Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres

- Mi történik, ha kimentek a napra?

- Kiszáradunk.

- És a kereszt?

- Az inkább allergia.

- Az Egyházra?

- Ja.

Humanista vámpírok márpedig nincsnek, és ez esetben mellékszál, hogy eleve vámpírok nem léteznek. De a nem létező vámpírok  viszont vért isznak, így kábé annyira lehetnek humanisták, mint egy ragadozó, teszem azt egy farkas, állatbarát. (Avagy a farkas is szereti az állatokat, de a maga módján, azaz marcangolva.)

Sasha viszont egy hatvannyolc éves vámpír, aki persze tinédzsernek néz ki, mert ők lassabban öregszenek, és ő nem akar emberekre vadászni. zacskós vért iszik, ami nyilván hiányzik a helyi vérellátóból, de mégsem egy direkt gyilkosság a fogyasztása. (Miközben megy az értekezés, hogy nem kell feltétlen megölni az élelemforrást, elég ha csak kellően ritkán csapolnak meg egyet-egyet.)

És akkor felbukkan Paul, az iskola lúzere a zaklatott fiú, aki meg öngyilkos akar lenni, és akkor már miért ne adná a vérét a csajnak, akinek amúgy is ennivalóan gótikus frufruja, meg kétoldali, generális világutálata van.

Nem tudom, hogy a popkultúra filmes ágának művészkedős, fekete komédiás részében ez-e most a zeitgeist, de valahogy mindig olyan filmek jönnek szembe, hogy vámpírok, zombik és öngyilkosok. Esetleg gyilkosok, bár az egy brossúrával korábbi korszellemnek tűnik. Életuntság, beborultség, kiborulás, és akkor a vér és bél esztétikája már csak hab a torkán.

És ezek a filmek néha azért tényleg viccesek, a Renfield például elképesztően szórakoztató volt nemrég, de a Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres az első félidőben kicsit lassú, kicsit unalmas, miközben a címe sem teljesen igaz, mert Sasha nem keres ilyet, csak belebotlik. Elvégre ennyi dramaturgiai kedvezmény kijár egy érző szívű vámpírnak, ha már a családja rendes vérszívó, azaz nagyjából pszichopata.

Eleinte aggódnak is, hogy a lánynak nem nőnek ki a vámpírfogai, aztán persze ez is meglesz, csak először kell vérszagot éreznie egy élő embernél, de még ekkor sem kap kedvet a vadászathoz. (Tényleg, az Interjú a vámpírral esetében is el tudnak lenni galambok meg patkányok vérén, de  az igazi ínyenc az természetesen szobalányokat és inasokat fogyaszt.)

Amúgy ez az tavalyi illetőségű francia kanadai film (márhogy kanadai, de francia nyelvű) nem a vérre megy rá, finom lélekábrázolásban utazna, de ahhoz viszont túl sablonosak a karakterei. Egyszerűen túl sokszor láttunk már bántalmazott tinédzsert világfájdalommal, de szplínes vámpírt is, és ezekhez a típusos alakokhoz már nemigen tud mit hozzátenni a humanista a vámpír koncepciója sem.

Furcsa mód azonban  a végére nagyjából megkedveltem ezt a darabot is, a fene tudja miért. Talán mert minden sablonossága ellenére azért a két főszereplő szinte szerethető alak, de hát van az úgy, hogy komédiasorozatokat is éveken keresztül nézzük, pedig a szereplők jellemfejlődése, viselkedésének változatossága, sőt a környezete, sőt a ruházata is ugyanaz. Sasha és Paul két figura, akiket láttunk már (akár zombis verzióban), de az eleinte unalmas film a közepétől azért felpörög. A vége meg, ahogy az lenni szokott kicsit nyálas, de ezen már nem akadok fel. (A vámpírok mint egészségügyi szolgáltatók, hát ez jó, persze ők eutanáziában utaznak, ha már humanisták.)

A végéről azért némi bosszúpornót hiányoltam belőle, de én egy mocsok alak vagyok.

A tűzzel játszani

Tegnap volt tűzijáték, mert az bizonyos alkalmakkor muszáj hogy legyen. engem nem zavar, persze csak ha otthon a négy fal között csinálják. És az nem fontos, hogy Pest-Budán (asszem ismét ez a helyes sorrend, az erőviszonyok alapján) milyet durrogtattak a levegőbe bele, mert nálunk is volt tűzijáték, fatornyos kis megyei jogú városunkban. Ami igen jól szólt, mert látni nem sokat láttam belőle, pedig direkt felébredtem rá véletlenül, mondjuk ilyen ágyúzás mellett nehéz is lett volna aludni.

A tűzijáték valami olyasmi nekem, mint a cirkusz, hogy nem tudom miért bírom, de alapvetően kedvelem. Elvégre pont elég dolgot utálok az életben, a világmindenségben meg a mindenben, úgyhogy valamit élvezni is lehet, a bolognai spagettin meg a cselekményes pornón kívül.

Jó, vannak kedvenc könyveim is, és szerencsére egyikben sem próbálnak leírni egy tűzijátékot, bár Salman Rushdie e tekintetben gyanús, csak nála az ilyesmi is afféle mágikus-realista metafora, már ha van ilyen egyáltalán.

De most szilveszterig nyugi van, csaj jussunk el odáig.  és addigra tiltsák be e hülyegyerekeket is, mert a petárdák betiltása nem működik, a hülyeség meg simán lehetne törvényellenes. Ha már diktatúrát építünk, ennyi önkény minimum belefér.

Én ezt nem is igazán

A Dzsekpot az Dzsekpot, bármit is jelentsen,  de ez a fim volt, amitől én se. Miszerint a fene gondolta volna, hogy egy akció-vígjátéknak címzett, mozgóképipari izéhez lesz viszonyom egyáltalán. Mert a műfaj taszít, untat, és egyáltalán.

Ehhez képest a Jackpot nevű izét, meglepő módon karmoltam. Valami mai, de mégis disztópikus jövőben, aki megnyeri a kaliforniai lottót, az gazdag lehet, de ha csak túléli a napnyugtát. Mert addig bárki megölheti, akinek van egy „nem nyert“ szelvénye, és akkor övé a díj. A pénz, a della, a lóvé.

És egy épp Lózan Cselezbe megérkező csaj nyeri meg, aki ázsiai-amerikai, kicsit is feltűnő ruhában rohangál, nem árt neki a sok verés, de mindig telik neki egy poénra. Miközben mindenki meg akarja ölni, de még a kiérkező rendőrök is.

Miközben a Szegény párákat tényleg Emma Stone vitte el a giccsből a zsenialitásig, ezt a filmet Awkwafina (igazából Nora Lum) a szemétből a nagyon nézhetőig.  Ő nagyjából vicces, szerethető és azonusulható. A szomszéd lány, akinek bármikor nekiállunk megjavítani a kenyérpirítóját, akkor is ha nem értünk hozzá.

Fagyott égési sérülés

A meleg már annyira nyakig ér, hogy ha még egy hétig tart, kétségbe vonom a heteroszexualitásomat is. Aszexuális leszek, mert igazi kielégülést lassan csak valami hideg innivaló tud már okozni, esetleg némi fagyi. És ez biztos már a hőguta kezdete, a minap megöntöztem a műfenyőt, mert talán határozottan láttam, hogy kókadozik a nagy melegben.

A kánikulának amúgy két riasztási fokozata van itthon, a rohadt meleg, és a kurvameleg. A kettő közti határ nagyjából harminc fok és a szobai ventilátor, mert ha teszem azt, csak huszonnyolc fok van, akkor nem kell ventilátor, szinte magamtól életben vagyok, de harmincnál már attól leizzadok, hogy a fotelben ülve olvasok valamit. Olyankor bekapcsolom a ventilátort, ami hűsebbnek ható, de lényegében még mindig harminc fokos levegőt kever a pofámba, ami jól esik, csak tíz perc után égővörös lesz a szemem, pontosabban ég, miközben vörös, mint egy bedrogozott házinyúlnak. És már nincs kedvem olvasni.

Ilyenkor kell megnézni egy dokumentumfilmet Scott kapitány déli-sarki expedíciójáról, ahol kulturáltan halálra fagytak a lelkes résztvevők, hisz egyfelől már a látvány is hűsít, másfelől meg ahhoz képest nem is olyan rossz ez a mostani hőség, hisz például még életben vagyok, mint ahogy a rokonok és ismerősök többsége is. (Akik meg nem, azok meghaltak, de nem ettől a nyártól.)

Viszont nem érdemes egyenesen a dobozból enni a jég(k)rémet, először ki kell lapátolni belőle egy müzlistálba (és ügyelni rá, nehogy a szekrényben lakó zabpehely kiszúrja, és megsértődjön), mert a fagyasztóból kivéve akkora még a különbség a fehércsokis desszert meg a levegő hőmérséklete között, hogy a fagyi konkrétan leégeti a nyelvemet, és fél napig nem érzek ízeket tőle, nekem. (Elvégre a szélsőséges hőmérsékletek ugyanúgy hatnak, a fagyási meg az égési sérülés a testünknek ugyanaz, ilyen hülyék ezek a testek. Miközben mi, az örökkévaló lelkek tudjuk, hogy az odaégett pizza meg a citromos jégkrémbe fagyott csótány nagyon nem ugyanaz, csak az ehetetlenség tekintetében.)

A legjobbak amúgy a hajnali órák, olyankor majdnem olyan, mintha még lakható lenne ez a bolygó, ezért kelek korán, miközben nem bírok időben elaludni, de valamivel valamiért. Ez esetben kialvatlansággal a hűsölésért!

egy témába vágó szám

Nácisztikus

12 év börtönre ítéltek egy orosz nőt hazaárulásért, aki 51 dollárt adományozott egy Ukrajnát segítő jótékonysági szervezetnek. Na ja, példaszerű demokrácia ez a Putyinisztán, pont mint a miénk, csak nálunk nem mer ilyeneket húzni a hatalom. Szeretne persze, csak hát az EU (az a Brüsszel fedőneve), meg a NATO meg a minden, de a Szuvenírvédelmi Hivatal például pont ilyeneket művelne, ha kicsivel keletebbre lennénk, meg az Unióhoz képest eggyel kíjjebb. (Meg Kijevtől eggyel jobbra, de az ugye már Oroszhon, már ha előttem van észak, jobbra pedig kél.)

Nálunk ugye legitim önkényuralom van, mert bár Felcsút felé lejt a pálya, de azért az istenverte nép mégiscsak a Dagadtékat szavazza a hatalomba bele, de folyton, ellenben a ruszkiknál már nettó a diktatúra. Ha valaki leírja a háborúról, hogy háború, az súlyos éveket tölthet valami szibériai munkatáborban, ha viszont elég befolyásos ember, akkor gyorsan kiesik a tizenötödik emeletről, de csak miután hátbalőtte magát.

A most elítélt nő amúgy orosz-amerikai kettős állampolgár, ami különös bájt ad a történetnek. Mert volt olyan óvatlan, hogy hazalátogatott Los Angelesből, ahonnan utalta a dollárokat, azt« rögtön le is tartóztatták. Vagy csak egy Navalnij 2.0, aki kábé tudta mi vár rá, de mégis hazament, miután az orosz titkosszolgálat megpróbálta megölni. Hogy aztán valami sarkköri lágerben végezzen vele valami hirtelen és rejtélyes betegség.

12 év egyébként ez esetben sem tűnik túlélhetőnek, legalább is keveseknek szokott sikerülni, de azok meg javarészt igazi kemény bűnözök, igaz nekik kenőpénzre is telik, meg arabtársakból is kiverhetnek sok mindent. Az elítélt csaj ehhez képest amatőr balerina...

És a legdurvább az egészben az, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Pszichopatov elvtárs rendszeresen megünnepli a nácik feletti győzelmet, miközben ma épp ő működtet egy egészen dermesztően nácisztikus diktatúrát. Igazán kinyírhatná már magát, mint Adolf kolléga egykor.

És nem, nem hiszem, hogy ez a náci párhuzam túl erős lenne, és nem az oroszok a nácik, hanem a rajtuk uralkodó rezsim: gyakorlatilag nincs ellenzék, aki van, az valahogy fiatalon meghal, nincs szólásszabadság de vannak lágerek, azoknak, akik szerint kellene, és van valami nagyorosz-pravoszláv-fassetudja zavaros ideológia, az ő civilizációs felsőbbrendűségükről,  meg a birodalmi küldetésükről, természetesen a hozzárendelt erőkultusszal és fegyver-fetisizmussal. Nekem ez már túl sok párhuzam.

Úgy mond le, hogy nem

Lemondott a kalotaszegi református esperes, ami a minimum volt, az után, hogy a párizsi olimpia megnyitóján annyira felbaszta magát, hogy a következőt posztolta a Fészbukon, a szervezőkre és szereplőkre célozva: „Valamennyit élve kiherélni ha még megvannak a tökeik, a lyukaikba égő parazsat tenni, majd élve megnyúzni és végül felnégyelni” 

Kedves, keresztényi (keresztyéni?) szeretetben fogant mondat, nemde? Nem tudom mi dúlhat a mindennapokban is a lelkész úr lelkében, de nem lennék a tudatalattija, az biztos. Ja, egyébként lelkész ő még, mert csak esperességről mondott le, de azért lelkésznek maradt, hisz az hivatás  kérem, azt nem lehet csak úgy leadni, mint mosodába a szaros gatyát.

De ha már ő nem, akkor legalább az egyháza léphetett volna valamit, például kirúghatták volna,  mert nemhogy egy lelkész nem mond/ír ilyeneket, de egy átlagosan normális ember sem. És nem is kellene en bloc az egyházból kitenni, biztos ért valamihez, lehetne mondjuk sofőr vagy könyvelő vagy valami más, református kötelékben, csak a szószékre ne mehessen fel többet. 

Elvégre egy rossz és gonosz és aljasul szadista fantáziákról árulkodó mondat miatt nem kell rögtön megfosztani valakit az egzisztenciájától, hisz ez csak egy mondat. Ám ha valaki abból él, hogy prédikál, akkor ennek már túl nagy a súlya, szóval kereshetnének szegény hülyének valami más elfoglaltságot házon belül.

De nem, a reformált egyház nem így működik, a jelek szerint Erdélyben sem. Nálunk is van Balog püspök, akinél szemforgatóbb, hipokritább alakot nehéz találni a hazai közéletben, de ő is csak valami zsinati elnökségről mondott le a kegyelmi botrány után, ám azóta is püspök. (Ja, és azért ebben a mostani önkényuralomban volt sokáig fontos miniszter, mely minőségében azért szétbaszott néhány fontos területet.) Madart tolláról, egyházat lelkészeiről.

Aki a saját anyja is, avagy a Frankenstein-paradoxon

Végre meg tudtam nézni Jorgosz Lanthimosz Szegény párák (Poor Things) című igazán lenyűgöző filmjét. Pedig nálunk január vége felé mutatták be a mozik, de én csak tegnap este tudtam levadászni a neten, hogy aztán jó későn feküdjek le, de megérte, ez nálam egy 10/10-es darab.

Az egész valójában egy Pygmalionba oltott Frankenstein-történet, kortárs áthallásokkal, bizarr alaphelyzettel, és olyan párbeszédekkel meg képi világgal, ami nagyjából Wes Anderson a négyzetre emelve.

A bizarr alaphelyzet (ha valaki még nem látta volna) annyi, hogy valahol a viktoriánus Londonban van egy középharmincas nő, Bella, aki viszont úgy viselkedik, mint egy maximum másfél éves gyerek, vagy egy különösen súlyosan fogyatékos bármennyi éves. Merthogy ő korábban egyszer már öngyilkos lett (pontosabban az anyja), méghozzá terhesen ugrott a Temzébe a Tower Bridge-ről, ahonnan kihalászták a még friss hulláját, ami megvett Dr. Baxter, a londoni Dr. Frankenstein, és villanyossággal felélesztette. de mivel agyhalott volt, a majdnem kész csecsemő a méhében meg még használható, annak agyát ültette belé. 

Így aztán Bella egy felnőtt nő, egy csecsemő agyával és tudatával, egy gyerek az anyja testében (ahol addig is volt, míg ki nem vágta onnan az érdekes doktor), aki viszont rohamtempóban fejlődik, csak épp mit sem tud a világról. Rá nem hatnak a társadalmi konvenciók, azt teszi ami épp jólesik neki, és azt mondja (ahogy egyre jobban megtanul beszélni) amit tényleg gondol és érez.  És lassan felfedezi magát, meg testének szexualitását, aztán a külvilágot, amint lesz belőle egy simlis és irritáló ügyvéd szeretője Liszabonban és egy luxushajón, prostituált Párizsban, a kettő között sokkot kapva a szegénység látványától is, végül meg bizonytalan identitású orvostanhallgató Londonban. Ja, és szocialista-idealista, bár a végére azért, lassan belenőve a világba, már felvillan a szemében a cinizmus tüze is, hisz a világ szar hely, igazságtalan és kegyetlen, és az idealizmus csak addig működhet, amíg a világtól elzárva él az ember, mint az elején Bella, a doktor házában. Amikor viszont fejben még annyira gyerek, hogy föl sem fogná az egészet. Dehát ettől egy felnövéstörténet a film, többek között. (Meg például testhorror.)

Szóval tényleg bizarr egy darab, de Lanthimosz talán eddigi legjobb alkotása, minden esetre engem megvett kilóra. Hogy mennyire társadalomkritika vagy épp feminista kiáltvány, az szinte nem is érdekes, a sztori amúgy is magával sodorja az embert, és a majdnem két és fél óra alatt nincs idő agyalni. Több okból sem.

Az egyik az ábrázolt világ. Ami elvileg a viktoriánus Anglia lenne (meg néhány más korabeli helyszín), csak ez először egy fekete-fehér rideg hely, aztán egy túl színes, és nagyon steampunk rémálom, ahová azért elmennénk nyaralni.

A másik pedig a karakterek, és az ő párbeszédeik. Doktor Baxter (Willem Defoe) például maga egy Frankestein és Frankenstein szörnye egyszerre, tekintettel arra, hogy már az apja is Frankenstein volt, aki épp rajta kísérletezett, aminek a nyomait idős korában is viseli. Bella pedig nem egyszerűen a teremtménye, hanem nagyjából a lánya is, aki istennek szólítja az öreget (pedig csak becézi God-nak, ha már a keresztneve Godwin, csak hogy legyen benne némi bibliai áthallás is). Emma Stone hihetetlen nagyot megy a szerepben, nyilván elég sokszor kellett kilépnie a komfortzónájából, hisz egy szürreális karaktert kell megjelenítenie, ráadásul gyakran már-már a pornó határát súroló szexjelenetekben. Mégis tud nem evilági módon naiv és csodálkozó lenni, miközben (épp a naivságát ábrázolandó) teljes természetességgel tolja lee a bugyiját. Nélküle egyáltalán nem működne a film, vele viszont egy remekmű, meg is érdemelte az Oscar-díjat, nem mintha az amúgy túl sokat jelentene.

És van egy harmadik összetevő is. A film képi világa tényleg elképesztő, és nem csak a látványorgia miatt, hanem mert a Lanthimoszra jellemző váltott nézőpontok itt is tűpontosan működnek. Hol színes a kép, hol fekete-fehér, néha nagyon szélesvásznú, néha meg egy halszemoptikán keresztül látjuk a történéseket, és ezek a váltások pontosan passzolnak a dramaturgiai fordulatokra.

De abba is hagyom, mert sürgősen meg kell néznem még egyszer. Most. Aztán még majd később is párszor. Hú, de el vagyok én képedve ettől idelent, mert az azért ritka, hogy egy film ennyire belém tapos. (Na jó, nem nagyon ritka, csak eléggé.)

Az Artemisz-verzió

El ne vigyél a Holdra! Lehetne ez is a film a címe, de valójában tagadás nélkül áll, talán mert a Fly Me To The Moon egy Frank Sinatra dal, ami az első holdraszálláskor már vagy tizenöt éves volt. És az azonos című mozi félig ráerősít azokra az összeesküvés-elméletekre, mely szerint nem is járt ember a Holdon, az egészet egy stúdióban vették föl. (Egyesek azt is tudni vélik, hogy Stanley Kubrick rendezésében, melyre egy poén erejéig itt is utalnak.)

Mert a filmes fikcióban az van, hogy az Apollo-11 ugyan felszállt 1969-ben, de a NASA főnökei nem voltak biztosak benne, hogy elég látványos lesz a közvetítés, vagy hogy egyáltalán sikeres a leszállás. Így B-tervként azért le akarták forgatni az egészet egy stúdióban is. És mivel Apollo ikertestvére Artemisz volt a görög mitológiában (és nem mellesleg a Hold istennője is) ez a biztonsági mentés lett volna az Artemisz-verzió, és ennek a viszontagságairól szólt a Vigyél el a Holdra. Pontosabban szólt volna, mert a közepére kezdett gyanús lenni, hogy ez nem valami rendes űrös, alternatív történelmes darab, hanem egy kibaszott romantikus komédia, amely műfajtól már jó ideje rám jön a sikongató lábrázás.

port.hu

Ugyanis a sztori középpontjában a NASA két alkalmazottjának románca áll, az egyik a marketinges csaj (Scarlett Johansson), a másik meg az indításért felelős igazgató (Channing Tatum), és bár az egész egy rendes űrhajósos mozinak indul, végül egy látványos, de rémesen nyálas vacak lesz belőle. És a látványosság is csak a rakéta-összeszerelő üzemnél volt nekem fontos, mert bár nagyon pontosan reprodukálják a hatvanas évek Amerikáját (az utolsó kávéscsészéig), az már nem igazán érdekel. (Mint máskor már említettem, engem a hetvenes évek Angliája érdekel, akkoriban lettem volna húsz éves, Londonban.)

Szóval ez egy giccses romkom, és mint ilyen csalódás, nagyon szépen filmre vittek egy ócska forgatókönyvet, többnyire vacak szereplőkkel. Persze Johansson elég jó színésznő, úgyhogy ha a forgatókönyvben egy irritáló, törtető picsának írták meg a szerepét, akkor azt is eljátssza, de ettől még nem jobb nézni. A Tatum csávó viszont gyakorlatilag nem színész, csak annyit tud, hogy látszik a képernyőn/vásznon a kigyúrt feje, és ez sokszor elégnek bizonyul Hollywoodban, ahogy itt is történt. (Oké, Anna Garcia és Woody Harrelson is rendben van, de ennyi.)

Ezt az izét csak azoknak bírom ajánlani, akiknek nincs még kétoldali romantikuskomédia-mérgezésük, bár szerintem ilyen ember nem sok van, talán a Holdon lenne érdemes keresni őket, ott biztos kevés a mozi, és nincs rendes internet.

Túltolt Arany

Még tegnap is azok a hírek jöttek szembe, hogy hazatértek az olimpikonok az Aranygéppel. A mivel? Évtizedek óta nem értem ezt az aranygépezést, az biztos valami olyasmi, mint a Pápamobil, ami még sosem járt Pápán, egy gép ami nem aranyból van, csak frissen meggazdagodott nemzeti hősöket fuvaroz.

Van az Aranycsapat, Arany János meg az Aranygép. Nagy A-val, mert a Wisszér  Erlájnsz repülője tulajdonnév persze, én meg látens idegsebész a sarki hentesnél. Amúgy a gép farkát, precízebben a függőleges vezérsíkját tényleg átfestették, a társaság szándékai szerint arany színűre, amiben van valami (mármint a színben), csak némi fosbarna beütéssel. (Bocs, nem akarok bunkó lenni, bár akár össze is jöhet, de erre nem találtam komilfó kifejezést.)

És persze az aranygépezés csak tünet. A félreértett nemzeti büszkeség tünete, elvégre mi a világ élvonalában vagyunk, annyi az olimpiai bajnokunk, mint kolbászból a kerítés. Nekünk jár, hogy egy Aranygépnek integessünk a reptéren, ha ahhoz támad kedvünk, csak közben érezzük át, hogy ez egy kissé nevetséges gesztus. Egy bajnokkal találkozni nyilván nem az, de erre vannak a sajtótájékoztatók meg a közönségtalálkozók.

De akkor lehetett volna egy kisebb flottát mozgósítani, hogy külön Ezüstgép, Bronzgép meg Azért Alapvetően Helytálltunk-gép. Innen nézve már talán látszik, hogy miért a sportsikerekkel kérkedés nevetséges túltolása az aranygépezés, sajtószerte. Exkluzív videó a fedélzetről, ahogy sportolók utaznak, és túrórudit esznek egy fapadoson (tényleg, egy Aranygép hogy lehet fapados?), élő tudósítás a reptérről, hogy késik az Aranygép, már magyar légtérben az Aranygép, leszállt az Aranygép, mindjárt lehet integetni. Az Aranygépnek.

Amely légjármű holnap már Londonba vagy Madridba repül menetrend szerint, ideges és részben részeg turistákkal, mert tegnap még Aranygép volt, de immár csak egy másfél órát késő desztináció. És nem tulajdonnév. Erre szokom mondani gyakran, hogy így múlik el a sic transit gloria mundi.

atv.hu

Ne evés közben olvasd!

„Szarral keni az arcát egy brazil modell, mert azt olvasta, így megakadályozható az öregedés“ -és ez a cím ebédelés elkövetése alkalmából jön szembe a 444-en, kell nekem kajálás közben is kényszeresen olvasgatnom.

A cikk szerint amúgy ez nem használ öregedés ellen, bár ezt csak mindenféle jöttment orvosok állítják, a csaj meg nyilván valami komoly, névtelen szerzőtől olvasta valahol. Amúgy lehet, hogy csak bizonyos fajta szar nem használ, hisz az első kérdés az, hogy sajátot használ-e vagy másét is néha? (Sajátot.) esetleg jó-e a lószar is, vagy a mormotaszar jobb lenne, csak azt nehezebb beszerezni? És egyáltalán, a mindenféle orvosok honnan tudják, hogy nem  hatásos a szarterápia, elvégre gondolom nem próbálták, csak  mindenféle tudományoskodással jönnek elő.

Nem mellesleg, például a hagyományos indiai kultúrában fontos a tehénszar, némelykor még szappan is készül belőle. Plusz egyes jógik úgy javítják az emésztésüket, hogy a saját vizeletüket isszák, ilyenkor persze fontos, hogy szigorúan vegetariánus legyen az étrend, és ne piáljanak (ezek jógiknál azért eléggé alapkövetelmények), mert különben nem béltisztító hatása lesz a húgynak, hanem mondjuk betépnek tőle, ami megint csak ellenjavalt.

Egyébként ismertem is valakit, aki ezt a vizelet-jógát maga is gyakorolta, és azt mondta (mert ott is voltak kínzó és kínos kérdéseim), hogy nem, nem ízesíti, mert úgy nem az igazi, és be sem hűti, mert azt testmelegen kell inni. És igen előfordulhat, hogy egy-egy adag többször is végigmegy rajta, mert ugye belehugyozik a pohárba, megissza, aztán a következő alkalommal részben az jön ki belőle, ami egyszer már kijött. Ennél a pontnál én már kis híján elhánytam magam, ami szintén egyfajta emésztőrendszer-tisztítás, és őszintén szólva még mindig egy fokkal (kettővel) jobb, mint meginni a pisát. Ami így kisbetűvel nem az olasz város...

youtube.com

A kisebbségi lét széles horizontja

Etnikai kisebbségnek nyilváníttatná a vadászokat egy brit vadásztársaság elnöke, Ed Swales. Remek! Az ugyan nem világos, hogy ennyire részeg volt a fazon, vagy alapból ennyire hülye, de az állatokra lövöldözőknek valahogy nem találom az etnikai meghatározottságát. (Egyébként ennyire hülye, hisz állítása szerint három évet dolgozott a beadványon.) És így is annyi csak az érvük, hogy őket az „állatjogi mozgalmárok“ diszkriminálják, meg zaklatják a közösségi médiában. Márpedig akit diszkriminálnak, az mondjuk Anthony Giddens definíciója szerint is kisebbség, csak ez esetben nem etnikai. Nem látom azt a sajátos kultúrát, ami definiálna egy etnikumot. Az erdőn-mezőn lövöldözés ehhez kevés.

Amúgy sem értem a vadászokat, nem kell lelőni vadakat ahhoz, hogy legyen mit ennünk, a „vadgazdálkodás“ nevű dolog meg csak azért kell, mert különben túlszaporodnának állatok, nem nálatok, de a kissé zsugorodó erdőkben. Ám a hobbivadászat akkor lenne legitim, ha a szarvasoknál is lenne puska, csak az egyenló feltételek, miszerint a sportszerűség mentén. Biztos látens állatjogi mozgalmár vagyok.

Ajánlom viszont a következőket:

- A kokainfüggők legyenek vallási kisebbség. Így a szerhasználat rítusnak minősülne, a dílerek árai gyónási titkot képeznének, és az egész még komolyabb is lehetne, mint mondjuk a Repülő Spagettiszörny Egyháza (azaz a pasztafariánus gyülekezet). És fasza kis vallásháborút vívhatnának a Heroinista Gyülekezettel, vagy az Anonim Alkoholistákkal. (Utóbbiaknál amúgy is van egy kis vallási stich.)

- A buszsofőrök lehetnének szexuális kisebbség az átizzadt ing- és indokolatlan bajuszfetisizmus miatt. Ráadásul egy tradicinonalista szexuális kisebbség (olyat még úgysem látott senki), mert egyre kevesebb az izzadt és egyben bajszos sofőr, azaz mondhatni veszélyeztetett faj. (De ne legyünk rasszisták...)

