi jogok is érdekelnek, leggyűlöltebb változatában kifejezetten LMBTQ az aszcendense.

- Hazaáruló: Nos, ez már egy problémás kategória. Mert a kommenterek szerint a kommunisták/ liberálnácik hazátlanok, nekik Magyarország nem a hazájuk, csak a lakcímük. Ha viszont hazátlanok, akkor mi fenét árulnak a kinek? Illetve nevezhető-e hazaárulónak, aki másvalaki hazáját árulja? Megannyi kínzó kérdés, még szerencse, hogy nagy löttyös indulat mellé már nem igénylik a racionalitást, vagy akár az elemi formállogikát.

De ezek persze csak az alapkategóriák, melyek tetszőlegesen bővíthető olyan polgári-konzervatív jelzőkkel, minősítésekkel, mint geci, faszfej, szarkupac, kretén, seggnyaló illetve ezek bármilyen lehetséges permutációja. A lényeg, hogy egy bővített, vagy két-három szűk tőmondatnál ne legyen hosszabb a hozzászólás, de a legjobb a két-három szavas, nagyjából a fenti kifejezésekből összeállított. A tökéletes komment, a nyelvi absztrakció csúcsa persze az lenne, ha valaki végre csak annyit írna: Uff! Estleg hogy: Hö!

A számító idő nyomában

Azt írják az újságok a monitoromon, hogy elkezdődött a nyári időszámítás. Hát, ilyesmiről én még nem halottam, az időszámítás az állítólag kétezer-huszonhárom éve kezdődött. Mifelénk, a többség számára. Mert a zsidóknak például nagyjából 5784 éve (az ilyen holdhónapokkal nem tudok számolni, persze én már azt sem értem, hogy miért van mindig máskor a húsvét), a muszlimoknak viszont 1401 éve, persze csak a Gergely-naptárral számolva, mert amúgy ők is holdhónapokkal, meg holdévekkel játszanak, azaz náluk egy év kábé 354 nap. Meg egy fél, nagyjából.

De ezt a nyári időszámítást ezt teljesen nem értem. Mert ugye egyfelől március van, reggel volt vagy három fok, ami kettővel kevesebb, mint amennyi a hűtőmben van, szóval nagyon be kell szívnia annak, aki szerint ez már a nyári idő, így annak kell számítani. Másfelől meg a légitársaságok szerint is ilyenkor kezdődik a nyár, amennyiben a nyári menetrendjük ennek indikátora. 

Viszont kínzó kérdés, hogy akkor a nyári időszámítás (ami mellett biztos van téli, különben simán csak időszámításnak hívnák) akkor most Krisztus Előtti, Krisztus Utáni vagy Krisztus Helyetti? Azaz van köze a hagyományosnak tekintetthez, vagy valami poszt-posztmodern, szekuláris-elidegenedett, népietlen urbánus őrület, mint a gender-elmélet, az influenszerkedés, a pánikbetegség, a koreai popzene vagy az instant tejbegríz, amihez csak tejet meg cukrot kell adni, és kész is. (Szóval hogy csak gríz...)

Ugyanakkor semmi értelme egy olyan "időszámításnak", ami évente kétszer újraindul, mert így folyamatosan i.sz. 1-ben lennénk, így például senki nem tudná, mikor kell választásokat tartani, gyengébb képességű embertársainknak meg mindig egy-egy genetikushoz kellene fordulniuk, ha valahol meg kell adniuk az életkorukat. (A genetikusok meg remélhetőleg még tudnák, hogy elég évig jártak-e egyetemre, csak mert ők számolták a kezükön az időt. És mikor félévente jött a következő időszámítás, mindig felvettek új tárgyakat.)

Azt azonban nem értem, hogy mi ez a sok rinyálás, hogy most egy órával kevesebbet alhattunk. Mert bár nem tudom, mi fán teremhet ez a nyári időszámítás, de annyira nem aggasztott a dolog, hogy ne tudtam volna jól aludni tőle.  (Rosszul aludtam persze, csak nem ezért, nálam ez alapbeállítás.) Szóval aki ettől tudott kevesebbet aludni az hülye, és aggódjon inkább az infláció, a háború vagy a hazai milliárdosok koleszterinszintje miatt, aztán attól ne tudjon aludni!

A garantáltan átállíthatatlan óra

(Salvador Dalí: Az elfolyó idő - wordpress.com)

p.s. A hávégén meg közben épp az az egyik atuális főcím, hogy "És akkor izgulnak a bankoknál, hogy 2023 után ne 2008 jöjjön". Hát igen, ezért nem érdemes baszkurálni az időszámítást, a végén még egy rendes gazdasági válságot is összhozhatunk vele, időutazással kombinálva. Utóbbi mondjuk érdekes lenne.

