Részeg orosz

Most jött szembe a 444.hu-n az alant látható két cím, a kulturális sztereotípiák nagyobb dicsőségére:

Hát igen, a részeg oroszok. Hogy minden orosz alapbeállításon részeg azt minimum Jelcin óta sejtjük, csak akkor mi a hír ebben? Sok helyen biztos rossz a vízminőség, a vodka (miszerint vizecske) meg fertőtlenít, megvidámít és az orrukat is tisztíccsa.

Amúgy a fenti hírek fejléce kis híján szellemes, bár Piszkos Alfréd nem hajtott volna neki egy hídnak, kivéve biztosítási  csalás társtettesként való elkövetése alkalmából, Fülig Jamesnek meg nem döftek kést a hátába, bár egy kocsmai verekedés alkalmával az áldozat jelezte, hogy a csapos mesélte, milyen szép kés áll ki a hátából. Egy darab húszcentis kagylóritkaság nyéllel, de azt épp Jimmy felejtette a matrózban. Vagy fedélzetmesterben vagy kiben, nem vagyok jó a hajózásban, én hajón leginkább hányni tudok meg unatkozni, nem feltétlen ebben a sorrendben.

De részeg orosszal magam is találkoztam már, persze a fene tudja, tizenéve volt már Londonban, Prágában, esetleg Barcelonában, de biztos valami jelentős turisztikai célpontnál (Ha nem jelentős turisztikai célpontba utaznék, akkor az Bugyi lenne, vagy Pornóapáti, de Ondód szóba sem jöhet.). De az biztos, hogy a részeg orosz savanyú uborkával itta a vodkát. Vagy vodkával ette a savanyú uborkát, nézőpont kérdése. És nem hajtott neki semmiféle hídnak, és hátbaszúrás nélkül ment ki dohányozni, füvet venni vagy vagy csak felhajtani egy prostit. Akkor valószínűleg Barcelona lehetett, az előbbi három opció az ottani óvárosban állt fenn, mikor Pesten még nem találták fel a bulinegyeded romkocsmákkal.

Bár a romkocsmákban mintha több lenne a részeg angol  részeg orosznál, bár tudja fene, nem járok ilyen helyekre, a legközelebbi romkocsma is nagyjából kétszáz kilométerre van tőlem. És bár a közeli garázsbolt előtt is rendszeresen fogyasztanak a szakik, gondolom nem ugyanaz.

Az azért érdekelne, hogy az a bizonyos 34 éves Vlagyimir milyen szakmában mozog. Mert lehet hogy mondjuk vándorköszörűs, és a hátába csempészve lopta el, cigiszünetnek álcázva a kést. Ha már a csapos, akarom mondani a műtős mesélte, milyen szép kés is van benne...

Rohadt egy hétfő

A hétfőt azt be kellene tiltani már végre, szerintem kezdődjön szerdával a hét, de legyen két-három szombat benne, lehetőleg egymás után. Akkor talán lenne esélyem némi ihletre, mert még mindig azon vergődöm, hogy nem vagyok képes összehozni egy szociálpszichológia cikket. Már ímélben sem merek a főszerkesztő szeme elé kerülni, pedig a klaviatúra sok mindent elbír.Viszont fáradt vagyok mint a nyúl, egy kád forró vízre vágyom meg nagy alvásra, miután az egész napom azzal telt, hogy vártam, mikor telik már le a munkaidő, mikor dobhatom magam hanyatt a fotelban.

És az ilyen nyavalyás hétfőknek nagy negatívuma, hogy kora estére már alig bírom nyitva tartani a szemem, és valószínűleg a legunalmasabb társaság vagyok, aki annyit bír mondani hogy öööö, meg hogy fffffú, és váratlan pillanatokban arra ébred, hogy alszik.

Szegény párom sem tudott mit kezdeni velem, vagy legalább érdemben kommunikálni, még szerencse, hogy az egyik kedvenc komédia-sorozatunk ment a tévében, így legalább a kínos csendbe bele lehetett röhögni olykor. Vagy nem volt kínos a csend, tudja fene, Petra elég hallgatag típus, én vagyok a  nagyszájú, de ha amikor nem, akkor meg pláne feltűnök magamnak.

A rémes hétfőt amúgy kulturálisan lehet túlélni, személyes stratégiám Sosztakovicsot hallgatni, a kamaradarabjaiban is meglepően sok árnyalatot fedezek fel, a tizedik szimfóniája meg tényleg elbűvölő. És ha meglenne a Goldberg-variációk Bachtól, azt raknám be reggel, de nem tudom hova raktam a cédét, a jutyúbon meg nem az igazi, laptopon kamarazenét hallgatni is ócska.

Ezért csak röviden, boldok hédfőt for everyone:

A passzív optimista

Egy hete próbálok zöld ágra vergődni egy pszichológiai ismeretterjesztő cikkel (nem olvasom, írnom kellene), de nem megy. Oké, nem vagyok pszichológus, de itt szociálpszichológiáról lenne szó, abba meg nekem is szabad belekontárkodnom. Legalább is szerintem.

Ez esetben személyiségtípusokról kellene értekezni, szociálpszichológiailag naná, ilyen cselekvéstípusok meg interakciók, meg szerepek meg mifenék, a személyiség fényének tükrében. (Azért erre az utóbbi képzavarra kissé büszke vagyok...)

De a személyiség-tipológiák, az ókori szangvinikus-kolerikus... estébé cuccoktól a modern MLM-ízű szarokig nem sokat érnek. (Kivéve James elméletét, aki szerint vannak finom és durva lelkű emberek. Részéről ezzel le is írta az személyiségtípusokat - szimpatikusan egyszerű, mit ne mondjak.)

Viszont van saját személyiségelméletem is, amit szerintem itt már leírtam, de ismétlés a tudás kétszer, ha meg mégsem, akkor most először:

Szóval szerintem két alapvető dimenzió van: aktivitás és passzivitás, illetve optimizmus és pesszimizmus. Így vannak:

• Aktív optimisták: Ők azok, akik hisznek benne, hogy a dolgok alapvetően jól fognak menni, és tesznek is érte, mondjuk szeretik a vajas pirítóst és vesznek is vajat hozzá. És nem sütik meg az Mp3-lejátszójukat a kenyérpirítóban mint tettem én, még szerencse, hogy a MicroSD kártya még működik belőle. Az aktív optimista ezen felül ambiciózus, ami nem egyenlő a nyomulós gecivel, csak majdnem.
• Passzív optimisták: bízik benne, hogy a dolgok majd valahogy úgyis jól alakulnak, de nem különösebben tesz ezért semmit, és ezt az izét úgy hívja hogy karma, a sors vagy a végzet. Azt' várja a jó végkifejletet, legfeljebb nem ebben az életben. Na, ez lennék én, az igazi passzív optimista, legalább is saját magamat illetően. A "valahogy majd csak lesz" hozzáállása ez, a minimális beavatkozás elve alapján, avagy a világ elműködik nélkülem is, ha meg tőlem kell valami, majd jön és szól.
• Aktív pesszimisták: Nem hisznek a jövőben, abban hogy a világ valaha élhetőbb hely lesz számukra (No Future! - ha valaki még emlékszik a brit punkra), de tesznek is azért, hogy ez így legyen. Drugs and Rock'nRoll (szex nincs, ennyi droggal az már nem megy), anarchia az egybesült kirájságban, Trainspotting forever. (Az öngyilkos terrorista például nem aktív pesszimista, mert felrobbantja magát ugyan, de várja, hogy várja őt a negyven gyönyörű szűz a mennyországban. Szóval ő igazából optimista, csak sajátosan tesz érte.)
• Passzív pesszimisták: Na őket aztán már ki nem szarja le?  Mindegy is...

Mit kezdeni

Állítólag a magyarok nem tudnak mit kezdeni a felhalmozódott vagyonnal. Pontosabban a lakosság, az állam ugyanis szereti lakosságnak hívni polgárait, ha különösen szemét hazugságra készül. És mivel persze hogy vannak olyan vagyonok, aminek a felhalmozódásával én lakosságilag nem tudok mit kezdeni, a mondat akár még igaz is lehetne.

Elvégre tiborcz lőrinc meggazdagodásával tényleg nehezen tudok mit kezdeni, pedig én direkt nem nősültem be a felcsúti vérszerződésben, főleg mert nem akartam. Meg nem is ismertem őket, de ha a karma akarja, lehettem volna Elios Ráhel, mert néha akkora a sötétség, hogy még én is világítanék benne, de nem látszana hogy pasi vagyok.

De ha nem a mészáros foglalkozású Gázos Lőrinc vagyonáról van szó (nehéz hogy ne arról legyen, állítólag övé a legnagyobb és hát khmm... azzal a fejjel, már értem a sikerei okát), akkor csak is a lakosságnak nevezett állampolgári emberek tömegeinek népes csoportja lehet az alany, adóalany főleg. (Most olcsó poén lenne, hogy azért nem tudnak mit kezdeni az emberek a lakossági vagyonokkal, mert adóalanyok, de adóalanynak lenni épp hogy drága poén, szóval mégsem.)

Én például tudnék mit kezdeni a vagyonommal, ha lenne. Mert egy lakótelepi lakás nem vagyon, csak az adóhatóság szempontjából, az a megélhetési kényszer óhatatlan költségekkel kombinálva. Ha ezen túl is lenne vagyonom, tudnám mire költsem. Utazásra, bélyegekre, óhatatlan kiadásokra, még meg is takarítanék. Vagy mégsem, hisz mire vagyona van az embernek, azt már megtette. Na jó, Felcsúton nem mindenki, pedig vicces lenne elképzelni, ahogy lőrinc barát a konyhaasztal viaszosvásznán vág egyet a kolbászból, és azt mondja, hogy a médiaportfólió már elég, de az eredményes gázszereléshez kellene még egy Magyar Nemezt. Ők meg ugye hülyén beszántották, de csak van valahol az asztalfiókban pár száz milla, indíccsuk úlyra, hamár. Az az Idők végzetű lap, meg mehet valahová, de nem a levesbe, mert a levest is el kell adni, de újsággal?

(Itt elképzelek egy monológot: 'A jogok, érted a jogok, aztat kell, aztán majd lesz neki címe vagy mije, fejléce bazmeg. De minálunk vannak a kiadási jogok tökre, amit adunk ki baszod, azt hívhatjuk ahogy akarjuk. Eztet még gézájjék papírozzák le, le legyen nekem papírozva, vagy a főszerkesztő vagy hogy hívják, mehet tőlem talpfát heggeszteni. Zabhegyezőbe tudod, ahogy a mondás tartya.

Nemtom főni szót-e, van evalami foricifetájfronton, kelle újabb csapat neki, de asszem most elég , emnnyünk a minőségre, a Mencseszter Sziti Junájtöd kell, vagy az egyik, ha a mencseszeter vagy a szitijujántöd az kettő. vagy három. De ez lesz a minőségi bevárlás majd, a puskás pancsó-terv izé per nulla. Pont. Akarom mondani nem  per, pont nulla....'

Müzliszelet és neveken szólítás

Ahogy ma jöttem haza a boltból, az aldiból belőle, beszólt nekem egy erősen szőkített autójú nő, hogy mit mászkálok az úton, mikor ő ki akar kanyarodni. Ez épp a bolti üzlet kijáratánál történt, miután kijártam hazafelé, és Alfa Júlia (én a verdája alapján így neveztem el) a járdán parkolt, aztán hirtelen elfogta a ellenállhatatlan kikanyarodási vágy, biztos miattam, mindig is furcsán hatottam a nőkre. (Például többen is szerelmesek lettek belém, ami egész életemben érthetetlennek találtam, de ez más téma.)

Szóval Julis (per julis, ha már letegezett, mondjuk ő nem pont becézve), nehezményezte, hogy ő most akkor hat egész négy tized másodperccel később tud majd kikanyarodni, és ekkora késés az ő műkörmösénél már megengedhetetlen, a végén még törli a kapcsolatukat a fészbukon. Én legalább is így képzeltem, ő csak próbált a nevemen szólítani, de határozottan emlékszem rá, hogy nem Bazmeg Köcsögnek hívnak. (Egyszer ismertem valakit, akit mindenki úgy szólított, hogy Lófasza Seggedbe, de szerintem őt sem ezen a néven anyakönyvezték. Amennyire tudom, a Lófasz családban csak bibliai neveket adnak a gyerekekben, ez amolyan hagyomány.) 

Én közöltem vele, hogy létezik társadalmi munkamegosztás, minimum két értelemben. Egyrészt ha ő a járdán parkol, akkor én az úton viszem a tejet meg a müzliszeletet, másrészt pedig kellenek a világba a bunkók, hogy a normális többségnek legyen kihez képest normálisnak éreznie magát. Valójában persze ez sem ebben az irodalmi-szociológiai tónusban zajlott, de amilyen az adjisten, olyan a nerinyáljmár. Mindenesetre érdekes, hogy ha valaki autóban ül, és az arra valót legrosszindulatúbb feltételezésem szerint nem arca verejtékével, hanem egyéb testnedveivel kereste, máris a világ királyának képzeli magát. Ő állhat a járdára, pont szemben két üres parkolóhellyel, és hülyének nézhet bárkit, hisz csak a maga szintjén képes kommunikálni.

Azt meg, hogy "Kedves hölgyem, az ön relatív szellemi deprivációja és nem szordínós antiszociális attitűdje, érthető ugyan, de nem akceptálható", nos ezt úgysem értette volna.

Tényleg boldogok a lelki szegények.

A maguk fogalmai szerint.

A nap mondata

Pedig még fél tíz sincs. De vagyok olyan tufa, hogy a kései reggeli mellé tévét nézek, ez esetben a diszkoveri csenelt. Ami sokkal inkább a szórakoztatás trash-reality műfaját műveli, mintsem az ismeretterjesztést. Persze a csatorna nevéből nem is következik az ismeretterjesztés, felfedezni meg az emberi hülyeséget is lehet, legfeljebb nem érdemes.

A legjobb műsorok egyike - mármint a sötét ostobaság feltérképezésének mezején - a raktárárveréses zsáner, különös tekintettel a britekre, akik még az amerikaiaknál is sötétebbek és agresszívebbek bírnak lenni, pedig az igazán nehéz. (Ja, és az egyik állandó szereplőt Boudica-nak hívják, amit hát úgy ejtenek hogy 'Budika'. Khmmm...)

Nos, ma reggel pont ebbe a "raktár-háborúk júkéj" sorozatba szaladtam bele (már amennyiben a fotelben ülve lehet szaladni a bele), és ott hallottam meg a nap mondatát. Épp egy olyan raktárat árvereztek, ami tele volt műszaki cuccokkal, amikről ránézésre nehéz volt megmondani, mik is lehetnek, valami hifinek tippelték, talán nem alaptalanul.

És akkor az egyik szőke second hand trader benyögte a nagy mondatot:

„Szerintem ezek még a régi korokból maradhattak fenn, amikor áramról ment a zene és nem mobilról.“

No more comment.

Klím, a változás

Azt olvasom, hogy a klímaváltozás ellen igazából nem úgy lehetne fellépni, hogy az egyéneket próbáljuk rávenni szokásaik megváltoztatására, hisz nagyjából száz cég felel a az egész balhé nagy részéért. Szóval az olyan cikkek amik az alábbiakhoz hasonló okosságokat közölnek Malvinka nénivel a földszint kettőből, nem látják a lényeget.

• Autó helyett használják a tömegközlekedést.
• Hosszabb utakra inkább vonattal menjenek, mint repülővel.
• Kevesebb húst és több zöldséget egyenek.
• Kapcsolják le a lámpát, ha elhagynak egy szobát.
• Zárják el a vizet zuhanyzáskor, amíg besamponozzák a hajukat.

És tényleg, ezek a bölcs tanácsok nekem sem jönnek be.

Először is: nem használok autót, nem tudok vezetni, nem is akarok, nem értem azokat akik a négyütem-hatfokozat fétisre gerjednek. De akarna a fene tömegközlekedni, ha lenne pénze autóra és sofőrre, szigorúan együtt. De én igazából, ha valóban kurva gazdag lennék, buszt vennék magamnak, és amolyan Air Force One stílusban rendezném be. Használnák persze tömegközlekedést is, de a magánvasutamon remek antik gőzmozdonyokkal húzatnám a luxusvonatokat, és gázoltatnám el  a rögbicsapatom rosszul teljesítő játékosait. Vagy inkább mégsem, hisz így csak egy afféle mészároslőrinc lennék, mondjuk galaktikusan jobb ízléssel. Bár az ízlés szerintem pont a klímának tök mindegy. (A klímának a klíma mint légkidiconáló nem tök mindegy, de ez messzire vezetne.)

Másodszor: Mi számít hosszabb útnak? Én már vonatoztam négy órát Siofóktól Kaposvárig (amik mégis csak egy megyében vannak), miközben egy London-Budapest repülőjárat ennél minimum másfél órával rövidebb. Na most, Londonba akkor se mennék vonattal ha nem a MÁV (Megint Állunk Vazze) tempójában működne a dolog. Mert  nálunk amúgy a Pest-Vác vasútvonal menetideje még mindig nagyjából annyi, mint mikor még Petőfi üdvözölte propagandakölteményben az első magyar vasutat.

Harmadszor: A húsevés nem szép dolog, de klímaszempontból azért gáz, mert sok termőterületet visz el a takarmánytermesztés, és mert az állati gázok ugyebár. Állítólag a tehénfing annyi metánt juttat a levegőbe, mint a fél ipar, vagy az egész. Persze nem egy tehén, hanem az összes. Mikor levágják szegényeket már nem finganak tovább (álmukban csöngetnek picit), de akkor meg a húsipar termeli a klímaváltozást. A húsipar amúgy is gusztustalan, nem véletlenül nincs kolbászból a kerítés, minden hülye szólás nagyobb dicsőségére.  Egyébként pedig számos ismerősömnek a tehenekéhez hasonló a metánkibocsátása, csilisbab fogyasztása esetén még több is. És mégsem hasznosítjuk a húsukat  sztéknek, vagy panírban kisütve.

Negyedszer: Először is kapcsoljuk fel a lámpát, ha bemegyünk egy szobába. Sok sérülés elkerülhető így, sok klímakatasztrófához vezető felesleges orvosi ellátás. (Nem láttam még hibrid mentőt, azok mind ilyen négyütemű szarok. És mennyit fogyaszt egy műtő százon?) De ha takarékoskodni akarunk a Föld-gyilkossággal, ne vegyünk égőt a kiégettek helyére, én ezt művelem hónapok óta, de mondjuk én látok a sötétben. Ja nem, csak ismerős vagyok a saját lakásomban, nem megyek neki a hűnek vagy a ruhásszekrénynek, persze csak akkor, ha tudom épp melyik helyiségben vagyok. Az előszobában felejtett felmosóvödör ellen ez persze nem véd. Oda világítás is kell, mert nem elég felmosóvödörnek lenni, annak is kell látszani.

Ötödször: Nem szoktam zuhanyozni. Egy a jelszóm, tartós béke, ezzel is a klímát védem, én kérem fürdők, nagy kád vízben elterülve. Hajat meg eleve nem mosok, mert ha vizes lesz, feltűnően látszik, hol ritkul. Hívhatjuk kopaszodásnak, de mégsem, mert az rímel a baszásra. Amúgy meg nehéz elzárni a vizet, ha a párom rendszeres elszúrja a csapot, hiába mondom neki, hogy csak finoman bánjon vele, de nem teszi. Persze ez még mindig jobb, mintha velem bánna nem finoman.

Gyorsabban tágul az univerzum, mint eddig hittük. És ez engem hol vigasztal?

Koncentráció

Ma belefutottam egy hírbe, amiben arról van szó, hogy egy hét után végre adtak enni annak az iraki családnak, akik a tompai tranzitzónában várakoznak. Hogy elbírálják a menekültkérelmüket.

Azaz nem koncentrációs táborban vannak, nem bűnözők, csak emberek akik - szerintem érthetően - a hátuk mögött hagynák Irakot (de tényleg, volt valaki felénk, mondjuk az elmúlt huszonöt évben, aki Irakba akart menni, és nem inkább onnan el?), ezek a gecik meg szórakoznak velük.

De az igazán kiakasztó számomra azok tömkelege, akik szerint dögöljenek csak meg, elárasztanák az országot, meg tönkretennék a keresztény kultúrát. Ja, mind a négyen.

Mondják ezt azok, akik folyton a kereszténységre hivatkoznak, de valahol a nácizmus körül vélik megtalálni. Felebaráti szeretet vagy Sieg Heil? Választani kéne

Mert a kiszolgáltatottat szívatni,  mindig is remeg dolog a lelkükben náciknak, meg persze bármilyen wannabe diktátornak.

És ne legyenek kétségeink, a felcsúti Ramszesz egy wannabe. De arra törekszik, ne csak az legyen.

Koncentráltan ennyit erről.

Fegyveres szórakozás

Olvasom, hogy egy etiópiai énekes véletlenül lelőttek a saját koncertjén. Mert a közönség lövöldözéssel szórakoztatta magát, ami arrafelé állítólag bevett módja a szabadidő eltöltésének.

A cikkben ráadásul azt is megemlítik, hogy nemrég egy vőlegény alt meg az esküvőjén, mikor az egyik tanú egy kézigránáttal szórakoztatta a barátját.

De azért innen még van hová fejlődni, én például roppant a vadászbombázókat, de egy taktikai atomcsapás is nagy truváj lenne, egy csapásra oldana meg számos politikai problémát.

Burkolt gyanúsítás

Írni lusta vagyok, illetve most pénzért inkább, de rajta vagyok a témán. Addig is le petite Queen, az Innuendo nagyon kedvenc.

Rekreatív

Aszongyák, kreatív írás. A mi? Miért, van nem kreatív is? (A hivatali űrlapok kitöltésén kívül, már úgy értem.) Nekem kérem az aláírásom is kreatív, magam sem tudom elolvasni, de minek is. Jobb napokon azért még emlékszem a nevemre nekem. Rosszabb napokon meg úgyse megyek senki közelébe, aki kérdezhetné.

Mi itt, a  Mifaszom köz 3. lépcsőházkollektívája amúgy is ismerjük egymást, már legalább három üvöltözés óta, itt nem kell bemutatkozni a szomszédnak, elég ha a szórólapokat a saját postaládámból egy másikba dobom, az újrahasznosítás nagyobb dicsőségére. A kurvaanyázás meg nem hallatszik át a falon, legalább is ebben bízom.

De. A kreatív írás, amit egy ismerősöm sérelmemre számon kért rajtam, az tényleg nincs, nem van, nem volt, nem lesz. Mindenki be van zárva a saját kis nyelvi magánzárkájába, minél öregebb, annál inkább, és örülhet ha nem az a kreatív aha-élmény, mikor az annál inkább helyett azt írja, hogy anál inkább. Az ostoba szóviccek meg butácska modorosság olyan olcsó fogások, hogy én is gyakran élek velük, ha már olcsók. Hiába na, a középszerűségem csak nem bír átcsapni tehetségbe, a mennyiség nem  alakul át minőséggé, legalább is nem automatikusan.

És sok embertől hallottam már, hogy fú de benne van az a nagy mű, a könyv, amihez képest a Bűn és bűnhődés  vagy a Sátáni versek az semmi, csak a lehetőségre vár hogy kijöjjön belőle. Vannak elképzeléseim arról, hogy egy wannabe Dosztojevszkijből mi is jön ki a mikor, de szerintem ők nem erre gondolnak. A magam részéről tudom, hogy bennem biztos nem bújt el egy Dosztojevszkij sem (fjodormihajlovics-indexem nagyjából 0,0001), se egy Kurt Vonnegut, másik kedvencemhez Anthoy Burgess-höz meg annyi a közöm, hogy ő kitűnő nyelvész is volt , én meg nem, én vagyok az aki a nyelvtudományi doktori iskolában nem szerzett fokozatot. (Beteg a doktor - hogy egyik kedvenc Burgess-regényemet idézzem.)

Szóval némi vergődés után arra jutottam, hogy az írás egy remek hobbi, de a nagyregényeket inkább olvasni szeretem. A világban ténykedni eleve értelmetlen, szavakkal vagy máshogy, annyit vállalok belőle, ami még szórakoztat. 

És ez még szórakoztat, pláne amíg marad a faszomgeci hideg. (Ja, van aki érti.)

Kultúrpop

Gyerek (na jó, korai tinédzser) koromban is értékeltem mindenféle zenét, a kibelezős metál meg a eklektikus Queen mellett már akkor is bejött mondjuk David Bowie, Sztravinszkij meg a káposztás tészta. Meg Tanita Tikaram, aki az akkori közhiedelemmel ellentétben nem egyslágeres előadó, volt neki legalább három, bár ennél sokkal több jó dalt írt/énekelt.

Ezek itt például az első lemezéről vannak, arról amin a Twist in My Sobriety című konkrét világslágere is található, és amit nem idézek ide, mert aki ismeri annak van már belőle egy teli hócipőnyi, aki meg nem, annak meg minek. 

Tanita amúgy láthatóan nem csak európai felmenőkkel rendelkezik, apja fidzsi-maláj-szingaléz felmenőkkel bír, a brit hadsereg tisztje volt, lánya meg Németországban született, hogy aztán Londonba költözzön. 

Nekem az első három albuma volt meg akkoriban, azaz mind a három ami volt akkoriban, és mindegyik tetszett. Itt most pont azokat linkeltem be, amik kissé vidámabbak, a borongósakat nem egy borús szombat délelőtt kell hallgatnom.

A wikipédia amúgy folk-pop, esetleg folk és pop előadóként kategorizálja, én mondjuk a folkot nem látom benne, ez inkább amolyan kultúrpop. Pont annyira populáris, hogy időnként felférjen a slágerlistára, miközben kellően értelmiségi ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül lehessen szeretni. Ez a zene nem jön szembe a nótatévében, bár zenés muzsikák és dallamos melódiák vannak benne, de  a nő angolul énekel, ki tudja miről. Ráadásul sok dala kifejezetten melankolikus-szomorkás, viszont előnyük, hogy egy szál gitárral is működnek, tábortűz mellett vagy romkocsmában, kórházban vagy pártszékházban... Ő a fogyaszthatóbb Suzanne Vega, és ha rockosabban tolná, lehetne az európai Alanis Morisette. De szerencsére inkább egyik sem.

Tanita Tikaram amúgy idén lesz ötven éves, hiába no,  így múlt el ifjúságunk édes madara, (ma már csak hülye képzavarokra telik), az idő vasfogának keze betette a lábát. Na, pont ezért kellenek most csak a relatíve vidámabb dalok, úgy értem legalább zeneileg vidámak.

V mint agyonnyilatkozat

Ha már a politikusoknak vagyonnyilatkozatot kell tenniük, gondoltam én is, egy hajszálnyit ugyan elkéstem, de például a fűtésszámlával is így vagyok, még sincs túl hideg a lakásban. Tehát jelentős vagyonom van, értékesnek nem értékes, de jelentős.

- 1 darab lakás, panelproli-tároló jellegű, két szobával és panorámás kilátással két főútvonal találkozására.

- 4 darab szobanövény, elfogadható állapotban, bár a fikusz kicsit agresszív.

- Jelentős házikönyvtár, értéke nagyjából nulla, a való világban nem olvas senki. Legfeljebb képernyőről. (Pedig megvan Sztálintól A leninizmus kérdései című alapmű is, meg az Andersen összes illusztrálva, angolul. A sorszámozott, dedikált első kiadású Salman Rushdie-t nem is említeném, hátha rám törnek a betörők. Vagy be a rámtörők, ez még nem világos.)

- Bélyeggyűjtemény arccal a mennyiség felé, azért van benne pár ritkaság is, értéke a hibahatáron belüli, mert bélyeget sem gyűjt már senki. Képernyőn sem, a képernyőn csak mutogatni lehet.

- 1 darab 2-es típusú diabétesz, időnkénti szédüléssel és rendszeres gyógyszerköltséggel.

- 1,7 darab szorongásos depresszív tünetegyüttes 80%-os tulajdonrésze (a maradék húsz százalékkal másokat nyomasztok).

- Egy halom porosodó repülőmakett, a pre-bélyeg korszakomból, eszmei és anyagi értékük felbecsülhetetlen. Mert olyan kicsi.

-Néhány részvény a Duna-Gőzhajózási Társaság kibocsájtásában, de lehet hogy ők már nincsenek a tőzsdén.

- Kukahasználati jog 1/30-ad része, amennyiben nem felejtem el befizetni a közös költséget.

- 1 darab londoni (greenwichi) luxusapartman, néha éjjel álmomban. Megfizethetetlen, minden értelemben.
- 1 darab vágyakozás egy saját vitorlásra (vagy legalább is többségi tuladonrészére), amin indokoltan lehetek tengeribeteg mindenképp.

És persze én is a Gundelben ebédelek hétfőtől-péntekig, persze nem személyesen, hanem választott képviselőimen keresztül.

enyém, mind az enyém (két oldal a 17 album egyikéből)