Az emberek nagy része úgy él, mintha valaki folyton figyelné mit csinál, mit szeretne, mit gondol. Egyesek valami istenben lelik meg a minden létezést biztosító leskelődőt, mint George Berkeley, aki még a 18. században volt püspök és sajátosan empirista filozófus. Ugyanis nála a tapasztalatiság azt jelentette, hogy mivel csak a saját elménkben lévő ideákhoz férhetünk hozzá, magához a kézzelfogható külvilághoz soha, így a külvilág nem létezik, abban az értelemben, hogy kő, papír, olló, és mindenféle anyagi dolog. Csak ideák vannak, így számunkra csak az létezik, amit elgondolunk, érzékelünk, hogy mégis van egy tudatunktól független világ, az azért lehet, mert egy isten folyamatosan (és univerzálisan) érzékeli, tapasztalja azt is, amit mi éppen nem. Azaz a fa a közeli erdőben számomra nem létezik, hisz nem látom, de elfogadhatom hogy van, mert az isten most is látja, mikor én arra se járok. (Ez volt az "Esse est percipi" elve, vagyis hogy létezni annyi, mint érzékelve lenni. Avagy van külvilág, csak értelmetlen azt anyagi dolognak tekinteni, mert az is csak ideák halmaza, ám ezek az ideák egy isten tudatában gomolyognak lenni.)
És ez kicsit tényleg arról szól, amiről sok vallás eleve, hogy mi emberek valamiért fontosak vagyunk, az isten nem csak folyamatosan sasolja a létezést (és az attól lesz az, ami), de abban minket speciel a maga képére ugyebár, tehát mi lehetünk a teremtés csúcsa, a Figyelemreméltóak kasztja.
Aztán ha valaki nem hisz istenben (valamilyen istenben vagy istenségekben), még mindig barkácsolhat magának valami saját modellt, hogy miért is számítunk olyan nagyon, miért is muszáj, hogy valaki vagy valakik figyeljen(ek) minket. Ilyenkor jönnek az ufós idegenek, ahol nem istenek vannak de zűrlények, bár egyesek szerint e két kategória igazából egy. Ők lennének mondjuk a Csillagkapu-szekta, ahol az ősi istenek vagy hódító galaktikus hadurak, vagy egy eltévedt csillagközi expedíció hajótöröttjei, de mindenképp olyan arcok, akiket a korabeli ókoriak istennek néztek, ha már a kívülállók számára, a technológia egy bizonyos fejlettségi szint felett már nem különböztethető meg a csodától.
Ezzel csak az a gond, hogy a Csillagkapu-narratívában nem is vagyunk fontosak, csak erőforrások egy fejlettebb civilizációnak (ha nem is annyira szélsőségesen, mint a Mátrixban), márpedig kulturálisan „az idegenek köztünk járnak"-paradigma, igenis arról szól, hogy vagyunk annyira érdekesek, hogy valakik a szomszéd galaxisból direkt ide jöjjenek. Fodbalmeccseket nézni, zombivá kísérletezni az embereket, és aztán gyarmatosítani az egész kuplerájt, persze szigorúan csak az után, hogy lerombolták a Fehér Házat, ha már ez a bolygó egyenlő Észak-Amerika azon felével, amelyik nem Kanada.
A múltkor láttam egy dokumentumbeszélgetést az interneten (ott lehet utánakeresni), amiben arról volt szó, hogy vannak ezek az idegenek, akik félig hüllők, félig meg szíjájé-ügynökök, és nem is biztos, hogy az űrből jöttek, ők egyszerűen csak egy másik értelmes faj itt a Földön (már előttünk itt voltak), de titokban. és figyelnek minket, mert ez a kultúrájuk alapja, hogy csak csendben, csak a háttérből! A figyelés a lényeg, mert abból jön a fontosságérzet, akit figyelnek az a számít, tehát minket figyelnek, mert toporzékolva számítani akarunk.
valahol.instagram
Nekem meg az jutott erről eszembe, hogy a szociológia egyik alapítója, Max Weber a társadalmi cselekvést tartotta tudománya elsődleges tárgyának. A társadalmi cselekvés meg az egyén olyan cselekvése, amit egy vagy több, valós vagy kitalált másokra tekintettel végez. Azaz társadalmi minden tettünk, amit úgy teszünk, hogy közben érezzük magunkon valaki más tekintetét (akkor is, ha nincs ott senki), és a közösség meg a társadalom ezekből a cselekvésekből épül.
Vagyis ha egyszer csak elkezdenénk úgy működni, hogy bármit megtehetünk, ha épp nem lát minket senki (így is sok mindent megteszünk ilyenkor, de korántsem mindent) akkor jönne a kaotikus végítélet, vagy mi. A szétesés. De mivel társas lények vagyunk, és belénk szocializált létmódunk a megfigyeltség, alapvető szükségletünk, hogy igenis figyeljenek ránk. Így járnak a társas lények.
Hogy kell nekik egy istenkép-alapú felvilág (szellemek, ősatyák, az angyalok összes kara), de ha abban már nem tudnak hinni, a mítoszok komolyságában, akkor jöhetnek az űridegenek akár, mindegy csak valaki legyen odakint, odafent, odabárhol.
Talán mert egyfolytában egyedül lenni nem csak személyesen nem jó, de a nagy civilizáció szintjén sem, mert akkor felmerül a kínzó kérdés: ha nincs isten, de még ufók sem repkednek felettünk, akkor most egyedül vagyunk? Ez rémes gondolat, az ember igen rosszat álmodik tőle, valahol a Fermi-paradoxon mentén (mert az univerzum bizony hallgatag egy fajta, igazából csend van körülöttünk), hiszen ha kellően egyedül vagyunk (azaz lehetnek mások, csak térben és időben felfoghatatlanul kurva messze), akkor lehet, hogy az élet a Földön csak egy véletlen, egy kozmikus statisztikai hibahatár-karcolás.
Mint mikor Alexander Fleming egy londoni kórház laborjában kint felejtette a baktériumtenyészeteit az asztalon, azok megpenészedtek, és ettől fel lett fedezve a penicilin, mint az első antibiotikum. Szerencsés véletlen. De az emberek egy jelentős részének valahogy nehéz elfogadnia, hogy könnyen lehet, mi is csak egy kint felejtett petricsészében lettünk, avagy az életnek nincs értelme vagy magasztos célja, az élet csak egy puszta tény, a millióból az egyszer esete. Az intelligencia meg a milliószor milliárdból egyszeré. Ami lehetne fantaszikus is, de a többség inkább lehangolónak látná.
Még szerencse, hogy én egy szkeptikus-anarchoid nemmaterialista vagyok, azaz tudja fene alapon agnosztikus, aminek viszont igazán kellemes következménye, hogy nem kell aggódnom az Élet Értelmén, a Jó és Rossz makroszintű viszonyán, a túlvilági képzeteken, el lehet engedni az egészet egy tőmondattal: Majd meglátjuk! (vö. „Úgy akarom, ahogy lesz!“)
Hogy pont idáig hogy asszociáltam magam már megint, mondjuk Berkeley-től, azt tudja fene, biztos a flow-hoz van köze, de azt meg nem értjük, csak belekerülünk...
p.s. Idegenek persze szerintem is vannak, például rajtam kívül mindenki idegen nekem (pedig szerény az önismeretem, mert ismerhetném magam, csak nem akarom), bár nyilván nem azonos léptékben. Viszont egyszer láttam üveg alatt Scott kapitány, a felfedező naplóját (igazából kétszer, de a másodszorra is pont olyan volt), és ő találkozott idegenekkel, mikor elindult egy expedícióval megfelfedezni a Keleti Sarkot. De az idegenek már teljesen meg voltak fagyva rég, így nem sokat beszélgettek. Ami fura, márhogy megfagytak, hiszen az űrből jöttek, az űrben pedig sokkal hidegebb van, mint a Keleti meg a Nyugati Sarkokon egybevéve, csak teljesen másképp! Így nem tudtak alkalmazkodni hozzá, és halálra fagyták magukat az utolsó falat fűtőelemekért, mielőtt elhunytak.
De többek szerint addig is figyeltek minket jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése