Hányas hányás?

Létezik-e reinkarnáció? Nem tudom, már több élet óta gondolkodom rajta, de mikor mosónő voltam Radzsasztánban arra jutottam, hogy biztos nincs, mert ekkora kicseszés mégsem történhet meg valakivel, aki alapvetően mégis csak egy rendes ember. Úgy értem nem ölt meg senkit, a szükségesnél sosem hazudott nagyobbakat, és csak egyszer hányt le egy szerzetest, de azt is véletlenül, mert valaki döglött kecskét dobott az utcavégi kútba. Akkor amúgy durva dolgokat hányt le majd mindenki, a szomszéd például a maharadzsa árnyékát a piactéren, ami után sértegetés általi halálra ítélték. De meglepően jól tűrte.

Na, szóval az újjászületés már csak azért is hülyeség, mert a mosónő előtt pont sheriff voltam Oklahomában, gyakorlatilag az egyetlen Lake Vomit megyében, aki nem volt sem korrupt, sem részeges és olvasható volt a kézírása. Oké, hát volt egy sorozatgyilkos, akit nem tudtam elkapni, és lehet, hogy én voltam az, de akkoriban senki sem ismerte még azt a szót, hogy skizofrénia, meg a Dr. Jekyll és Mr. Hyde sem volt túl olvasott, pláne mert a lakosság nagy része eleve nem tudott olvasni. Szóval nem tehettem róla, nem érdemeltem volna meg, hogy aztán Dzsaipur egyik koszlott elővárosában mossam a helyi szőnyegszövők szaros kaupináit annál a bizonyos kútnál. Akkoriban is sokan hánytak sokfelé, de ennyit Lake Vomitról.

Szóval mondom én, a reinkarnáció egy kamu, csak a hülyék hisznek benne, de hát ez  van, néha több élet kell hozzá, hogy erre rájöjjünk. Mert ugye nem lehet egy mindenható olyan szarkasztikusan rosszindulatú, hogy ilyenre tervezze a teremtést, vagy ha mégis, akkor nyilván elég kreténnek kellene lennie hozzá, hogy elcsessze az egészet még az elején, és akkor meg azért nem működne. Meg egyáltalán, mi az hogy karma? Hogy az valami természeti törvény? Nemá, a gravitáció, az egy természeti törvény, meg hogy a negyvenkettes busz kési, az is, de hogy utólag kell elszámolnunk a tetteinkkel. Egy másik életben? Ha olyan nagy lenne a világban az isteni rend, miért nem lehetne rögtön rendezni a számlát, hát miféle egy rosszul összecsapott teremtés az, ahol ehhez ennyi idő kell, ahol ennyit kell rugóznod azon, hogy milyen egy mocskos állat voltál, valamikor a múlt században Zambiában?

Nem, nem hiszek én már ebben az egészben, és a következő párszáz évben sem fogok. A karma bekaphatja!

pinterest.at

(a szerk. megj.) A "hányás" az a google fordító szerint, első körben úgy van angolul, hogy "what number"... Incredible.

Erőszakosan szuicid (Egy önharcos klubtag felemelő elbukása)

Dr. Szájhar Mónika nem készült léleksebésznek, egyszerű, kétkezi öngyilkos szeretett volna lenni, mint az anyja, aki már az óvodában felkötötte magát a mászókára. Így aztán nem is szült gyereket, Mónika mindig csodálkozott azon, hogy lehet akkor ő? Az apja szerint egyenesen az Erőből született, univerzálisan, azaz az anyja nem volt az anyja, csak lett volna, ha nem talál rá időben hivatására, az önakasztásra, így valójában mindenki az anyja, többszörösen is, hiszen a Láma dalai is megmondják, hogy mind rokonok vagyunk a reinkarnáció miatt, és mindannyian több ezerszer voltunk már egymás anyja.

Az apja amúgy a Kisnaccsád Magazin archívumának halálozási rovatában talált rá a muterre, és rögtön tudta, ha ez az ötéves kiscsaj felnőtt volna valaha, ő lett volna a gyereke anyja (és lehet, hogy lesz még, úgy nagyjából a 23. században, mert akkor keresztezi legközelebb a Halley-üstökös a Mars házának képletét, a Jupiter felől kicsit balra), így aztán ő is lett, szellemi síkon, az meg csak puszta véletlen, hogy Gertrúdra, a Félig Teli borbár pultosára és kidobónőjére hasonlít.

Mónika hagyta, hogy a szomszédukban működő bálnafeldolgozó üzemi pszichiátere lebeszélje a mászókáról, pedig erősen élt benne a majdnem anyja sorsszerűsége, de ötéves korára már kiment a divatból a karma, egy csúszdára felkötni magát meg rém kínos lett volna. Plusz ennyi idősen lehetetlen volt rendes fegyverhez jutnia, a vizipisztoly nem igazán vált be, és bár egyszer a vonat alá feküdt, de az átment felette. Így lett végül jogász, bár kis híján mégse, mert az egyetemen szembesült vele, hogy nincs is nálunk halálbüntetés, azaz egész rohadt jog legizgalmasabb része hiányzik! Pedig már eltervezte, hogy egy állami hóhér lesz a férje, aki rajta gyakorol majd. De az álmok főleg arra valók, hogy azok is maradjanak, ez annyira régi mondás lehetett a Szájhar családban, hogy konkrétan már senkitől sem lehetett hallani. 

Mónika a diploma után kis híján Mónira változtatta a nevét, miszerint őt ne becézgesse senki a Főügyészségen, ahova kávézni járt, de egy kollégája szólt, hogy esetében a Móni lenne a becézés, amilyen hülye egy nyelv ez a finnugor.

Egyébként egy ügyvédi irodába ment volna dolgozni, de ott bojtárt akartak belőle csinálni, márpedig esze ágában sem volt párosujjú patásokkal foglalkozni, mint a disznó vagy a lúd, így jogtanácsos lett a maffiánál, a Ciccolovato-klán Pénzmosási és Fegyvercsempészeti Főigazgatóságán. A szervezett bűnözés hamar elvarázsolta, annyi erőszakot, mint akkoriban, még sosem látott, pedig többször is megnézte a Tengerparti szerelmek hálójában című romantikus westernt, amiből már húsz perc is kínzásnak számított, legalább is a Genfi Egyezmény szerint.