Most kezdődik hónapok óta

Örömmel konstatálhatjuk, hogy  ezen a héten nagyjából négyszer tört ki a Valahányadik Világháború, de annyira, hogy mégsem. Aki nem tudja mi az a konstatálás, vagy igen, csak maga nem képes rá, az persze simán csak örülhet, úgy nem annyira szakszerű, de falura elmegy. (Egyébként azért valahányadik a VH, mert már nem győzöm követni, hogy a hazai kormányhitű sajtó hány kitörésnél tart, meg hogy a múlt heti világháborúkat bele kell-e még számolni, vagy azoknál már működik az elévülés.) 

Amúgy ha az ember zorigót olvas (mert mazochista, drog hatása alatt elveszti józan ítélőképességét vagy pucér csajokat akar bámulni, csak még nem szólt neki senki, hogy az interneten van pornó is), szóval a legkormányhitűbb, csöcsök-politika-becsületsértés tematikájú portáltól azt is megtudhatja, hogy Franciaország a polgárháború határára sodródott. És ez biztos pont így van, nem gondolom, hogy az oldal  mindig mértékadó, objektív, véleményét minden körülmények közt felvállaló névtelen szerzője hazudna, túlozna, vagy be lett volna baszva, mikor ilyeneket írt.

Úgyhogy nem lennék most francia, pláne az országban, mert azért egy világháború (atomvillanás jobbról!), meg egy polgárháború (Molotov-koktél balról, égve nem keverve) az egyszerre sok lehet. Márpedig Franciaország is a NÁTÓ, szóval nehezen maradhatnának ki, persze lehet hogy jól járnának vele, elvégre ha világ- és polgárháború csúszik egymásra, akkor a kettő metszetében főleg a világpolgároknak kellene harcolniuk, azokból meg nincs is olyan sok arrafelé. A franciák leginkább frankofónok, azaz jóban vannak a saját nemzeti büszkeségükkel, de ha valaki beszélni akar velük, az tanuljon meg franciául, ők aztán nem fognak angolul brekegni teszem azt egy némettel vagy portugállal.

De persze mindegy is nekik, ők is csak a hanyatló Nyugat. Amerikában például már kurva régen polgárháború van, tessék megnézni ezt a véletlenszerűen kiragadott zenés dokumentumfilmet. Tisztán látszik, hogy egy mai jenki nagyvároshoz képest a Mad Max sivatagja tengerparti üdülőhely, bezzeg Moszkvában rend van, csendesen ám büszkén sztálingózik a hó. Nyú Jork viszont már úgy is egy háborús övezet, hogy még le se dobták rájuk az atomot. De majd a most kezdődő világháborúban, ami hónapok óta tart!

Élőhalott

Tagadják a szervezők, hogy élve perzseltek disznót a nyíregyházi böllérfesztiválon - írja a hávégé, csak hogy legyen valami rendes ellenzöld horrorhír is, megnyugtató cáfolattal persze, hogy azért tudjunk aludni éjszaka. Ha már úgyis egy órával rövidebb lesz az éjszaka, nem mintha vasárnap reggel ez egy egész kicsit is érdekelne. (Ősszel volt jó az óraátállítás, akkor ugye úgy reklámozták, hogy egy órával tovább alhatunk. Már aki, nekem egy órával hosszabb volt az éjszakai műszak, kétszer volt hajnali kettő, amiért nem tudtam őszintén lelkesedni...)

Nade, az nem igazán megnyugtató, hogy a böllérek még mindig tagadásban vannak, hisz ha egyszer még életben voltak, mikor disznót perzseltek, akkor ezt igazán be lehetne vallani. Amúgy sem nagyon látott még senki halott böllért perzselni, olyat talán már igen, hogy egy élő böllér perzselt egy halottat, mert annyira be volt baszva, a halottnak meg annyira szőrös volt a háta, hogy igazából neki már mindegy volt. A hullának meg pláne, ha már egyszer leszúrták, a vére már épp hagymával rotyogott a nyári konyha tűzhelyén télen, a disznó meg órák óta a közeli erdőben bujkált, nagy emigrációjában.

Szóval lássuk be, teljesen normális és életszerű élve perzselni a disznót, halottan még a legprofibbaknak sem megy, illetve az már maga lenne egy zombi-apokalipszis indikátora, de zombikus böllérek eleve nem perzselnének semmilyen állatot, ők embert ennének, de nyersen, és főleg agyat, legalább is a vonatkozó dokumentumfilmek szerint.

Plusz nem tagadnának semmit, magasról leszarnák hogy mit szólnak az élők ahhoz, hogy ők milyen állapotban perzselnek vagy nem perzselnek, azok meg örülnének ha el  tudnának menekülni, legalább egy időre. Ezzel persze főleg a disznók járnának jól.

