Egy világjárvány a világ népességének nagy részét elpusztította. A világ itt persze az USA, ami határos két másik naprendszerrel, mint Mexikó és Kanada, bár utóbbi félig usás. És hát abban a kurva Amerikában a társadalmat minden második filmben megtizedeli egy járvány. Ezeknek egy részében zombikká tizedeli, akik a maradék embereket eszik, akiket meg nem esznek meg, azok jól elbújva éhen halnak egy rejtekhelyen, mert nem eszik meg egymást.
A Kutya csillagkép (The Dog Stars) című új Ridley Scott filmben nincsenek zombikok, de van posztapokaliptikus bestseller mozgóképre álmodása, lassan, és némileg unalmasan. Egyesek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy egzisztencialista művészfilm egy öreg mestertől, de igazából egyik sem stimmel.
Oké Scott már meglehetősen 88 éves, más ilyenkor minimum tíz éve halott, de nagymester művész sose volt, igényes (időnként művészkedős) közönségfilmeket csinált. Persze az Alien jó volt (nekem a Prometheus is), meg a Blade Runner, de ő csinálta a 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Gladiátor című lassan, epikusan hömpölygő látványfilm-borzalmakat is, teljesen feleslegesen.
Ez a csillagépes kései munka meg igazi kamaradráma, csak sok külső helyszínnel, de az hogy a szereplőknek elég szar, és időnként kiborulnak ( a háttérben mélabús gitárfutamok szólnak emlékképek alatt), még nem teszi egzisztencialistává a cuccot. Oké, a pilóta meg az exkatona szorong a döntései lehetséges súlya miatt, egy részben elpusztult világban, de akkor a Terminátor is egzisztencialista dráma. (Mondjuk annak valóban van egy ilyen olvasata - mondja a huszonegy éves énem, aki a T2-ről tartott referátumot még a fősulin, a filmes szakirányon.)
Szóval ebben a filmben van egy arc, aki tényleg pilóta benne, meg egy öreg háborús veterán (valamelyik háborúból, 2035 van), akik egy kihalt reptéren húzzák meg magukat, kólát isznak a babkonzervre, és lelövik az idegeneket. A pilóta időnként elmegy kólát meg babkonzervet fosztogatni a közeli kihalt városba, de miután hall a rádióban egy másik túlélőt, aki nő, hirtelen felindulásból elindul megkeresni. (Na ja, benzín, lőszer és kaja van dögivel, dögös csak meg egy se.) És aztán belebotlik egy nőbe meg az apjába, és lészen nagy bonyadalma neki szerelmileg is, de a sztori igazából nem tudott különösebben lekötni.
Például mert rohadt lassú, de nem azért, hogy jó alaposan felrajzolja a karaktereket, a köztük lévő viszonyt meg a környezetet, ezekről pont nem tudunk meg semmit, a „túl vagyunk már mindenen“ hangulat meg önmagában nem köt le. És nem csak lassú, de nem megy semerre sem, biztos ezt egy helyben topogást lehet egzisztenciális válságnak benézni, amiben pszichológiai szempontból persze van valami, csak ez a film nem pszichologizál, csak mélynek akart, amúgy kétdimenziós karaktereket állít sormintába a Hős útja mentén. Vannak hegyi szektások, fiatal suttyók bandába verődve (ilyen tetovált törzsi szkínhedek), de igazából csak porosodó díszletek mind, mondanivaló nélkül. Kifakult, egykor színes karácsonyfaégők, akiket tűzijátéknak akarnak ábrázolni.
(Asszem itt abba is hagynám az okoskodó, ám hülye hasonlatokat.)
Minden bajával együtt a Kutya csillagkép teljesen nézhető, csak nem kell túl sokat várni tőle, de a színészek jók (Jacob Elordi, Josh Brolin, Margaret Qualley), az irodalmi alapanyagról (Peter Heller azonos címűje) semmit sem tudok, de hogy a forgatókönyv egy fércmű, az tuti.
A film maga viszont szép (ami ez esetben kissé degradáló egy jelző), és felettébb érzelmeskedő, ami nem tesz jót neki, pláne a ha főszereplő eleve inkább egy akcióhős-karakter, de hangulata az van neki. Sajnos főleg csak az van ebben a romantikázós Mad Max Light-ban, miközben a medmexet eleve ki nem állhattam soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése