Novák Katalin, magyarázkodásügyi bárca nélküli miniszter tegnap egy videóban lelkendezett, hogy Brüsszelben megnyertek egy nagy csatát. Na ja, a kormány az nálunk olyan, hogy ott csak egyetlen hang lehet, tetszőleges miniszterek vagy államtitkárok szájával is a pártvezér és kancellár beszél, ezért Novák nertársnő sem tud nem háborús nyelvezetet használni. Azaz nem megállapodás volt, hanem csatában kivívott győzelem, ebben a kontextusban mondjuk engem érdekelne, hogy akkor most hogy állunk az óhatatlan veszteségekkel? Mert olyan csata még nem volt világtörténelemben, ahol a győztes fél katonái (azok ebben a metaforában kik lehetnek?) egyetlen karcolás nélkül úszták volna meg, az ilyet ugyanis nem csatának hívják, hanem mondjuk (nem öngyilkos) merényletnek...
hu.stockfresh.com
De a telex kiszúrta azt is, hogy a lelkendezős videóban, ahol "a mai megállapodás margójára" vet oda néhány keresetlen (és érdektelen) kormányzati kommunikációs panelt, jól láthatóan még teljesen világos van odakint. Márpedig a megállapodás megszületéséről csak este hét körül kerültek ki hírek, amikor már tök sötét volt, Budapesten, Brüsszelben és a kormányzati hűbéresek fejében egyaránt.
És innentől lehet gyártani az összeesküvés-elméleteket, elvégre az ilyenek fabrikálása remek agytorna, kitűnő móka,és cévitaminnal keverve gyógyítja az akut agyhalált is, állítólag.
Először is lehet, hogy Novák nertársnő időutazó, vagyis kora délutánra ő már járt este nyolckor is, innen a bennfentes információ. Ennek a magyarázatmodellnek a B-verziója, hogy nem időutazó, csak jövőbe látó, ezért is hasonlít feltűnő módon a Napi Emeltdíjas Ezo című spirituális teleshop Pandora Ízisz Triszmegisztosz néven futtatott jósnőjére. Aki egyben rontáslevétellel, tisztánlátással, és félrehallással is foglalkozik. Így már onnan is tudhatta, hogy vezére és kancellárja fényes győzelmet fog aratni, hogy a ferihegyi VIP-váróban személyesen vette le a főnökről a rontást indulás előtt, sőt a tokáját is csak azért nem vette le, nehogy gyanút fogjanak az ellenséges (vagyis az összes külföldi) titkosszolgálat emberei.
Persze az is lehet, hogy ő egyszerűen Soros eltitkolt lánya, és mint ilyen az előretolt helyőrség, a beszivárgó kommandó avagy a kém a Sasfészekben. És mivel az egész nyugati világot a fater, a Gyűlölet Karmestere irányítja, ő már tegnap délelőtt megkapta a tárgyalásos csatazaj végeredményét, nyilván ürgebőrbe varrva, csak nem volt elég konspiratív, hogy legalább ne az ablak elé videózza magát, a megállapodás margóján.
De ha alkalmazzuk Occam borotváját, azaz a legegyszerűbb magyarázatot tekintjük egyúttal a legvalószínűbbnek is, akkor az lehet a stájsz, hogy Novák nertársnő igyekezett a maga szerény eszközeivel túlteljesíteni, és egyúttal elsőzni egy lendületeset a kormánytagok között. Hisz ő a legrövidebb ideje miniszter a jelenlegi felhozatalból, még dolgozik benne a bizonyítási kényszer, úgyhogy jó előre felvette a győzelmi jelentést (meg a Margót, bár nem tudjuk, ő ki a fene lehet), hogy amint kijön a megállapodás híre, rögtön élesíthesse a fészbukon, azon másikon, meg a hogyhívjákon, az interneten, azon.
Pont mint az általam nemrég megénekelt nénik, nyitás előtt a posta bejáratánál, akik fél órát várnak azért, hogy később ne kelljen öt percet sorban állniuk. Hisz a lényeg, hogy ők legyenek az elsők, akkor is ha nem jár érte jutalomfalat. A versengés bármilyen szinten önmagáért szép, hát még ha kormányzati tényező az ember, és a trófea sem csak egy ócska napernyő...
David Fincher rendező is megcsinálta a maga hollywoodi történetét, mint legutóbb mondjuk Quentin Tarantino, csak ez a film valahogy jobb lett. Mert a Mank nem egyszerűen a negyvenes évek legelején játszódik, de egy az egyben olyan, mintha akkor is készült volna. Egy film a korabeli filmesekről, korabeli filmnyelven, csoda hogy a szuperhősős hulladékok mellé befért egy ilyen személyes hangvételű darab is, de legalább mutatja, hogy talán még nincs minden veszve.
Jelen darabunk először is megnyugtatóan fekete-fehér, néha már el is felejtem, hogy bizonyos daraboknak egyszerűen jól áll, ha nem színesek. És mivel nem éltem a negyvenes években (vagy ha igen, valahol Radzsasztánban voltam mosónő, és korán haltam, mint a mosónők általában), nekem az a kor eleve fekete-fehérben van meg, zavar is, mikor egy ismeretterjesztő csatorna előbányássza a ritka színes filmfelvételeket a második világháború idejéből. A Wermacht az nekem meneteljen fekete-fehérben, Kane polgártárs az Aranypolgárban intrikáljon és törtessen fekete-fehérben, miként korábban Buster Keaton vagy Harold Lloyd is monokrómban csetlett-botlott, ráadásul ők még némafilmekben.
townandcountrymag.com
És ha már az Aranypolgár: a Mank történeti háttere épp ennek a filmnek a megszületése, pontosabban annak sztorija, hogy küzd meg a címszereplő Herman Mankiewicz (a szokás szerint zseniális Gary Oldman) forgatókönyvíró az egy filmbe szinte belefoglalhatatlan koncepcióval és a szűkre szabott határidővel, miközben már az is komoly erőfeszítést igényel tőle, hogy a saját életét nagyjából egyben tartsa. (Mank nem egy monk, ha valaki érti a szóviccet.) Ha épp nem piálja végig az éjszakát, nem gázol bele valami szivarozó stúdiófőnök önérzetébe, vagy nem pont valami balesetből lábadozik, akkor persze egy ragyogó tehetség, sőt olyankor is mikor épp felfelé sikít a balhék hullámvasútján.
Mank elég jó előképe mondjuk William S. Burroughs-nak vagy Hunter S. Thompson-nak, ő a művelt és kifinomult kívülálló, az örök kritikus és permanens önpusztító, aki azonban tényleg káromkodásból épít katedrálist. (Kicsit, mint Charles Bukowski, csak ő nem katedrálist, hanem külvárosi bordélyt és lóversenypályát épített, mondjuk szintén iszonyú tehetséggel.) Mankiewicz is úgy tekint a készülő forgatókönyvre, mintha operát írna, és elnézve, a sokszor a filmtörténet legjobbjának választott Aranypolgárt (itt nézhető), ez nem is áll olyan távol a valóságtól. Egy prózai opera az, ha nem is a wagneri értelemben.
A fimben egyébként tényleg Gary Oldman az abszolút központi karakter, hozzá képest mindenki más mellékszereplő, az ápolónő, a filmipari hiénák, a mindent eltűrő feleség, de maga Orson Welles is, viszont mindenki remek színész, Oldman meg van akkora művész, hogy senkit nem akar lejátszani a vászonról. Izé, képernyőről, hisz pandémikus okokból, ez a film is a Netflixen landolt, a bezárt mozik helyett. Én meg megnéztem a szép új (vagyis szép használt, adományként kapott) lapostévémen, ami persze egy minden ízében nyolcvan évesnek tűnő film esetében minimum indokolatlan, de legalább nem a leharcolt laptopomat gyötörtem plusz két órán át.
Mert ebbe a filmbe egyszer sem pörgettem bele, ennek ki kell élvezni minden egyes percét.
A felcsúti pártvezér és kancellár tegnap bejelentette, hogy indul Brüsszelbe, ahol még lesznek esete háttértárgyalások, aztán ma reggel jön a "partraszállás". (És persze ezt is a fácsén jelentette be, a százmilliárdból működő, tévesen és rutinól közmédiának nevezett kormánypropaganda-csatornákat szerinte sem nézi a kutya se, csak ennek nehogy az legyen a következménye, hogy jövőre majd kétszázmilliárdot tolnak bele.)
Hogy Ötödik Iktor nem tud leszakadni a háborús metaforákról, azon már fel sem kapjuk a fejünket, nála a politika nem a kompromisszumok művészete, hanem harc, csata, hősies küzdelem, vagyis a háború folytatása más eszközökkel. De a hangsúly a folytatáson van, ő nem tárgyal, egyeztet vagy megállapodik, hanem csatába ereszkedik, kicselez és fényes győzelmet arat, valójában már rég függetlenül a tényektől. A háborús narratíva ugyanis nem engedi meg, hogy vesztes csatákról tudósítson, hisz mi lesz akkor a hátországgal, hogy fogja az istenadta nép elfogadni, hogy a fél ország reménytelenül csúszik lefelé, miközben a politikai osztály egyre többször utazik magánrepülővel yachtozni kicsit, és egyre kevésbé szégyelli. Hogy helyi szinten is földesúrként állnak egy-egy térséghez, a kisfideszesek klasszikus dzsentritempóval (ők a helyi tekintetes urak), a nagyfideszesek meg mint a frissen báróvá vált újgazdagok (mint méltóságos urak), miközben a közelieknek is jegyre adják a trafikot vagy a közbeszerzést.
És ezt a legbelső lényegét tekintve korrupt, nepotista újfeudalizmust nevezi (nem kicsit paradox módon) az EU-val szembeni szabadságharcnak a pártvezér-doktorminiszterelnök, ami tényleg akkora önellentmondás, hogy ahhoz képest az ócska kis képzavarai már szinte szót sem érdemelnek. Szinte.
Mert azért az mégis csak vicces, hogy Brüsszelben is partra száll, mintha legalább is az Elképzelt Magyar Admiralitás fregattján menne a belga fővárosba, ami ugye köztudottan pont úgy tengerparti hídfőállás, mint Budapest. Így aztán jöhet a partraszállás, nyilván csapatai élén, ez lenne a legendás D-nap helyett az új G-nap (na jó, G2), bár az nem teljesen világos, hogy akkor ő most a szövetségesek, de ki az ellenség? Akkor az EU többi tagországa nem is a szövetségesünk, hanem ők a nácik? És jut eszembe, nem csak az EU központja van Brüsszelben, hanem a NATO-é is, ott mit szólnak a felcsúti háborús közleményeihez? (A kérdés nyilván költői, hisz a válasz nem tűrne nyomdafestéket, vagyis pixelt.)
A partraszállás amúgy is egy enyhe kép a kontinentális politikát csatatérnek láttató elbeszélésben, elvégre mondhatott volna szőnyegbombázást, terrortámadást vagy taktikai atomcsapást is, szimbolikusan értve persze.
civilhetes.net
És akkor jön Tölgyessy Péter, egykori szadesz-elnök, később a fideszes parlamenti frakció legmélyebben kussoló szavazógépe, és ideológiát körít a miniszterelnök passzív-agresszív szociopátiából fakadó hisztijei köré.
Olyat szól, hogy a vezér mára már világméretű politikussá nőtte ki magát. Ja, testtömeg-indexben mindenképp, kevés nála széthízottabb fejű despota van a világban, pláne mióta Leonyid Brezsnyev főtitkár elvtárs (a Szovjetunió háromszoros Hőse!) halott. De hatása azért nem terjed túl Európán, és a kontinensen is csak azért lehet tényező, mert nyíltan és röhögve tesz magasról a legalapvetőbb normákra is, melyek a nemzetközi kapcsolatokat bárki más számára meghatározzák.
Köztudott, hogy a Time magazin 1938-ban Hitlert, 1939-ben meg Sztálint választotta az év emberének, amin egyesek máig szörnyülködnek, pedig a lap nem az év legjobb/ legrendesebb/ legszerethetőbb emberét teszi címlapra, hanem azt, aki szerintük adott évben a legnagyobb hatást gyakorolta a dolgok állására, globálisan is. És ha az egy diktátor volt, akkor őt választják az év emberének, nem pozitív előjellel, csak szomorúan konstatálva , hogy ez van srácok, bár nem kell szeretni.
Ebben a kontextusban pedig a felcsúti helyében én rohadtul nem lennék büszke arra, hogy valakik szerint ő Európa harmadik-negyedik legbefolyásosabb embere, hisz a kocsmában is mindig az a legbefolyásosabb, aki részegen kést rántva köt bele a komplett törzsközönségbe. Ettől még nem szeretik, és ha elfajul a helyzet, az ő fején csattan az első sörösüveg, nyolc napon túl gyógyuló jelleggel.
Tölgyessy ma már csak egy sima hülye, egykor volt politikus, aki évekig úgy próbált okosnak, sőt bölcsnek látszani, hogy nem szólt egy kurva szót sem, de mikor megszólal - mint most - olyanokat mond, hogy a felcsúti nemzetközi jelentősége, csak Puskás Öcsiéhez hasonlítható.
És nem szól neki senki, hogy bár a vezére szereti a focit, de egyfelől Puskás F. azért nem volt egy Napóleon, másfelől meg az X-Y-Z generációnak valószínűleg már semmit sem mond a neve, úgyhogy az ő nemzetközi jelentőségéhez mérni a felcsútiét, minimum felségsértés. Ő igen is korunk Napóleonja akar lenni, és majd meglátjuk, hogy sikerül-e neki, mielőtt megérkezek az ápolók.
Ja tudom, igazából vakcina, csak én olvastam félre, biztos nem véletlenül, mostanában nem lennék a tudatalattim helyében. A minap a boltban is elábrándoztam, amint egy közepesnél kicsit gyengébb külsőségekkel bíró csaj épp árufeltöltött, hogy de biztos jó lehet vele összebújni a kanapén. Miközben kanapém sincs, bár momentán nem ez a legnagyobb hiátus az életemben.
De vissza a vakciánhoz. Nos, az egyelőre ugyanúgy nem jut majd nekem, mint ahogy vagina sem, nem regisztráltam a kormányzati adathalász honlapon és egyelőre nem is tervezem. Először lássuk, hogy jár a lelkes többség, durvák-e a mellékhatások és laposodik-e tőle a görbe, és ha közben úgy alakul, hogy a közeljövőben mégis emberek közé kell majd mennem, akkor én is beállok a sorba. Egyelőre azonban egyedül a négynél azért több fal között, és még azt a jövőt sem látom, amit félteni kellene a betegségtől. (Mint Wágner úr rejtőnél, aki a "Pénzt vagy életet!" felszólításra gondolkodás nélkül rávágja, hogy "Életet!" Merthogy ő ingyenélő, az életre nincs rezsije, de ha odaadja a rablónak azt a huszonöt centest, ami nála van, akkor honnan szerez másikat?)
És ha majd oltatok (például ha lesz rá pénzem, mert Ártunk és Ormányunk nem szándékozik TB-alapon adni a gumibogyószörpöt), nekem nem lesz mindegy, hogy orosz, kínai vagy EU-sa vakcina, az első kettővel kapcsolatban él bennem az egészséges gyanakvás, az uniós szabályok szigorában valahogy jobban bízom, mint Vlagyimir Vlagyimirovics őszinteségében, vagy a Kíni Kommunista Párt adott szavában.
Az oroszoknak amúgy is az most legnagyobb problémájuk, hogy a vakcinára lehet-e vodkát inni? A válasz amúgy az, hogy lehet, csak nem túl sokat, de hogy Oroszországban mi számít mérsékelt mennyiségű vodkának, az erősen véleményes. Egy régi ismerősöm szerint a napi fél és egy liter közötti mennyiség szordínós, mikor Szentpéterváron volt ösztöndíjas, a lakótársai napi másfél liter körül fogyasztottak, és az már határozottan soknak tűnt. De hát a napi negyven-ötven szál cigit le kellett öblíteni valamivel.
Szóval most ebből a tempóból még a legszibériaibb marconáknak is vissza kell venniük, persze lehet, hogy nekik eleve nem is kell a vakcina, hisz nem azért gyakorolják hosszú évek óta a rendszeres és alapos, alkoholos belső fertőtlenítést, hogy most egy tűszúrással oldják meg nekik a védettséget. Vagy ha már szurkálni akarják őket, adjanak be nekik intravénásan egy kis gint, az alkalomra való tekintettel.
A koronavírus ellen nem biztos, hogy használ, de a valóság ellen megbízható védelmet nyújt. Ez mindenképp jól jön a putyini értelemben vett neosztálinizmusban, ráadásul vaginákat sem kell regisztrálni hozzá, mindenféle (párt)állami listákon.
A Netflix elég hamar nőtte ki magát nagypályás film- és sorozatgyártóvá, és mostanra a mennyiség egyértelműen a minőség rovására megy. Számolatlanul tolják ki a saját, vagy bedolgozók által termelt tartalmakat, így aztán szükségszerűen becsúsznak az olyan vackok, is minta Rózsa-sziget, amire majdnem két órát pazaroltam az életemből. (De csak majdnem, a végén már bele kellett tekernem, mert egy ponton túl fizikailag is fájni kezdett ez a nyálas-közhelyes szemétdomb.)
Amúgy egy idén ősszel bemutatott olasz filmről van szó, amely 1968-ban játszódik, de ami nagyobb baj, hogy olyan, mintha akkor is készült volna. Azt ugye tudjuk, hogy '68-ban fontos dolgok történetek, többek között Párizsban, de itt Rimini és környéke aranyifjúsága nem a rendszer ellen lázad, nem akar nekimenni semmiféle rendőrsorfalnak, csak szeretne egy menőbb, és lazább szórakozóhelyet.
Pontosabban a főszereplő (aki a frissen diplomázott mérnök helyett is csak egy gyűrötten középkorú, és rémesen középszerű színészt bír alakítani, aki ő) eredetileg tényleg valami hatvannyolcas szabadságeszményt hirdetne meg, csak nagyon nem jön össze neki, és ebbe már a film közepére belenyugszik, hisz eredetileg az egésszel amúgy is csak csajozni akart. Merthogy egy haverjával építenek egy mesterséges szigetet (igazából csak egy platformot, olajfúró-torony nélkül) az olasz felségvizeken kívül, hogy ott aztán szabadon élhetnek, de híre megy a helynek, és a szabadság nagy kalandja pillanatok alatt egy alternatív vízi diszkóvá alakul. Terhes pultos csajjal, bajuszos német partiszervezővel és bikinis lányokkal. Vagyis nagy álmodozások közepette megcsinálnak egy ugyanolyan diszkót, mint amilyen van egy csomó a parton is, csak ez kicsit szakadtabb.
Középszerű főszereplőnk álmában még csönget egy picit, hogy ha már direkt a felségvizeken kívül vannak, lehetnének független állam, mind a négyszáz négyzetméterükön, elmegy az ENSZ-be is, de teljesen feleslegesen, a film történetének ekkor már annyi súlya sincs, mint a késő őszi lepkefingnak. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a nézőt, aki őszintén szurkolna neki, sőt azt a nézőt se, akit az első negyven perc után egy fikarcnyit is érdekelne az a közhelyszótár, amit történet helyett dolgoztak bele a forgatókönyvbe.
netflix.com
Mert a cselekmény (és akkor nem kell történetnek hívni), az annyi, hogy álmai csaját azért lassan becserkészi, a vízidisznó... izé, vízidiszkó üzemel, a lányok sikongatnak, a pia foly, aztán a végén jön a (talán francia) haditengerészet, és a szétlövi a picsába az egészet. Hőseink bánatosan bámulnak a semmibe a hadihajó fedélzetéről, talán gondolkodnak valami tanulságon, de az nincs. Nem tudom mennyit keresett ezzel a szutyokkal a rendező, az író, volt-e rendes dramaturg, de ha igazi pénzben kapták a gázsit, mondjuk babkonzervek helyett, akkor túl voltak fizetve.
Ilyeneket írnak róla, naná főleg olasz lapok, hogy ez micsoda egy friss és eredeti vígjáték, és egyúttal micsoda társadalomkritika, de ez nettó hazugság. Röhögni azt nem lehet rajta, de egyáltalán nem, az meg hadd ne legyen már társadalomkritika, hogy a főszereplő állandóan romantikusan kanos, haverja és üzlettársa meg permanensen részeg. Ezen kívül a nemzetközi bürokraták nyakkendősek, szemüvegesek és kopaszodnak, a bulizós fiatalság meg bulizik, pár mérföldre Rimini partjaitól. 1968-ban, amikor a világban épp sok helyen történtek dolgok, de nekünk a forradalomból csak a spontán partiszervezést mutatják meg, hát igen , ez aztán a karcos-harcos társadalomkritika...
Lehetett volna ez az egész sziget-történet egy szimbólum, egy parabola, egy allegorikus mese a szabadságvágyról, de ahhoz rendes filmeseknek kellet volna elkészíteniük, nem ezeknek a mozgóképipari betanított munkásoknak. Ez így nullánál is kevesebb.
Néha tényleg az az érzésem, hogy hogy van valahol egy alternatív valóság, ami momentán már nem nyugat, de még kisvasút jár át oda Felcsútról, ott él a pártvezér és kancellár szerető családja, és aggasztó súlyfölöslege meghitt társaságában. Ott pálinkából van a kerítés, disznóvágásból a kultúra és mindenki akkora kirakatkeresztény, hogy Isten nevét szinte kizárólag hiába veszik szájukra. A sport az definitíve foci, a rokon cége az off-shore, a magyar tenger az Adria, a közpénz elveszti jellegét, Soros saját kezűleg lökdös át terrorista hátterű migránsokat a határainkon, az EU meg a Negyedik Birodalom vagy az új Szovjetunió (nem tudom épp melyik, asszem ideológiailag nem vagyok elég képzett), ahol aztán durcásan hisztizve az asztalra szarni nem döbbenetes bunkóság, hanem a hazafias kiállás netovábbja.
Ilyennek persze csak nagy, drága és lehetőleg Dunára néző íróasztalok mögül, valamint böhöm nagy szolgálati autók ablakain át látszik a világ. Hisz ezekből a nézőpontokból nem tűnik fel a hajléktalan a kapualjban, nem látszik, hogy a néni csirkenyakat visz haza a szatyrában vasárnapi ebédnek, hogy a járda repedéseibe a járókelők lassan beledolgozzák a kutyaszart, hogy a középkorú egykori tanár megkönnyebbül az üres postaláda láttán, ma sem jött újabb sárga csekk.
A Párt miniszterelnöke (nem, nem az országé, ne áltassuk magunkat) mindebből csak annyit érzékel, hogy egyre nagyobb ostobaságokat kell mondania, egyre nagyobb hangerővel kell elfednie a saját inkompetenciáját, aminél már csak hűbéreseié nagyobb, hisz eleve nem mer magánál okosabbakat vagy tehetségeseket választani, azokból a végén vetélytársak is lehetnének, miközben neki csak szolgákra van szüksége. Mert érzi, hogy bár ügyes és rutinos hatalomtechnikusnak tartják, de az államférfi-státusztól messze van, mint véreshurka a vegánságtól, vagyis a maga részéről nem tette magasra a lécet. Sok képességes ember lehet ebben a nyomorult országban is, aki szebb, okosabb, műveltebb nála, miközben sokkal kevésbé szociopata, vagyis alkalmasabb lenne miniszterelnöknek. Sőt, ahogy elhatalmasodik rajta a hatalmi gőg és arrogancia, és rázárul saját kis világának buborékja, egyre több az ilyen lehetséges szereplő, akiket persze gondosan a körön kívülre rugdal ő vagy hűséges inkvizítorai (a rezsidisznó, a külgazdasági kakadu, a twitterügyi államtitkár és megannyi név a kaptárban), akik nem keresztények, nem konzervatívok és polgárnak is csak a szó burzsoá értelmében tekinthetők, miközben kulturálisan egyáltalán nem polgárok, nem citoyenek.
Felcsútról nézve az hazai populáció három alapvető részre osztható: van a Párt és csatolt részei, a Család, mint vérségi kapcsolat és üzleti/közbeszerzési modell (keresztapával, omertával, azaz a hallgatás törvényével, meg alkalomadtán lófejjel az ágyban, ahogy azt kell), meg vannak a prolik, akik az első kettőt finanszírozzák. És persze van némi politikai ellenzék is, de ők valahol a hibahatár környékén pont nem veszélyeztetik a hatalomtechnika olajazott működését. És egyébként is, ők nem a Haza részei, ők az ellenséges külföld előretolt hadoszlopai, egy darabka sértő hangsúllyak kiejtett Brüsszel, akik folyton áskálódnak a Párt és a Család ellen, ha rajtuk múlna, egy szerény, alig párszáz milliós tendert sem lehetne harácsolni a karácsonyfa alá. Pedig az unokáknak meg lett ígérve a rendes, repülni tudó helikopter-modell. 1:1-es méretarányban, hogy igazán jót játszhassanak vele, a nemzeti pártszolgálati egyetemen már meg is hirdették a januári pótfelvételit helikopter-pilóta - újságíró-elhárító szakpárra.
Idén a járvány miatt jobbára elmarad a karácsony. Nekünk. A Belső Párt (a'la Orwell) és a Család számára persze nem (egy Bödőcs parafrázissal élve: nekik cifra, nekünk cefre), akkor sem ha nem hagyományos módon ünnepelnek. De hát ez van, komplett megyéket és gazdasági ágazatokat viszonylag nehéz betuszkolni a karácsonyfa alá.
Reggel fél nyolc körül áthaladtam a szomszéd Aldiba, hogy vegyek akciós tejet, míg ki nem szorítja őket az országból a lázárjános alakú ménesgazda-kormánybiztos. Gondoltam be kellene mennem a bolttal egy épületben lévő postára is, van egy darab, még a héten feladandó sárga csekkem, de a posta csak nyolckor nyit, és addigra én már itthon ittam a reggeli tejeskávém. (Amiből látszik, hogy tényleg vettem akciós tejet.)
Viszont fél nyolckor már komoly mennyiségű gurulós néni őrizte az amúgy még zárt és sötét posta bejáratát, rövid ám tömött sorban, csak úgy izzott köztük a levegő, ahogy méregették egymást, hogy ki jött előbb, ki torlaszolja el szatyraival régebben a nemsoká megnyíló bejáratot. Komolyan, én ilyen, egymást izzó ellenszenvvel méregető, startra kész pozícióban feszülten várakozó népséget eddig csak fapados repülőjáratok beszállókapuinál láttam, akkoriban, mikor még nem nyomtak a beszállókártyára ülésszámot. Mert ott - a free seat rendszer miatt - amúgy ártalmatlan családanyák változtak percek alatt rövidtávfutóba oltott gladiátorrá, jelentős kézipoggyásszal, amit nem féltek használni. (A vicces persze az, hogy amikor már a legprosztóbb vizzernél is helyre szólt a foglalás, anyuék akkor is élet-halál harcot csináltak abból, hogy az elsők között jussanak fel a fedélzetre, gondolom egyrészt megszokásból, másrészt a jelentős kézipoggyászok miatt, mert a felső csomagtartó szabad vegyértékeiért továbbra is versenyezni kellett. Már akinek, én egy kis válltáskát vittem rendszeresen, amit becsaptam az előttem lévő ülés alá...)
Szóval a néni-kommandó reptéri szintű készültségben és szigorúan maszk nélkül csoportosult a posta előtt, bár nem teljesen világos, hogy miért jó az nekik, ha reggel nyolc magasságában elsők között adhatják fel a gázszámlájukat, vagy vehetik meg a heti lottót. Mi az, amiben a reggel nyolc különbözik mondjuk a délelőtt fél tizenegytől? A péksüteménynél még érteném, reggel még langyos a friss kifli, le kell csapni rá, de postán nem árulnak kiflit (pontosabban múlt héten még majdnem biztosan nem árultak), sőt kakaós csigát sem. Csokit mondjuk igen, de annál meg szerintem kifejezetten gáz, ha langyos, mert az ragacsos és gusztustalan, az embernek önkéntelenül is az jut eszébe, hogy te jó ég, valaki húzza már le!
NDK '71: Banán érkezett a boltba! (ntf.hu)
És elhaladva a gurulószatyros elit alakulat mellett elcsíptem, ahogy egyikük épp azt mondja, ő azért jön ide ilyen korán, mert nap közben nagy a tömeg és sokat kell várni. Értem, tehát több mint fél órát vár a nyitásra, miközben én azt tapasztaltam, hogy a legsűrűbb csúcsidőben is tíz-tizenöt perc várakozás után el lehet intézni bármit. De hát néniék esetében a versenyszellem, az elsőség dicsőségének mindenek feletti óhajtása felülírja a racionalitást. Nyilván már hétkor, bemelegítve és rajtra készen várták az Aldi nyitását is, majd húsz perc alatt bevásároltak, és beültek a posta elé, hisz azt kis időt igazán kibekkelik már, nehogy később vissza kelljen jönniük, és pár percet sorban állniuk.
De persze lehet, hogy van az a lelki alkat, amelynek igen is megfelel a sorban állás, mert egyfelől azt érzi tőle az ember, hogy most csinál valamit (vár), de közben azért mégsem kell tennie semmi megterhelőt, fárasztót vagy zavarba ejtőt, miközben stresszelni sorban állás közben is pont olyan remekül lehet, mint bármely más valódi tevékenység kapcsán.
Én minden esetre majd holnap ebéd után megyek át a csekkemmel, addig majd itthon állok egyfős, szabályos tömött sorban, várva hogy a teknős előmásszon az ágy alól, vagy ihatóvá hűljön a kanna teám. Ez így praktikusabb, pláne mert a posta előtt nincs fotel, tévé, és vécé öt lépésre. Bélyegek viszont itthon is vannak, nagy albumokba rendezve, a polcon. Szép sorban, mondanom sem kell...
Ma van épp negyven éve, hogy egy bekattant rajongó lelőtte John Lennont, aki épp negyven éves volt, szóval mára már nyolcvan lenne, és tényleg érdekes lenne látni, mit kezdett volna az elmúlt évtizedekkel. Meg mit kezdett volna a világ vele, mert neki tuti nem áll volna jól a "legendás popsztár" imidzse, amit mondjuk McCartney elvtárs magára húzott.
És ha úgy vesszük, a negyven év nem is olyan kevés, elvégre csatlakozhatott volna a 27-esek klubjához is, élt annyira durván a hatvanas években. A 27-esek klubja - ha valaki nem tudná - egy csomó olyan sztárból áll, akik épp 27 évesen haltak meg. Brian Jones, Janis Joplin, Jimmy Hendrix, Jim Morrison, Kurt Cobain vagy Amy Winehouse mind ennek a klubnak a tagjai - és még nem is ők jártak a legrosszabbul. James Dean a sportkocsijával például 24 évesen csavarta fel magát egy út menti fára, de Sid Vicious - avagy John Simon Ritchie - a Sex Pistols-ból még 22 sem volt, mikor túllőtte magát heroinnal, pár hónappal az után, hogy valószínűleg megölte a barátnőjét. Na, ehhez a sztorihoz képest Lennon egy hosszú és decensen polgári életet lt, de persze csak ehhez képest.
Mert amúgy volt ő minden, avantgárd művész, a je-je-je kultúra bőrdzsekis tinibálványa, jólfésült popsztár, botrányhős és politikai aktivista ("Working Class Hero" - ha valakinek rémlik eme legképmutatóbb szerepe), író, költő és hivatásos provokátor, ami azért elég imponáló teljesítmény negyven év alatt, innen nézve lehet, hogy rövid élete volt, de jó sűrű.
Emlékezetes (és az ominózus interjú után csak jó hosszú idővel botrányt kavaró) kijelentése volt, hogy ők, mármint a Beatles már híresebbek mint Jézus, ami pedig bizonyos korosztályokban már akár igaz is lehetett. Ráadásul nem azt mondta, hogy jobbak, vagy fontosabbak, mint Jézus, csak hogy ismertebbek, de hát ilyen ez a popszakma, Buddhának is sok rajongója van a nyugati világban, de lehet, hogy Lédi Gyagyának több. Mindenesetre Lennon volt a kultúrtörténet leghíresebben szemüveges ikonja (az a kerek szemüveg egy korabeli, legolcsóbb "SZTK-keret" volt, csak JL divatba hozta), viszont Che Guevara arcát sokkal több pólóra nyomták, mondjuk külsőségeiben jobban is hasonlított Jézusra, mint a Lennon, a Rolls-Royce-on járó entellektüel.
Többen is eljátszották őt aztán a filmvásznon meg a tévében (amikor e kettő még nem egyesült a streaming-szolgáltatók vizuális turkálóiban), személyes kedvencem Christopher Ecclestone a Lennon Naked című BBC-s tévéfilmben. Azt viszont, hogy miképp is festene ma, ha nem halálozik el lelövés által, azt megnézhetjük a Yesterday című Danny Boyle-filmben, a páratlan Robert Carlyle elővezetésében. (Ha valakinek nincs meg a fazon, ő volt Begbie a pszichopata bűnöző a Trainspotting-ban, vagy a munkanélküli melós az Alul semmiben.)
Magyarország rendezheti négy év múlva esedékes sakkolimpiát (feltéve, hogy addig nem hal ki az agyunk a vírustól), ami remek, hisz a pályázat pályázói is aláhúzták, kiemelték, nyomatékosították, valamint nem győzték hangsúlyozni, hogy a magyar az igazi sakknemzet. (Hiszen nézzük csak meg a sakktáblát, ott aztán tényleg fekete-fehér minden, mint a legtöbbünk fejében.) Egyébként lovas nemzet is vagyunk, különös tekintettel az egy főre jutó Nobel-díjasok számának tekintetében, a sakk mellett hungarikum a kolbászos pálinka, a fokhagymás lángos, a lakodalmas endlösung, valamint az irányított közbeszerzés. És most végre jut nekünk is valami limpia, bár nem pont az, amiről a főnök kolbásztöltés közben álmodozni szok.
És hát egy olimpia mindig érdekes dolog, lesz-e a sakkstadion edzőtermekkel, VIP-páhollyal, lesz-e olimpiai falu, egy kisebb elírás miatt szponzorálja-e majd az eseményt az egykori iráni sah emigrációban élő famíliája? És tényleg, hogy fest a sakk esetében a doppingvizsgálat? Hogy mondjuk, aki ivott parti előtt két felest az még játszhat, mert attól úgyis csak tompul (jut eszembe: a teljesítménycsökkentő szerek, azok doppingnak minősülnek?), de aki ectasyt vagy speedet tolt azt kizárják, akinek meg csipet ültettek az agyába, annak eleve valami csúcsszámítógép ellen kell játszania.
És a szurkolók. Lesznek rendes lelátók, ahol lehet majd színesre festett fejjel zászlókat lengetve rasszista/antiszemita rigmusokat skandálni? Már szinte látom, ahogy félmeztelen sakkultrák hat sör után teli szájjal cigányozzák az indiai és pakisztáni versenyzőket, és hogy mondjuk a nigériaiak mit kapnak majd, abba bele sem merek gondolni. Persze egy ultrának kábé annyi keresnivalója lesz ott, mint gépesített lövésznek a színművészetin, de ettől még minden sport kitermeli a maga radikálisait, akik számára nem maga a sport a lényeg, hanem a köré húzott khm... identitáspolitika, vagyis a közös hujjogatás a tűz körül, a törzs biztonságot nyújtó szállásterületén. Úgyhogy az ultrák kiszűrésére nyilván lesz valami IQ-gyorsteszt a beengedő-kapuknál, hogy odabent aztán wimbledoni hangulat legyen, ahol a főbítrónak csakk néha kell halkan beleszólni a mikrofonba, hogy "Quiet, please!"
De helyettük meghívhatnák díszvendégnek mondjuk Matt Smith-t (mellé már csak egy Sakk vezetéknevű celebritást kell találni), ő amúgy is évekig játszotta a Doktort a Dr. Who-ban, és hát a doktor egy ilyen közegben nagyon sakkszerűen, izé... szakszerűen hangzik, csak szólni kell neki, hogy ne hagyja otthon a csokornyakkendőjét se.
noreg.blog.hu
Már össznépileg várjuk a milliárdokat, amiket egy ilyen remek esemény előkészítésének megalapozásáról szóló tanulmány előkészítésére különít el pártunk és kormányunk, elvégre egy ilyen megalapozás előzetes tervezésének előkészítéséhez komoly bizottságot kell felállítani. Komoly, érettségizett kormánypárti képviselőkből, akik most, így válság idején, alig tudnak kijönni annak a két-három kistérségnek a korrupciós bevételeiből, melyeket hűbérbirtokként utaltak ki nekik. De ha még megtolják őket havi nettó párszázezer plusz költségtérítéssel, máris kisimultabban utaznak szilveszterezni a Kanári-szigetekre. Sakkozni mondjuk ettől nem fognak megtanulni, de nem is nekik kell, az egész arra lesz jó, hogy majd a tanuló ifjúság kapjon kedvet hozzá. Aki persze nem ettől fog sakkozásba fogni, ahhoz inkább a netflixes Vezércsel című sorozatot kell nézniük (annak tényleg van már kimutatható hatása), bár kiábrándító lesz a szembesülés a valósággal, mikor rájönnek, hogy az igazi sakkozók csak elenyésző részben ábrándos tekintetű jócsajok.
A sakk hirtelen megugró népszerűségében bízó potrohos-nyakkendős különítmény meg üveges tekintettel bámul majd maga elé, hogy: "De mi a faszom a a Minecraft?"
A Tűnj el! (Get Out) a 2017-es év egyik nagy filmje volt állítólag, én mondjuk csak most találkoztam vele, majdnem véletlenül, de hát három éve nem néztem túl sok filmet, akkoriban még volt életem. Most filmjeim vannak, például ez a thriller, ami elég érdekes, de nem annyira, hogy még egyszer meg akarjam nézni. Hát igen, ez műfaji sajátosság, a poénokat egyszer lehet lelőni, ha már megvolt a csavar a végén, lehet továbblépni, és a következő hasonló "gyanakvás - félreértés - súlyosabb gyanakvás - iszonyú bizonyosság - mészárlás - feloldozás (elmaradása)" vágányon közlekedő dramaturgiai kliséhalmazra pazarolni újabb másfél-két órát.
Ez a film már rögtön az elején a szánkba rágja, hogy itt lesz valami gáz a rasszizmus körül, hogy valami olyan világba indul a fehér csaj- fekete pasi vegyespárosunk, ahol - mint a sakkban - a fehér lép először, üti a feketét, de a végén ettől még a sötét is nyerhet. Itten konkrétan az a helyzet hozva, hogy a női személy be akarja mutatni a szüleinek a már őt hónapja pasiját, és ezért emennek vidékre, az isten háta mögé kettővel. Mi nézőként meg tudjuk, hogy az ilyesminek rossz vége lesz, ha a szereplőket a forgatókönyvíró olyan helyre viszi, ahol senki nem hallja meg a sikolyukat, akkor ott valakik sikoltozni fognak, inkább utóbb, mint előbb.
port.hu
Mint jelen sztorinkban is. A feka csávóval mindenki nagyon kedves, de annyira, hogy elragadtatott arccal tapogatják, hogy milyen jó kötésű, és milyen remek kondiban van, és kicsit aggódnak amiatt, hogy dohányzik, szóval sejthető, hogy igazából gazdatestnek kell. És tényleg, a vendéglátó Pszicho-család (Pszichoapu idegsebész, Pszichoanyu pszichiáter - és hát alapszabály, ha feltűnik a színen egy idegsebész, annak erőszakos agyátültetés, vagy ilyesmi lesz a vége) rabszolga- pontosabban gazdatest kereskedelemben utazik. Öreg, és nagyjából haldokló, ám rohadt gazdag embereknek árulják a foglyul ejtettek hardverét, azaz a döglődő pénzes szemétládák tudatát átviszik az agymosott delikvensbe, hogy onnantól az ő fiatalabb és sokkal kevesebb mérföldet futott testét használja az új tulaj. Az áldozat eredeti személyisége is megvan valahol hátul, de hipnózissal (vagy mivel) el van nyomva, legfeljebb utasa már csak saját testének, amit nem képes irányítani, de legalább kommunikálni sem általa. Kivéve, mikor jön egy inger, melyre kondicionálták, olyankor pár percre előjön az eredeti énje, de Pszichoanyuék gyorsan visszazavarják a hátsó udvarba, az elme düledező csirkeólja mögé.
Szóval főhősünk is csak gazdatestnek kell, amíg a csajával nézik a tóparton a naplementét, az udvarház udvarában épp lezajlik az árverés, eldől, hogy pár tízezer (vagy pármillió?) dollárért kinek a kedvéért fogják az alagsorban lekötözve előkészíteni a zombiságra. Úgyhogy mire a csóró kezdi sejteni, hogy valami nincs rendben körülötte, hogy ezekhez az alakokhoz képest az Addams Family egy romantikus-bukolikus idill, már késő, rövid úton egy fotelhez kötözve találja magát. És rá kell jönnie, hogy még csaja sem a csaja, ő simán csak a családi vállalkozás beszerzési menedzsere, aki becserkészi és leszállítja az árut, ez esetben őt, de közben már keresi a neten a következő áldozatot.
Vagyis a család, Armitage-ék nem csinálnak mást, csak a huszonegyedik században is folytatják a rabszolgaság nemes hagyományát, más eszközökkel. Hisz nincs más értelmes magyarázat arra, miért csak feketéket csábítanak/rabolnak el, hogy nem szerv- de egyenesen testdonort csináljanak belőlük. Bár nem mondják ki, de elég nyilvánvaló, a fehéreket túl értékesnek gondolják ahhoz, hogy ilyesmire használják fel őket, de egy fekáért ugyebár nem kár. (Amúgy az udvarház körül minden alkalmazott fekete, és lehet, hogy vannak közöttük egykori családtagok, például egy félmondatból kiderül, hogy a házvezetőnőjük, az igazából a nagyi...)
Sokan vádolták a filmet rasszizmussal, mondván, hogy az összes fekete szereplő (mind a kettő!) makulátlanul pozitív figura, míg az összes fehérről kiderül, hogy lélekben náci, akkor is ha tud késsel-villával teát inni. Ez mondjuk hülyeség, vannak például a helyi zsaruk, akik feketék, de társadalmilag fehérek, és kiröhögik a főhős haverját, mikor előadja elméletét, amivel amúgy épp beletalál a valóság pofájába. Mert a valóság az itt rémes, tele van hazugsággal, erőszakkal, önzéssel, és büdös a szája. A haver meg csak reptéri zsaru, de két-három rövid telefonbeszélgetésből leveszi, hogy mi is a helyzet, furcsa, hogy ez a főszereplőnknek nem tűnik fel. Ő biztos túl közel áll az eseményekhez, így nem látja a nagy, egész képet, pedig kellene neki, ha már elismert fotóművésznek forgatókönyvelték el a karaktert.
Őt tényleg a fotelhoz kell kötözni és elmagyarázni neki, hogy mit is fognak tenni vele, csak ez után hajlandó végre szökésbe fogni, és vérben tocsogva lemészárolni a Szörny Rt. családi cég beltagjait. Ez lenne a hepiend, de hát a thrillernek nembéli lényegéhez tartozik, hogy vérben tocsogás nélkül nincs feloldozás. Sőt, néha még annak ellenére sincs, mint azt nagyjából ez esetben is láthatjuk.
De a rasszizmus az nagyobbrészt tényleg belemagyarázás, a fekete-fehér dichotómia itt csak a rabszolgaság szimbolikus jellege miatt kell. Meg mert fekete a rendező.
Most, hogy eljött a mikulás, és nem hozott nekem csokit, csak virgácsot (már ha értelmezhetem annak, hogy véletlenül, ám lendületből rúgtam bele a konyhai asztal lábába), még jobban utálom az efféle álünnepeket. Úgyhogy gondoltam hallgatok valamit, ami a lehető legtávolabb áll az egész Mikulás-mizériától, a közelegő karácsonytól meg az adventtől, amiről még mindig nem tudom, pontosan mi is. (Igen, valami izé a Hargitán, legalább is Tamási Ábel regénye szerint. Vagy Áron? Nem, Áron az a rézágyú-felvirágoztató fazon volt...)
Szóval az ünnepi hangulat teljes elutasításának jegyében jöjjön egy kis Napalm Death a távoli 1997-ből, a világ legjobb grindcore zenekara, akik úgy Birminghamiek, hogy minimum húsz évig amerikaiaknak gondoltam őket. És bár az efféle zenék alá agonizált szövegeket még rajongók is csak ritkásan veszik komolyan, vagy értik egyáltalán, azért ideszúrom a szöveget is, hátha valaki rájön, mit is akar vele mondani a költő. Szerintem a génmódosításról meg ennek kapcsán a poszthumanizmusról szól, ha már mindenáron bele akarok látni valami jelentést. És hát akarok.
Breed to Breath
Divorced humanity/ Science strays/ Walk the path of servitude/ Grown unknown malignant code/
Misconceived the passion whole/ Misconceived the passion whole/ Born against the innocent/
Amongst us issues preset/ Determined goals which are set/ Love: a crime of serverance
Are we free to feel!?/ Do we hurt to heel!?/ Whose life to steal!?/ Whose life to steal!?
Awareness fails the public eye/ Primate morals sell the lie/ 2, 2 - symbolic bait/
A process - bound genetic fate/ The selfish feed - breed to breed
Már hozzászoktam ahhoz, hogy a bulvártémákban alkotó sajtómunkások a helyesírás-ellenőrző használatával le is tudják a szövegük ellenőrzését, korrektor a legtöbb helyen meg eleve nincs. mert vagy kicsi a lap/portál, és akkor nem telik rá, vagy túl nagy, és akkor meg egyszerűen nincs idő átolvasni a sok szemetet. A bulvárcikkekben az a szép, hogy azokkal csak a publikált szövegek mennyisége nő, miközben a tartalom egy centit sem. A "Franctuggyaki Viki bugyit villantott" hírértéke olyan kis mértékben tér el a nullától, hogy az már elhanyagolható, az információtartalma meg annyi, amennyi nullával és egyessel le tudjuk írni e négy szó karaktereit bináris kódban.
Úgyhogy a bulvár szórakoztatófaktora lényegében abban áll, hogy a véletlenül egymás mellé sodródó szövegtöredékek, vagy a szándékolatlanul elbaszott központozás okán, néha tényleg vicces együttállások jönnek létre. Ebben élen jár az origo nevű fideszes propagandahányás, ahol ugye a sorosozáson és migránsozáson kívül leginkább csöcsök és seggek villantása képezi a főoldali tartalmat, de erről már amúgy is írtam. Viszont egy tegnapi gyöngyszemet most mégis megosztok, mert ne tudtam nem továbbgondolni az alábbi mondatot:
"Hosszú lábával és mellével hódít az olasz sztárfocista felesége - képek"
Mit mondjak, nem mertem rákattintani. Hisz a "cikk" soha meg nem nevezett szerzője képekkel fenyeget, én meg nem akarok rosszat álmodni pusztán attól, hogy lefekvés előtt hosszú melleket nézegettem. Hisz nyilvánvaló, hogy a mellek függőleges irányban bírnak hosszúak lenni, ha (a Descartes-féle koordináta rendszerben értelmezve) az X-tengely mentén lenne hosszú, azt szélesnek hívná a köznyelv, na nem mintha az sokkal vonzóbb opció lenne. (Arról nem is beszélve, hogy ebből a címből akár az is következhet, hogy a sztárfocista feleségének egy lába van, igaz az elég hosszú...)
De a hosszú mellek legalább viccesek és ijesztőek, ellentétben mondjuk a szimplán csak ostoba megfogalmazásokkal, mint hogy "drágul a benzin ára", "erőszakos tüntető rendőrökre támadtak" vagy "méteres havazás az Alpokban". Utóbbinál például nyilvánvaló lenne, hogy a hó méteres, a havazásnál elég értelmezhetetlen lenne ez a hosszmérték, de hát az ember nem azért adja el a lelkét az origónak, hogy utána még olyan piszlicsáré dolgokra is figyelnie kelljen, mint hogy legyen értelme a legyártott mondatainak. Persze lehet, hogy már valami algoritmus generálja nálunk a pármondatos híreket, ez esetben viszont olvasni sem tudnak. Vagyis a betűket talán ismerik, de a szövegértés számukra valami lefordíthatatlan szójáték.
Ha már bulvár, más se aludjon jól legközelebb... (blikk.hu)
Nem értem én ezt a mikulásolást, még mindig nem. Most akkor a mikulás az köznév vagy tulajdonnév, azaz egy szakmát jelöl, vagy egy személyt? Állítólag személyt, volt valami püspök akit magyarul Miklósnak hívunk, de az kurva rég halott már, szóval most akkor minek becézgetjük? Illetve ha halott, akkor ugye szellem, ez mondjuk megmagyarázná, hogy tud ott lenni annyi helyen egyszerre, a szellemeknek ez biztos megy, múltkor is láttam róluk egy dokumentumfilmet, és tuti nem csak az én tévémben voltak benne.
De mi a viszonya a télapóval? Rokona, barátja, üzletfele, kollégája, vagy csak simán a skizoid énje másik oldala? De ha az utóbbi, akkor melyiktől kell félni, mert nyilván van egy gonoszabb, meg egy tűrhetőbb fele, de melyik melyik? Szerintem a Mikulás lesz Dr. Jekyll, és a Télapó Mr. Hyde, mert a télapóság sokkal ijesztőbb. Hiszen hatodikán (vagy ötödikén este), mikor még nincs teljesen szétcsapva, és csak mikulásol, nem mászik be a lakásomba, csak az ablakba csokizik (remélem, nem úgy), 24-ére viszont már veszi a bátorságot, és besurran a nappaliba, még jó hogy a készpénzt a hálószobában tartom, és nem mondom meg senkinek hogy bal alsó könyvespolcon, a Lóbelezés kezdőknek című kötet van húszezresekkel kibélelve. Ez tényleg titok, ezért sose találná meg, de így is elég komoly para, hogy valami idegen hippi mászkál a lakás másik felében. Miden esetre én hagyok kint neki egy üveg konyakot, hátha szereti, és a szomszéd padlóján alszik el tőle, amitől az reggel majd sikítófrászt kap, ha már a tavaszi lomtalanításkor az én ablakom alá dobta az erkélyét.
Azt meg már meg sem merem kérdezni, hogy kicsodája neki/nekik Kiss Jézus, van-e köze az ismert arcfestve gitározó zenekarhoz, illetve féltestvére-e Bang-Bang? Vagy az is lehet, hogy a mikulás a faterja, ez esetben legalább tudjuk, hogy Kiss Miklósnak hívják, Ilyen néven mondjuk elég sokan futnak, van tanár, költő és designer is így címkézve, sőt egy fiatal csávó is, aki arról híres, hogy kövér a YouTube-on. Szerintem egyikük sem mikulás-kompatibilis, túl elfoglalt, túl nagyképű, túl kövér, mindegyik túlvalami, bár a fentebb hipotetizált skizofréniát bárkiből kinézem, beleértve a postást, a boltos csajt és a volt tanszékvezetőmet is. Egyedül a szomszédomról nem gondolom, hogy skizofrén, mert róla tudom.
Szóval a mikulás (vagy legyen tulajdonnév: Mikulás?), akár többen van, akár egyedül vannak, engem nyugodtan elkerülhetne. (Tényleg, a nyári mikulás télifagyit eszik?) Cukorbeteg vagyok, szóval nem kell csoki, a bakancsom a szekrényben, ott meg csak ne turkáljon, akkor sem, ha ma éjjel véletlenül jól alszom. de ha nem, akkor se megyek át éjjel a másik szobába (te jó ég, hát ott még egy konkrét karácsonyfa is van...). Fenének hiányzik, hogy az ember valami kínos tevékenység közben érjen tetten egy idegen fazont, aki azonban feltűnően hasonlít a rászakadt stressztől hirtelen megőszült Szájer Józsefre.
A Sérült lelkek igazán remek filmcím, olyan nekem való, ha nincs benne szuperhős és autós üldözés, és ráadásul angol, mát töltöm is le. Mondjuk ebben a három főszereplőből az egyik Benedict Cumberbatch, akiről eddig jobbára annyit tudtam, hogy fura feje van, és eléggé sztárolt, de most kiderült, hogy jó színész is. És tényleg fura a feje, akkor is ha az "egyszerű vidéki srác vagyok" nézésével próbálkozik, közepes sikerrel.
Jelen műegészben egy testvérpár egyik fele (Dave), mondhatni a polgáribb, tanít valamit valahol, felesége van és gyereket terveznek, miközben valami isten háta mögötti házat újítanak fel éppen, ami még lepusztult, de már ijesztő, rendesebb filmekben az ilyenek falaiból másznak elő a mindenféle bakurászok. Itt viszont csak a rég nem látott tesó (Nick) bukkan fel váratlanul, kettejük közül ő a vásottabb, már ha annak számít hogy gyerekkorukban lelökte az anyjukat a lépcsőn, vagy mégsem. (Kellett nekik többszintes házzal flancolni, teszem hozzá, az én lakásomban például senkit sem lehet lelökni a lépcsőn. Legfeljebb kidobni az erkélyen.) Aztán beállt a seregbe némi pénzért és traumáért, az utóbbiból lett is bőven, a furcsa hármasból így ő az igazán sérült lélek. Az apjuk mondjuk a bátyját is verte, de ő elfojtásban utazik, a felesége meg épp most van sérülőben az egyre inkább egymás torkának ugró tesóktól, hisz Dave elfojtása csak néha robban, de akkor nehéz tárgyakkal ütlegeli a vért a véréből.
Az egész film hangulata olyan mint egy thrilleré, pedig nem az, ez szimpla kamaradráma, az idegesítőbb fajtából. Az már nyilvánvaló, hogy Nicket zakkantá traumatizálta az, ami történt vele (valaki meghalt mellette a seregben, vagy ilyesmi, a részletek nyilván dramaturgiailag sem fontosak), alvajár és meg akarja dugni a tesója feleségét. Ami nem nagy szám, a környék másik számba jöhető kanja is meg akarja dugni a csajt, neki mondjuk össze is jön. Amire persze a Dave is rájön, hisz az már tényleg gyanús, ha az ember meddő, a felesége meg teherbe esik, de istenem, a kutyájukat is örökbe fogadták.
Érzelmi válság, félrekúrás, kibékülés, majd megint érzelmi válság, kiborulás, bebékülés, aztán újabb érzelmi válság, bekúrás, félrebékülés, és ahány permutációja csak van még ennek az egyszerű sablonnak, ez ismétlődik, ha már története nem igazán van a filmnek. A közepétől már tényleg drukkol a néző, hogy könyörgöm gyerekek, legalább öljön már meg valaki, valaki mást! (Ne magát, attól csak mélyebbre süllyednénk az álmatag melodrámában.) De semmi, csak futjuk ugyanazokat a köröket, mintha a szereplőknek legalább is lenne életük. Pedig dehogy, az csak az utolsó két percben jön össze, mikorra lebabáz az asszony, addig csak beleszenvedik a lelküket a vidéki Anglia mezőgazdasági jellegű tájaiba.
Csak a kémiai működik köztük, sokak között, változó felállásban. Sejt a sejthez, pillanatnyi révületek, de csak azért, hogy aztán ne történjen semmi, hogy minden maradjon úgy ahogy addig volt, hogy a szereplők döcögjenek tovább a saját útjaikon, mintha mise történt volna, pedig csak kóruspróbára jár a nő a templomba. De legalább, a film drámai csúcspontján arra kelnek reggel, hogy éjjel a kutya legyilkolt egy tyúkot. Ez itt meg majdnem másfél órát az életemből.
Azt böffentette elő magából a lázaárjánosi értelemben vett egykori kancelláriaminiszter, hogy jó lenne kiszorítani a külföldi kiskereskedelmi láncokat az országból. Ilyeneket, mint a Lidl, az Aldi, a Spar, meg gondolom a Tesco, bár azt lehet hogy nem említette, ha már elfelejtett utánanézni annak, valaki sógora unokanővérének nincs-e érdekeltsége a magyar leágazásában.
Ez első blikkre is akkora ostobaság, hogy a fal adja a másikat. Mert ugye:
- Ehhez minimum ki kellene lépni az EU-ból, ott ugyanis egyelőre még él a négy szabadság elve, azaz a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlása. És bár lázár jánost ez nem kell hogy érdekelje, azért ne csodálkozzon nagyon, ha furcsán átnedvesedik majd a nadrágszára miközben büszke hazafiassággal szembehugyozza a szelet. Miként azon sem csodálkozhat majd, ha ezért hangosan, és gúnyos hangsúlyokkal terhelten körberöhögik, bár mint minden fideszkádéenpés komisszár, ő sem mindig veszi észre, ha nem vele, hanem rajta röhögnek.
Persze lehet, hogy ezek a szétesett személyiségű, ám legalább szociopata új földesurak tényleg azt tervezik, hogy ki kellene lépni a francba, elvégre nekik már biztonságos Kajmán-szigeteki számlákon a közbeszerzéseken (és azok "alkotmányos költségein") összekuporgatott vagyonkájuk, itthon is van az a hat-nyolc ingatlan, a gyerek már jó kis magániskolába jár Svejcba (Svájcbe?), nekik már nem hiányzik a mindenbe belepofázó Unió.
- Bár pont lázár eme megnyilvánulásából nem nézek ki ilyen messzire tekintést, szerintem csak felszólalt valami közepesen érdektelen rendezvényen, és mint rendes szavazatmaximalizáló droid, azt mondta, amit szerinte közönsége ott és akkor hallani akart. Ha a német kereskedelmi kamarába hívják legközelebb, akkor majd kiemeli, hangsúlyozza, aláhúzza és méltatja, hogy a külföldi kereskedelmi láncok milyen fontosak is a magyar lakosság ("zemberek") ellátásában, egyúttal milyen szép példái az uniós együtt működésnek. Valamint éljen a német-magyar megbonthatatlan barátság.
Neki ugyanis nem elvei vannak vagy legalább véleménye, hanem érdekei. Kizárólag érdekei, így amit mond, az csak a parasztvakítás - szarkeverés kommunikációs tengelyén helyezhető el.
- De jó, mondjuk, hogy akkor most bezárják az összes ilyen boltot. Maguk a tulajdonosok, hisz itt nincs diktatúra, a Párt csak annyit kér tőlük, hogy legyenek szívesek ezentúl hússzoros adót fizetni, múlt évtől visszamenőleg (hát istenem, a Párt és Kormány nem tehet mást, így döntött a parlament múlt éjjel, ők meg alázatosan meghajolnak a törvényhozás akarata előtt), és akkor ezek a multik úgy gondolják hogy ezt ők inkább nem, és hazakullognak. Szigorúan üzleti alapon.
De tessék mondani, akkor ki a frász fog ennyi helyen ennyi boltot üzemeltetni ezentúl? Illetve pontosabb a kérdés ebben a formában: Tessék mondani, ki nézte ki magának a kiskereskedelem eme legnagyobb szeletét, ki szeretné jövő karácsonyra hazavinni az egész szektort?
Olyat is szólt Félreállítottak Deeljönmégazénidőm János az ő szájával, hogy nagyjából önellátónak kellene lennünk élelmiszerből, ami szerinte reálisan annyit jelentene, hogy 80 százalékra kell emelni magyar termelésű, magyar feldolgozók által iparivá kalapált élelmiszer arányát, a boltokban is. Aha, nyilván senkinek nem fog hiányozni a gyümölcspultról a narancs vagy a banán, majd lesz jó magyar alma nyáron, kicsit ősszel, utána meg üveges befőttek tavaszig, pont mint gyerekkoromban. (Bár karácsony környékén még akkor is volt déligyümölcs.) Vagy mondjuk lesz banán, meg lesz paradicsom egész éven át, de ezzel ki is töltik majd a húsz százalékos kvótát, úgyhogy nem lesz olasz tészta, dán keksz, utóbbi persze nem is akkora baj, hisz nem lesz hozzá olcsó szlovák tej sem.
Ez az önellátás-mánia egy baromság, az EU-nak gazdaságilag pont az lenne a lényege, hogy ne kelljen a szűk és ingatag belső termelésre és keresletre alapozni mindent, hanem legyen egy nagy piac, ami sokkal kevésbé sérülékeny, és ahol működhet egy normális munkamegosztás.És aztán a minden országban meglévő egészséges protekcionizmus meg arra kell, hogy ennek a megkerülhetetlen hátrányit próbálja korrigálni.
Persze ha lázár szájával mostanában újra a felcsúti beszél, akkor lehet, hogy mégis valami Huxit-nak próbálnak megágyazni jó előre, de legalább is tesztelik a közvéleményt. Pedig simán elhúzhatnának a büdös francba is.
Alapvetően bírom az olyan filmeket, amikben a könyvek vannak a középpontban, de egy valaha volt könyvmolytól ez nagyjából el is várható. Az meg különösen izgalmasan hangzott, hogy adott egy thrillernek definiált film, amely középpontjában a könyvek, pontosabban egy konkrét könyv áll. Egy könvv mind felett... de ezt hagyom is, ki nem állhatom a Gyűrűkúrát. A mai ügydarabot a témája mellett meg azért néztem meg, mert az egyik főszereplője, sőt, mint a végére kiderül, a főszereplője az az Alex Lawther, aki A kibaszott világ vége című (általam már többször méltatva emlegetett) Netflixes sorozatban akkorát ment.
A Teljes titoktartás című tavalyi francia-belga film nagyjából egy ilyen könyves thrillert ígér. Az alaphelyzet az, hogy van egy sikeres könyvtrilógia, melynek épp elkészült a harmadik része, és szimultán fordítják kilenc nyelvre. De nem ám olyan hebehurgya módon, hogy a fordítók megkapják a kéziratot, és határidőre küldik a folytatást, hanem kifejezetten katonásan, valahol a titkosszolgálati és a maffiamódszerek határterületén. Vagyis a kilenc fordítót beterelik valami vidéki kastély alatti atombunkerszerű világvége-protokollba, ahol fegyveres őrök felügyelete alatt kell fordítaniuk a bunker könyvtárszobájában, elvágva a külvilágtól, sőt a kéziratot nemhogy a bunkerből nem vihetik ki (amúgy sem léphetnek ki onnan), de a szobából se. Nincs hálózat, nincs telefon, nincs semmi, mégis megjelenik a neten az új regény első tíz oldala, és akkor indul a krimi-szál: ki a fene lehet a hacker? Ki szivárogtatja ki a szöveget, és zsarolja meg a kiadót? Ki aludt a villany?
Az egész egy high-tech környezetbe helyezett Agatha Christie történet, egy maréknyi összezárt ember egymás közt próbálja lejátszani, hogy melyikük lehet a hunyó. Jönnek a múlt titkai is, felsorakozva a jelen titkai mellé, például senki nem ismeri a világ legsikeresebb regénysorozatának szerzőjét, ő csak egy név, de azt sem tudjuk, van-e mögötte valódi személy, vagy személyek. Az mindenesetre biztos, hogy a bunker egy rendes föld alatti luxus koncentrációs táborrá kezd válni, maga a film pedig egy egyre nagyobb viccé. Mert az nyilvánvaló, hogy nincs a világon olyan sikerkönyv, ami megérne ekkora felhajtást, a kilenc fordítót egyre inkább terroristagyanús fegyencekként kezelik, éheztetik őket, lekapcsolják a fűtést meg a villanyt, elzárják a vizet, csak hogy kiderítsék, ki lehet közülük a szivárogtató. Mintha valami népszerű ponyvaregény következő kötetét lenyúlni az legalább is egyenértékű lenne az atomháború kirobbantásával.
puliwood.hu
És ezért itt most fordítva működik az ismert bon mot, reméljük hogy ez vicc, mert komolynak rém gyenge lenne. Maga az író, akit a kiadóján és a nézőn kívül senki sem ismer, az egyetlen valódi ember a történetben, ő az egyetlen, aki tényleg átlátja, hogy fél- vagy egészen katonai módszerekkel kultúrát teremteni nem, legfeljebb termelni lehet, arccal mindig a pénztár felé. Ha tetszik, ebben az értelemben egyfajta tömegkultúra-kritika is lehet, sőt talán az is. Végül is rákérdez, hogy mégis mekkora felhajtást, mennyi nyomort ér meg egy mégoly bestseller is, tényleg annyira fontos egy félponyva kósikerkönyv, hogy atombunkert kell építeni köré? (Mellékszál: J. K. Rowling ha jól emlékszem két Harry Potter-kötetnél is meghúzta azt, hogy a regén első fejezetét maga tette közzé még a megjelenés előtt, méghozzá a hajléktalanok által terjesztett, és bevételeivel a hajléktalanokat segítő Big Issue magazinban, hogy ezzel is segítsen feltornászni a alap eladásait karácsony előtt. Szóval a való életbe lehet ezt így is. És a való életben a menő könyvkiadók egyúttal nem pszichopata maffiózók is, legalább is nagy általánosságban.)
A Teljes titoktartás amúgy jó kis film, a történet sokszorosan meg van tekerve, és leszámítva a röhejes kiindulópontot, tényleg tala van feszültséggel. A megfejtés (ami úgy kétharmadnál azért már kiderül) pedig megint csak Agatha Christie-t idézi, bizonyos szempontból az egész egy Gyilkosság az Orient Expressen -utánérzés. Poirot az nincs benne, de arra kérdésre, hogy végül is ki a tettes, az a válasz, hogy hát majdnem mindenki, pontosabban szólva igazából senki. Pont mint az életben: mind bűnösök vagyunk egy haragvó isten kezében.
Oswald Spengler már több mint száz éve, konkrétan 1918-ban megírta A nyugat alkonya című könyvét, ami nekem úgy van meg a polcon, hogy I-II., de szerintem a II. az nem folytatás, csak olyan terjengősen gondolta megírni a végromlást, hogy nem fért bele egy kötetbe. Pedig jó lett volna ha megírja A nyugat éjszakáját is, mint afféle euro-atlanti Mad Max-et, ahol az az összeomlás után posztapokaliptikus vascsövekkel verik a németek a franciákat, az utolsó guriga sajtokért. Vagy a trilógia harmadik részét, A semmiben már nincsenek égtájak címmel, mintegy a nihilista antitársadalom kultúranélküliségének látomásaként.
De Oswald az első világháború után még csak az akkori nyugattal kapcsolatban volt dinamikusan pesszimista, amiben viszont nem volt túl sok újdonság. Európában a kora középkor óta minden évszázadra legalább négy-öt világvégét vártak különféle szekták, de a kor szintjén legfelvilágosultabb értelmiség is folyamatosan abban a tudatban élt, hogy az egykori aranykornak végleg vége, és soha olyan romlott korszaka még nem volt a civilizációnak, mint amiben pont ők élnek.
És hát ma is ezt látjuk. Ártunk és Ormányunk szerint a kereszténység nevű, egykori júdeai startup mindjárt véget ér, mert a nyugati világ már annyira romlott, hogy gyakorlatilag menthetetlen, ilyen ostobaságokkal próbálkozik, hogy demokrácia, tolerancia, posztmodern, azt' mire megy vele? Késelő arabok robbantgatnak szerteszét, de olyan mértékben, hogy unokáink már a kalifátusban fognak élni, ami szar lesz, igaz legalább nem hagyják majd buzulni őket. (Hisz szegény Józsi is kiment a Brüsszel nevű ellenségbe, azt' tisztára bebuzult, pedig itthon még becsszó, hogy rendes keresztény-konzervatív családapa volt, és sosem ivott pálinkát extasyra. Pucéran.)
Az egész probléma kezdete lényegének kezdete ez a demokrácia nevű izé. Ezt állítólag az ókori görögök találták ki, hát mit mondjak, sokra is mentek vele. Mert kérdem én, hol vannak ma azok a városállamok? Ismer bárki is egyetlen ógörögöt? Na ugye!
A középkor az szép volt, szép hosszú, Szentisván, Szentimre, Szentlászló, Szentbéla, és akkor ezek csak a magyar királyok, képzelhetjük, mondjuk a francia trónon hány szent ült, míg nem jött az a kurva forradalom. No meg a pápák ugyebár, mennyi remek Medici meg Borgia szentült bele a magas hivatalba, mert akkor még nem Brüsszelből uniózták Európát, hanem Rómából, anyaszentegyházilag. Mert ez a világ természetes rendje. Nálunk is megmondta egy érdemei elismerései mellett megbolondult főbírósági jogtudós, hogy az ideális (mert természetes) államforma minékünk az az Apostoli Királyság, meg is kellene csinálni legott. És jobb lenne minél hamarabb nekiállni, mert a kalifátus már a sarki teszkónál jár, és amúgy is legalább húsz év, mire az érdekelt felek lejátsszák egymás között, ki legyen az uralgó királyi fő.
És tényleg nem nyugat felé kell nézni, ha mintákat keresünk, hanem egyfelől a múltba (ezt hívják szakszerűen révedésnek), meg kelet-délkelet felé. Namíbiában egy helyi választásokon épp most nyert nagy fölénnyel egy Adolf Hitler Uuona nevű fazon, de hát ők egy rendes német gyarmat voltak régen, amik most épp mi szeretnénk lenni. Adolf Hitler amúgy néger, de mint nevéből is látszik fejlődőképes. Nekünk még nagyon sokat kell tanulnunk ehhez...
Ellen Page kanadai illetőségű alternatív világsztár bejelentette, hogy ő igazából transznemű, és hogy mostantól a neve hivatalosan is Elliot Page. (Azért írtam, hogy alternatív, mer nem biztos, hogy a szuperhősős szarságok kedvelő tudnák is hogy ki ő - bár állítólag benne volt az Ikszmen Valahányban - de attól meg nem lett sztár .) Mondjuk hat éve azt jelentette be, hogy leszbikus, és aztán nemrég el is vette a párját, de azóta rájött, hogy ő mégsem egy leszbikus nő, hanem egy női testbe zárt heteroszexuális férfi. Ja, hát lehet így is, jobban belegondolva, ha valaki ilyen furcsa helyzetbe születik bele, akkor az tényleg nem könnyű, hogy gyakorlatilag a sötétben tapogatózva kell szép lassan rájönnie ki i is ő. Mert megtalálni a saját identitását úgy, hogy azt a fajta identitást a környezete, de a tágabb társadalom sem igen ismeri (és épp ezért nem is ismeri el), az tényleg hosszú út lehet. Biztos megpróbált ő is átlagos lány lenni (bár azt nem nézem ki belőle, hogy valaha is túltengett volna benne a megfelelési kényszer, teszem hozzá: szerencsére), nem sikerült, ő a lányokat szerette, gondolta hát megvan, akkor ő leszbikus. Ez volt az a szerep, amit a társadalom evidens mód felkínált a számára. És akkor még évekbe telt, mire rájött hogy valójában transznemű, mert ezt a megfejtést már nem tette elé tálcán a saját kultúrája sem.
Amúgy a gender-identitása az ő dolga, végül is simán elfogadható, hogy tényleg a harmincas évei elejére jutott el arra a felismerésre, ki is ő valójában, hisz tényleg egyedül, a sötétben kellet kitapogatnia az egészet, ehhez még mindig nem ad igazi támpontokat a legfelvilágosultabb társadalom sem. Ellenben Elliotban (aki Ellenben van - ócska egy szóvicc, pont ezért nem bírom kihagyni) nekünk az fontos, hogy egészen elképesztően jó színész. Én a Juno-ban láttam először, aztán volt még a Tallulah, A gyógyultak, a Szócsövek és néhány, ami most nem jut eszembe, de a 2005-ös Cukorfalat, az pár hónappal ezelőttig kimarad.
Pedig remek kis kamarathriller, bosszúdráma, pszicho-szerepjáték, lényegében két szereplőre komponálva. Van egy okoskodó, nagydumás 14 éves csaj (már a jelmeze szerint is egy nettó Piroska), meg egy 32 éves, magát nagyon menőnek gondoló fotós. Három hétig csetelnek egymással a neten, aztán találkoznak egy kávézóban. Nemsokára pedig úton vannak a pasi háza felé, mi egy decens, és kellően félreeső villa, ahol elkezdődik a macska-egér játék. Pontosabban az egér-macska, mert Hayley (ő Ellen Page) gyorsan átveszi az irányítást, és elkezdi Jeff a pasi fejére olvasni, hogy ő bizony egy pedofil szörnyeteg, akit ő a három hét alatt jól csapdába csalt, és most kezdődik a büntetés.
sg.hu
És kezdődik is. Lelki és fizikai kínzásokkal egyaránt, egy ponton például a kiscsaj az asztalhoz rögzíti áldozatát, majd előpakolja az orvosi szerszámait és közli az éledező pasival, hogy most akkor ki fogja herélni. És neki is áll...
Persze nem végig ő uralja kettőjük játékát, néha a férfi látszik felülkerekedni, mi meg nem tudjuk, hogy a következő pillanatban ki lesz majd a domináns fél. Sőt, azt sem tudjuk, kinek drukkoljunk, már ha valakinek tudnánk egyáltalán. Nem tudjuk, hogy férfi tényleg pedofil-e (bár inkább tűnik annak), de az meg tuti, hogy a lány nem normális. Egy tizennégy évesből alapesetben nem nézzük ki ezt a nyomozós-csapdábacsalós, pláne a büntetős-kínzós történetet, mondjuk egy olyanból már talán, aki némileg pszichopatának tűnik, orvosi szakkönyvekből tanulja a herélést és húzóra issza a vodkát.
De a megfejtés itt talán az, hogy Hayley igazából nem egy reális, hús-vér tizennégy éves, hanem ő Jeff lelkiismerete, aki ezek szerint tényleg bűnös, és gyerekkorában biztos sokat olvasta a Piroska és a farkast. Úgyhogy a lelkiismeret egy kicsi, cuki Piroska képében jön el hozzá, a csúnya rossz farkashoz,és leuralja a létét. Viszont ez esetben Pioskának sem tudunk őszintén szurkolni, hisz egyszerre ártatlanul angyali és egy hideg szadista módjára ördögi (erre utalna a film eredeti címe is: Hard Candy), szóval nem tudhatjuk, hogy vele vagyunk-e, vagy inkább mégse. De a poént nem lövöm le, a film fent van a neten szinkronosan (itt a Videa.hu-n biztos), meg lehet nézni. Nincs benne vér, igazi erőszak sem, ez pszichodráma, de annak erős, köszönhetően az (akkor még) Ellen Page-nek.
Bár utólag már ebben a filmben is látni vélek benne némi Elliot-ot.
A nap híre, hogy Szájer J. fideszorientált EP-képviselő is ott volt azon a zártkörű rendezvényen, melyre maga szerényen csak házibuliként hivatkozik, ám a belga hatóságok orgiáról beszélnek. 25 férfi által elkövetett orgiáról. Khmm... ez remek, de még jobb hogy drogot is találtak a helyszínen. Véletlenül pont Szájer J. táskájában, bár ő erre azt mondja, nem tudja hogy került oda. Na ja, van az a szintű szerhasználat, mikor ez ember utólag tényleg nem emlékszik arra, mit tett a hova. De nyilván tök ártatlannak érezte magát, az ereszcsatornán sem azért mászott le, hogy elmeneküljön (hisz ugye ártatlan volt), csak a fárasztó buli után vágyott egy kis friss levegőre, az erkélyen meg éppen dugtak.
Ez a történet annyira szánalmas und elborzasztó, hisz nagyjából ez a faszi írta a jelenlegi alkotmányukat, Brüsszel és Strasbourg között vonatozva az ájpedjén (egy ízbe ő dicsekedett el vele), és a "normális fideszes" nevű erősen veszélyeztetett, kihalófélben lévő állatfajhoz tartozott. Eddig. De most akkorát borkaizott, hogy valószínűleg a volt győri polgármester is gratulált neki a baszniakarok.eu csetszobájában.
Valahogy ezekről a keresztény-konzervatív, népben-nemzetben gondolkodó, homofób és sorosozó fideszdroidokról sorra derül ki, hogy kurvázó, drogos, korrupt, yachton partizó wannabe-playboyok, a melegséget mondjuk nem hozom ide, azt nem tartom jellemhibának.
Nade Szájer J. nertárs "megkövette családját és választóit" - legalább is az origo szerint, amely jeles kormányközeli lap mindössze ennyi hírt bírt lehozni a tényleg orbitális botránnyról. És ezek kapcsolatban akkor azért egy megjegyzésem még lenne: Miféle választóid, ember? Nincsenek neked választóid, baszod (bocs, nem bírtam kihagyni), az Európai Parlament esetében tisztán listás választás van, szóval a pártodra szavaztak (már akik), nem a te szépen nyírt szakálladra, meg az öltönyben rollerezésedre.
De van abban valami, hogy legszebb öröm a káröröm, főleg ha egy ilyen romlott ám képmutató rendszer egyik emblematikus figurájáról van szó.
papaigabor.wordpress.com
Update: A Magyar Narancs témával foglalkozó cikének komentjei közt megtaláltam a megfejtés Szájer J. különös viselkedésére, nem is tudom hogy nem jutott eszembe valami, ami ennyire nilvánvaló.
Ténagy
6 órája
Forgatókönyv Darnai (5) szerint: Soros György provokatív céllal a gyülekezési tilalom alatt orgiát szervezett. A keresztény erkölcsiségű, nemzeti elkötelezettségű Szájer képviselő úr tudomására jutott a helytelen viselkedés, ezért a helyszínre sietett, hogy véget vessen az elítélendő cselekedetnek. Soros cinkosai azonban drogot csempésztek a hátizsákjába, majd kirakták az ablakon.
Most, hogy nyakunkon a karácsony nevű stílenaht közeledése, Erős Pistás szaloncukorral támadnak a reklámok (már azok, ahol nem épp a nagyi hatódik meg), a krumplis-vaníliás bejgli receptjével sokkol valami önjelölt gasztroblogger és talán végre átgázolt rajtunk a blekfrájdéj, akkor jönnek a bármilyen portál pszichorovatai. Hogy mi van akkor, ha például már kirepültek a gyerekek (remélhetőleg nem az ablakon némi metamfetamin hatására), hogy mi lesz akkor a karácsonnyal.
