Állítólag az ember 44 éves korában a legboldogtalanabb. Nekem ez már nincs olyan messze, úgyhogy izgatottan várom a boldogtalanságot, milyen lehet a legboldogtalanabbnak lenni, főleg az eddigi boldogtalanságokhoz képest. Asszem boldog leszek attól, ha nem leszek sokkal boldogtalanabb mint most, ráadásul azzal a derűs gondolattal működhetem, hogy ez itt a gödör mélye, innentől már csak felfelé vezet az út, és a fény az alagút végén még nem a szembe jövő vonat.
Az persze érdekes, hogy mivel is lehet mérni a boldogtalanságot. Erre a belinkelt cikkből sem derül fény, csak annyit tudhatunk hogy a bevett kvalitatív és kvantitatív társadalomtudományi módszerekkel dolgoznak, ami ugye semmit nem mond el és legfeljebb annyira izgalmas mint egy vesekő. Az viszont kiderül, hogy sok éve már mindig a dánok bizonyulnak a legboldogabbnak, nyilván sokat fejlődtek a Hamlet nevű trónörökösük óta, aki azért nem volt az a kifejezetten mosolyalbumba való csávó.
Viszont az is hamar leesik, hogy bár persze fontos a gazdasági helyzet (a pénz nem boldogít, de a hiánya határozottan boldogtalanná tesz) meg a szociális háló (Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei), de mindeközben a dánok tömik magukba a legtöbb antidepresszánst, gyakorlatilag úgy eszik mint a cukorkát, és lássuk be, egy betépett társadalom joggal érezheti magát boldognak, ha egyszer az.
Erre lehet azt mondani, hogy de ez csak kémiai boldogság, de hát az igazinak gondolt boldogság is az, legfeljebb ott az idegrendszer állítja elő a megfelelő vegyületeket és nem a gyógyszeripar. A gyógyszeripar persze számos munkalehetőséget is teremt, relatíve jól fizet, így aztán az érintetteknek még több okuk van a boldogságra, pláne ha dánok.
A saját boldogságunkat pedig úgy tudjuk maximalizálni, ha még 44 éves korunk előtt dánok leszünk, (vagy ha ez ne megy legalább Dániába költözünk), addig is sok barátot gyűjtünk nem elsősorban a fészbukon, két pofára tömjük az antidepresszánsokat, és nagyon koncentrálunk arra, hogy minél előbb kisimult ötvenesek legyünk. Mert az ötvenesek és hatvanasok boldogabbak a negyveneseknél, előre tehát az öregedés útján, legyünk betépett nyugdíjasok. (Nehogy már a nyúl vigye apuskát!)
Vagy simán patkoljunk el huszonévesen, még boldogságindexünk csúcsán valamilyen különösen ocsmány betegségben, és nem illan el a korral a boldogságunk. Én erről pont úgy lekéstem, mint arról hogy dán legyek (bár szeretem a sajtot és az Olsen-banda filmeket), így aztán majd jövőre kiderül, milyen a legboldogtalanabb életkorban lenni. Ha egy fokkal jobb mint az általános iskolában, már nem lehet akkora gáz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése