2020. december 31., csütörtök

Évvégi kesergő paírtombitára

Szilveszter van, ami az év utolsó, és egyúttal leginkább pápákról elnevezett jeles napja, ami amúgy pont olyan, mint az összes többi. Korán keltem, ebédre tegnapi maradék lesz, porszívózom nemsoká, esetleg felmosom a konyhát, esete hangsúlyosan nem nézek tévét, a buli nem fog hiányozni, nem is tudom mikor voltam utoljára olyanban, esetleg hallgatok valami jó zenét. Most leginkább sátánista, szimfonikus black-metálra vágynék, enyhe ska-beütéssel, meg valami katasztrófafilmre szigorúan DVD, vagy pendrive-on (idén nem viselek el már több tévéreklámot), a lényeg hogy minél több dolog dőljön romba benne, minél több áldozat mellett. Már csak a zeigeist jegyében is.
De a zenénél fontos, hogy ne legyen benne papírtrombita (szerinte arra még Sosztakovics sem írt szonátát), nevezett hangszerből amúgy is van itthon kettő, amiket ez esetben félek használni.

Mert a papírtrombita egyetlen érvényes falhasználási módja, hogy félrészegen pofán trombitáljuk vele a közelünkben tartózkodókat, váratlanul ám aljas indokból. De mivel tea lesz a legdurvább esti ital, plusz egyedül leszek,  éjfélre meg (éjfél remeg!) majdnem biztos alszom már, a papírtrombitálást... hát, fújhatom.
Amúgy is idegesítő hangja van, valószínűleg a kínai elvtársak direkt ilyenre fejlesztik a sípokat, ott a távoli Biszbaszokat Gyártunk Nyugatra Művek szupertitkos laboratóriumaiban, spéci idegtépés-optimalizáló algoritmusokkal.
Esetleg, miközben magamnak fújom a takarodót, a másikat felgumizhatom a fejemre, mint a hülye amerikai filmekben a születésnapi papírcsákókat, végül is januárban lesz a születésnapom, nem mintha az jobban érdekelne, mint a karácsony, vagy Oroszlánok Elé Vetett Szent Arrogancia emléknapja.

Ünneplem majd a holdújévet, mint a kínaiak (meg részben az indiaiak), az csak február 12-én esedékes, addig meg lehet eső, lehet hó (bár inkább az első), hátha addigra lesz mit ünnepelni, és legalább eltűnnek a médiákokból a téli uborkaszezon sérelmére elkövetett giccses ünnepi tartalmak, és marad a jó öreg közéleti szardobálás. (Nem, nem sarat akartam írni.)
Vagyis, akarom mondani illetve, szóval dehogy. Mert addigra pont nyakunkon lesz az a kurva Valentin-nap. Francba...

2020. december 30., szerda

Már műfajilag is bonyolult

Az Egy gyilkosság története (The Laramie Project) című 2002-es film  tényleg egy igazából nem létező műfajt valósít meg. A keretezése szerint ez is egy jól bevált áldokumentumfilmnek tűnik, pontosabban egy filmnek arról, ahogy lelkes fiatalok dokumentumfilmet forgatnak egy felkavaró gyilkossági ügyről. Az ügy azonban nem fikció, hanem egy 1998-ban tényleg megtörtént eset, ahol helyi suttyók halálra vertek egy egyetemista srácot, csak mert az meleg volt. Ők meg az ilyesmit nem bírják, pláne fél hordó sör után.

És Moises Kaufman drámaíró meg a new york-i társulata, nem sokkal az események után, elutazott Wyomingba, csináltak vagy kétszáz interjút a helyiekkel, és ebből készült egy darab, meg egy sikeres előadás. Abból meg ez a film. Ahol ugyan színészek beszélnek a a filmbéli filmesek kézikamerájába, de az egész mégsem igazán fikció. Szóval nem áldokumentumfilm, de nem is ál-áldokumentum, már ha a kétszeres tagadás állítást jelent, hisz mégiscsak megírt forgatókönyvvel és bevett hollywoodi filmnyelvvel dolgozik. Based on true story -mondná erre a művelt francia (aki ugye beszél angolul), csakhogy ez maga a trú sztori, művészileg, és legalább annyira társadalomkritikailag filterezve. Szóval bonyolult...

mafab.hu

Ennél már csak a téma, és különösen annak elővezetése bonyolultabb. Mert bár elmeséli, hogyan verték majdnem halálra a kerítéshez kötözött srácot (aki aztán a kórházban halt meg), a hangsúly nem ezen van, hanem a kisváros lakóinak reakcióin, értelmezésein, azon hogy mennyire másként látták ugyanazt, a külső szemlélő számára egyértelmű tragédiát.
És van itt minden, kisvárosi képmutatás főleg, azaz valaki agyonverése, mint "sajnálatos incidens", áldozathibáztatás (minek ment oda?), nettó buzizás, csak egyvalami nincs: megrendülés. A helyiek nagyjából leráznák magukról az egész ügyet, hiszen az árt a városka jó hírének. (A miének? Amerika fennmaradó része csak ekkor, és csak ezért halott Laramie-ről, szóval a hírnevüket már nem volt hová rontani. A béka segge alól.) A lakóság nem nettó bunkó, csak egy jelentős részük korlátolt, alulművelt und érzéketlen seggfej, aki nem is érti, miért kínos buziznia. Mert a maguk beltenyésztett morálján kívül nem ismernek mást, csak a vörös fejjel, Isten nevét mindhiába szájukra vevő tévéevangelisták szellemi kútmérgezését, és nekik ez elég is egy élethez.
Mert persze személyesen is feltűnik az amerikai demokrácia konstans mód legundorítóbb állatfajtája, a jellegzetes "keresztény" fundamentalista náci prédikátor, aki gyakorlatilag ünnepli a meleg fiú megölését, és parkokban tüntetve ordibálja, hogy a szemét kis buzi végre pokolra került, szerinte az Úr elrendezéséből.

És velük szemben a film megszólaltatja a helyi egyetem leszbikus tanárnőjét, az áldozat haverját, meg a rossz hírű kisváros normálisabbik felét, hisz a világ nem írható le egyetlen szín akárhány árnyalatával sem. Miattuk nem taszít tejes mizantrópiába az Egy gyilkosság története, mert mint Darth Vaderben, még a gyilkosokban is maradhatott valami jó. Nem sok, de azóta is van min gondolkodniuk a börtönben, ahonnan majd csak lábbal előre távozhatnak.

Hát, mit mondjak, eddig sem vágytam Wyomingba, meg azt tartalmazó országba sem (az anglomániám nem terjed ki az egybesült állatokra), és most látom, hogy milyen igazam volt. Van.
Józanul végiggondolva persze, nem vágyok én már sehová, primitív, agresszív állatok mindenhol vannak, de bizonyos kultúrköröknek már papírjuk is van erről. Viszont a színészek jók (Steve Buscemi, Laura Linney, Jeannie Garofalo, Christina Ricci stb.), a film maga meg épp csak annyira dramatizált, hogy ne egy unalmas doku legyen belőle a Discoveryn, de eléggé két lábban áll a földön, hogy hitelesnek fogadjuk el.
(A jutyúbon nézhető, link az első mondatban.)

Mint egy normális világban...

Felmentést kapnak az állatvédők a kijárási tilalom (igen korlátozásnak hívják, de csak mert az nem hangzik annyira szörnyen) alól szilveszter éjjelre, hogy ha a privát petárdázástól és magán-tűzijátékoktól rettegő kutyákok menekülőre fognák, legyen aki begyűjtse és visszaszolgáltassa őket.
Ez igen helyes döntés, őszintén szólva már-már meglepő, hogy ilyeneket is lehet olvasni. Szinte már belefáradtunk abba, hogy a hírek azok ilyenkor is arról szólnak, hány milliárddal töm ki a kormány épp egy szánalmas fodbalklubbot, eszelős tekintetű sámánokkal dolgoztató "kutatóintézetet" vagy a teljes szellemi leépülés szélén tántorgó egykori popsztárokat.

Pénzt azt mondjuk nem adnak az állatvédőknek, miért is tennék, az embervédőknek sem igen szoktak, de legalább nem baszogatják őket azért, mert tennék a dolgukat, és manapság már ez is valami.
Mert dolguk az biztos lesz, hisz bár a helyi bürgermejszterek nem rendezhetik meg országszerte a jól bevált, fatornyos kis tűzijátékaikat (tényleg, a tűzijáték mikor lesz olimpiai versenyszám?), de magánterületen attól még szabad lesz durrogtatni. Mondjuk érdekes kérdés, hogy a bablevesen kívül mégis mivel, hisz árulni sem lehet idén ezeket a gyárilag veszélyes hulladék izéket, de hát majd megoldja a dolgot a feketepiac láthatatlan keze, és mindenki mondhatja majd, hogy neki tavalyról maradt. Amit egyébként vissza kellett volna vinni a vásárlás helyére, de ilyen apróságokon már kár rugózni.

Viszont a kutyákok kétségtelenül beszarnak az ilyesmitől, és egyáltalán nem értékelik a pompás látványt, mikor egy világháborús bombatámadás hangjai riasztják fel őket szunyókálásukból. Olyan zajok, amik biztos nem a tévéből jönnek, mert azokat már megszokták, és nem tartanak tőlük. (Egykori kutyám mellett is simán meg lehetett nézni mondjuk A halál ötven óráját, feltéve hogy nem horkolta túl az ardeneki páncélos-offenzívát.)
A tűzijátéktól azonban fosott, szerencsére nem szó szerint, de neki legalább nem volt lehetősége világgá szaladni a lakásból, sétálni is pórázzal sétáltunk, mert pánikroham esetén esélyem sem lett volna utolérni egy közel negyven kilós kvázi-labradort.

Ilyen problémáim ma már nincsenek, a teknőst sosem érdekelte az efféle felhajtás, így nem is fogja idén hiányolni. Én sem, mert éjfélkor - mostanában legalábbis - már alszom, csak hogy jó korán kelhessek, nem tudom minek...

        

A Sándor-palota fantomja

A 444 szerint Káder János, köztársasági elnöki foglalkozású színtelen, szagtalan folyadék, szinte teljesen eltűnt az év végére. Szerintem nem eléggé. Ez a János olyan mértékben nem csinál semmi láthatót ( a Sándor-palotában való rendszeres tartózkodáson kívül), hogy eltűnhetne végleg, menjen horgászni inkább, ahhoz állítólag ért, mert elnöknek alkalmatlan. Nem simán csak szar, mint smittpalibá' volt, hanem konkrétan semmilyen, nincs hozzáfűzni valója a világ dolgaihoz, soha nem érzi úgy hogy meg kellene szólalnia fontos ügyekben, azt meg pláne nem, hogy tennie is kellene valamit. Ő az aláírógép, aki bármit bármikor, ha a főnöke átszól neki, ilyen tekintetben pedig a Fideszkádéenpé Hatalommechanikai Vállalat öltönyös betanított munkásainak elsődleges szerepmodellje, arccal a kiemelkedő juttatások felé.

papaigabor.wordpress.com

Az átlag ormánypárti nyúlványok (régiesen: képviselők) ugyanis nem csinálnak semmit (pontosabban nem ők csinálják a valamit), ők a bio-szavazógépek, akiknek megmondják, hogy mikor, mire és mit kell nyomniuk, fő dolguk hogy ott legyenek a szavazásokkor és nagyvonalúan vezessék a költségtérítés-elszámolásukat. Ők a 'mamelukok', a szónak nem az eredeti (=rabszolga), hanem a mikszáthi értelmében, a gondolkodásból felmentett,vakon engedelmeskedő, szellemileg leláncoltak.

A fideszkádéenpés droidok ezért sokszor a fészbukon próbálják politikusnak tettetni magukat, amikor a büféből közös fotót posztolnak a felcsútival, ilyen feliratokkal, hogy "Miniszterlenök Úrral átbeszéltük a a dél-kókányosi Térség Aktuális Kérdéseinek problémáit!"
Ha ez nem jön össze, akkor meg simán csak kiírják, hogy "Doktorminiszterelnök Úr megemlítette Községünket is, a Jászkundildói csirkebecsináló ünnepélyes átadásán elmondott, történelmi jelentőségű avatóbeszédében." Aztán néhány fotó mikor képviselő úr, maga is a tettek mezején vágja át - többedmagával - az autópálya-pihenőben, EU-s pénzből megvalósítandó, zenélő lóitató nemzetiszínű alapkövét.
Szóval az ormánypárti képviselők csak díszletek, a márnem-demokrácia lényegének elfedését szolgálják azzal, hogy valamiféle parlamentarizmust demózik velük az, aki a valódi döntéseket hozza. De a mezei fideszes, aki nem tagja a Belső pártnak vagy a fejedelmi udvarnak, nem számíthat többre, számára ez a karrier csúcsa, jó fizetéssel, laza elszámolással és erősen korlátozott szókészlettel. (Sorosbrüsszel, liberálmigránsbuzi, háttérhatalomterror, csapatainkharcbanállnak etc.)

Káder János is pont ilyen báb, csak sokkal csillogóbb körítéssel, amitől viszont még inkább feltűnik, hogy mennyire semmilyen, és ezzel arányosan súlytalan egy senki.

2020. december 29., kedd

Mikulás él, de nem élvezi

Szeretem a fekete komédiákat, utálom a karácsonyi filmeket, de ha a kettő kollaborál, és a fanyar humor dominálja a hibridet, az már nekem is fogyasztható. Az utolsó ilyen  talán a Tapló télapó volt, a felejthetetlen Billy Bob Thortonnal, ő elég hitelesen hozta az autójában lakó szeszkazán csövest, akit plázamikulásként igyekszik túlélni az ünnepeket, amit nehezít, hogy utálja a gyerekeket,meg úgy általában az embereket, viszont szeret olcsó whiskyt reggelizni.
De az idei giccsözönbe megint befért egy rendhagyó darab, a Fatman, ami legalább távol áll a műhavas-száncsengős üzleti modelltől. (Tényleg, milyen lehet az, mikor a műhó elolvad? Nyilván valami ünnepi tűzesetben...) Bár elsőre elbizonytalanított, hogy Mel Gibson a főszereplő, mert a pasi egy jó ideje már inkább kínos, mint szerethető - hisz ha valaki a vallási őrületére iszik, az ritkán eredményez vállalható művészi minőséget. (Tessék megnézni szegény Tom Cruise-t, csak egyetlen karaktert képes eljátszani évtizedek óta, pontosan azt, aminek eszelősebb kiadását a szcientológia ijesztő propaganda-videóiban csodálhatjuk meg.)

De ez a film nem is rossz, sőt Gibson se rossz, mondjuk a bogaras, szakállas bácsi különc viselkedése amúgy is testhezálló lehet neki. És hát még mindig sokkal jobb, hogy egy nonkonform mikulást játszik, mint hogy megrendezze a Passió 2-t, amivel viszonyt komolyan fenyegetőzik egy ideje már.
De itt akkor ő a Szantaklóz, aki tényleg él, Alaszkában lakik, van felesége, manók körülötte, de semmi meseországos-csillámpónis nyáladzás. A mikulás Chris Cringle néven adóalany, nehezen bírja fizetni a rezsit, meg amúgy is depis, mert a gyerekeket szerte a világon, egyre kevésbé érdeklik a hagyományok meg a régi jó karácsonyi ajándékok. Meg is jelenik nála a Szövetségi Akármilyen Hivatal, ízlésesen feldíszített tábornokokkal, hogy a manókkal gyártathatna valami kurrensebb árut is, csak hogy legyen miből fizetni a számlákat, és a kormánytámogatástól se essen el.
Szóval fegyvereket, meg alkatrészeket kell összeszerelniük  egy új vadászgéphez, ami nem igazán karácsonyi projekt, de legalább legális, szemben azzal, mintha mondjuk metamfetamint párolnának krumpliból és csirketetemekből.

És a az ajándék-termékvonal túlvégén ott egy elkényeztetett gazdag úrigyerek (mondjuk szegény, és mértékletes úrigyerek a filmekben sincs), aki egy igazi pszichopata szemétláda. Rögtön a film elején, miután csak második lesz az iskolai tudományos versenyen, hívja a személyes bérgyilkosát, és elraboltatja vele a győztes kiscsajt, az alagsori kínzókamrájában kicsit a lelkére beszél, mi meg sejtjük, hogy a végére nagyon meg fogja szívni. Pedig az egyszeri néző azt szeretné ha valaki már a huszadik perc környékén egy szeneslapáttal rendezné át az arcvonásait, de e helyett csak a rossz gyerekeknek (angolszásziában) járó 'ajéndékot', egy darab szenet kap karácsonyra. Mert Chris tudja, amit tudnia kell.
És hát mit csinál ilyenkor a kis görény? Igen, hívja a személyes szolgálatára rendelt bérgyilkost, hogy akkor most menjen, és ölje meg a mikulást. Azt a szantaklóz alakút.

reddit.com

És akkor ezzel a háttérrel indul egy kicsit vicces, kicsit erőszakos, mondjuk hogy akció-thriller, egy olyan műfaji katyvasz, hogy ilyen nincs, de mégis van. Bérgyilkos kinyomozza hol lakik a nyugdíjas, és kis híján hajléktalan favágónak kinéző mikulás (North Peak-ben, hol máshol?), lesz nagy összecsapás, és Billyt, a pszichopata iskolást, és autodidakta gengsztert is megleckéztetik.
Elvégre karácsony van. És az ünnep még ebben a filmben is jobban fest mint a sok, cukormázba fojtott családi nyáladzásban, bár én hiányoltam azt a lélekemelő jelenetet, melyben Chris elküld a kurva anyjába pár Dizni-hercegnőt.

Nem baj, majd legközelebb...

Az önkény mindennapi ügymenete

Vlagyimir Vlagyimirovics Diktátorov, a magának jó előre amnesztiát (népének meg amnéziát) adó orosz elnök-cárevics, láthatóan már  látszatra sem ad, nagyjából beleszarik a demokrácia minimális imitálásába is. Azt eddig is tudtuk, hogy az elmúlt évek-évtizedek politikai gyilkosságai, gyilkossági kísérletei mögött nem egyszer a Kreml, és konkrétan az ex-KGB-s cezaromán állt (Litvinyenko, Politkovszkaja, Szkripalék), aki visszahozta hatalomtechnikai eszköztárába a számára kényelmetlen - azaz hatalomkritikus, ellenzéki - szereplők eltüntetésének szovjet gyakorlatát. Amit ő persze jól ismer, hisz Honecker elvtárs alatt volt KGB-rezidens a szomorú emlékű NDK-ban, úgyhogy nem áll tőle távol, az akár külföldön elkövetett (lásd: Litvinyenko Londonban fogyasztott plutóniumos teája) merénylet, meg ugye a statuálás is fontos. A példáé, az otthoniaknak. (Tényleg, emlékszik még valaki Trockij elvtársra, és arra, hogy őt pl. Mexikóban csapták agyon egy jégcsákánnyal, a világforradalom nevében szovjet titkosszolgák?)
P. cárevics egy darabig jobbára megelégedett azzal, hogy az ellenségnek tekintett politikai ellenfeleket mindenféle átlátszó indokkal bebörtönöztesse, vagy tartós  letétbe helyezze, valami szibériai munkatáborba, de azért a jégcsákány modern analogonjai is előkerültek időnként.

A legutóbbi, elég nyilvánvaló eset persze Navalnij ellenzéki aktivistáé, őt a legendás szovjet idegméreggel, a novicsokkal próbálták eltenni láb alól. A sztori ismert, a pasas még időben kórházba került, ahonnan egy alapítvány mentett ki Németországba, ahol azóta nagyjából talpra állt. És most kapott egy „utolsó figyelmeztetést“ Moszkvából, hogy kedd, azaz ma reggelig húzzon vissza, különben egy hat évvel ezelőtti felfüggesztett ítéletét (valami lopási ügybe keverték bele, egy erősen koncepciósnak tűnő perben) letöltendőre módosítják. 
Szóval ha nem tér haza kurva gyorsan, akkor lecsukják (az jó kérdés, hogy de hogyan is, ha nem tér haza?), ha hazatér akkor viszont nem, csak meghívják egy teára, és majd nem értik, hol kapott ez a szerencsétlen sugárfertőzést? Biztos a németeknél - mondják majd - azok ilyenek, hisz ők találták fel Hitlert, a berlini falat meg az amerikaiaknak a kamu holdutazást, szóval mindenre képesek. A derék orosz hivatalnokok meg csak érvényt akarnak a szerezni a főnök akaratának a törvény betűjének, és kabátlopási ügy hiányában biztos kiszúrnának egy tilosban parkolást, vagy hogy hónapok óta nem vitte vissza a könyvtári könyveit. 