Élvezte, ahogy a fiúk ólmosbottal verik véresre egymást, mikor nem tudják eldönteni, ki üljön legközelebb a zenegéphez a fedőtevékenységként működtetett bárjukban. Az efféle, nyolc napon túl gyógyuló cívódások felidézték benne elfojtott szuicid hajlamainak emlékét, és immár nosztalgikusan gondolt arra szemét vonatra, ami nem fejezte le, pedig közvetlenül utána még nagyon bántotta az dolog. Mert ugye ha az élet szar, és a végén meghalunk, akkor minek várunk addig? Innen nézve már az egész leszámolós-pénzbehajtós-kivégzős bandaháborút igazi jóemberkedésnek látta, mert aki fiatalon meghal bele, az egyrészt nem él hosszan szarul, másrészt meg addig is legalább mozgalmasan tölti a hátralévő időt. Mindenkinek így kéne élnie, aztán halnia, és a világ sokkal boldogabb hely lenne -ez valódi életfilozófiává érett benne.

És pont eme gondolat mentén helyezkedett el később egy lelkisegély-vonalnál, először csak hétvégente, aztán már 7/24-ben mobilról bármikor, nem emelt díjasan, hogy igenis rábeszélje az embereket az erőszakos, lehetőleg fájdalmas halálra (hisz ha előtte fáj, még klasszabb meghalni végre), de ha az nem ment, akkor legalább az egyik felére, vagyis az erőszakra.  Ezt rendszerint azért nem mondta  el a klienseinek, de maga a közvetett öngyilkosság eszközének tartotta a másokba fegyveresen belekötést, aminél a leghatékonyabb a rendőrökbe, a szervezett bűnözőkbe, vagy e kettő metszetébe való belekötés volt, ízléstől függően lebuzizással, anyádismegvoltozással, illetve kibelezlekezéssel feldobva.

Egy lelkisegélyes kollégája (civilben sírásó és pálinka-sommelier) meg is jegyezte, hogy Mónika tisztára olyan, mint akit nem is anya szült, erre mondta hogy dehogynem, csak nem úgy, hanem az óvodás túlvilágról manifesztálta őt a kis Lujza (vagy Gréta, a faterja már nem emlékezett a névre, csak a halálhírre). Az Erőből, ami a testek közötti kölcsönhatás mértékét jellemző fizikai mennyiség, amely megváltoztatja a testek mozgásállapotát vagy alakját, bár hogy ő maga hogy jött ki ebből az nem volt tiszta. De mindegy is, az Erő a mindent átható vektormennyiség, és ez olyan szakszerűan hangzott még az apja szájából is, hogy biztosan tudományosan igaz! Valami Newton (biztos Olivia Newton-John) törvénybe is foglalta azt, márpedig ő mint jogi diplomás izé... nos, jogász, sokat adott a törvényekre, még ha néha tett is rájuk.

Miután annyira sikeres lett a lelkisegély-szakmában, hogy a hozzá fordulóknak már több mint kétharmada  nyolc napon belül halálozott el, kezdett magára valódi léleksebészként tekinteni, akit nem zavar, ha fröccsen a vér, vagy mélyre kell a vágni, a lényeg a trancsírozás. Buddhistábban ez úgy hangzott (kényesebb kliensek esetén), hogy a lényeg az Út maga, a megérkezés már csak véres hab a torkán.

Igazából persze a megérkezéseket szerette a legjobban, és csak évekkel később tűnt fel neki, hogy annyira élvezi a halálba dumálni a többieket, hogy közben maga teljesen elfelejtett öngyilkosnak lenni. Ott ált, negyvenhét évesen, idegesítően élve, és átérezte önfeláldozásának súlyát. De ez van - gondolta - a küldetés az küldetés, ha én halnék meg, az a sok jóravaló ember lehet hogy nem, ezzel a rémes gondolattal viszont nem lehet élni. Izé... halni.

Ilyen az, mikor a kígyó a saját farkába harap, de annyira, hogy a végére lenyeli saját magát.

Kétségtelenül kérdéseim vannak

Megint elém lökött a májkroszoftos böngésző egy „cikket“, valahol az autóverseny hírek, az időjárás meg a brit királyi család szappanoperája között. Aszonta a címében benne, hogy a születési dátumomból kiderül, mi voltam előző életemben a mikor, de hogy hol, ahhoz gondolom kellene a vércsoportom is, csak azt én se tudom. De vasárnap délután miért ne valami marhasággal töltsek el három teljes percet? Úgyhogy kiszámoltam.

Én ezek szerint gyógyító voltam az 1600-as években: „A gondoskodás és a mások iránti együttérzés volt a hivatásod. Falu orvosa, füvesasszony, bába vagy gyógyító szerzetes lehettél, aki a közösség testi-lelki jólétéért dolgozott.“

Szerintem a füvesasszony vagy a bába a megfejtés, bár eddig egy másik, Kisnaccsád Magazinos tesztből úgy tudtam, hogy mosónő Radzsasztánban, de legalább az már biztos, hogy valami lenézett nő voltam, gondolom trampli aszcendenssel.

Persze érdekes ez a „numerológiai“, kicseszettül tudományos metodika. Mert annyi a lényege, hogy "vedd a napot, amelyen születtél, és add össze a számjegyeket addig, amíg egyjegyű számot nem kapsz.“ (Én 24-én születtem, tehát hatos vagyok.) Így viszont összesen kilenc foglalkozási kategória létezhetett valaha, ami még a társadalmi munkamegosztás tekintetében szerényebben differenciált tradicionális civilizációk esetében is nagyon vékonynak tűnik.

Ez a kilenc amúgy, legalább is a reinkarnáció-kutatás numerológiai módszertanának kétszámjegyűből redukáló iskolája szerint:

1 – Felfedező (XV. század)

2 – Udvari tanácsadó (XVIII. század)

3 – Művész (XIX. század)

4 – Építőmester (XIV. század)

5 – Vándorkereskedő (XVI. század)

6 – Gyógyító (XVII. század)

7 – Tudós (XX. század eleje)

8 – Kereskedő és mecénás (XVIII. század)

9 – Filantróp (XX. század közepe)

Na most, ebből féktelenül szakszerűen tudományos listából több kérdés is következik:

- Akik ma élnek, és éltek már előző életet vagy életeket is, azok mind a tizennegyedik és a huszadik század közt? De mindenki? (Mert ebből adódik a következtetés, hogy akik a tizenharmadik századig éltek, azok már nem reinkarnálódnak, talán üdvözültek, talán elkárhoztak, talán csak szertefoszlottak, mert a lélek, szemben a legtöbb vallás tanításával nem örökkévaló, és a Nagy Manitu (mások szerint az Úr Jah, vagy a Repülő Spagettiszörny) mondjuk ezer évenként kivonja a forgalomból a lelkeket, és újakat csinál a helyükre. Gondolom.)

- Volt egyáltalán tizenharmadik század, meg korábbi századok, vagy az élet, a világmindenség meg a minden csak 1301-ben keletkezett, hogy aztán Ádám, Éva és Bob, gyorsan kitaláljanak maguk mögé valami múltat, amire majd rá lehet kenni a hibáikat? (Ezek szerint persze az Árpád-ház sem létezett, vagy maximum két hétig, hiszen az utolsó házi uralkodó, III. András 1301. január 14-én halt meg, nyilván mint egy koraszülött csecsemő, akinek amúgy sem volt kitől örökölnie a trónt.)

-Tényleg, mi van, ha én például az elmúlt hatszáz évben voltam már minden is? Mondjuk nyolc-kilenc életben? Vagy mindig gyógyító? Ez olyan karmikus? De akkor most miért nem? Megannyi kínzó kérdés...

- Az emberek hogy nem haltak éhen a teremtés óta eltelt párszáz évben? Mert például paraszt (gazda, földműves, pásztor) az nincs a listában. Kereskedőből mondjuk kétféle is, de mégis, mi a frásszal kerekedtek? Művészeti tanácsadókkal? (Lásd 2. és 3. pont.)

Persze én ideológailag nem vagyok elég képzett, nincs diplomám numerológiából, bár lehet hogy az egyetemen összehozott ötös szigorlatom matematikai statisztikából jó alap lenne. Kár, hogy a horrorfilmek jobban érdekelnek. (Apropó: A zombik reinkarnálódnak, vagy egyenesen mennek a nirvánába, esetleg már voltak is ott, csak visszaesetek, vagy most is ott van a lelkük, ha egyáltalán volt nekik valaha? He?)

(Erikának amúgy is tegnap volt a születésnapja,

de ő ötös, azaz vándorkerekedő volt.

Szerintem nem is tud róla.)

A hatására írás

Régen vicces voltam, de egy ideje már a cukor is keserédes, betege vagyok. Az úgy volt, tisztelt bíróság, hogy fiatalon felelőtlenül sodródtam csak, amerre kellemesnek látszott, aztán úgy maradtam. De sodródni csak a szél felé lehet, mármint nem ami fúj, hanem ami nem a közép. Ami persze hiányzott a francnak, az én pályám a külső sáv, kedvenc életem a csigaház, kivéve mikor elvágyódás van, bele a komfortzónába. Ott lehet igazán elveszettnek lenni, márpedig vesszetek el! mondta a költő, az a melyik.

Na most, így jár az ember, ha William S. Borroughs-t olvas, ez esetben A halott utak vidéke című örökbecsűt. (Ez egy trilógia közepe, az elejéről itt írtam már.) Vigyázni kell az efféle szövegekkel, amiket drogos buzik követtek el (bár utóbbiban nem vagyok biztos, csak erősen gondolom) évtizedekkel ezelőtt.  Borroughs olvasása furcsán írást okoz, pedig az enyémet talán nem kellene már tovább tekerni, tudok én magamtól is furcsán fogalmazni, pedig amúgy tök normális vagyok lenni, megy az igeragzás is, meg minden.

De tényleg, nem véletlenül az öreg Bill az egyik kedvenc szerzőm (a másik hússzal együtt), nála cselekményt keresni nemigen érdemes, kivéve talán A narkóst. Abban kis híján van sztori, amennyiben a lírai Én tart valahonnan valahová, de ez a többi (általam olvasott) könyvében, mint a Meztelen ebéd vagy A vörös éjszaka városai, már nem fordul elő. Látomásos próza, azt hiszem ez a legprecízebb megnevezése annak, amit művelt, viszont ha az embert elkapja a hangulata, meglehetősen letehetetlen. Ez nem mágikus realizmus, mert nem realista, de nem is mágikus, ez simán irracionális, ahogy csak egy szétesőben lévő, de valahogy mégis egyben maradó elme képes irracionálisnak lenni. 

Borroughs-ban az a jó, hogy a könyveiről nem igazán lehet írni, a hatásukra inkább, ezeket tényleg olvasni kell, csak annyi trükk az egészben, hogy az ember a végén ne tegye fel magának a kérdést: Tulajdonképpen mi a szar is volt ez? Hát, valami ilyesmi:

„A halál utáni élet és a reinkarnáció konkrét bizonyítékai új perspektívába helyezték a gyilkosságot. Vannak etikus brókerek, akik csak úgy vállalnak el egy munkát, ha alaposan megvizsgálták a szóban forgó karmát, és az áldozat leendő szüleinek választékát. (...)

A fojtogatást és az akasztást tartják a legjobb biztosítéknak a posztumusz bosszú ellen. A szeminol indiánok mindennél jobban félnek az akasztásos haláltól, mert úgy hiszik, hogy az akasztott ember lelke nem tudja elhagyni a testét. Minden árfekvésben és minden célra vannak vállalkozók.

A képesített orgyilkosok alkotják az új elitet. Itt ül az egyik egy rádzsa palotájában, és pedikűröztet, miközben egy fiú hajtja a legyezőt“ 

(A halott utak vidéke, 165.p.)

És ez egy elég összefüggő szöveg részlete, mely szövegnek persze már semmi köze az előző, no meg a következő fejezethez. Ráadásul lehetne ilyen is: „A gondolkodás nem elég. Semmi sem elég. Nincs véglegesen elég a bölcsesség, a tapasztalat – semmi kibaszott dolog. Nincs Szent Grál, nincs végső Satori, nincs végső megoldás. Csak konfliktus.“ 

Ja, így írok én is a hatására. Kábé.

Demon of Hypocrisy

(art4abstract2expressionism.wordpress.com)

A szavak és a dolgok

A hinduk (és persze a buddhisták is) alapvetőnek tekintik a reinkarnáció, no meg a karma fogalmait. Épp olvastam egy remek hindu (vaisnava) történetet/példabeszédet, ami azon alapul, hogy az ember a következő életében az lesz, illetve affelé megy, amire halála pillanatában gondol. (Ha a kutyádra gondolsz, kutya leszel.) Vagyis ha Istenre gondol, visszatérhet hozzá.
A példabeszéd: Egy indiai kereskedő (ismerve a karma törvényét) szerette volna, ha halála pillanatában Istent szólíthatja, és a biztonság kedvéért minden gyerekének Isten különböző neveit adta. Mert hogy, ha halálos ágya köré gyűlnek, és őket szólítja, szólítsa egyúttal Istent is.
Eljön a pillanat, fekszik a halálos ágyon (télleg, miről lehet felismeri a "halálos" ágyat?), körülötte a fiai. Körbenéz, és utolsó gondolata, mondata: "Ha mindenki itt van, ki van az üzletben?"

Szóval: ne az legyen az utolsó mondatunk/gondolatunk, hogy: "Úristen, elzártam a gázcsapot???"
Mert akkor gázóra-leolvasók leszünk következő életünkben. Ami gáz, ugyebár...

Hol voltam a mikor?

Elgondolkodtam, hogy mi is van ma, mert valaminek az évfordulója, az tuti. Aztán rájöttem, hogy szeptember 11 ugyebár 2001 óta jelentős dátum, mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, meg egy harmadik a Pentagonba robbant. Azóta is tele van az internetes világháló mindenféle összeesküvés-elméletekkel, amiket készséggel el is hiszek, amint valamelyik konteós félagyú bebizonyítja, hogy sosem járt ember a Holdon, Hitler 1958-ban halt meg, a gyíkemberek kedvenc étele meg a friss csecsemők vérével ízesített ananászos pizza. Ha ezek megvannak, én már bármit elhiszek majd, de csak akkor.

Van az a mondás, főleg az amerikaiaknál persze, hogy mindenki pontosan tudja, hol volt mikor lelőtték Kennedyt, vagy mikor Neil Armstrongél landoltak a Holdon. Mert ezek akkora események voltak, hogy a körülmények is az elméjükbe égtek. Hát ja, én is tudom hol voltam, sehol. Mínusz tizenegy, illetve mínusz öt éves voltam akkoriban, azaz még ötletszinten se léteztem. (Vagy van reinkarnáció, és akkor voltam valahol, mondjuk szakácsnő voltam Bombay-ben, vagy kocsmai filozófus valami dél-angliain tengerparti városban. Jó, az utóbbi szerintem csak egy becsípődés, mert többször is olvastam Anthony Burgess Enderby-regényeit.)

Arra viszont tényleg emlékszem, hol voltam épp huszonhárom évvel ezelőtt, mert bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem (nem, nem is), de ez később volt. Pont itt voltam, ezen az ágyon, ahol e pillanatban is épp nem tudok aludni, de ilyenkor általában nem tudok, a kora hajnal, az mindig egy ébrenléti ciklus nálam, aztn, ahogy kel fel a nap, én le. Hanyatlok, még másfél-két órára. Akkor azoban délután volt, én meg szunyókáltam (nyilván hogy nehogy már akkor aludjak, mikor az emberek szoknak) és néha nagyapám (aki akkor még nem volt néhai) keltett fel, hogy fura dolgokat mutogatnak a tévében. Akkor már a magyar tévékben is, de nagyapám először a CNN-en akadt bele az eseményekbe, azt nézte, és kellet valaki, aki fordít. Mert ő németül kitűnően tudott, de az angol az én reszortom volt a háztartáson belül. (Meg kicsit az olasz is, például mikor meghalt a pápa, Giovanni Paolo II.)

Szóval néztük a tévét, értelmeztünk vadul, hogy akkor ez most mégis mi a fene. Az nem volt kérdés hogy lesz-e háború, persze nem nálunk, hanem valahol a Közel-Keleten, kérdéses csak az volt, hogy mikor a hol. (Akkor tűnt fel megint, hogy ami nálunk Közel-Kelet, az angolul Middle East, vagyis középkelet, mert például Amerikából nézve a közeli kelet az Kelet-Európa, az mi vagyunk a közép lenne a főleg arab világ, a Távol-Kelet meg már ugyanaz mint nekünk, hogy Kína, Japán, Korea etc.)

2001. szeptember 11-én egyébként egy zöld, kockás pléd alatt szunyáltam, mert nem volt még jobb dolgon, már végeztem az egyetemen, de még nem kezdtem el dolgozni a másikon, csak október elsejétől. De aludni már akkor is rendszeresen szarul aludtam, csak nem írtam blogot két hülyeséget álmodás között, mert nem volt itthon internet. Hát igen, akkoriban a térerő már házhoz jött, de az internetet még a gémeskútból húztuk. Volna, de ez a lakás már akkor is az első emeleten volt (ez valahogy nem változik), egy szabvány panelházban, két főútvonal találkozásánál. Azt' azóta se lettünk célpont, pedig néha látok repülőket az erkélyről.

Haláli szörnyek alkonya

A Köpök a sírodra! egy 1978-as horror/thriller (igazából erőszakpornó) 2010-es remake-je, az eredetit nem láttam, de már nem is fogom, ez elég nekem egyszer is. Pedig az átlagosnál jobban viselem a filmes erőszakot, a nagyon csípős kajákat és szellemileg leárnyékolt embereket, bár utóbbiaktól néha kifordul a jobbik énem. (És nem mellesleg, ehhez képest az opusznak van két folytatása is, csak még vívódik bennem a humanista és a kukkoló, az erőszakmentes szadisztikus és a „felrúgnék minden agresszort“ alakú békeharcos.)

A sztori faék egyszerűségű, a vidékre érkező értelmiségi, városi lány kibérel egy erdei kunyhót, ahol aztán a „meglátogatják“ a helyi kanok.  Némi dulakodás után még megszökik, és belefut a helyi seriffbe, de az is a kanszagú csávókkal van, úgyhogy jöhet a csoportos nemi erőszak, a meztelenül menekülő (eltántorgó) áldozat, meg hogy a folyóba ugró csajt végül is halottnak hiszik. Ő persze visszatér, és nincs kegyelem, mitől is lenne, Jennifer nem halt meg, de innentől ő maga a Halál.

A film szabványosan bűnös élvezet, vagyis az elején szenvedni kell, az erdőszélen csoportosan megerőszakolt, és közben félholtra vert lánynak, és a nézőnek egyaránt (mert nézni és fáj), aztán meg végignézni a kegyetlen bosszú angyalát, aki egyenként vadássza le korábbi kínzóit, és küldi őket a halálnak halálával bármelyik oldalára, válogatottan durva, ám igen kreatív módszerekkel.  És Néző elvtárs borzong kicsit, gyomorban remeg, hogy már megint mi jön, de közben érzi helyreállni a világ rendjét, hogy ezek a pasik ott a nagyon vidéki Amerikában, ezek nem egyszerűen állatok, ezek ragadozó szörnyek, és végül is ebből majd tanulnak. (Ha az ember fejét egy, a seggébe dugott puskával lövik szét, mintegy hosszában, abból majd nyilván tanul az illető, már ha van reinkarnáció, ha meg nincs, na bumm, akkor pár perccel korábban kezdődik neki a Pokol.)

A film egésze nyomasztóan naturalisztikus, beleértve a hosszan kinyújtott megerőszakolós jelenetet, a bosszúállás a felénél kezdődik, de az aztán pörgős. Ebben tényleg nincs semmi eredeti, ez itt egy afféle kínzás-pornó, azaz premier plánban fröccsenő vér, testi megalázás (a lélekről itt szó sem esik, a pasiknak sosem volt, a csajét meg kiölték belőle), a szexualitás legcsekélyebb árnyalata nélkül. (Az erőszakolás pont azért annyira felzaklató, mert abban viszont van töltet, perverz, de némileg nemileg is áthatott.)

A Köpök a sírodra! (ami egyébként egy Boris Vian regény címének indokolatlan parafrázisa, és mivel eredetiben angolul, lehetne akár többes szám is, sőt) tipikusan az a mozgókép, amit nem akarok újranézni, de közben elismerem, hogy a maga műfajában ott van a szeren. Csak néha már annyira erős, hogy helyette inkább megkóstolnám  a szellem-csilit, mert bár szeretem a csípőset, de az eddig eszembe sem jutott. De van, amihez képest...

Kielégít ő, még egy darabig

Azt írja az újság Lujza, hogy "Kielégítőnek nevezte Navalnij állapotát az orosz börtönfelügyelet. Gondolom úgy értették, hogy kielégítően rossz, nem fogja már sokáig rontani a híresen humánus orosz büntetőtelep levegőjét.

Ami igazán helyes dolog részéről, ha már volt olyan pofátlan, hogy nem halt bele az orosz titkosszolgálat mérgezéses merényletébe. Így csak lecsukták, mert - mint közismert - nem jelentkezett a megadott időben a rendőrségen, a felfüggesztett (nagyjából koncepciós perben kiizzadt) ítélete után. Hát ja, épp egy berlini kórházban próbálta túlélni a novicsok néven közkedvelt idegmérget, ahelyett, hogy rögtön Moszkvába vitette volna magát (kórházi műszerek és infúziós állványok kíséretében), jelentkezni a kerületi rendőrőrsön.

Most nagyjából két és fél évet kell(ene) letöltenie, de mint a mondás tartja, azt meg is kell még érni. Mondjuk képzelem mit kapott volna, ha belehal a merényletbe, biztos nem úszta volna meg húsz év posztumusz fegyház alatt, meg eltiltották volna a közügyektől, örökre. (Szóval még a reinkarnáció sem menthette volna meg az esetleges politikai karrierjét.)

Vele beszélni a sajtónak nem lehet, az ügyvédje meg annyit mond, hogy elég szarul van, fáj a háta, zsibbad a lába, több helyen olvastam, hogy gerincsérve van. Putyinisztánban pedig alapvető technika a hatalom számara kellemetlen emberek lekapcsolására, hogy valami mondvacsinált vád alapján elítélik, aztán átszállítják egy világvégi börtönbe/munkatáborba és ott meg jól nem kap rendes orvosi ellátást, ha már nagyon odavan, kiutalnak neki három szem fájdalomcsillapítót. Hiszen az autokrata hatalom nézőpontjából tényleg az a kielégítő állapota egy-egy politikai fogolynak, ha döglődik, miközben igazán elégedettek akkor lennek, ha már halott lenne, hamvasztva, nem boncolva!

Ám mint minden wannabe diktatúra, a putyini is küzd a kontraszelekcióval, hisz ha csak a lojalitás (behódolás, seggnyalás, szervilizmus) számít, akkor elszaporodnak a tehetségtelen és alkalmatlan csicskák a hatalmi gépezetben, és már egy rendes politikai gyilkosságot sem tudnak elfogadható szakmai színvonalon kivitelezni.

de valahol még nyilván megvan a polóniumos tea receptje, az élenjáró posztszovjet orvostudomány szerint az nagyon jó hátfájásra is, plusz szükségtelenné teszi a hajmosást.  Kérdezzék csak meg  Alekszandr Valterovics Livinyenkót!

Lélektelen lelkizés

"Tudósok állítják: bizonyítékot találtak rá, hogy a lélek elhagyja a testet a halál után“ - és ez egy cím a Zindexen, ami persze nem így van, hiszen nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, amennyiben nem tudósok, hanem egy tudós, és nem bizonyítékot talált, csak van egy hipotézise.

Egy bizonyos Stuart Hameroff nevű aneszteziológus megfejtése lett volna a lélek arra, hogy a halál pillanatában az EEG azt mutatja, hogy minden görbe ellaposodik, ahogy leáll az idegrendszer, aztán hirtelen jön egy utolsó utáni hullám, egy energialökés. És ez lehet akár az a momentum is, mikor a lélek távozik a testből. (Kivéve a lelketlen szemétládáknál, ugyebár.) " Szerinte a halál pillanatában a sejtek vázát is alkotó mikrotubulusokban található kvantuminformáció az, ami távozik.“

Azaz akkor van egy idegrendszer, amiben kis bioelektromos impulzusok szaladgálnak ide-oda, aztán mikor leáll a cucc, kisül a rendszer, és ez lenne a lélek? Mint kvantuminformáció? Ami hova megy? Értem én, hogy egyes egészen absztrakt elméletek szerint a komplett univerzum igazából információ, az anyag meg az energia is, amik persze eleve ugyanazok, szóval információ távozik információból,  ettől nagyobb lesz az entrópia (a rendszerben meglévő rendezetlenség), és mikor az információ túl kevés, akkora az entrópia, hogy a magunk földhözragadt módján azt már halálnak hívjuk. Az információ egyik - rendszerelméleti - definíciója az, hogy negatív entrópia, azaz ha az egyik nincs, csak a másik lehet, mert a valóság nem tűri a Semmit.

És akkor a reinkarnáció nem más, hogy a szoftver keres magának egy másik, elég hardverszerű információkupacot, a mennyország meg az, hogy nem talál, ellenben archiválják. Nem jön több frissítés, de legalább vírus se!

És akkor egy ideillő költemény (majdnem verset írtam) Allen Ginsbergtől, akiről nem tudni, a halála óta épp merrefelé kvantumiformáció, különösen e szöveg fényében:

KIÁLTVÁNY

(Manifesto)

Hadd kezdjem azzal, hogy nem hiszek a Lélekben

A szív, a híres szív egy kosár szar, írtam 25 éve

Ó én halhatatlan lelkem! kiáltott Shelley, az ifjú költő

Ó én halhatatlan Énem – csekély tudással

nem hitt Istenben. Én sem hiszek.

És mind a tudomány ész valóság és jóratörő erkölcsi Akarat

üres atomok gyűjteménye mint Kerouac Buddha írta.

És a halhatatlan nagy szeretet sem dacol kínnal lidércnyomással Halállal Kínvallatással Saigonnal Rendőrséggel Földalatti Sajtóval Pravdával Alkotmányos Jogainkkal –

És ha már itt tartunk, hadd jelentsem fel a Demokráciát, a Fasizmust, a Kommunizmust és a hősöket.

A művészet nem üres ha megmutatja önnön ürességét

A hasznos költészet saját csontvázát a levegőbe akasztja

mint Buddha, Shakespeare és Rimbaud.

De tényleg, minek nekünk a törvény, kivéve az Okot és Okozatot, de még ez alól is akad kivétel

Az ok és okozat hiánya nem diliflepni.

Van olyan Tudatosság, mely összezavarja a Lelket, a Szívet, Istent, Tudomány Szeretetet Kormányokat és az Ok és Okozat lidércnyomását.

Legelészünk-e majd a horizonton?

Bulvárrovat egy szebb napokat látott portálon: "Egy tudós állítja, megtalálta a mennyországot – itt van a pontos helye“! Aranyeső hulla rája, halálhörgés, sírhalom, üdvözülés, halleluja, valamint menjen a francba az a tudós, aki nem tud leszakadni a gyerekkori hittanórák világképéről.

A cikkben szereplő arc, Michael Guillen tényleg doktor péhádé matekfizikából, meg írt könyvet is már életében, de ezt a mennyországozást nem értem. Mert egyfelől ír a kozmikus horizontól, másfelől meg arról, hogy ott lehet a mennyeknek országa, ahol Azúr az Úr, és bárányfelhőkön (illetve báránycsillagködökön) legelésznek az örök lelkek. Biblikusan persze, mert Visnu vagy Síva nincs is, illetve a pokolban. (Márhogy nem ott nincsenek, hanem sehol, de valahogy a pokolban vannak nem lenni. Misztikus...)

A kozmikus horizont egyébként abból jön, hogy az ismert anyagi univerzum nem egyszerűen tágul, hanem gyorsulva csinálja ezt, így a széle felé lévő galaxisok gyorsabban távolodnak tőlünk, mint a közelebbiek, és legszélsők meg már gyakorlatilag fénysebességgel, így ezek nemhogy nem lesznek soha elérhetők, de nem is „látunk“ túl rajtuk. Mert látni is csak fénysebességgel lehet. 

Ezek a legszélső tartományok meg a másokhoz képest fénysebességük okán, már kiesnek az időből (és akkor a térből is talán), avagy valami fura örökkévalóságban vannak, amit mi meg a csekély értelmű mennyország-képünkhöz kapcsolunk. Ez idáig logikusan hangzik, még nekem is, aki csak négyesre érettségizett fizikából (bár matekból ötösre), de ilyen ókori fazonok  túlvilágképét minek belekeverni felesleges. Az már túl világkép, túlzottan szájbarágós. (Mikor valaki természettudósként lép fel, lesz szíves leválasztani a megnyilatkozásairól a gyülekezeti tanúságtételt. Mert az ott felesleges, de zavaró.)

Így aztán egy nagy kérdés, hogy van-e valami az univerzum szélén túl, egyáltalán értelmes-e a a kérdés maga, azaz érvényes-e létigével hivatkozni a megismerhetetlen fene tudja mire? És a „mennyország“ akkor most ennek a cuccnak a széle, vagy az, ami azon túl létlik? és érdekes ez az itt és mostban nekünk?

Utóbbi kérdésre az a válasz, hogy nyilván nem, de közben igen, mert egyfelől a válaszoktól függetlenül drága marad a sajt az Aldiban, másfelől viszont addig sem ezen vergődünk, amíg az univerzum széle a szellemi vergődés céltalan tárgya. Ellehetünk vele, míg ki nem halunk végre, ami persze az univerzumot kicsit sem fogja érdekelni.

pinterest.com

És lehet, hogy az emberiség globális problémáira tényleg a tömeges kihalás a megoldás, biztonsági mentéssel. Azaz nem kell mindenkinek kihalni, mindenféle törzsek maradhatnak a szavannán meg dzsungelban, meg valami Noé bárkája-alakú bunkerek, olyan adatbázissal, amiben átmentjük a tökéletes bolognai mártás receptjét, az orvosi, csillagászati meg alapvető matekfizikai tudást de kihagyjuk a történelmet, a műszaki tudományok nagy részét és a Bibliát, hadd legyen utódainknak is egy kis gondolkodnivalójuk. A civilizációt úgyis a problémák és rejtélyek dinamikája viszi előre, engem meg érdekelne, hogy a majdan felemelkedő 2.0-ás emberi civilizáció, milyen mennyország-képzetekkel fog élni, mert valamilyennel biztos. (Az ilyesmi antopológiai állandónak tűnik.) Sajnos én azt már nem fogom látni, kivéve , ha van reinkarnáció. 

De akkor meg emlékezni nem fogok az előzőekre, nem lesz már szellemi horizontomon a kozmikus.

Rejtett jelentések

Ma van a Mikulás születésnapja, ezért kapnak csokit azok, akik valakinek a gyerekei. (Plusz megvan  még legalább egy szülőjük, nem állami gondozottak, vagy nem ötven évesek már. Na jó ez utóbbi nem teljesen kizáró ok, én is kaptam Mikulás alakú csokitélapót.) Akik senkinek sem a leszármazottai, azok így jártak, de örüljenek, mert ők egyenesen az Erőből születtek, amiben persze benne van a Darth Vaderré válás lehetősége, bár nem szükségszerűen.

És december hat azért a Mikulás születésnapja, mert 343-ban ezen a napon halt meg Mürai Szent Miklós, és ő született újjá, mint Mikulás (angolosoknak: Szanta Klóz, vagy hogy írják). Lehet, hogy nem pont hatodikán volt a reinkarnáció, mert egyrészt ki tudja mennyi időt töltött a Bardóban, a (buddhisták szerinti) Köztes Létben, másfelől ha beindult is gyorsan a folyamat, az még onnan is kilenc hónap kellett hogy legyen, legalább is ebben a kontextusban. De a sztori  mindenképp  ma kezdődött, pont 1681 éve, ami azért elég sok. Én például nem is emlékszem már azokra az időkre, de gondolom a legtöbben így vannak ezzel.

Santa Claus (megnéztem, így hívják pontosan a Klózt) egyébként a 19. század elejének találmánya, ekkor lett a szolgálati helye a karácsony, beosztása meg a Télapó, főleg a protestánsoknál, akik köztudottan nem kedvelik a szenteket. Illetve lehet, hogy egyes szenteket kedvelnek, de intézményesen nem tisztelik, így muszáj volt Miklóst egy kokakóla-reklámfigurává deszakralizálni. A Római- vagy Görög Kaotikus Egyházban, miként a keleti ortodoxiában ugyanakkor rendületlenül szent ő, utóbbiaknál egyenesen a pálinkafőzők védőszentje is. (Kezdem érteni Mikulás/Télapó pirospozsgás megjelenését, és amelyik kettejük közül a rénszarvas-szános, az Rudolfot is itatja, mert mitől lenne neki is piros az orra?) És nálunk, fene tudja miért, de a fazon Kecskemét védőszentje. Bár jobban belegondolva, az ottani barackpálinka azért eléggé hazai  Alföldikum, márhogy pálinkafronton (Persici sublimatum Hungaricum), avagy megvan a kapcsolat. Télapó ittas.

Vérapó (az Ismeretlen Mesterséges Intelligencia műve)

craiyon.com

Furcsa? Lány?

A magyar cím egyik felét sem értem. Hisz nem furcsa, csak meglepően mai módon normális (egy tradicionálisabb világban), és nem lány, hanem özvegy - már ha az efféle különbségtételek nem csak egykori nagyszüleinknek számítottak még.

Amúgy nemigen nézek indiai filmeket, a legtöbb bollywoodi darabban ugyanis a legváratlanabb pillanatokban kezdenek nagyon szar popzenére, kínos koreográfiák mentén táncikálni, és közben fejhangon visítani, amit nézni is fáj, persze csak itt Európában. Ott ez a bevett formátum, de azért egy mocskos zsarus akciófilmtől tényleg menekülök az első zenés-táncos betétnél.

De persze ott sem csak ennyi a filmkészítés (és most direkt nem filmipart írtam, mer' az ennyi), készülnek remek, kissé fekete komédiák, rendes drámák, de hát egy kontinensnyi országtól eleve nem várhatjuk el, hogy folyton színes ruhás, orrkarikás csajok rázzák magukat a filmjeikben.

A Pagglait (ez lett magyarul A furcsa lány) az utóbbi kategória, és igen csak nézhető. (A címet amúgy nem értem, a google fordító franciának ismerte fel, és azt mondta rá, hogy "Pislogott" De hát én nem tudok franciául, csak annyit, hogy bitte, meg dankesőn.)

A film alkotóival most nem foglalkoznék, nyilván senki ne hallott még Umesh Bist író-rendezőről, ahogy én sem, de a főszereplő Sanya Malhotráról sem. (Utóbbiről még persze hallanék, sőt látnék, mert mesze a legszimpatikusabb a valaha volt Sanya nevű ismerőseim közül. Beleértve a Susogós Mackót is.)

De akkor a sztori. Indiai csaj (Sandhya) fiatalon férjhez, férj hamar elindul a reinkarnáció rögös útján, talán emberként újjászületve, de ha csak elég dharmikusan élt, különben valami pokolbolygón köt ki. Amivel csak azt akarom mondani, hogy meghal, kipurcan, leadja a szerelést.

A feleség rájön, hogy komoly öt hónapi házasságuk alatt Asit megcsalta őt, de még előtte meg kell küzdenie a vallási hagyományokba némileg belehabarodott rokonsággal (démonűzés plusz okostelefon, csak hogy érezzük). És hát nem gondolja azt, hogy a szent Gangeszt tisztára mosta volna a férfi bűneit, csak attól, hogy a hamvait beleszórták, őt csalta meg, a megbocsátás is az joga, csak épp eszébe sincs.

És persze ott az egész rokonság, akik összejönnek a temetésre, de 13 napig kell maradniuk, mert a egykori lelke csak akkor megy el, nincs aznapi jegy a következő létbe. Mint az egykori olasz neorealista filmekben, itt is veszekedésekbe torkollik a csoportdinamika, kamaszfiúk csorgatják nyálukat huszonéves lányok után, a vallásilag szigorú fater szerint a gyászidőben nem hogy piálni nem lehet, de kurkumát enni sem, miközben a főhősnő blaszfém módon kólát iszik. (Amúgy Petra kedvéért: ő is pepsis.) Aztán kiderül, hogy  az egyedüli örökös, amin a család kiakad ésatöbbi.

A lényeg, hogy ez egy remek realista darab, van drámaisága, de nem erőltet ránk semmit. Csak bemutat, elmesél dolgokat, például arról, hogy a nagy család nem feltétlenül jelent védelmet, mert legalább annyira konfliktusforrás, hogy a hindu vallási tradíciókkal is van némi küzdelem, ha az ember közben a a modern világban él, az elrendezett házasság meg többnyire szar,és ha mégsem, akkor rémes. A hinduizmus meg a hülye társadalmi hagyományok nem hagynak helyet az érzelmeknek, de néha a józan észnek se. Persze lehet, hogy ezt csak én látom bele.

És hát Sandhya nem furcsa lány, csak egy önállósodó nő.

Kodészmosz

A délutáni munka egyik előnye (vagy hátránya, tudja fene, maradjunk annyiban hogy következménye), hogy délelőttönként Szomszédokat nézek, amin persze magam is csodálkozom. Ez az izé 1987-99 között ment eredetileg, ami azért furcsak, mert mindvégig a tökéletes kádárizmust nyomta a képünkbe, pontosabban azt, milyennek is képzelték a rosszul szabott öltönyeikben fontoskodva dohányzó pártközpontbeli elvtársak a szocialista együttélést. Hát pont olyannak, amilyennek a Szomszédok mutatja.

Orvos, tanár, vállalkozó, melós, nyugdíjas művész, nyugdíjas bolti eladó (foglalkozására nézve lenkenéni bazmeg), melós mind ugyanott él, egy falanszter lakótelepen (amit persze Gazdagrétnek hívnak - magyarul: Richfield), mindenki szeret mindenkit, van nekik hirdetőtáblájuk meg olvasószbájuk a kuka mellett, a közös képviselő meg afféle kádárjános-reinkarnáció, a közösség atyja és motorja. Az emberek (mit emberek, lalók!) szolidárisak, mindig segítik egymást, nincs köztük rossz ember, mindenki nagy fehér doktor meg nagy fehér kozmetikus, alamint nagy fehér Almanagyapja Takibácsi, rossz emberek csak epizodistaként tűnnek fel, különös iseretetőjelük, hogy nincs nevük vagy történetük, bőrdzsekit hordanak, és a végén kutyaúr a vágásiferivel jól megkergeti őket. Ők a huligánok a "mennyélborbélyhoz" címzettjei, akik kívül állnak a szocialista együttélés éteri harmóniáján, ahol mindenki alul traktor, fölül békegalamb. Ez ment a kilencvenes években is, a Szomszédokban gyakorlatilag elmaradt a rendszerváltás, mert ugyan több lett a vállalkozó, több lett a nyavajgás (sokáig kell sorban állni a postán, a jó doktornak nincs pénzet Trabant-alkatrészre, védelmi pénzt akarnak szedni a presszóra), de a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolatait még mindig az úttörők tizenkét pontja szabályozza.