Hát ez nálam pont nem probléma, de mi van akkor ha kirepült a párom, gyerekem sosem volt, és egy teknős a lakótársam? Az mondjuk biztos, hogy karácsonyfát nem fogok díszíteni. Utoljára két éve díszítettem karácsonyfát, és mivel műfenyő, azóta le se szedtem, legfeljebb néha lefújtan róla a port. A tévesen szentnek nevezett estét (egy napszak nem lehet szent, mint ahogy egy korona sem, a szent az egy ember lehet csak) meg vagy anyáméknál töltöm feszengve, vagy itthon depresszíven, úgyhogy az elsőt választottam. Még szerencse, hogy karácsony két napja nálam sosem tartozott az ünnephez, az mindig 24-e volt, úgyhogy azok csak átlagos napok lesznek, mondjuk előző esti maradékkal, és másnap már újra a spagetti - sárgaborsó-főzelék tengelyen mozgó ebédekkel, olvasással, írással, filmekkel.
magányosoknak ideálisan kifejező (24.hu)
Amúgy is mindig rám jön a sikongató lábrázás az úgynevezett életmód rovatoktól, ahol olyan alapvető létkérdéseket feszegetnek, mint hogy mi az öt legalapvetőbb hiba a hasizomedzésben, bűn-e majonézt tenni a hamburgerbe, vagy mit tegyünk ha óvodás gyermekünk olyanokat mond, hogy punci. Ezek olyan szinten érdektele témák, hogy ezerszám lehet belőlük érdektelen cikkeket generálni, és a nagy számok törvénye alapján azért összejön a kellő látogatottság az oldalon. Pedig rém egyszerű lenne egymondatos válaszokat adni, az olyan kérdésekre, mint hogy "elkezdtem kopaszodni, mit tegyek?" Nyugodj bele bazmeg, ez genetikai. Ennyi lenne, de nem, lesz belőle egy középhosszú cikk, ahol felsorolnak huszonhat verziót a koffeines sampontól a nullásgépig.
És akkor jönnek a karácsonyozó pszichomókusok, mintha legalább is karácsonykor kötelező lenne boldognak lenni. Mindenkinek, ünnepélyesen, valamint harangszóra, pedig nem. Jó lenne boldognak lenni, nagyjából bármikor, de muszájból szinte lehetetlen.
A felcsúti rendületlenül harcol az Európai Unió, vagy ahogy ő hívja, Brüsszel ellen. Persze logikus, neki nem huszonöt (ez esetben a lengyelek, kereténségben testvéreink okán huszonnégy) ország ellen kell hadat viselnie, csatákat vívnia, mert az röhejesen szánalmas lenne, egy város viszont még legyűrhető ellenség. Ráadásul ha azt mondja 'Brüsszel', akkor nem kell azt mondania, hogy EU, hisz az EU-nak magunk is részei vagyunk (na persze, az uniós GDP kábé egy százalékával), mondhatni az EU mi vagyunk. Mi is. És hát az igazán hülyén néz ki, amikor egy szociopata miniszterelnök épp tökön szúrja magát.
Pedig a miénk ezt teszi, az egója, meg az érzés hogy ő "Európa erős embere" (ami sosem volt amúgy, a szarkeverés még nem jelent erőt) többet ér, mint a válságkezelésre kapható tonnányi pénz. Legalább is amíg van remény, hogy a többiek rántják félre előbb a kormányt. Azt' ha kiderül, hogy nem, márpedig most ez tűnik a valószínűbb forgatókönyvnek, akkor még mindig engedhet, már várom hogy itthon hogy fogja hatalmas győzelemként kommunikálni, hogy addig játszotta a dacos óvodást, míg a Nyuszi csoport el nem unta, és nem kezdte eltemetni a homokozóba. Ő meg sikoltozott, hogy "de csak vicceltem, tényleg", és akkor a többiek legyintettek rá, és csak a homokozólapátját vették el, de meghagyták az uzsonnáját. Ez lesz ám a győzelem!
Én tényleg nem értem, hogy ha valaki évekig házal azért, hogy tag lehessen egy klubban, akkor mikor végre felveszik, egy idő után miért gondolja azt, hogy most már bent van, most már nyugodtan odaszarhat az asztal közepére. És miért sértődik meg, amikor ezt számon kérik rajta? Nem kötelező tagnak lenni, de ha az vagy, akkor azért alkalmazkodj a többiekhez, meg a közösen kialakított szabályokhoz.
De a felcsúti elkezd genderezni, melegezni meg migránsozni, miközben az Unió pont nem ezeket kéri rajta számon a jogállamisági kritériumok mentén. Hanem a sajtószabadságot, a bírói függetlenséget, az egyetemi autonómiát, meg a személyre szabott jogalkotást, a választási törvény folytonos átszabását és hasonlókat. De ezekbe a témákba a pártvezér és kancellár már nem mer beleállni, pedig a szektája elvárná tőle. Ha már akkora kurva nagy harcos. Pedig még a kalóriákkal szemben is látványosan alulmaradt.
Olvasom, hogy még el sem temették a néhai Omega popegyüttes két nemrég meghalt tagját, de a menedzserük bejelentette, hogy mindjárt itt az új lemez, jövőre meg turné is lesz. A lemezt még érteném, felvették az anyagot régebben, kész a keverés, ki lehet adni, de hogy turné? Tessék mondani bácsik, így heven fölött nem kéne már abbahagyni ezt az egészet? A múltkor elmélkedtem itt is egyet, hogy a pop meg rock az valahol mindig a korszellemről szól, arra reflektál, de ezek a nagypapák ettől már nagyon mesze esnek.(Az Omega az popzenekar volt, csak hogy ne tévedjünk nagyot, a rock-pózokkal együtt is az utóbbi harminc évben, főleg az ilyen nyálas-érzelmeskedő, szintiprüntyögéssel megtámasztott nagyjából giccset gyártottak. Attól még semmi nem lesz rockzene, hogy van benne elektromos gitár meg Yamaha dobfelszerelés, mint ahogy Queen is minőségi popzenét játszott, időnként nagyon durva, tényleg rockos döngölésekkel. De az alapbeállítás - a korai korszakot leszámítva - legtöbbször az volt, hogy Freddie ül zongoránál,és a fülén folynak ki a nagy érzelmek.)
Egyébként ha már Queen, azt sem értem,mi a francért kell még mindig ezen a néven koncertezniük, biztos szeretik sárba taposni a saját korábbi életművüket, ami szintén hetven felett , legalább is méltatlan. John Deacon a basszgitáros csinálta jól, ő teljesen visszavonult az egésztől, a maradék két tag meg egyre reszketegebben próbál úgy csinálni, mintha még mindig a nyolcvanas-kilencvenes években lennének.Pedig csinálhattak volna szólókarriert az elmúlt harminc évben (amúgy próbálkoztak is vele), vagy valami kísérletezőbb, hangversenytermekbe való cuccot, de az sem jött be igazán.Ha már az a bizonyos korszellem átlépett rajtad, akkor tudni kell méltósággal abbahagyni. És elmenni producernek, írni inkább egy szimfóniát, remek instrumentális zenéket gyártani egy stúdióban, szóval vannak alternatívák azon túl is, hogy a rózsabokrokat metszegetni a kertben.
Rossz nézni a Rolling Stones nevű múmia-kiállítást is, az Iron Maiden még jól tartja magát, igaz ők csak hatvan felett vannak, és bár nagy korszakuk nekik is a nyolcvanas évekre esett, a koncerteken még nem keltik topogó nagypapák benyomását.
Oké, ez sem egy mai darab, de legalább látszik, hogy már1982-ben is volt élet a Földön
Nem tudom mi a magyar címe ennek a 2016-os filmnek, úgy tűnik nincs neki, biztos nem játszották felénk a mozis filmszínházak. Pedig nagyon jó, lassú, de nem unalmas, hősei esendő, de szimpatikus figurák, nincsenek benne akciójelenetek, vannak viszont gyönyörű tájak, és van benne igazi emberi dráma, de felesleges könnyzacskó-facsarás nélkül.
Az alaphelyzet egész egyszerű: van egy középkorú házaspár, akik nemrég vesztették el legkisebb gyereküket, de van egy kisiskolás fiuk, aki viszont fura egy figura, az osztály kívülállója, ami így ebben a formában persze már egy dramaturgiai közhely, de itt hamarosan mögöttese is lesz. Apu és anyu házassága amúgy válságban van, mert szeretik egymást, csak anyu nem akar dugni (ajánlata szerint egy szopásra bármikor kész, csak mást ne kelljen), apu meg mégis csak vaginálisan szekszelne, de anyu még tarumatizált, úgyhogy ő meg nem. Vagyis jól elvannak a saját problémáikkal, a veszteséggel, a kapcsolati válsággal, meg a kapuzárási pánikokkal, párterápiával és egymásnak pofákat vágásokkal, mikor a fiuk váratlan bejelentéssel áll elő.
Wes, a kissrác ugyanis ló- és általános állatmániás (nyilván lógusnak készül), lovakat és mindenféle jószágokat rajzolgat a füzetébe, otthon meg a vécépapír-gurigákból kecskéket makettez, akiknek nevet is ad, ahogy azt kell. Merthogy ő igazából - öndefiníciója szerint - egy mongol kecskepásztor, bizonyos Ganzorig, és igyekszik is úgy viselkedni az amerikai mindennapokban. Mivel a kertvárosi házuk környékén nincs sztyeppe, ezért a lépcsőn (itt step) akar aludni, lenyúlja a nővére tabletjét, hogy a mongol nyelvleckét futtassa rajta, és az iskolai egyenruha helyett ragaszkodik a nagyjából fürdőköntösből rögtönzött pásztori viseletéhez. Anyu hagyná ezt neki, apu gyerekpszichiátriai könyvekbe temetkezik, hátha rájön, hol cseszték el, Wes meg simán csak haza akar menni. Mongóliába.
És akkor jön a képbe Ismail, a muszlim nevű hindu, egy indiai bevándorló aki a nagybátyja autómosójában autómos, de lélekben dokumentumfilm-rendező. A neten, közösségi finanszírozás keretében gyorsan összeszedi a pénzt a projektre, melynek keretében Wes és a család elutazhatnak Mongóliába, ő meg közben dokut forgat az egészről.A hír hallatán aput kis híján elviszi az agyvérzés, és utólag próbálja eljátszani a a család kijelölt náciját, de persze sikertelenül. Úgyhogy aput otthon hagyják a nagylánnyal,és anyu meg Wes kettesben mennek Mongóliába. A táj egyébként olyan fantasztikusan van fényképezve - már ahhoz képest, hogy síkság, fű, ég, síkság fű, ég, kecskék, lovak - hogy még nekem is kedvem lenne elmenni oda, pedig alkatilag városnéző turista vagyok, igaz lassan bárhová elmennék, ami messzebb van a sarki boltnál.
És akkor innentől egy érzelmes road movie következik, barátságos mongol pásztorokkal, patakparton ellő kecskével, egy kiugrott apácával, meg az elmaradhatatlan képpel, ahogy hőseink beleterepjáróznak a naplementébe. A többi már csak a szokásos kaland, összeveszés-kibékülés, gyerek eltűnik aztán meglesz, anyu addig örökbe fogad egy kecskegidát, ilyenek. Hepiend garantálva, Ismailnak különösen, de neki már tényleg jár.
Tanulságot talán nem érdemes keresni benne, az túlontúl közhelyes lenne (ne add fel az álmaid, légy önmagad, találj haza mindenáron, blablabla), az meg tanulságnak kevés, hogy indokolatlan sztyeppei sámánok tűrhető angolsággal tudnak falvédőre való Coelho-idézeteket előkomolykodni magukból. Szerencsére a heti horoszkópot meg a recept-rovatot már nem várjuk meg. De ez tényleg csak gonoszkodás részemről, a film igen is szerethető, bár nem fogok a hatására térképeket égetni, meg gondolom a google maps mint olyan, amúgy sem gyúlékony.