És az sem számít, hogy maga Navalnij buktatta le egyik merénylőjét, mikor magát kormányhivatalnoknak kiadva ötven percig beszélgetett vele telefonon, az ellene elcseszett akció részleteiről. Nálunk erre a annyit mondana a pártvezér és kancellár, hogy hazugság, valamint Soros, a Kremlben meg annyit szóltak, hogy hazugság, valamint szíjájé. Meg hogy kikérik maguknak. Navalnijt, akinek ha van esze nem meg haza, persze lehet hogy ez VV Putyinnak pont elég, legalább nem  indul a következő választáson, így csalni is egyszerűbb lesz.
És talán az ügyvédje sem, aki pedig szintén ezt tervezte eddig, de épp most töltött két felejthetetlen napot a rendőrségi fogdában, magánlaksértés gyanújával. Történt ugyanis, hogy a lebukott ügynök lakásához ment, hogy beszélje vele, és becsöngetett! A mocskos hazaáruló! És ezért aztán ment is érte a yard, amiből nyilvánvaló, hogy az ajtócsengő már a lakás része, azt idegen kézzel, engedély nélkül érinteni már magánlaksértés. (Micsoda távlatok, istenem: Én legközelebb kurvára fel fogom jelenteni a postás, ha nem pénzt hoz, hanem valami buzi ajánlott levelet - tör ki belőlem a mindannyiunkban ott lapuló, pici, nyilas segédházmester.)
Az egész ultimátum egy aljas és szándékosan átlátszó húzás a moszkvai vezetés részéről, P. Utyin autokrata foglalkozású bolsevik valójában a képébe röhög a világ demokratikusabb felének, hogy látjátok ti szánalmas senkik, én ezt is megtehetem! Hogy mit kompenzál a hatalmi mohósággal, tudja a fene. Lehet hogy a szerény testmagasságát, hogy kicsi a pöcse, vagy hogy túl korán kezdett el kopaszodni? Még jó hogy nem is érdekel.

Az ügyvédnő meg jobb ha vigyáz, ez a két nap csak az első figyelmeztetés volt, legközelebb egy levágott lófej mellett ébred, majd pedig a temetőben elüti egy gyorshajtó halottaskocsi, miközben épp virágot visz néhai megbízója sírjára. 

Ljubov Szobol itt még lófej-mentesen tüntet. (telex.hu)

2020. december 28., hétfő

Még egyszer az pozsonyi lószerszámrul

Olvastam egy remek, mondjuk hogy olvasói levelet az mno.hu-n, ahol egy amatőr történészként észt osztó, láthatóan kormányhitű házorvos áll ki a pozsonyi csatáról szóló audiovizuális mocsadék mellett. A derék doktor hosszan sorolja, hogy de hát akár így is lehetett volna, hát istenem, nem sokat tudunk arról a csatáról, a készítők csak kitöltötték a hézagokat. Igen, persze, ám az öt-hat-nyolcszáz évvel későbbi tárgyi világ elemei (vagy az ezer évvel korábbiaké) az nem fantáziálás, csak lustasággal kombinált tudatlanság, közpénzzel megzsírozva. Sok nulla sérelmére. 
Vagy ott vannak az elmúlt kétszáz évben kitenyésztett háziállat-fajták, a nagyjából ferences szerzetesnek kinéző keresztény pap a magyar törzsek táborában, meg a borzasztó zene, ahol nagyon korhű popcelebek vonyítanak ostobaságokat.

Sir Tengeri Uborka és vitéz kirakatbábui (444.hu)

De ezzel a értékelhetetlen animációs hulladékkal nem csak az a gond, hogy történelmileg csak annyira megalapozott, mint amennyire Rezsiszilárd korunk szexszimbóluma, hanem hogy mesefilmnek is szar. Kínosan igénytelen animáció, hiányzó dramaturgia (na ja, párbeszédek sincsenek, csak az a szörnyű narráció a barátokköztös bulvárszínésztől), az alkotás művészi színvonalát pedig egy disznóvágás utáni buliban összehányt trágyadomb alatt kellene keresni. Az ideológiailag meggyalázott "történelemszemlélete" már csak hab a tortán, illetve - csak hogy stílben maradjak - az a bizonyos, szarnak adott pofon.

És persze a végén megjegyzi a doki, hogy: „A művészet nem csupán öncélú, hanem a közízlés és a közvélemény esztétikai és szellemi igényeit is ki kell elégítse.“
Igen finoman és kulturáltan fogalmazva: A lónak a faszát! A művészet attól művészet hogy autonóm, hogy az alkotókat nem a fogadtatás érdekli, nem a közönség igénye, csak az a belső hang, ami addig baszkurálja, hogy muszáj megírnia azt a verset, regényt, drámát, megszobornia az a kőtömböt, vagy addig ülni a zongoránál, míg ki nem jön belőle az egyetlen érvényes harmónia. E tekintetben iszonyúan mindegy, hogy fogadja a közönség, kanonizálni meg úgyis mindig csak az utókor szokott.

Ettől még lehet például írni arccal a bestseller-listák felé, folytonosan azon agyalva, hogy viszonyul majd hozzá a közönség, csak ilyenkor rosszabb esetben egy ócska ponyva születik, jobb esetben meg egy minőségi lektűr, de az autonóm művészethez úgy viszonyul, mint a tévé előtt elalvás a meditációhoz.
Na most, a pozsonyi csatáról szóló izé, egy aljas indokból és nyereségvágyból elkövetett szellemi környezetszennyezés, ezért csak remélhetjük hogy NER-kompatibilis háziorvosunknak nem lesz igaza, és ez nem egy ígéretes kezdet, hanem az a mélypont, ahonnan akár már felfelé is vezethet az út.

Update: Hát ez nem jött be, itt a hír, hogy a nagy sikerre való tekintettel 12 részes sorozat készül a honfoglalás koráról, a közönség által körberöhögött, másfél évtizeddel ezelőtti (és akkor is B-kategóriás) videojáték-animációs stílusban, a jól bevált cégtől. pozsonyi csata, ugyan már! Nekünk láthatóan Mohács kell, de közbeszerzés nélkül ám!

Hajnali kukkolda

Nincs is annál jobb, mint reggel hat után pár perccel boltba menni. Illetve van, ha az ember ilyenkor az inasát küldi le, de esetemben az is én vagyok. Viszont a hatkor nyitó boltban hat után kicsivel szinte senki sincs, azaz a biztonsági őrrel együtt már többen vannak a boltosok, mint a vásárlók, az árukészlet viszont ugyanaz. De az infrastruktúra azért hiányosabb.

Hisz ilyenkor még sötét van, de a az Aldi körüli parkolóban egyetlen rohadt utcai lámpa sem ég, minek következtében kétszer is átugrok egy-egy árnyékot (a'la Isten hozta őrnagy úr!), és harmadikra megbotlok egy szegélykőben, pedig tényleg az volt a leginkább árnyékszerű a három közül, de két lyukra (izé, árnyékra) futás után már nem bírtam komolyan venni. De ennyit a lábfájásomról.

Viszont a majdnem üres és kivilágítatlan parkoló mégsem csak a testi épségem ellenszerének jó, hanem oda járhatnak a környékbeli, kora harmincas aranyifjak autóban dugni, a mamahotel helyett nyilván. Mert a "két ünnep között" nevű provizórikus nirvánában, kora reggel senki nem jár még sajtos pogit meg halkonzervet venni a boltba, és miután a gerlepár öt után szabadult a kijárási tilalom alól, remekül be tud parkolni egy gyakorlatilag üres sorba, nehogy a szomszéd autóból átjöjjön valaki segíteni.

Én meg fekete sapkában, fekete dzsekiben és fekete farmerben osonok át a sötétség birodalmán, és ki se szúrnám a lakótelepi Gnómeót é az ő Juliját, de mégis. Mert egyfelől halhatóan klasszikus német pornófilmekből tanulták meg, hogy szex közben hangosan kell kiabálni, hogy jáááá, jáááááá, másfelől nem költenek az öreg Opel kombi lengéscsillapítójára, ráadásul - biztos a célzási pontosság miatt - égve hagyják a műszerfal feletti kislámpát, hogy az is lássa, mi történik odabent, aki ezt egyáltalán nem szeretné.

Ehhez képest a szardínia, a tej, meg a zsömle beszerzése a szokásosnál is unalmasabb rutin volt, de kefírt azt nem vettem, nem vinne rá a lélek. Nagyjából az alábbiak miatt keltene rossz asszociációkat:


p.s. A fimrészletben látható Rajhona Ádám egy darabig itt lakott a szomszéd házban, pont a mostani Aldi mellett, ami persze akkor még nem volt meg, csak az elődje, egy lerobbant, de legalább rossz hírű általános iskola. De kefírt akkoriban is lehetett kapni.

2020. december 27., vasárnap

Arcok, emlékek, algoritmusok

Olvasom a BBC híroldalán, hogy van egy középkorú rendőr Birmingham-ben, aki sorban ismeri fel az utcán, buszmegállókban, éttermekben a körözött fazonokat, de olyan hatékonyan, hogy már több mint két éve átlépte az azonosított személyek ezres álomhatárát. Most már a kétezret közelíti, mert olyan speciálisan fotografikus memóriája van, hogy évek után is felismeri  körözési fotókon szereplőket a buszon, még akkor is, ha azok részben eltakarják az arcukat.

Vagyis már értem, hogy nekem miért nincs arcmemóriám, ennek az Andy Pope nevű brit zsarunak jutott az én adagom is. Mondjuk cserébe kétszer álltam sorba, mikor az észt osztották, de egyre gyanúsabb, hogy csak azért, mert elsőre nem jutott túl sok, épp csak annyi, hogy megtaláltam újra a sor végét.
Az nem arc-jellegű memóriám meg simán csak a korral és a stresszel romlik, az hogy már egyre nehezebben jegyzek meg zenéket, még érthető (a hallásom, mint egy leveses lábasé, azaz van két fülem, de arra nem használható), de az már nehezebben, hogy miért nem jutnak eszembe nyilvánvaló nevek. Jobban belegondolva biztos azért, mert csapnivaló az arcmemóriám, tehát nincs mihez kötni a neveket, de akkor meg minek megjegyezni őket?
A bélyegmemóriám még elég jó, kilencven százalékos biztonsággal megmondom egy-egy darabról, hogy megvan-e már valahol a tizenkét vaskos album valamelyikében, de a maradék tíz százalék pont elég nagy hibahatár ahhoz, hogy át kelljen lapoznom rengeteg oldalt, minden egyes leáztatott darab után. És mondjuk tizenhárom albumom van... Fenébe.

Pedig jól lenne valami bélyeg-, arc-, zöldség-, épület- és településnév-felismerő algoritmus, az jelentősen csökkentené a világban való elveszettségem érzését. Akkor nem néznék üveges tekintettel, menekülési útvonalat keresve az engem megszólító idegen mögé, aki amúgy csak egy általános iskolai osztálytárs (de ez csak másnapra derül ki, miután bejelölt a fészbukon), akinek viszont a neve sem jut eszembe. Nem rántanék ki egy fél kígyóuborkát, csak mert a szára a korábban elfogyasztott másik feléhez tartozott, és így nem tudom megkülönböztetni a cukkinitől. Mondjuk mindegy is, az utóbbit már úgyis belegyalultam az ecetes uborka maradék levébe. És tudnám (legalább is jó eséllyel tippelném meg), hogy a postás azért szólít tanár úrnak, mert ismeri múltam sötét titkát (netán tanítottam is, amilyen színvonalú volt a helyi egyetem, attól még simán lehet levélkihordó), vagy csak viccel, esetleg minden szakállas-szemüveges fazont letanáruraz, kivéve azokat akiket mérnökelvtársoz.


Persze a remek memória borzasztó is tud lenni, hiszen ki a fene akar mindenre emlékezni addigi életéből? Nekem komoly munkám van a sok-sok elfojtásban, amikor kizárom magamból mindazt, amire nem jó visszagondolni, hogy aztán nyomasztó marhaságokat álmodjak tőle, de az álmokat legalább megbízható gyorsasággal törli az agyunk. Mire lefő a kávé, már nem tudom pontosan felidézni, mitől ébredtem pánikba esve, mire odaég a pirítós, már az érzelmi nyomok is elillannak. 
Van az a hímzett falvédőre való szöveg, hogy idegeskedni annyit jelent, mint más hülyesége miatt aggódni, de valami hasonló az emlékekről is összedobható. Például, hogy az egyik legegyenesebb út az önsorsrontáshoz, a múltunk azon pillanatain rágódni, amikor valamit nagyon elszúrtunk, hisz utólag már úgysem tudunk semmit meg nem történté tenni.
És az fajta ezo-anyukás szöveg sem érvényes, hogy hát  - végső soron, vagy elsősorban, kinek hogy - a hibás döntéseink, meg a hibáink is mi vagyunk, nem kell ezeket elnyomni, meg letagadni magunk előtt. De kell. Mert persze, hogy azok is mi vagyunk, de éppen ez a baj!

Szóval Andy Pope (szerintem tuti egy magyar transznemű, Pápai Andiról angolosított) még jól járt, ha csak a körözési fotókat nem bírja kiverni a fejéből, és azt félre tudja tolni, hogy mondjuk hányszor gázolt térdig, számara amúgy fontos emberek lelkébe.


p.s. Most átom, hogy a 444-en is van egy cikk a témáról, és pont a fentebb linkelt BBC-s hírre hivatkozva. Hiába, uborka... akarom mondani bejgliszezon van, más is virtuálkülföldön olvasgat híreket.

Gyere apához

A fenti című tavalyi mozi úgy szerepel a különböző filmes oldalakon, mint  horror-thriller vígjáték (opcionális jelzőként: misztikus), ami előtt értetlenül heverek a fotelben. Thrillernek nem mondanám, nincs benne semmi rejtély, semmi csavar, ahogy humor vagy misztikus sem, ez egy sima véres-trancsírozós leszámolásfilm. 
Apu vagy harminc éve nem látta a most kábé harmincöt éves fiát (ez mondjuk nekem is megvan, a saját életemben, csak esetemben az a harminc év már negyvenegy, ha jól számolom), de most ír neki, hogy látogassa meg. A fiú megy, apa egy szétesett drogosnak néz ki, meg hát erőszakos egy barom, de mikor épp húsvágó bárddal próbálja behozni az apa-fiú viszonyban kimaradt jeleneteket, elviszi a szívroham, amiért láthatóan alaposan megdolgozott.

Aztán jön az egyetlen nem igazán nagy csavar: apu nem is az igazi apu, az a pincében van félig agyonverve és a falhoz láncolva, de a fiú rátalál. Aztán nem félig, te teljesen agyonveri igaziapu fogvatartóját, aki egyúttal korábbi bűntárs is, még a régi szép időkből, mikor az emberrabló-zsaroló szakmában működtek. És nem mellesleg, apu az így szerzett pénzből fizette anyunak meg a fiának a menő lakást és a relatív jómódot, bár ennek aztán semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben.

Mert a közvetlen életveszélyben mindenki magasról szarik az ilyen pimf morális dilemmákra, és menti a szánalmas kis életét, ebben a filmben mondjuk elég véresen, de ha kissé vékony a sztori, legalább legyen sok a művér, velőtrázó a nekifutásból tökönszúrt gengszter halálsikolya, és látványosan elfertőződött apu levágott fülének helye.
Mert ennél többet ez a film nem tud, de karácsony másnapján még mindig jobb, mint a bridzsitdzsonsz  akárhány huszonhatodik ismétlése, a furán bajszos Elijah Wood (az egyetlen ismert név) meg a végére már úgy ont belet (bélt?), mint egy elszánt, de kissé félreprogramozott meleg terminátor.

mafab.hu

2020. december 26., szombat

Vakcinaváró buli

Értem én, hogy a hétvégére eső  ünnepnap okán fokozottan nem történik semmi hírértékű, meg az aktuális járvány miatt idén nem a Messiást várta a többség, hanem a covid-vakcinát, de amit a hírportálok művelnek az oltóanyag kapcsán, az még annál is röhejesebb, mint amennyire szánalmas.

A "Szétrepedt és odaégett bejgli felhasználásnak tizenhat újabb módja" típusú cikkek mellett (pl. áztassuk rumba, és igyuk le róla amit lehet), hogy máshogy, mint virálisan terjednek a vakcinaváró cikkek.  Hogy a vakcina holnap érkezik, a vakcina megérkezett, a vakcinát pingvines furgonnal hozzák, a vakcina Hegyeshalomnál lépte át határt és hasonlók. (Amúgy fapados egy ellenanyag lehet, ha átlépte a határt, vagyis gyalog jött mégis? Nekem  egy rendes vakcina az minimum guruljon, de jobb ha repül.) És persze az igazán buzgó, és teljesen hülye tudósítók leutaztak a határra, hogy lefényképezzék a pingvines furgont, amint begördül, aztán tova.

De baszki, ez nem a holdraszállás vagy a D-nap, ezeknek a külön cikkekben/posztokban tárgyalt részleteknek önmagukban annyi a hírértékük, mint hogy a szomszéd Lajos hány cukorral issza meg Szomszédné Irénke kávéját. De hát habosítani kell ebből is valami hírt, ha már helyzet van. Meg három óránként frissítendő online címlapok, miközben a dolgok természetes rendje szerint épp nem történik semmi.
Az egész kicsit olyan, mint mikor egy tévécsatorna közvetíti az Oscar-gálát, és szakértőnek kinevezett bulvárzsurnaliszták szmokingban kommentálják a pesti stúdióból a semmit. Hogy most biztos az Ordító egér 4. kapja a legjobb félrefordított forgatókönyvnek járó díjat, csak előbb meg kell várni a legjobb kivágott jelenet eredményhirdetését, de abban csak a Leszoptak a Ferrariban című lélektani dráma nyerhet. Miközben az egész díjátadóból csak néhány győztes érdekes: a legjobb színészek, a legjobb rendező, és a legjobb film (esetleg még a forgatókönyvírói szobrozás), azt' ennyi, de órákat kell végigközvetíteni, mire odáig eljutnak.

A vakcina-reality csúcsát eddig a zorigó szállította, aki még ebédidő előtt sietett világgá kürtölni a régen várt, egyúttal történelmi jelentőségű hírt: már három egészségügyi dolgozót beoltottak! Nem egyet, nem kettőt, már hármat! Példátlan siker, új világrekord,  a magyar géniusz diadala, nem is értem hol maradt a tűzijáték. De sebaj, majd jövőre meg lehet tartani a Vakcina Érkezése Emléknapot, az évfordulón leleplezve az eseményre emlékező pingvines emléktáblát, és vakcina alakú szaloncukrot osztogatni az árváknak meg a nyugdíjasoknak.

            
hu.pinteret.com

De ha már így beindult az üzlet, a vakcinaváró médiabulik mellett lehetne rendezni például közpénz-búcsúztató partikat  is. Most kapott a Matiász Korvinusz Kollégium (amit a hülyék úgy rövidítenek, hogy MCC) száz milliárdot (azaz százezer-millió) forintot, mert az eddigi ingatlanok, meg a 300 milliárdos részvénycsomag mellé azért kellett valami gáláns ajándék a fa alá is. Ha már afféle elit-komisszárképzőt hegesztenek az egykori szakkollégiumból.
És miután a  fenntartó alapítványt így már 400 milliárdos vagyonnal (plusz az ingatlanokkal) tömte ki az állam, többet költve rá, mint a komplett - MCC nélküli - felsőoktatásra, és ez stafírung elvesztette közvagyon jellegét, igazán lenne mit ünnepelni.
Mint a kormánypárti polgármeseterek által felügyelt önkormányzatoknak is, akiket a kieső iparűzési adó miatt kompenzál bőkezűen a kormány, miközben az ellenzékieket igyekeznek iparszerűen elűzni, kiéheztetéses módszerrel.

Csaxólok: még tart a karácsony, néhány milliárddal tudnék mit kezdeni, hogy mást ne mondjak, a vécékefémnek még mindig műanyag nyele van, pedig az aranynak sokkal jobb a fogása és szebben csillog a sötétben.

p.s. Közben újabb fontos és érdekfeszítő hírek érkeztek a Nagy Oltóanyag Maratonról. Hihetetenül informatív képeket láthattunk, ahogy terepszínű katonák (!) visznek papírdobozokat egy folyosón, komolyan mondom lerágom a körmömet. A katonákat nem értem, csak megszoktam, de ha már, miért nem géppisztollyal viszik a papírdobozokat. Az olyan szívmelengetően polgárháborús lenne...

Kásler Miklós várta az új vakcina érkezését (fotók) -hvg.hu
(A "legértelmetlenebb sajtóhír" dobogósa, a kép és szöveg szép egysége miatt).

A hiábavaló neo-noir

Kínomban, hosszas tologatás után, megtekintettem a Végállomás (eredetiben: Terminal) című tavalyelőtti angol - hongkongi - magyar - amerikai akció-krimi-dráma-thrillert. Amiben összesen nem volt annyi, mint az előző mondatban. Mert a tartalom és/vagy a cselekmény leírása rövidebb, mint a film eleve bizonytalan állagú műfaji meghatározása, a koprodukciós partnerekről nem is szólva.

Kizárólag Simon Pegg miatt néztem meg, akiről hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem játszik szar filmekben. Pedig néha de. Mint ebben a meghatározhatatlan állagú mozgóképes önkielégítésben, ahol az alkotók nem pepecseltek valami követhető sztorival, rendesen felépített karakterekkel, megálltak ott a brainstormingban, hogy "fú srácok, legyen kibaszott kurva erős atmoszférája, ilyen hangulata, vagy mije". 
Így aztán lett belőle egy hangulatfilm, valami olyasmi, mintha Guy Ritchie rendezne hulla másnaposan egy Sin City filmet, de úgy, hogy előző esete valamelyik bárban felejtette a forgatókönyvet.
Ezért hát van egy érthetetlen (mert  valószínűleg értelmetlen) sztori, két bérgyilkossal, akiknek van valami homályos küldetésük, meg néhány mellékszereplővel, akik attól rejtélyesek, hogy elfelejtettek nekik történetet és karaktert írni, de legalább hülyén festenek.

comingsoon.net

Az egész egyfajta modern film noir próbál lenni, ami abban merül ki, hogy jobbára éjszaka van, jellemzően szutykos-esős éjszaka, véletlenszerű neonfényekkel, Mr. Pegg meg gyűrötten dohányzik, miközben komoran néz magába, láthatóan azon töprengve, hogy mi a fenét is keres ő itt, és mi ez a sok marhaság, ami kijön a száján neki.
Az elején annyi élményt nyújt a cucc, hogy főhősünk a tök üres Nagyvárad téri metróállomáson várja a soha meg nem érkező éjszakai járatot, miközben  Mike Myers pszichopata takarítónak öltözve osztja neki a Mátrix-kompatibilis zen bölcsességeket, vagy valami annak szánt falvédő-dumát. Myers később feltűnik az egykori Kelenföldi Erőmű ipari műemlék jellegű (és tényleg nagyon látványos) irányítótermében, és ekkorra már nehéz elvonatkoztatni Dr. Genya karakterétől, pedig igazán szeretnénk már végre.
Van még a filmben Robi Margó, aki állítólag híres filmsztár manapság, de még sosem sikerült megjegeznem az arcát, vagy felidézni bármelyik - nyilván híres - szerepét, ez mondjuk most sem változott. Neki is, mint mindenki másnak, annyira képregénykaraktert kell játszania, hogy igazán kétdimenziós, papírból kivágott figurának hat, abban sem lehetünk biztosak, hogy a bárpult takarásában deréktól lefelé is folytatódik.

És hát jellemző, hogy a filmet nagyjából Budapesten forgatták, de annyira semmilyen lett, hogy még nálunk se mutatták be (a komplett Egybesült Kirájságban is mindössze egy mozi játszotta), úgyhogy kikötött a streaming-platformokon, meg talán volt éjszakai műsoridő-kitöltőként valami tévécsatornán, de minek?

2020. december 25., péntek

Hírapály, némaság, ünnepi unalom

Már unom az úgynevezett 'ünnepeket'. Mert ilyenkor leáll a világ, hírek helyett szirupos karácsonyi történetek meg tuti halászlé-receptek jönnek csak szembe, de engem nem érdekelnek. A tévék ugyanazt a húsz filmet cserélgetik egymás között, hogy egyik csatornán se menjen le hatnál többször e két hét alatt a Reszkessetek, betörő a bérgyilkos szomszédom igazából szerelmes albérlője 3. 

Gyakorlatilag az összes rendszeresen olvasott hírportálom téli szabadságra utazott Alibi-alsóra, érdemi tartalom helyett nettó redundanciát szolgáltatnak, verbál-vizuális fehérzajt, komolyan mondom, már ott tartok, hogy száz évvel ezelőtti angol kisregényeket olvasok, kardigánban! És egy idő után már azon is hajlamos vagyok izgulni, hogy akkor Lady Gonorrhea kivillantja-e kacéran a bokáját Angusnak a skót kertésznek, mikor a csűr mögé menekül a helyi templom kórusának ünnepi kamarakoncertje elől.

Ilyenkor persze rendes űroperákat kellene olvasnom, de nincs itthon olvasatlan, ami persze nem zárja ki, hogy ha elegem lesz a bohém londoni költőkből, meg a platánok alatt teázó vidéki kisasszonyokból, ne vegyem elő Iain M. Banks valamelyik könyvét. Az Ellentétek nem jöhet szóba,arra még eléggé emlékszem, A hidrogén-szonátát többször is, angolul is fogyasztottam, valószínűleg marad a Közelkép, az már kellően kikopott a fejemből, csak annyi rémlik, hogy az egyik történetszál a virtuális, off-shore Pokolban játszódik, többek közt a csontzúzó malomnál a vértó partján. (Bár jobban belegondolva elég jelentős mennyiségű horroripari mozgóképes matyóhímzést műélveztem mostanában, úgyhogy lehet,  elalvás előtt mégis A félkegyelmű lesz Dosztojevszkijtől, bár Miskin hercegen - együttérzés helyett -  túl könnyen felhúzom magam.) De valamit fogyasztanom kell, mert így egyedül,  a végén még elkezdek gondolkodni, az meg kinek hiányzik?

Iain. M. Banks (newhumanists.org.uk)

De legalább háttértévézek, most megy a Die Hard 2, ami sokáig a kedvenc dájhárd-filmem volt (azóta inkább a 3), úgy huszonöt éve láttam először a szombathelyi tanárképző kollégiumában. Tél volt és pár nap karácsonyig, épp túl voltam egy esztétika vizsgán, amire pontosan egy éjszakát készültem (12 tétel 12 óra alatt, este héttől reggel hétig óránként egy, négy müzliszelettel és egy vizeskancsó kávéval), ötöst kaptam, de a fenének sem volt kedve aznap már hazautazni. Hideg, sötétség, középsúlyos hóvihar, részemről meg a kialvatlansággal díszített sikerélmény.
Úgyhogy élveztem kicsit a pillanatot, egy fél pizzával meg egy doboz sörrel berogytam a folyosó végi társalgó egyik foteljába, és megtekintettem a dájhárdot, amit valaki akkor tett be épp, VHS-en, naná. Nekem azóta ez a gépeltérítős repülőtéri brúszviliszezés a karácsonyi film, főleg, hogy akkor is játszódik. És van benne az a hóvihar, ami igazán rímelt az akkori, ablakon túli világra, és a jelenlegi nosztalgikus hangulatomra. 
Csak szólok: a nosztalgiázás, bár elsőre jónak tűnik unalom ellen,  nem az, legfeljebb egész rövid távon. De nemsoká vége az ünnepeknek, és akkor majd megint történnek dolgok, melyeknek híre majd behallatszik ide is, a vasbeton csigaházba, csak hogy elnyomja bennem a múltat.

A dolgok és a dologabbak

Így karácsony táján rendszeresen tele van a digitális postafiókom (valamint a hócipőm) a jobbnál feleslegesebb ajánlatokkal, amik nagy ívben elkerültetnék velem a fogyasztói racionalitást, de legalább idegesítőek, valamint harcot hirdetnek a nyelv és az elemi logika ellen.
Tegnap épp az egyik streaming-szolgáltató (N-el kezdődik és Flix-re végződik, de a közte lévő betűk most nem jutnak eszembe) zaklatott ímélben, a röhejes-szánalmas-idegesítő Bermuda.háromszög kellős közepéről.

Az egyik általános iskolai orosztanárom óta senki nem szólított meg úgy, hogy csak a vezetéknevemen, de az illető pedagógus iránt amúgy is őszinte és izzó gyűlölettel viseltettünk, szóval tőle nem is vártunk mást. Ott elment ez a kiképző-őrmester stílus, bár gyanús, hogy a netflix nem bunkó, simán csak műveletlen az algoritmusa, és nem tudja, hogy mi magyarok hátrafelé nyilazzuk a nyereg alatt puhított szilvapálinkát, és elöl hordjuk a családnevünket. (Me'r amúgy tegez, hogy "idefigyejjé Kovács!" - persze nem vagyok kovács, bár elméletileg még lehetek.)

Nade. Jön a kéretlen promóció tartalmi része, miszerint ne dolgokat vegyek magamnak karácsonyra, hanem élményeket! Azon most gyorsan átugornék, hogy eleve nem veszek semmit karácsonyra, se magamnak, se másnak mert nincs miből (na jó, magamnak vettem egy akciós gesztenyés bejglit, de a zabpelyhet, a tejet vagy a hagymát nem számolnám explicit ünnepi költségnek), ám ez az élmény vs. dolog dichotómia azért fejet szögelt az ütésembe. Izé, szöget fejelt  a verésbe. Ütött, na.

Ez egy dolog, de vannak rajta dolgok?
(Jackson Pollock: Number 34. - 1949, artsy.net)

Mert szerintem az élmények is dolgok. Miként az érzelmek, a vágyak, a gondolatok is. És nem csak abban az értelemben, hogy mindezek mögött mindenféle, nagyon is anyagi, idegi-biokémiai folyamatok állnak, hanem mert ezekből áll össze az a fura katyvasz, amik mi vagyunk, amivel magunkat azonosítjuk. Hisz igazából érdektelen, hogy milyen típusú sejtjeink hány évente cserélődnek le, mi mindvégig úgy tekintünk magunkra, mint egy darab homo sapiensre, aki voltunk már születésünkkor, és akik vagyunk most is épp. Azonosak vagyunk a történetünkkel, pontosabban azzal a narratívával, amivel az életünket keretezzük, és ami nem feltétlen tényekből, mint inkább emlékekből, élményekből épül fel, és ami túl képlékeny ahhoz, hogy simán csak kézzelfogható legyen.
De ettől még azok is dolgok, amik a fejünkben vannak, szemben azzal a túlzottan leszűkítő nézettel, hogy a dolog az kő, vas, föld, kolbász vagy karambolos Suzuki, minden ami anyagi és kézzel fogható (szemmel látható), a többi csak káprázat. Mert pont az élményeink által vagyunk azok, akik, és rám még egy karambolos Suzuki sem tett akkora hatást, mint egy szakítás, egy utazás, az egyetemi évek, a messzire keveredett barátaim. (Jó, mondjuk ha benne ültem volna egybe a karambolkor, de nem.)