Fosztóképzős privatizálás

Vannak akik eleve alkalmatlanok a párkapcsolatokra, aztán vannak, akik keményen és sokáig dolgoznak rajta, hogy azzá váljanak. Szerintem én az utóbbi vagyok, ha most föllengzősen költői próbálnák lenni (valami női magazin olvasói leveleinek irodalmi színvonalán), akkor azt írnám hogy sebeket adtam, sebeket kaptam, és évek óta csak hegesedem - de ilyen baromságokat még alváshiányos állapotban sem bírok komolyan leírni.

Inkább csak annyi van, hogy szép lassan alkalmatlanná váltam a kapcsolatokra, szerelmes tetszőleges mélységig és kitartással tudok lenni, de hogy elviselhető partnerként működtessem egy páros viszonylat rám eső részét, nos hát ehhez kevésnek érzem magam, biztos azért mert kevés is vagyok, de tényleg elenyésző.

A házasság olyasvalami amit másoknak van, gyereket úgy tizenöt évvel ezelőtt kellett volna csinálni, de ma már nem egyszerűen egy Gregory Corso versben érzem magam (Házasság), hanem messze azon is túl, valahol a szociális senki földjétől is egy kicsit távolabb.

Sőt nem is csak a házasság, lassan már a magánélet is olyasvalami, ami leginkább másoknak van, egy lakótelepen lakni, az kissé olyan, mint egy erdőben, ma például köszöntem a lépcsőházban az egyik szomszéd csajnak, de ha agyoncsapnak se tudnám megmondani, hogy hívják (egyáltalán: milyen nemzetiségű, valami délszláv lehet), vagy hogy hányadikon lakik, leszámítva, hogy minimum a másodikon, mert tovább ment, amíg én lehasadtam az elsőn.

Jobban belegondolva, ezt az egészet nagyvonalúan el lehet intézni azzal, hogy elidegenedés, úgy is mint az urbánus modernitás rákfenéje, és ha mondjuk egy párszáz fős zsákfaluban élnék, ott biztos csajoznék, hacsak nem vállalnám be a falu bolondja pozíciót, a faluszéli remetéét, aki szemeteszsákból applikál magára esőköpenyt.

De hát panelproli vagyok, a szomszédaimat vagy nem ismerem, vagy nincs közös témánk, a fészbuk nekem túl képmutató és túl személytelen, a nyugalmat meg sokszor többre értékelem holmi társasági feszengésnél.

És ebben a hangulatban talált el az alábbi klip, Anouk Teeuwe holland énekesnőtől, aki olyan rémes alkalmakkal tűnt föl mint valamelyik Ejrovíziós Dalfeszt,  de megbocsátjuk neki, mert generációsan az én korosztályom. És közben meg épp e dalban sajnálja, hogy a házasság annyire nem neki való, a pasik amúgy is gyakran megőrülnek, ő meg nem tudja folyton az angyalt játszani. De legalább nem lesz senki felesége, mint ahogy én is rohadtul csodálkoznék, ha valaha bárki férje lenne belőle. Kérem vigyázzanak, a kapcsolat-ablak csukódik, a Nyugati Pályaudvar következik. Vagy a Keleti, már mindegy.

Cancel? Culture!

Törölte a YouTube a Prosti Srácok csatornáját, de tokkal-vonóval, és nem is először. De a valamiért (egyébként tévesen) magukat újságírónak tekintő alakok, akik persze rég nem srácok, hanem jobbára szomorúan középkorúsodó orbanoid szövegipari betanított munkások, szóval ők még mindig nem értik, hogy az álhírek és csúsztatások mentén elkövetett kényszeres kurvaanyázás, az ide vezet. Ameddig a primitív és rém sértő, trágár vicceskedést tekintik a polgári-keresztény-konzervatív forradalmiság (az milyen lehet amúgy?) hovatovábbjának, addig rendszeresen ki lesznek baszva közösségi platformokról, ahol azért vannak betartandó elvek is.

És most, hogy épp harmadszor törlik a csatornájukat, egyikük épp a fészbukon küldi el a jutyúbot a kurva anyjába, nyilván arra számít a félagyú, hogy a jutyúb egyszer csak a fejéhez kap, hogy jé tényleg, a kurva anyámat! A jutyúb közismerten már csak ilyen, egy-egy vaskos sértéstől rendszerint megvilágosodik, alázatosan elnézést kér, és átutal egy kisebb Ferrarit a jeles, népben-nemzetben gondolkodó szerzőknek, fájdalomdíj gyanánt. Már csak azt kéne tudni, hogy ki most a jutyúb, hol lakik, hova kell küldeni neki a használt vécépapírt ízléses borítékban, amolyan polgári módon.

Persze lehet mondani, hogy a már nem srácok csak kiszolgálják a közönségüket, hisz van e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban egy nagy adag, szellemileg jelentősen leárnyékolt figura, aki pont a prosti srácok stílusára vevő. Akinek ez sekélyes hangemberkedés maga a bátor, férfias kiállás. Csak egy jellemző komment a fentebb linkelt mandiner-posztból, egy nyilván rajongótól: „Baszd meg a qurwa anyád te libnáci szardarab. Takarodj vissza a gazdád szaros seggébe, te libnáci végbélféreg.“ Csak mert valaki azt merte írni, hogy az orbanoid androidok esetleg nem indokolatlanul lettek törölve, sokat és mélyre menve dolgoztak ők ezen.

Szóval a fene sem sajnálja ezeket a nagyképű, agresszív senkiket, és bár nagyon nem keresztényi a mondás, de a legszebb öröm néha tényleg a káröröm. Még jó hogy nem vagyok keresztény, pláne ha a prosti srácok annak definiálják magukat...

Tsak a lyók halnak meg fijatalon

Ha az alábbi dalnak igaz a fentebb idézett címe, akkor már biztosan rossz vagyok, mert kábé annyira érzem magam fiatalnak, mint egy világháborús emlékmű, miközben kétségtelenül élek. Amennyiben oxigént lélegzek be (na jó, oxigént is), és szén-dioxidot ki, megégetem a szájpadlásom forró teával, nem találom teknőst az ágy alatt sem, szóval életjeleket produkálok. De ha mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, akkor én hetvennégy, de csak hogy szimmetrikus legyen, ha már abban az évben születtem. 1874-ben nyilván.

Nem is csoda, ha efféle óvilági zenéket hallgatok, különösen ha szinte véletlenül újra az orrom elé került a Me First and the Gimme Gimmes, akikről szinte már meg is feledkeztem, pedig remekül tolják punkosan az egész nyálas slágereket is. Gondolom ezt hívják bulizenének, de olyan régen voltam buliban utoljára (olyan rendes házibuliban), hogy szerintem még kazettás magnót is hallgattunk olyankor. (Ma már nincs működőképes kazettás magnóm, csak kazettáim sokan, amikről így viszont eldönthetetlen, hogy részükről működőképesek-e? Gondolom nem nagyon, elvégre előbb-utóbb le-, fel-, át- vagy szerteszét mágneseződnek a szalagok, meg nyúlnak, töredeznek és indokolatlanul sértődősen reagálnak egy őskori walkman kínzásaira.

A fenti popsláger meg egyébként enyhe csalódás, tényleg rémes, hogy a mindenféle zenész népségek nem bírnak egy-egy eredeti dalcímet kitalálni. Nekem az Only the Good Die Young egy Iron Maiden-szám, erre kaptam valami Billy Joel-feldolgozást az arcomba, bár megengedőbb pillanataimban még vele is hajlamos vagyok kibékülni, bár túl erősnek érzem a popsztár csillagjegye mellett a bárzongorista-aszcendensét. Ahogy hajt a Las Vegas díszpolgára címre. De egye fene, olyan ez mint egy szikárabb csirkeszárny,  azaz feldolgozva egész ehető, fűszerezés kérdése az egész, meg hogy milyen formára préselik.

Józanész-iszony

Valahol a nyírségben uniós pénzből építettek egy lomkorona-sétányt, azzal az apró szépséghibával, hogy közben letarolták a lombkoronát. Sőt a fák törzsét is, nyilván beleépítették azokat a sétányba, ami így aztán úgy néz ki mint egy felüljáró a semmi közepén, ami alatt viszont se út, de vasúti sínek sem vezetnek át. Komolyan, meg kellene hosszabbítani Bicskéig, annyira modellértékűen felesleges baromság lett a végeredmény. És a felcsúti döbrögi kedvenc kivasútjáról tudjuk, hogy azt olyankor Bicskéig kell hosszabbítani, nem baj, ha nem esik útba, sőt annál inkább.

A vonatkozó lombizé-sövényösvénysétány amúgy így fest, amint a semmiből vezet a mindegy hova:

hvg.hu

Most már csak az a kérdés, hogy ez a nagyívű beruházás sima lopás volt, minden képzeletet alulmúló bénázás, vagy az egész annyira zen, hogy azt innen Európából nem is érthetjük. De az én egyszerű tudatommal legfeljebb annyit fogok fel, hogy a helyi menő csávók innentől hugyozhatnak a magasból, bár hogy ez pont miért jó, azt tudja a fene. De a lombok között akkor fognak mászkálni általa, ha az egészet eltolják a háttérben látható fák felé, bár innen nézve sok köszönet abban sem lenne.

Egyébként és nem mellesleg máshol az ilyesmit is meg tudják oldani úgy, hogy fák is legyenek meg magaslati  ösvény is (egyszerre, de tényleg!), ez itt például a londoni Kew Gardens királyi botanikus kertben található:

Láthatóan tényleg a lombkorona szintjén lehet sétálni (bár lomb az pont nincs, asszem még nagyon kora tavasz volt), legalább is azoknak, akiknek nincs tériszonya már egy székre állva is, mint ugye nekem. Én ilyen helyekre fel nem megyek.Mint ahogy nem ülök hullámvasútra, óriáskerékre, drótkötélpályára, és repülőre is csak a szükség hajnali óráján, hogy legalább majd átallhatom a rettegés nagyobbik felét.

És jobban belegondolva - ha valaki tényleg mentes a tériszonytól - ez is elég zen, ha nem is olyan fokon elvont módon, mint Nyírmártonfalva emblematikus büszkesége.

Befektetési tervek

 „Ingyen adná magánkézbe a milliárdokból felújított állami kastélyokat Lázár minisztériuma“ - ez egy cím a telexen, és akkor én most szeretnék jelentkezni. Oké, néha a kétszobás lakótelepi is a fejemre omlik, de egy kastélyban nyomorogni mégis más érzés lehet, miként kastéllyal csajozni majdnem olyan menő, mint egy Rolls-Royce segítségével. Ha úgy tetszik a kastély az Rolls-Royce téglából, barokkosan, vagy a  brit presztízsautó maga a guruló kúria, hogy az embernek legyen lehetősége. Kúrnia.

Fontos persze, hogy ingyen kapjak egy kastélyt, mert megvenni nincs pénzem, adjanak egy kis pénzt vele, hogy legalább félpanzióra fussa, legalább is, míg kétharmadrészt panziót nem csinálok belőle, hogy aztán hátha abból éljek meg onnantól. De mivel talpig becsületes alak vagyok, nem vállalok majd be korrupciós együtthatót, leginkább mert a becsületesség mellett egy mohó und smucig valaki is lennék, szóval kenőpénzt csak elfogadok, de nem adok senkinek.

Vállalok viszont bankarablást és bankalapítást egyaránt, csak valaki állja a számlát, egyáltalán nem értek a pénzügyekhez, ami felénk egyértelműen  a bankszektorra predesztinálja az embert, de ha megmutatja valaki, merre van a tőzsde, vannék ott is részvényeket, meg szójás virslit a büfében, már amelyik jobb befektetésnek látszik majd.

Fedezetnek meg ott lesz a kastélyom, amit addigra gondolom megkapok, és majd kiderül, menyi is mondjuk a dégi Festetics-kastély virsli-egyenértéke. (Azt néztem ki magamnak, gyerekkoromba, mikor még nevelőintézet volt, jártam ott párszor, persze nem mint ápolt s eltakart.) Illetve kiderül majd, hogy van-e árfolyam-különbözet a befektetési célú szójás virsli, meg a sima, megevésre szánt között? Kell hogy legyen, különben minek olyan vastag könyveket teleírni közgazdaságtannal...

A gyengébb igenis szívat

Ez finn-svéd NATO-csatlakozás a hazai politika (most majdnem magyart írtam, de a mostani rezsim nemzetfüggetlen mód hatalommániás) állatorvosi lovának oszló teteme. (Ami ironikus, hisz Oslo pont Norvégia fővárosa.) Mert miközben egy nap alatt tolnak át alapvető törvényeket a tévesen még mindig parlamentnek nevezett kormányzati szavazóautomatán, ezt az egyszerű történetet kábé nyolc hónap alatt még csak napirendre se bírták venni.

Az persze a Holdról is látszik, hogy az EU-t próbálják zsarolni egy NATO üggyel, ha már  svédek és a finnek is uniós tagok, és mostanában már nyíltan Brüsszeleznek is a kérdésben. Ami ravasz, nagyon ravasz, hisz ha valaki a szemükre hány, akkor ártatlan (bár lehányt) tekintettel mondhatják, hogy de hát elvtársak, a NATO központja is Brüsszelben van! Szóval amikor azt mondja valami kormányzati főfasz, hogy Brüsszel, akkor tessék kitalálni, melyik szervezetre is gondol.

Most meg ott tartunk, hogy utolsóként majd megszavazzuk a finnek csatlakozását, a svédekét egyelőre még mindig nem, a haszonleső pitiánerség nagyobb dicsőségére. Nyilván arról van szó, hogy a felcsúti döbrögi nagy haverja, az Erdogan nevű török autokrata egyelőre hallani sem akar a svéd tagságról, így aztán egyrészt nekünk sem kell hova rohanni az ügyben (nem lehet ránk mutogatni, hogy de miattunk), másrészt a török kolléga jóindulata is töretlen.

A felcsúti meg nagyjából szarik rá, hogy mennyire rém kínos az egész, hogy mindkét szövetség perifériájára tolja az országot, sőt a kritikákat támadásnak veszi, és visszatámad. Közben meg az egész sleppje azt harsogja, hogy itt "Magyarországot támadják", miközben csak annak kormányát kritizálják, nem mellesleg a szövetségeseink.

De most láthatóan lubickolnak abban, hogy hozzánk képest gazdagabb, fejlettebb országokat lehet szopatni, akik nem mellesleg a szövetségeseink. Egyelőre az EU-ban.

Házi feladat

Nem iskolai persze, baromi régen nem jártam már iskolába, az utolsó, amibe meg igen az is doktori volt, előtte meg ugye az egyetem, de ilyen helyeken nem adnak házi feladatot, csak simán kibasszák az embert mondjuk demográfia vizsgáról. (Nekem persze még ez sem jött össze, nevezett tantárgyból eleve úgy mentem be, hogy egy betűt nem bírtam megtanulni belőle, annyira elképesztően semmitmondóan unalmas volt, erre negyed órás lelkifröccs után a semmire kaptam egy kettest. A faszinak nyilván semmi kedve nem volt bejönni még egyszer, így mindenkit átengedett.)

Nade. A házi feladat ez esetben szó szerint értendő, miszerint házimunka (homework), ami annyiban hasonlít az iskolai változatra, hogy itt sincs munkamegosztás, de csak mert egyedül élek. Ennek kétségtelen előnye ugyanakkor, hogy én döntöm el mikor elég az annyi, elvárásaim viszont hullámzóak. A már korábban megénekelt lakhatási entrópia különböző szintjeit tartom elfogadhatónak, hangulattól, időjárástól, jóllakottságtól, a tévéműsortól valamint a forint középárfolyamától függően.

Ezen a héten például mánikusan pakolászok, takarítok, és még ezeknél is többet ábrándozok arról, hogy mennyivel többen pakolásznék és takarítanék, ha nem lennék ennyire depresszív-lusta egy dög. De bármennyit is nyüzsgök, a házimunka az természetéből adódóan olyan, hogy nem lehet a végére érni, mindig talál az ember egy poros könyvespolcot, egy mosatlan bögrét, vagy egy szunyókáló teknőst az ágy alatt. És például hiába porszívózok ki most már kétnaponta, rögtön a művelet után indokolatlan szennyeződéseket találok a padlón, úgyhogy a legújabb hipotézisem szerint az ideális eset az, ha ezentúl másfél óránként porszívózok, és naponta ürítem a porszákot. (Egy faszt!)

És istenem, a főzés! El kell mosogatni a főzőedényeket, azokat is amikből eszem (a kettő persze időnként összevonható), aztán a mosogatót is el kell mosni, különben dzsuvás marad, az meg nekem fáj, mert kényszeres vagyok. Ma ráadásul mindezek után még hosszan sikáltak a tűzhelyet, aztán az input-output egyensúly jegyében még vécét is pucoltam, mert ilyen alantas munkákra kényszeríti az embert az a szimpla tény, hogy nem tud fotoszintetizálni, így kénytelen az emésztés gusztustalan műveletére fanyalodni. (Tényleg, belegondolt már valaki, hogy kifordítva Miss Universe is milyen ocsmányul gusztustalan?)

Szóval szélsőségesen kellene élni. Vagy egy kastélyban szolgákkal körülvéve, és akkor szarhatnánk a vécépucolásra, vagy ha nem, hát egy lakókocsiban, ahol eleve nincs is vécé. De ez a langyos lakótelepi középszer, ez rémes.

Szabadságharcos nyugati métely

Volt egyszer már itt Laibach (egyszer biztos), mert hát a szlovén főváros német nevéről nevezett banda elég extravagáns, legalább is a maga nosztalgikus-militáns külsőségeivel. Na jó, a zenéjük is egyből felismerhető, bár ez az alábbi klipben szereplő közönségnél nyilván nem így van. Ugyanis ez esetben Észak-Koreában lépett fel a zenekar, ahol ők nyilván a nyugati métely részét képezték, legalább is odáig. Hisz ha már meghívták őket... (Gondolom nem merész diverzánsakcióval jutottak át a határon, a kulturkampf emblémáját hordozva, és nem csak azért, mert szerintem annak nincs is emblémája.)

Ami viszont vicces, az a kiválasztott elvtársak arca. Most nem tudják, hogy akkor mi is van. Nekik most lelkesedniük kellene, mert Kim Dzsongun vezér elvtárs személyesen hozta el nekik a zenekart, szóval tanácsos lenne lelkesedést mutatni? Vagy épp ellenkezőleg, megvetően kell nézniük, mert ezzel a Laibach-izével akarnak nekik példát statuálni, hogy micsoda egy fertő az a nyugati "kultúra"? Vagy egyszerűen csak próbára teszik a hűségüket, azt mondván, hogy tessék lelkesedni, aki aztán lelkesedik, az este már egy kies munkatáborban hajtja rémálomra a fejét?

Láthatóan fogalmuk sincs, ezért csak bambulnak maguk elé faarccal, igaz van egy elhajló, aki egész kicsit elmosolyodik, meg a másik (nyilván a párttitkár elvtárs) aki befogja a fülét, a színpadon meg előadnak valami szabadságharcos nótát, amit akár rendszerkomform módon is lehet érteni, bár nyilván nem ebben a szellemben írták. Hogy pontosan melyikben, azt persze náluk sosem lehet tudni...

Kapcsolódó hírek

Leállt a komplett londoni metró (bocs földalatti, elvégre London nem Párizsban van). Állítólag azért, mert negyven éve nem emelkedtek ennyire az Egybesült Királyság megélhetési költségei, mint mostanában, a metróvezetők meg földalatti mozgalom keretében mind egy szálig sztrájkba léptek fizetésemelésért.

Pedig dehogy. Arról van szó, hogy Ártunk és Ormányunk olyan hangosan kiabál Brüsszelbe, hogy Londonig elhallatszik, és a londoni földalatti egyszerűen beijedt. Amúgy is ijedős egy rendszer az, elég egy kis füst, csekélyke terrorizmus vagy rosszul ütemezett karbantartás, azt' lefagy az egész a francba. most pedig  felcsúti döbrögi olyan gyújtó hangú (ám közepes minőségű) irodalomórát tartott Kiskőrösön, hogy a brit főváros összeszarta magát. És hát merre viszi a szart a gravitáció? Lefelé, igen, egyenest a metróalagutakba. Persze van ahol a metró a másfeledik emelet magasságában jár felül (pl. a Piccadilly északi szárnyán egy szakaszon biztos) de értelemszerűen ott sem tud járni a járat ha előtte és mögötte áll minden. De főleg a forgalom.

Nálunk meg a forint szarta össze magát, úgyhogy a dollárhoz és az euróhoz képest is beszakadt az árfolyama, bár gyanús, hogy ez a mi megélhetési költségeinknek ez már úgyszólván mindegy. Viszont úgy tűnik,  a budapesti metróra amúgy sem költenek sokat, mert az még vidáman járt. Na jó nem vidáman, de elviselhető hangulatban. Vidámak a villamosok szoktak lenni, csak azok meg Londonban (valami külvárost leszámítva) gyakorlatilag nincsenek.

evamagazin.hu

Közhelyszótár

Holnap lesz március idusa, a Te Is Fiam Brútusz? közismert évfordulója, cézárgyilkosság, mifene. Mi persze nem ezt ünnepeljük, hanem hogy zsírfejű politikusok ordas nagy közhelyeket öblögetnek, mintha ettől lenne egy beszéd ünnepi. Gondolom a Felcsútok géniusza majd kifejezi féktelen békevágyát, és mindenkit szigorú tekintettel küld el a picsába, aki nem pont úgy képzeli a békét ahogy ő, bár a tekintetben vannak kétségeim, hogy elképzeli-e egyáltalán valahogy.  agy inkább csak üres frázisokat öblöget, mert azzal lehet népszerűnek lenni, így aztán naponta elmondja, illetve a hűbéresivel elmondatja, hogy békét akarunk, békét akarunk, az már másodlágos, hogy de mégis hogy a frászban.

Régebben állítólag szerepelt az ilyen beszédekben holmi Kossuth meg Petőfi, sőt Táncsics, de ma mindenki annyira aktuális politikailag, hogy ezekre az alakokra nem feltétlenül jut idő. Kossuthot amúgy sem szereti ez a mostani rezsim. (Emlékszik még valaki arra, hogy kurzusfilm jellegű Hídemberben micsoda kreténnek ábrázolták?)

Én persze nem kínzom magam Döbrögi főminiszter beszédével, csak felidegesíteném magam rajta, miként a Fetón is, majd elolvasok egy tartalmi összefoglalót ezekről, amúgy is iskolás koromtól utálom az ünnepi beszédeket (de az összeset ám!) Kokárdát meg húsz éve nem hordok, mióta a felcsútisták kampányjelvényt csináltak belőle. Amúgy meg csak mérsékelten vannak nemzeti érzelmeim, az ilyen törzsi fogalmakkal csak korlátozott mértékben tudok mit kezdeni.

(Jut eszembe, az őseim assszem kivétel nélkül migráns hátterűek, négy-öt generáció, és már senki nem volt magyar közöttük.)

Szóval holnap ünnepi takarítást rendezek, mert ma még rohadtul fáj a hátam, és így nincs nagy kedvem porszívózni. De holnap majd a haza fényre derül. Legalább is az az ötven négyzetméter, amit birtoklok belőle.

Lázadás

"Fellázadtak az ukránok Zelenszkij ellen, elegük van az elnökből" - hirdeti címlapon a Zorigó, persze a "rendkívüli" rovatban. Na ja, ez az a rovat, ahol rendkívül nagy baromságokat vegyítenek (még csak nem is kreatív módon) ordas nagy hazugságokkal. Náluk többször tört már ki a harmadik világháború az elmúlt egy évben, mint ahányszor én spagettit ettem, pedig nagyon szeretem. De a zorigót nem lehet holmi bolognai tésztával utolérni, az ő propaganda-pszichózisuk az én pasta-függőségemnél is erősebb.

A "fellázadtak az ukránok" amúgy nem azt jelenti, hogy fellázadt az összes ukrán, hanem hogy egy városban állítólag egyre feszültebb a helyzet. Ami mondjuk érthető, bő egy év háború után hol faszba ne lenne feszült a helyzet? És ki írná elő a zorigó szégyenlős, hisz névtelenségbe burkolódzó szerzőinek, hogy a cím és a tartalom legyen összhangban?

Én is leírhatnám például, hogy "Rendkívüli bréking nyúz: Delfint baszott Rogán Antal!" Aztán legfeljebb a cikkben annyiban árnyalnám, hogy valami állatkertben többek füle hallatára azt mondta, hogy bassza meg, az ott egy delfin! Mer' ő olyat addig csak képen látott, meg legfeljebb helikopterről, de testközelből rájött, hogy ezek a tengeri emlősök nagyobbak és izmosabbak nála, és hirtelen nem jutott eszébe, mondott-e valaha bármi rosszat a delfinekről.

Mert hát nehéz dolog ez a kommunikáció, én például nagyon tudok, csak egyre kevésbé szeretek, de majd a legkormányhitűbb zorigó is elsüllyeszti hamar ezt a címet is, mint ahogy az összes rendkívüli címük sem él egy napnál tovább. Szóval a kérdés csak az, hogy a Zelenszkij elleni lázadás hány órát fog tartani, mire kitör a következő harmadik világháború. A névtelen szerzők akkor majd megint elmorzsolnak pár könnycseppet. Hogy kiknek a szemében, az majd kiderül.

hirnavigator.hu

Gyalázat

Azt írja a hávégé, hogy ártunk és ormányunk most bővíteni akarja a közérdekű feljelentések körét, már nem csak korrupciós ügyeket lehet jelenteni a hatóságoknál, de azt is ha valaki például a himnuszt gyalázza, vagy kétségbe vonja hogy az anya férfi, az apa nő. És a vicces (vicces? elkeserítő inkább...) az, hogy bárhol lehet az ilyesmit jelenteni, a jegybanktól az atomenergia hivatalig.

Ami azért tényleg agyrém, mert egyrészt mi közük ezeknek a hivataloknak és egyéb intézményeknek ezen témákhoz, másrészt meg mi a faszért kellene ilyen témákat büntetni? Egy szabad országban szabad gyalázni a vallást, a himnuszt (és ezt másoknak szabad hangosan visszautasítani) vagy természetesnek tekinteni a szivárványcsaládokat. Persze ez itt már nem egy igazán szabad társadalom, látszatdemokrácia, ami lényegét tekintve egy választási autokrácia.

És akkor most gyalázom kicsit a himnuszunkat: szerintem szar, mert lehangoló. Amíg más országoknak valamiféle nemzeti büszkeséget sugárzó himnusza van, addig a miénk olyan hangulatú, hogy arccal fekszünk a sárban, és csendben sirdogálunk. Balsors akit régen tép, ugyebár. Egyébként az is ér, ha a francia himnuszt gyalázom?

De ez a bejelentősdi (igazából feljelentősdi), ez nagyon komcsi tempó, ráadásul azoktól, akik fröcsögve szoktak teli szájjal kommunistázni.Na most, ha a fideszes szomszédok vadgendert termesztenek, nem csak saját fogyasztásra, akkor rájuk is kijön a TEK? Gondolom nem, holló hollónak nem vájja ki a vesét.

Formátlan egy

Nekem csak most esett le, hogy ezen a hétvégén már indul a forma egy, ami - úgy tűnik - végletesen nem érdekel már. Esetleg majd leháttértévézem (milyen szép nyelvi lelemény ez tőlem...), miközben a laptopon meg cselekményes pornót nézek, vagy Kantot olvasok (középút nincs, minek is lenne), elvégre kultúrlény lennék a magam módján. De ez a forma egy ez már annyira távol van a kultúrától, a sporttól, hogy a versenyt mérnökök vívják, és kurvára nem érdekel mikor szakkommentátorok, diffúzorokról értekeznek hosszan, és kicseszett unalmasan. A versengés meg a pályán magán ritka, unalmas vonatozás van jobbára.

Szóval csak a több évtizedes megszokás vihet rá, hogy megnézzek egy-egy versenyt, de ez is olyan, mint egy önmagát túlélt párkapcsolat, hogy tényleg csak a rutin viszi tovább. Egy darabig, de aztán tényleg jön a konkrét kiégés, azt' vége.

Ráadásul én mikor még lelkesen néztem ezeket a versenyeket, akkor a párommal, ma már csak exemmel. A forma egyet még fogyasztottam egy darabig egymagamban, de most már a fenének van kedve hozzá. A mérnöki cirkuszt nézzék a mérnökök, nekik talán mond valamit, én ehhez már túl bölcsész vagyok, és túl öreg, hogy rajongani tudjak úgy igazán bármiért is.