És ez az egész nyakon van öntve valami bizarr formanyelvvel: a szereplők minden epizód végén belebámulnak a kamerába (avagy kinéznek a műből) és levonják az aznapi tanulságot, pont mint Jerry Springer, csak előtte nincs verekedés; a készítők láthatóan próbálnak reagálni a világ újdonságaira, csak nem meg nekik, így készülnek az olyan örökzöldek, hogy vágásiferi beszáll az internetbe. Ráadásul hőseink egy Star Wars-szerű univerzumban élnek (ahol egy maroknyi ember intézi egy komplett galaxis ügyeit, ráadásul nagyrészt rokonok), minden balasethez a mágenheimdoktor száll ki a mentőjével, minden üzleti megbeszélés és titkos randevú almáék presszójában történik, minde bűnügyben ugyanaz a bajszos nyomozó nyomul,  minden új lapot feri fényszed a fényszedőben, így aztán ő legtájékozottabb ember az országban, hisz még nincs internet amibe beszállhatna és eleve a másnapi lapokat olvassa.

És bár eredetileg az lett volna a kérdés, hogy ezt a szart akkor én most mi a fenééért is nézem, menet közben rájöttem hogy pont ezért az abszurdditásért. Már a nyolcvanas évekk végén, kamaszként is éreztem, hogy ez azért egy kicsit gáz, de nem igen volt más helyette, a jugoszláv egyes csatorna partizánfilmjei nem jelentettek reális alernatívát. A Szomszédokon ma felhőtlenül jól szórakozom, hiszz innen nézve igazi abszurd humor, meg afféle freak-show, ahol  nemlétező embereket lehet nézni, akik ráadásul viccces baromságokat is beszélnek, a színészmesterség alapjainak teljes zárójelbe tételével.

De be is fejezem, háromnegyed tíz, kezdődik a műsorom. (És most látom, előtte a Hazárd megye lordjai van. Hmm...)

Kézmű

A harácsonyi vásárok kapcsán került elő a mindenfelé médiában, hogy ma már minden terméket (kaját, szappant, sört etc.)úgy próbálnak eladni, hogy az adott termék "kézműves". Ami persze eleve hülyeség, mert egy kisvállalkozás jellemzően eleve nem ipari tömeggyártásban utazik, az éttermek mégsem írják ki, hogy kézműves pörkölt, pedig a szakács nyilván nem egy automatizált gépsoron gyártotta le. Ha meg igen, akkor a végeredmény nem egy éttermi fogás, hanem egy konzerv a sólet lecsókolbásszal meg a székelykáposzta feliratú dobozok között, a bolt polcán.

Szóval amit nem iparilag gyártanak le az összeszerelő soron, az lehet kézműves, mint a kézműves lecsó, amit nem rég csináltam, a kézműves karácsonyfa, amit nem ipari robotok díszítettek, a kézműves vers, a kézműves festmény, sőt a kézműves blog.

Kézműves a disznóvágás, a horgászat, a lópatkolás, vagy a maszturbálás, ehhez képest mondjuk szájműves tevékenység szavalni, előadást tartani, gyóntatni vagy pszichoterápiában részt venni, nem-műves tevékenység viszont aludni, halottnak lenni, vagy meg sem születni. (Tényleg, az hogy hangzik, hogy kézműves reinkarnáció, vagy kézműves üdvözülés?)

Ezekhez képest egy kézműves pizza igazán semmiség, vagy a rá pakolt kézműves sajt meg kolbász, legfeljebb azon lehet aggódni, hogy derék kézműves, mikor épp készíti a cuccot a jó meleg konyhában, beleizzadja arca verejtékét a tésztába, a szószba, a lekvárba, a sajtba. A vásárló meg találgathatja, mi a titkos összetevő, amitől pont olyan, amilyen.

gymlive.net/mashollattam

Persze attól mert valami kézművesnek hirdetnek még bármilyen minőségű lehet, ez is csak egy kifejezés, ami épp divatba jött mint gyerekkoromban a márványfarmer vagy a harmincas években az antiszemitizmus.

Csak simán nem kell bedőlni neki, nemsokára úgyis robotok gyártanak majd mindent, a kézműveseket is beleértve.

Heti halottak hajnala

Ja, és megvannak a hét halottai is, bár ne sírjunk előre a medve bőrére, még a hétvége visszavan. Szóval Hulk Osborne és Ozzy Hogan is itthagyta a show-businesst, és az van, hogy nekem egyikük sem fog hiányozni. A Black Sabbath  sosem volt az én zeném, meg ugye a generációs különbség, bár a Deep Purple az bejött, már kamaszként is, bár őket is nagypapának láttam akkor, indokolatlanul persze. Ian Gillan például csak negyvenes volt akkoriban, de nálam majdnem harminc évvel idősebb, azaz vén, mint az országút. Amúgy meg fiatalabb, mint most én. amiből kellemetlen következtetés adódik...

Ozzy ezzel együtt egy nagy fazon volt, ő mondta azt, hogy a nyolcvanas évekre csak hézagosan emlékszik, ami az életformáját tekintve nem meglepő, a politoxikomániáűtól meg tényleg nehéz eltekinteni. Ehhez képest élt hetvenhat évet, persze amíg Keith Richards meg Mick Jagger életben van, mindenki túl hamar megy el.

Hogan kartársat viszont sose értettek, egy szétkokszolt bohóc volt, egy úgynevezett pankrátor, aminek tényleg semmi értelme. Sportnak nem sport, szórakoztatásnak nagyon vásári, valójában ez a nagyon tágan értett "küzdősportok" mulatós zenéje, , ami még cirkusznak is igénytelen. És akkor a heti másik halott ebben volt szupersztár, ami jellemző az amerikai populáris kultúrára, hogy primitív bohóckodással lehet sztárnak lenni. És aztán ezek a pankrátorok elkezdtek elmenni színésznek, pontosabban filmekben szerepelni, mert amit mondjuk az a Dwayne Johnson figura művel, az olyan, hogy rögtön elkapcslok, a ha meglátom egy stáblistán.

Mondjuk Winnie Jones legalább jó filmekben játszik, és nem vágja magát hősies pózokba, ellenben főleg cinikus suttyókat játszik, ami jól áll neki. Jó, ő mondjuk focista volt, ami egyel komolyabb a pankrátornál, meg angol, ami azért mégsem amerikai, ez már két pozitívum. Plusz az ő halálhíre még egy darabig biztos nem jön szembe, és ugye élőnek lenni nem csak jobb, mint halottnak, de sokkal hatékonyabb is. Már maga az, hogy élünk. Amire a halálunk után feltehetően nem lesz lehetőségünk, hacsak nem működik mégis csak a reinkarnáció. Amit egyes rabbik azért vitatnak.

És akkor Black Sabbath helyett ideszúrok egy videót, ami volt már (réges-rég egy messzi-messzi.... ja, ezt nem ide), de ska, meg Jones, aki az elmúlt ffél órában sem halálozott elhunyni.