Emile Durkheim aki a nemrég említett Max Weber mellet  szociológia egy másik alapítója volt, azzal kezdte a társadalmi tényekről szóló eszmefuttatását, hogy a társadalmi tényeket (mint a nyelv, a divat, a jog, a gazdasági rendszer etc.) dolgoknak kell tekinteni. Mert ezek ugyan kollektív tudatjelenségek, de mint ilyenek függetlenek az egyéntől, az egyéni megnyilvánulásaiktól. És hát így vagyunk az élményeink nagy részével is.
Mikor Petra először járt Londonban (én meg sokadszor) észrevettem rajta is, hogy már annyi előzetes tudása van a helyről (filmek, könyvek, sorozatok, mifenék révén), hogy ezeken (is) szűri át a közvetlen tapasztalatokat, hogy ha nem is azonnal, de viszonylag hamar összeálljon neki egy London-narratíva, ami gondolom azóta is kitart. Árnyalódik, de alapjaiban megvan. És hát az előzetes percepciónk naná, hogy szerves része az élménynek. (Én Barcelonával jártam így: többet tudtam a városról már előre, mint amit ott személyesen összetapasztaltam.)
Mert az előzetes tudásink is társadalmi tények, tehát dolgok. Az élményeink dolgok, bár lehet, hogy a dolgaink nem feltétlenül élmények.

És mindez egy hülye netflix-reklámról jutott eszembe, ami azért kissé szánalmas, de hát mostanában épp inger- és élményszegénység van, úgy is mint élet-deficit.

2020. december 24., csütörtök

Vérapó itt van

A 444.hu is elég diszfunkcionális ünnepnapokon, a közélet szünetel, a kötelező nyáladzást meg kerülnék, de valamit ki kell tenni ilyenkor is, úgyhogy jöhet  karácsony fura/vicces/szánalmas oldala, ami egyszerre takarékos tartalomgyártás, szórakoztató alibi, és legalább fideszkádéenpé-mentes. De a viktoriánus karácsonyi képeslapokról szóló bejegyzésük hatására én is kerestem néhány igazán creepy darabot, amik remekül oldják a szenteste kényszerű és némiképp fröccsöntött pátoszát:

dailymail.co.uk

Az első valószínűleg egy népies mondóka félreértése, miszerint "Sándor, József, Benedek, zsákban viszik a gyereket", a másodikon egy gólemnek öltözött hóembernek öltözött zombi viszi épp a fagyöngyöt, hogy valakit élőhalottá csókoljon alatta, a harmadik pedig a Krampuszt is beemeli a történetbe, feltehetően a Santa-Satan vonalon.

Ez itt lent viszont teljesen ellenáll minden értelmezési kísérletnek, feltehetően Szürreália állami postája bocsájtotta ki, de legalább lehet tőle rosszat álmodni. És persze marad a kínzó kérdés: Ha a homárt megfőzik majd - élve dobva a forró vízbe - a zsoké jelleggel működő egérpatkány is megy vele a levesbe, vagy ő csak a sofőr, aki kiszáll a végállomás előtt? Azaz: az ott a kezében  halálos ítélet, vagy a kegyelmi végzés?

history.com

Főzeléklogisztika-szemlélet

Egy középhosszú interjúban, más témák mellett olyat is nyilatkozott a hángerijen försztlédi (aki nem, nem Káder János méltán alig ismert felesége), a vasarnap.hu című katolikus harcikürtnek, hogy a magyar nők (de legyünk megengedőek: a portugál, kanadai és a szingaléz nők is) nagyon szeretnek etetni másokat, meg összelogiszitkázni a nagy családi, alkoholmérgezéssel súlyosbított koleszterin-fesztiválokat. Nyilván mert a vérükben van, hisz Ártunk és Ormányunk hivatalosan informális álláspontja szerint a nők számára két autentikus helyszín létezik, ahol kiteljesíthetik nembéli lényegüket: a konyha és a szülőszoba. Ebből a konyhában vannak többet, ami nem csak arra jó, hogy apu nyugodtan túlórázhasson vagy nézhesse a meccset, de egyúttal a konyhai készletfelhalmozás, raktározás és főzésszervezés által, igazi menedzserszemléletre is szert tesznek.

Hát, ha vannak szavak, amitől ökölbe szorul a bennem lakó, köznevesült cheguevara, akkor azok listáján előkelő helyen áll a menedzserszemlélet. Ami a gyakorlatban jobbára a szociopátiás, kizsákmányoló attitűd komilfó elnevezése, a "profit mindenek felett" nagyon nem krisztusi parancsolatának kognitív megnyilvánulása. Ha már karácsony van...

És szerencsére Anikóasszony (ez is már egy állandó összetétel a kormányhitű sajtóban) nem megy azért sokkal messzebbre, nem kezd el 'női princípiumot' emlegetni,  - amivel Puzsér rendszeresen hallgathatatlanná trollkodja a saját megszólalásait - mintegy meghagyva a lehetőséget, hogy egy magamfajta középkorú pasi is szert tehessen a menedzserszemléletre, miközben leviszi a szemetet, rántott cukkinit süt (vagy ránt?) és odaégeti a lencsefőzeléket.
Hisz magam is ötven négyzetméter (plusz erkély!) ura és parancsolója, valamint szakácsa, takarítója és állatgondozója vagyok, évek óta menedzselem a saját lakhatási projektemet, és komoly részsikereket is fel tudok már mutatni. Néha.

De ebédet főzni több személyre, az nem valami képregényesíthető szuperképesség, és nem is olyasmi amitől rögtön felveszi az embert a kokakóla vagy a mercédesz felsőközép-vezetőnek, csak simán a mindennapi élet része. Miként az, hogy tudjuk hova kell bedugni a kenyérpirítót, hol kell befizetni a csekkeket, hogy működik a cipőfűző, és miért van minden hányásban répa. Na jó, ez utóbbi azért nem mindenkinek evidens.
Szerény tapasztalataim szerint jelentősebb logisztikai kihívás ebédet főzni egy személyre, mert két és fél deci leves, egy marék lencséből főzelék, egy kisebb tálka zabkása - ezek mind, a gyakorlatban kivitelezhetetlen adagok, így viszont egy jól sikerült zöldséglevest három napig kell ennem, elvégre nem pazarolhatok. Menedzserszemlélet nélkül sem. Akkor már egyszerűbb a sajtos pirítós.

A menedzsertabletta azért túlzás volt... (ingatlanmuhely.reblog.hu)

Éjféli pusztulat

Az "utolsó ember a Földön" tematika elég régi húzása a legkülönfélébb filmiparosoknak, és olyan nagyon nem is lehet mellényúlni vele. Nagyjából Robinson Crusoe óta kulturális mém az egyedül maradó ember, az egyetlen túlélő, aki persze aztán sosincs egyedül, elvégre az őskép Robinsonnak is lett egy Péntekje.
Az Éjféli égbolt sztorijában pedig maga Klúni György marad egyedül (de annyira, hogy neki kellett rendeznie is a filmet), ez esetben nem egy lakatlan szigeten, hanem egy sarkvidéki kutatóállomáson. Ahol addig sem volt tömeg, de a globális kihalás lokális nekibuzdulása után, mikor a többiek (nyilván a pusztulásba) evakuálnak, pláne nem. Ez Klúnit annyira nem rázza meg, ő alapvetően egy magányos farkas (inkább medve), bírja az egyedüllétet, meg az elszigeteltséget, ezért is ment a jégre kutatni, és így, nem mellesleg,  neki jut az összes babkonzerv is. Ja, és halálos beteg amúgy, szóval marad inkább egyedül, sok rezsije már amúgy sincs az életre, így meg nyugodtan piálhat és nézhet komoran maga elé,  nyálas zenékre.
Persze neki is eljön egy Péntek (lehet, hogy csütörtökön, fene tudja), ez esetben egy kiscsaj, aki túlélte  a Nagy Rejtélyes Valamit, amitől mások - gyakorlatilag a komplett emberiség -  a kihalás szélén túlra sodródtak. A túlélése meg leginkább abban áll, hogy ottfelejtették a bázison, hátha az egyszeri néző nem kérdezi meg, hogy de egyáltalán mit keresett ott, meg ki az felnőtt, aki a nagy kapkodásban elfelejti bedobozolni a lányát? De ha már így alakult Robinzon Klúninak a lánnyal is kezdenie kell valamit, egy olyan pasinak aki nem hogy soha nem volt apa, de nem is érzi magát alkalmasnak, belecsöppenni ebbe a szerepbe. Ráadásul már eleve nagypapa korú/kinézetű, korábban biztos kimaradt egy dobásból.

port.hu

Hogy mi az a rejtélyes katasztrófa, amiben mindenki elhal, az pont nem derül ki a filmből (meg gondolom az alapjául szolgáló regényből sem), mert egyszerűen nem érdekes, a sok humanoid elhullik, mint tél közeledtével a legyek, oszt' jónapot. A hangsúly itt az emberi drámára, az extrém helyzetre adott reakciókra van helyezve, teljesen Hollywood-kompatibilis módon.

Mert ahhoz azért nem elég bevállalós a történet, hogy két túlélőt kövessünk a hómező előterében, nagyjából két órán át, úgyhogy kell egy párhuzamos szál is. Ez esetben egy űrexpedíció, amely épp hazafelé tart a Jupiter egyik nemrég felfedezett, esetleg lakhatóvá tehető holdjáról, de nincs kapcsolata a Földdel. Nem tudják, de egyre inkább sejtik, hogy azért nem, mert egyszerűen nincs már senki odalent, aki venné az adásukat.
De az Augustine névre hallgató Klúni túlélő (feltehetően a megénekelt Ódulíber Augusztin rokona) azért megpróbálja a lehetetlent, hogy szóljon nekik, a maga sem tudja miféle tragédiáról. Egyúttal megpróbálja elpasszolni a kéretlen gyereket is, a már távozott kollégáknak, de neki sem válaszol senki. Aztán nagy nehezen összejön a kapcsolat, az űrhajósok a zűrben meg kezdhetnek dilemmázni, hogy akkor most visszaforduljanak-e, hogy megpróbáljanak a K-23 holdon új emberiséget ádámévázni. Ha már az egyikük amúgy is terhes. (Aki ráadásul Felicity Jones, ami nem lehet, mert láttam meghalni a Halálcsillag terveinek ellopása kapcsán, a Rúzs Van című dokumentumfilmben. Bár kétségtelenül jól állnak neki az űrös dolgok.)

Az alaphelyzet felvázolása után jó darabig nézhetjük, ahogy az űrhajósok aggódnak az űrben, a kétfősre bővült Klúni meg szocializálódik a kiscsajjal, csak hogy legye súlya az egésznek. Emberábrázolás, jellemfejlődés, dramaturgiai hitelesség - ilyesmik járhattak  rendező fejében, aki ugye maga Klúni, a híres kávéreklám szereplő. 
Vannak flashbackek, múlton nyavalygás, jövőn aggódás, lassú beleőrülés a bizonytalanságba, de hát végül is ez nem sci-fi, ez egy dráma, annak meg rendesen meg van csinálva. És ha már dráma, nem várjuk feltétlen a happy endet, sőt elvárjuk, hogy hagyják a fenébe, amit előzékenyen meg is tesznek. Amúgy is remek ötlet volt a Netflixtől, hogy karácsonyra kitettek egy borongós világvége-filmet, a sokak számára ilyenkor menetrendszerű depresszióval jól lehet rezonálni rá. Stille Nacht-hoz elnémult bolygó, a mennyből meg nem az angyal jön el hozzánk, csak két, jobbára reményvesztett NASA-alkalmazott próbál meg landolni.

Jut eszembe, ennek is van egy kis csavar a végén, főleg a könnyzacskó-aktiválás miatt, de szót sem érdemel, a Star Wars óta tudjuk, hogy a világ milyen kicsi, és hogy mindenki valamilyen fokon rokon.

1864

1864 kétségtelenül érdekes időszak volt. Ebben az évben hozza létre Karl Marx és Friedrich Engels a Nemzetközi Munkás Egyesülést, más néven az I. Internacionálét Londonban, de még ennél is világtörténelmibb fordulópont, hogy megalakul a Pesti Sakk Kör.
Utóbbi sokkal forradalmibb, mint a határokon átnyúlni igyekvő munkásmozgalom, újszerűbb, mint a szintén ez évben, James Clerk Maxwell által publikált elmélet az elektromágnese tér természetéről, és emlékezetesebb, mint Alois Alzheimer születése, aki később felfedezett valami róla elnevezett betegséget, de már nem jut eszembe mit.

De ebben az évben jelent meg Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye is, amiben a főhősök már annyira szégyellik magukat a második ipari forradalom miatt, hogy inkább a föld alá bújnak szégyenükbe, de ott se jobb. Sőt, a nemzetközi helyzet annyira rossz volt, hogy Madách Imre sem bírta tovább, és meghalt, szó szerint meghasadt a szívelégtelensége.
De azért voltak reménykeltő fejlemények is, Maxwell mellett más híres emberek is születtek 1864-ben. Nekem a legfontosabb Max Weber, a szociológia egyik alapítója, de az ő évjáratába tartozik Henri de Toulouse-Lautrec festő, Richard Strauss zeneszerző vagy Louis Lumiere az első két filmes egyike. (A tesója, Auguste két évvel korábban hagyta el a szülőcsatornát.)

Max Weber (1864-1920) - pinterest.com

És hogy miért pont 1864? Mert ez itt a blog 1864. bejegyzése, ami már nekem is soknak tűnik. De nem szeretek magamban beszélni, máshoz meg nemigen tudok, úgyhogy marad az írás, de legalább már nem olvasom magam.

2020. december 23., szerda

A kegyelmes úr elmebaja

Trampli Donáld, az amerikai történelem valaha volt legnarancssárgább fejű elnöke, most már tényleg a végső szétesés jeleit mutatja. Hiszen még mindig kitart amellett, hogy ő nyerte a választást, méghozzá soha nem látott fölénnyel, és lassan polgárháborút vizionál, melyben természetesen ő a Grál-lovag, a demokraták meg a lovagok, akik azt mondják: Ni!

De arra a kis időre, ami a fehér házban még jut neki, igyekszik közjogilag hasznosítani magát, most például elnöki kegyelmet adott jó pár embernek. Többségük egyszerű, kétkezi sikkasztó, adócsaló és okirat-hamisító republikánus komisszár (inkluzíve volt kongresszusi képviselő, kampánymenedzser, vagy trampista ügyvéd a Tramp-listáról), de van köztük négy fazon, akik egy 2007-es iraki mészárlásért felelősek. 
Az illetők ráadásul nem katonaként nyírtak ki tizennégy civilt (köztük egy kilenc éves fiút), hanem egy privát biztonsági cég alkalmazottaiként, ami persze megint csak gáz, mert mit kerestek egy háborús övezetben? De 2015-ben végre elítélték őket, egyikük életfogytot kapott, a másik három fejenként harminc évet. Idáig, mert mostantól szabad emberek, és amilyen szar hely lett Amerika, lehet hogy csak centikre vannak attól, hogy hősként ünnepeljék őket. (Nyilván vannak azok a whiskytől lukacsos agyú, fegyverbuzi redneckek, akik számára már most is azok, de hát ők Tramplit is szépnek látják, és főleg okosnak.)
A leköszönni kurvára nem akaró, még pont elnöknél már régóta nem azt figyeljük, amit mond (azt minek?), hanem amit tesz, és speciel ezzel a kegyelmezősdivel kiírta volna magát a szalonképes politikai vezetők közül, ha valaha is oda tartozott volna.

pinterest.com

Amúgy Trampli valamelyik oldalági rokona (talán pszichológus, most nincs kedvem utánanézni) azt nyilatkozta, hogy hősünk nem tud veszíteni legalább is úgy nem, hogy utána ne kenje el valahogy a számára kínos tényeket. Márpedig a választásnál nincs mit kenni a hova, úgyhogy a rokon szerint legkésőbb Biden január 20-án esedékes beiktatása alkalmából jön a generál-idegösszeomlás.
Már ha. Mert a jelenlegi, a valóságtól egyre távolodó világértelmezése miatt, lehet hogy addigra a mentális deficit hősi halottja lesz, miután belefullad egy közeli tóba, hisz akkorra már abban is biztos lesz, hogy képes a vízen járni. Vagy esetleg helikopter nélküli légi városnézésre indul New York felett, mert az akad be neki, hogy tud repülni, és/vagy dokumentumfilmek nézte a Birdman című  mozit, aminek a végén Michael Keaton mutatja be ezt a formagyakorlatot.

De legalább addig se iszik.

Láttam jönni?

A Látlak, már önmagában is egy bosszantó filmcím, mert amikor kerestem róla valami tudnivalót, rögtön egy másik filmet guglizott elém az internetes világháló. Mert a csodás hazai forgalmazók két filmet is futtatnak ezzel a címmel, az egyik a 2018-as I Still See You, a másik meg  2019-es I See You, és én az utóbbit tekintettem meg. De tényleg, a korábbinál mi a frász miatt nem lehetett normálisan lefordítani a címet, azaz hogy Még mindig látlak, he?
Nem is értettem, a leírásokban miféle szellemekről beszélnek, mikor szellemek (kísértetek, vámpírok, farkasemberek, hódvakondok és asztrális vérnyulak) egyáltalán nem voltak benne, nyomokban sem. Sőt, semmi természetfeletti, ez a film egy remekül összerakott thriller, pont annyira csavarral, hogy tudhassuk, de ne sejtsük a slusszpoént. (Mert ugye az a gyanús, aki nem gyanús, és naná hogy ő a szadista gyerekrabló-sorozatgyilkos, és mindenki aki gyanús, csak kevésbé vagy súlyosabban megzakkant áldozat.)

culturecrypt.com

Vagyis ez egy krimi, viszonylag kevés vérrel, három részben elmesélve, úgy is mint: bonyadalom, megoldás, megoldás kukázása - apokalipszis, a szó eredeti, kinyilvánítás, feltárulás értelmében.
Mert eleinte csak azt látjuk, hogy a zűrös felső-középosztálybeli, kertvárosi család házában különös, természetfelettinek látszó dolgok történnek, aztán második nekifutásra, az addigiakat egy másik perspektívából újranézve kiderül, hogy nincs itt semmi misztikum. Van két fura fiatal (talán már pont nem tini), akik beköltöznek a vendégszobába, persze  lakók tudta nélkül, és ők kézikamerázzák végig a sztori kibomlását, hátulnézetből.

És aztán, mikor már az hiszi az egyszeri néző, hogy oké, értjük a lényeget, megvan a megfejtés, akkor gyanús lesz, hogy de még rohadt sok van hátra száz perc közeli játékidőből. Szóval jőni fog, mert jőni kell az nagy fordulat, ami amúgy is jár nekünk, ha már ne véletlenül ismeretlen színészeket bámultunk eddig, meg Helen Huntot, aki igazán ijesztőre öregedett. (Ötvenes évei közepén egy félresikerülten plasztikázott hetvenesnek néz ki, de legalább passzol a film zsáneréhez.)
Szóval a fordulat érkezik, részletekben, de tempósan adagolva, és bár nem esik le tőle az állunk, de cserébe minden elem a helyére kerül, nem hagy maga után megválaszolatlan kérdéseket. Ami egy ilyen darabnál nálam komoly pluszpontokat ér.

És a jutyúbon fent van a teljes film itt, szinkronosan, legalább is per pillanat. ez meg az angol nyelvű előzetes:

Akciós gyerek, méterre

Az Indexen találtam ezt a remek fotót, amelynek lényege, az abszurd szövegen túl, hogy nem mutatja meg, mit is árulnak ezzel a a felütéssel, és pláne hol? Mert bár szarul állok anyagilag, 199-et megérne egy vidám gyerek, feltéve ha nem eszik túl sokat, és csak nappal vidám éjjel hagy aludni.

index.hu

Mert egy vidám gyerekkel már lenne okom összerakni a szőnyegen a villanyvasutat, nem magammal kellene datrsoznom, és nem kellene állandóan szólnia a tévének, hogy legyen valami emberi hang a lakásban anélkül, hogy magamban kelljen beszélnem. A falhoz. Mert ahhoz nem jó beszélni, annál rosszabb már csak az, ha borsót hányunk rá.

Aggasztó ugyanakkor, hogy a vidám gyerek két méter! Na most, ilyen magas, ilyen széles, vagy ilyen vidám? Mert nagyon nem mindegy, hogy mondjuk be sem fér az ajtón, vagy ő még befér, de a vidámsága egy része  kényszerűségből a lépcsőházban marad.
És egyáltalán, milyen korú a gyerek, adoptálni kell-e vagy csak lízingelhető, tud-e már beszélni, és ha igen, akkor magyarul is? Mert az ilyen olcsóra akciózott gyerek az valószínűleg kínai gyártmány, legfeljebb csak kamuból van rávarrva a Nájki jel.

De jobban megnézve a képet, két dolog azért valószínűsíthető. Az egyik, hogy a gyerek vidámsága két méter, tekintettel arra, hogy a nagyon vidám hasonló mérőszámát már tíz méterre értékelik. (És azt az amit főleg meg kell fizetni benne, de nekem eleve nem kellene a nagyon vidám, elég ha csak simán, szolidan jókedvű und szórakoztató.) És akkor képzeljük el a  "de tényleg kurvára vidám" gyereket, akinek akkora kedve van, hogy egyrészt biztos szed valamit, másrészt neki már egy közepes sportcsarnok kellene, hogy beférjen a vidámsága is. Na ilyen az végképp nem kéne.
És érdemes figyelembe venni az "ünnepi ajánlat" feliratot is, mert lehet, hogy itt van a kutya lényege elásva. Ahogy töprengek a dolgon, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ennyiért nem örökbe kap az ember gyereket, csak az ünnepekre bérelheti ki magának, hogy ne legyen egyedül, mikor inzulin-sokkot kap a nyolc szelet rántott hal és fél vödör krumplisaláta után, levezetésként megkóstolt, másfél kiló szaloncukortól. (Ilyenkor fontos, hogy a gyerek pont elég idős és értelmes  legyen ahhoz, hogy szakszerűen tudja hívni a mentőket, de azért annyira ne legyen magabiztos, hogy körömvágó ollóval próbálja kivenni a vakbelünket, hátha azzal van a baj.)

De lehet, hogy mégsem bérelek gyereket karácsonyra, azokkal annyi baj van, kétszázé' meg vehetek gazdaságos margarint, vagy egy kiló teljes kiőrlésű lisztet, és akkor magányosan bár, de tuti nem halok éhen.

2020. december 22., kedd

Nemzetmegtartó vizuálszutyok

Ebéd után vettem a bátorságot, és megtekintettem a 907-es pozsonyi csatáról szóló animációs autodafét, amelynek keretében nyilvános megszégyenítésre került  az animációs műfaj maga, a "történelmi emlékezet" nevű bizonytalan állagú mentális massza, valamint a néző, akit itt egyértelműen egy kissé retardált óvodásnak néztek az alkotók. És bevallom töredelmesen, én ezt a moslékot nem bírtam végignézni, a közepénél kihaladtam a konyhába, hogy némi kókuszos keksszel és teával nyugtassam le a központi idegrendszerem. A lakásban járőröző teknős meg a fürdőszobába menekült.

Az egész ott kezdődik, hogy hát ezt nem a Pixar csinálta, hanem a Magyarságkutató Intézet névre hallgató kormányzati, történelmi narratíva- és ideológia-összeszerelő melléküzemág. 
Ennek megfelelően a látvány olyan, mint egy alsó-középkategóriás videojáték túlhúzott intrója, valahonnan 2008 környékéről, amiben darabos mozgású, rezzenéstelenül bábufejű törzsi magyarok győznek fényesen a bajor frankok ellen, miközben a pixelekkel szemben azért rendre alulmaradnak. A köznyelv ezt simán gagyinak hívja, de a filmelmélet tudományos szakzsargonjába úgy szokás nevezni az ilyesmit, hogy kurva szar.

A történelemhez persze semmi köze, főleg mert arról a bizonyos csatáról annyi tudunk, hogy mikor volt, sejtjük hogy hol, és tudjuk, hogy a magyarok győztek. De ennyi, tényleg pár mondatnyi infó van néhány kódexben, így aztán a magyarságipari alvállalkozók csak saját lelkükben, romantikus fantáziáik körében kutathattak magyarságot, meg valami sztorit, amit jelentős közpénzért a monitorra lehet hányni. és hát a végeredmény annyira kínosan szánalmas, hogy igazából nincs mit kritizálni rajta. tekintettel arra, hogy az értelmes kritikához kell valami értékelhető kulturális teljesítmény, de ez itt alatta marad mindennek.

Történet igazából nincs, csak valami nagyjából összetákolt, hülye pátoszba és félreértett mítoszokba fojtott alternatív törióra, egy idegesítő narrátorral (mert a szereplők nem beszélnek, ahhoz több színész kellet volna, meg hogy legyenek arckifejezéseik), és az egész alatt hol halkabban, hol  hangosabban, de végig szól valami tutulós-nyekergős kvázi-sámánzene. Amitől nekem már tíz perc után tikkelni kezd a jobb szemem, gondolom azért nem a bal, mert ez egy vállaltan jobbos kurzusdarab. Olyan is, mint már írtam fentebb. (Kicsit barna, kicsit büdös, nem halunk bele, de a mi fejünkre szarták.)
Komolyan, már vártam, hogy a magyarok táncoljanak egyet a barackfa alatt, miközben talpaik összeérnek (ha valaki még emlékszik eme szörnyalkotásra), annak örömére, hogy megérkeztek Afrikából, a sumér rokonoktól. Az Afrika-szál elég explicit módon jelenik meg, amennyiben Árpád outfitje hangsúlyosan tartalmaz zebra meg leopárd-kiegészítőket, de lehet hogy a csata-kreditjeiért később szerezett még be pandaszőr süveget is, csak hogy az ázsiai eredet híveinek is jusson valami. 
És ez csak egy példa, valójában ilyen az egész. (A ProstiSrácok persze elélveztek tőle, de az ő ízlésük csak annyiban mérvadó, hogy mit ne nézzek/olvassak, másfelől nekik bármitől feláll, minek kapcsán leírhatják, csupa nagybetűvel, hogy Turul Nemzetség. Hát, egészségükre!)

Ha ezeknek ez a magyarság, az őstörténet meg úgy általában a tudományos ismeretterjesztés, akkor mindenki meneküljön, amerre lát.  A franc se gondolta volna, hogy egyszer még megengedően nosztalgikus hangulatban emlegethetjük, ahogy Koltay G. Honfoglalás című közröhejében rohamra indul a rettegett, 8-12 fő besenyő sereg. Ahol amúgy Franco Nero volt Árpád, kinek színészi nagysága immár megkérdőjelezhetetlen, ezzel a virtuális fabábuval szemben, akiből persze sosem lesz már igazi kisfiú:

Halálgépesített propaganda

Biztosan én vagyok a hülye, hogy origót nézek (nem igazán olvasom, médiafogyasztásom esetükben a "címeken szörnyülködés" fogalmával írható le), de este nem csináltam meg a reggeli kávém, reggel meg lusta voltam hozzá, így marad a lakájmédia, mint ami megbízhatóan tudja felhozni a pincéből a vérnyomásom.

A mai kedvenc hírem azt a hangzatos címet viseli, hogy "Alig kapták meg az engedélyt a Boeing halálgépei, újabb botrány érik körülöttük". Az anyag egyébként a B-737-esek legújabb generációjáról szól, melyekkel két katasztrófa is történt tavaly, úgyhogy 2019 őszén mindenhol leállították a repülésüket, és most kapták meg - nyilván egy csomó biztonsági változtatás után - a repülési engedélyt az USA-ban. És lehet, hogy ezzel nem sem volt minden rendben.
De. Ettől még a "halálgép" megnevezés olyan szőrőstalpú, cuppogós  bulvárhányás, amit még egy origó szintű szennylapnál is meg kell alapoznia valami nagy löttyös hatalmi vendettának. És akkor innentől jön a külön bejáratú összeesküvés-elméletem:

- Ártunk és ormányunk ugye Airbusokat vett nemkormánygépnek, izé... katonai csapatszállítónak. Amik azóta rendeltetésszerűen működnek is, hiszen a pártvezér és kancellár meg hűbéresei a legnagyobb csatákat Brüsszel (valamint a demokrácia és a józan ész) ellen vívják, és ez  ügyben utazgatnak a főférfiak szerte mindenfelé, mint a permanens szabadságharc öltönyös katonái. Csapataik partra szállnak!

- A Boeing meg az Airbus viszont a legnagyobb konkurensek a polgári (és kissé a katonai) repülés piacán, ráadásul a Boeing amerikai, a másik meg európai koprodukció: És bár felcsútról nézve eddig szimpatikus volt Amerika, de Trampli, a narancssárga fejű paranoid bohóc bukása után már megint utáljuk őket. (Mint amúgy a világ nagy részét, ahol nem illiberális - opcionálisan posztszovjet - önkényuralom van.) A mostanra teljesen összebájdeneződött Egybesül Államokból innentől csak a rossz, gonosz, gendersemleges, háttérhtalmi imperializmus gyarmatosít, már megint. Valamint Soros. 

- Tehát ha egy amerikai gyártó repülőgépeivel kapcsolatban gondok vannak, akkor azok halálgépek és pont. Azér' csinálták a jenkik direkt ilyenre, hogy az emberek haljanak meg bennük, persze csak a külföldiek, akiknek eladták a gépeket,drágán, és majd gy intézik, hogy az ottani vevők ne a halálgép limited edition-ből kapjanak.

blog.flightstory.net

Értem én, hogy fontos leleplezni a repülőgépgyártók esetleges csalásait, bár én inkább nem szándékolt slendriánságot látok ott, ahol mások ártó szándékot, de a kattintásvadász bulvárhörgés biztos nem segíti az ügyet. Oké, az origóból eleve nem nézek ki semmiféle mértéktartást, oknyomozásra való hajlamot vagy sajtóetikát, sőt nem is várom el tőlük, csak rezignáltan  észrevételezem, hogy ezeknek mindig van eggyel lejjebb.

Viszont kár lenne megállni itt! mert hát utálhatjuk a franciákat is (Trianon forever!), úgyhogy kössünk bele mondjuk az autóiparukba. Elég lenne összeszedni egy csomó közúti baleseti statisztikát, és kigyűjteni, hogy az elmúlt években  világszerte összesen hány Peugeot-ban szenvedtek halálos balesetet, és hányan. Nyilván egy jó csomóban és onnantól már le sem kell írni az origó névtelen, szövegrakodó betanított munkásainak, hogy Peugeot, hanem csak annyit: "A Francia Halálautó". És persze ugyanez működhet a Citroen meg a Renault esetében is, de ha épp a németeket utáljuk akkor Opel meg BMW,  a Volkswagen esetében meg jöhet egy kis bónusz hitlerezés is.
De a Peugeot is elég jó, mer' ugye miféle név az, hogy Peugeot? Addig tiszta, hogy a 'Peugeo' automatikus tárgyesete, de hát szótőnek sincs semmi értelme, vagy köze a jó magyar kiejtéshez. Csigazabáló franciák, ezek még nevet adni se tudnak, csak annyiban jobbak az amerikaiaknál hogy tudnak ehető bort meg iható sajtot csinálni, meg hogy igazából náluk készül az Airbus, a katonai csapatszállítók legnemkormánygépebbike...

Lóhalálában (vigyorgo.com)