- A rendőrük meg lehetnének egy polgárjogi mozgalom, ha már amúgy is szolgálniuk és védeniük kéne, nem zaklatni és cseszegetni. És akkor tüntethetnének, hogy ne lehessen valakit csak úgy bevágni előzetesbe, akár hónapokra-évekre, csak mert örülnek ha végre van egy gyanúsítottjuk. Vagy tüntethetnének rögtön (és így is csak megkésve) a lecsukott embercsempészek szabadon bocsátása ellen. (Csak mert sokba került őket etetni. de akkor egy betörőt is szabadon lehetne engedni, ugyanezen az alapon.)

Eljött hozzám

Hogy pontosan mi, azt tudja a fene, de az ilyen című film szereplőihez a szerelem főleg. Elvileg romantikus vígjátéknak címkézték, de ez egy érzelmi hullámvasút-jellegű dráma, röhögni egyáltalán nem lehet rajta, de ettől még erős darab. Kicsit szirupos, de erős, és hát  milyen legyen egy romantikus izé.

Van benne egy Steven (Peter Dinklage) nevű zeneszerző, aki épp az új operáját írná, de helyette inkább megcsalja a feleségét. Mert találkozik egy vontatóhajó kapitánnyal, akit Marisa Tomei játszik, de ez nekem vagy húsz percig nem tűnt föl, pedig igazából miatta néztem meg a filmet. Kissé már látszik rajta a kor, de neki még ez is jól áll. Szóval ő Katarina a róla elnevezett hajó kapitánya, aki szex- és szerelemfüggő (legalább is így mondják, szerintem inkább kapcsolatfüggő), és elcsábítaná az alkotói válságban szenvedő zeneszerzőt. Ha jól vettem ki, a házasságtörés végül nem lesz elhálva (vagy mi lenne itt a terminológia), de Steven ihletet kap a nőtől, és megírja az operáját, amiben a főszereplő teljesen véletlenül egy vontatóhajó kapitánya (vagy kapitánynője, ezt sem tudom, hogy jobb). Siker, csillogás, mifene.

indiewire.com

Aztán Katarina elmegy  a pasi feleségéhez, aki pszichiáter, némileg kitálal, és okoz a másiknak egy rendes idegösszeomlást. Mire az nemsoká beáll apácának, Steven meg Katarina hajójával megszökteti fia szerelmét, hogy összeházasodhassanak Delaware-ben, ahol már a gimiseknek is legális. Nagyjából ennyi a történet, és ez még csak nem is spoiler, mert nagyjából sejthető, hogy ez lesz a sztori.

A lényeg az egyes jelenetekben meg a film egészének keserédes hangulatában van, bár ebből a hangulatból a happy end némileg visszavesz. De Marisa Tomei meg Peter Dinklage párosa tényleg nagyot megy, ha van hitelesség a filmben (akad) akkor az miattuk van. szegény Anne Hathaway a megcsalt feleség szerepénben viszont lapos és halvány, bár sok mélységet eleve nem írtak a karakterének.

mafab.hu

És csak utólag tűnt fel, hogy a rendező-forgatókönyvíró az a Rebecca Miller, aki például a Menekülés az életbe, vagy a Pippa Lee négy élete című mozikat is összehozta, és azok is hasonló zsánerű darabok. Plusz ő Daniel Day-Lewis felesége, aminek itt semmi jelentősége, de erre is csak most jöttem rá.

A botrány általában botrányos, még jó, hogy sok van belőle

Végre vége az olimpiának, lesznek megint érdemi hírek, meg normális autóverseny-közvetítések. Ez volt talán az első limpia, aminek a közvetítéséből konkrétan egy percet sem láttam. Régebben néha-néha belenéztem ebbe-abba, és azért ilyen konkrét a megfogalmazás, mert a fene sem emlékszik mikbe.

Nekem ez az egész élsport még mindig ilyen furán felesleges dolognak tűnik, fiatalabb koromban is legfeljebb százméteres lábfájásban tudtam volna rajthoz állni, esetleg országúti túlsúlyban. Vagy jövőkép-mentességben, de azt nem tudom miben mérik, talán magasságban és messzire tekintésben.

De azért jellemző, hogy kedvenc Zorigóm még nem tud lehasadni a témáról, ilyeneket listáz épp, hogy "a tíz legnagyobb botrány az olimpián". De hova lettek a hősök, akik pár napja még azok voltak? Tagnap vége lett a cuccnak, és már csak a botrányokkal tudnak foglalkozni. de hát mi mással is foglalkozna egy ilyen portál, ami olimpiamentes időszakban főleg hazudozással és karaktergyilkosságokban utazik.  A botrány az botrány, az kattintást hoz, a magyar érmeket meg már most sem tudná felsorolni az elvileg rajongva szurkoló törzsközönség sem.

Mindeközben meg Pamela Anderson látványosan megöregedett, tudjuk meg a fontos hírekből. Ja, én is, pedig pár évvel (héttel) fiatalabb vagyok nála.

A Sokoldalú

Ma 66 éves Bruce (eredetileg Paul) Dickinson, a két lábon járó légvédelmi sziréna, aki az Iron Maiden énekeseként lett világhírű, sőt azóta is az. Igaz közben egy darabig nem a Maidenben énekelt, de egy ideje már megint, bár ahogy öregszik, egyre furább egy fazon.

Viszont abszolút sokoldalú fickó. Először is történészként diplomázott Londonban, írt két regényt, amiket nagyjából humoros krimiknek szoktak minősíteni (nemtom, nem olvastam egyiket sem), és elkövetett egy filmforgatókönyvet is a hírhedt okkultista, Alister Crowley életéről.

Közben tőrvívással is foglalkozott, volt brit válogatott, és egyszer - két Iron Maiden album között - egy időre Bonnba költözött, hogy az ottani vívóiskolában tökéletesítse a technikáját.

De számomra a leginkább irigyelt szakterülete az, hogy profi pilóta is. Kapitányi vizsgája van Boeing 747-esre, és 757-esre, dolgozott is légitársaságoknak, főleg charterjáratokat repült,  meg volt hogy egy-egy turnén ő vezette a zenekar gépét.

És mindehhez képest lett világsztár, mint énekes. Aki hatszáz év múlva 666 éves lesz, ami vicces, kár hogy én már nem élem meg.

Az énekes és a kapitány

A sapkás Én

Végre megvan a kedvenc bézbólsapkám (a nem annyira kedvenc eddig is megvolt), ami fontos, ha kimerészkedek a házból. Mert odakint telibe süt a Nap, én meg szúrást kapok tőle könnyen, plusz a felül ritkul a hajam, avagy férfiasan kopaszodom, így fejtől le is éghetek.

Ja, és a hajam meg pont úgy fest, mintha nem járnék fodrászhoz, és magamnak nyírnám, de kézigránáttal. Ebből az eleje igaz is, rendszerint a fürdőszobatükör előtt küzdök egy szerintem papírvágó ollóval meg egy hajnyíróval, de kézigránátot eddig leginkább csak a tévében láttam. Meg gondolom valami múzeumba is biztos, de ahol tankok vannak meg világháborús vadászgépek, ott én ilyen apró részletekre nem figyelek.

A sapka viszont fontos, mert egy hosszabb szakállal meg napszemüveggel (ami szintén kell a Nap ellen, a fejemen nem csak a teteje érzékeny rá) már régi ismerősök sem ismernek meg, legalább is azok, akik nem követték evolúciómat az elmúlt másfél évtizedben. Egyesek ezt öregedésnek hívják, pedig az evolúció sokkal kifinomultabb kifejezés, akkor is ha visszafelé viszi az embert, a hanyatlásba. Mert okosabb nem lettem a korral, kicsit olvasottabb talán, de ezzel párhuzamosan romlik a memóriám, úgyhogy az olvasottságot ez rögtön ki is egyenlíti.

De bizonyos szokásokba még mindig nem hanyatlottam bele. Például nem hordok táska vagy hátizsák helyett teszkós szatyrot, nem köpködök az utcán, bazmegelni csak írásban szoktam, a buszon mindig oda ülök, ahol várhatóan nem kell majd átadnom a helyem (de nekem sem szokták, annyira nem nézek ki korosnak), és még mindig ott tartok, hogy az elmúlt immár ötven évben egyetlen focimeccset sem láttam. Na jó, végig. Mert egyszer még általános iskolás koromban voltam úttörőtáborban Bükkszentkereszten, és a harmadik nap már akkora tévéhiányom volt, hogy beültem a t9bbiekkel a kajáldába valami meccset nézni. Húsz percig se bírtam ideggel.

De ennyit a bézbólsapkáról.

Gyors reagálású ostobaság

Van a valami furcsa okból „Alapjogokért Központnak“ nevezett kormányzati hergelde, akik kurva sok pénzért nem csinálnak semmit, de néha úgy kell tenniük, mintha. Erre a cég, izé.. intézet vagy mi a vihar főfasza, Szánthó M. (kinek magyarságteljesítménye és egyben tudományos munkássága kimerül abban, hogy kackiás a bajusza), hogy akkor legyen egy ilyen Wokebusters, mint a szélsőjobb nemzetközi riadólánca, szoros alakzatban a CPAC Hungary nevű amerikai import valamivel.

Ha valakinek nincs meg, a „woke“ azaz felébredt a progresszív-liberál-radikális mozgalmak együttese (nagyjából), ami a széljobbon már komolyabb szitokszó, mint a liberális (a Dagadt szóhasználatában: libernyák), pedig már az is nagyobb sértés a horogkeresztény-nemzetiek részéről, mint mondjuk a sátánista. A wokebusters nevű baromság meg gondolom arra rímelne, hogy Dam Busters, ami magyarul Gátrombolók, és a második világháborúban egy speciális bombázóegység neve volt, akik meglepő módon gátakat bombáztak le a németeknél.

Szóval az Jogalapért Központi Megmondóiroda a woke-ideológiát akarja rombolni, amivel talán annyi gond van, hogy ez nem feltétlen egy egységes ideológia, pláne nem a szó „hamis tudat“ értelmében, hisz sokféle társadalmi-kulturális kérdésre adott sokféle reakció gyűjtőneve. És hogy hogyan rombolnák, már túl a kibaszott hülyén hangzó jelmondatokon és harcias nyilatkozatokon, nos az kérdéses.

Minden esetre jellemző, hogy a rohadtul nagyon békepárti szélsőjobb új mozgalma, vagy mije úgy hirdeti magát a honlapján, hogy „Wokebusters - A jobboldal gyors reagálású hadteste“. Ami persze rímel arra, hogy a Dagadt is harcosokat keres a világrendszerváltáshoz (WTF?), de hát ő is igen-igen békepárti, hisz ha nem lenne az, nem keresné a harcosokat, hanem már lövetne. Gondolom. Úgyhogy lényegében mázlink van, mint a gyerekeknek Lenin elvtárssal, aki visszadobta nekik a labdát, pedig közéjük is lövethetett volna.

"Mi, a CPAC Hungary által életre hívott Wokebusters tagjai, a szabadság, a rend és a biztonság nevében megfogadjuk, hogy lecsapoljuk a mocsarat és visszavesszük a Nyugatot.“

Nagyjából ennyi a küldetésnyilatkozatuk, én meg csak azt nem értem, hogy kerül oda a szabadság? Mert azt nemigen csípik, ez egyértelmű, az ő fétisük a Rend, a Biztonság már csak ennek következménye. Meg milyen Nyugatot vesznek vissza, a kitől? Ja, ez utóbbi megvan a woke képviselőitől, akik ezek szerint ellopták a Nyugatot, és biztos jól eldugták valahová, de most aztán úgy vissza lesz véve, mintha oda nem is lett volna.

Mondjuk hogy ez miért pont magyar kezdeményezés az se világos. Mikor volt miénk a Nyugat? Mikor voltunk egyáltalán Nyugat? Lehet, hogy nekem túl hézagosak a történelmi ismereteim, de gyanús, hogy legjobb pillanatainkba is maximum mi voltunk a Kompország, de immár az sem vagyunk. Ráadásul a pártvezér és kancellár kiadta a jelszót, még az EP-választások előtt, hogy el kell foglalni Brüsszelt, de az még mindig Belgium fővárosa, szóval a Nyugat egy darabkáját sem sikerült elfoglalni, úgy mi mi a frászt akarunk visszavenni.

Részemről a józan észre szavaznék, de a felcsútista szekta kemény magja és főhadiszállásának személyzete (ha már háborús metaforákban kell beszélni) esetében ez már reménytelen.

Fejébe szállt a gyalázatos ordibálás

Harry herceg részegen ordibált Európában. Gyalázatos üzenetet küldött az ukrán olajstopról, turisták megölésére buzdított Mallorcán, és kiderült, nem játszhat a Fradiban a dánok ellen. Ezért nem áll szóba III. Károly király a fiával.

Állítólag a brit uralkodó nagyon megharagudott fiára, mert szerinte főbenjáró bűnt követett el, amikor Szandi lánya megmutatta új barátját, és lincshangulat alakult ki. Az egész világot, így Magyarországot is növekvő aggodalommal tölti el a helyzet, mert királyi körökben senki sem becsmérli Kamillát, de ha mégis, azt nem ússza meg büntetlenül - még a király fia sem.

Vilmos is kezdetben könyörgött, hogy hallottál valaha egy férfit így beszélni egy nővel?  Aztán dühös lett, talán fejébe szállt a bor, majd egy rövid időre eltűnt, egyedül akart lenni. Ezért nem utazik családjával az Egyesült Királyságba, mert halálos lehet a túl kevés szex, és azok a nők, akik egyáltalán nem élnek nemi életet nagyobb eséllyel halnak meg idő előtt, mint gyakrabban szeretkező társaik. A herceg egyre jobban aggódik a családjáért, és ezét van az, hogy mindig egyedül látogat az Eiffel-toronyhoz, mert csak a csajozás és a buli érdekli: kiszivárgott videón mutatjuk, mit művelt az alvilág kedvenc klubjában.

A trónörökös is társkereső show-t csinál a politikából, váltott partnerekkel próbálkozik, ami elképesztő világcsúcs férfi rúdugrásban, a fekáliás Szajnánál. Így a korábbinál jóval több pénzből kell majd eleget tennie uralkodói feladatainak, mégis szánalmasan sajnáltatja magát.

(Kollázs a Zorigo tegnap esti címlapjáról... Csak mert utálom, és kábé tényleg ennyi értelme van..)

thenews.com.pk

A néni, aki megette a világot

A néni, aki megette a világot, igazából csak fánkkal töltött buktát akart enni vaníliafagyival, de kicsit túlszaladt. A pékségben volt fánkkal töltött bukta (plusz áfáért), de fagyi nem, ami egy pékség esetében legalább is érthető. Így ivott rá fél liter málnalekvárt, amitől csak éhesebb lett.  Ráadásul a pékség szomszédságában, alig két utcával arrébb, volt egy cukrászda, ahol viszont volt fagyi és fánk is, úgyhogy első körben odáig ette magát. Közben persze bele-belehányt a kötélfüles teszkós szatyrába, de vitte magával rendületlenül, mondván, van abban még kalória, a málnalekvár például még ki sem hűlt mire felért.

És mivel a városban volt több cukrászda is, meg az elsőn kívül öt és fél pékség, de nem volt türelme válogatni, megette a várost, mondván hogy az emésztése majd kiválogatja a felesleget, mint a villanyoszlopok, támfalak, óvónők vagy játszóterek. Itt már nem volt igazán éhes, de nem volt megállás vitte a lendület. Hisz ott volt az egész ország, meg többi, a kontinensekről nem is szólva. Szóval széles távlatok nyíltak meg előtte, amihez már teszkós szatyor sem kellett.

És arra gondolt, ha megeszi a világot, az bizonyára világrekord lesz, hisz eddig ez még senkinek sem sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy még megvan. Mármint a világ, persze tervei szerint ez már csak átmeneti állapot.

De aztán elbizonytalanodott. Mert ő hiába eszik világrekordot, ha nem lesz senki, aki elismerje, plusz hol lesz ő, ha a világ már a gyomrában? Végül mégis elmosolyodott, hisz rájött, hogy akkor már ő lesz a világ. Ami azért nem semmi (sőt eléggé minden), mert nem minden szerelősori konyhás mondhatja ezt el magáról a Lóbelező köz 2/B-ből. Persze neki a Világ az eddig csak a Föld bolygó volt, de most már magával együtt kezdett tágulni a horizontja.

És akkor már csak egy kérdése maradt: sajtból van-e a Hold? (És megette-e már az Egér a Marson a Marsot?)

Tematika a minek is?

Mostanában, főleg olimpiai hírek jönnek szembe, de minek, én meg kínomban már olyan bulvártartalmakat fogyasztok, hogy „8 és fél híresség, akik titokzatos halált haltak, rejtélyesen“. De tényleg, az az érdekes, ki hogy halt meg gyilkolva, vagy ön. Mintha nem lenne teljesen mindegy ma már, hogy Marilyn Monroe-val mi lett, de a bulvár az olyan, hogy szereti az összeesküvés-elméleteket, meg a sok kattintást.

Engem meg nem érdekel a kalapácsvetés, este nyolc után már nem olvasok Kantot, tíz után már szépirodalmat sem, a tévéműsor generálisan szar, úgyhogy kattintok az ezekre, mintha. Elvégre éjfél előtt ritkán alszom el, két órán át meg már nem szórakoztató kibámulni az ablakon. Ja, és gasztro-cikkeket sem olvashatok ilyenkor, mert felpezsdül tőle a gyomorsavam, és akkor most álljak be a hűtő elé kézzel krumplistésztát enni? Késő este?

Akkor már inkább haljanak meg hírességek gyanús körülmények között, vagy vigyék el őket az ufók, nekem mindegy, de időkitöltőnek jó, míg a tévében tehetségtelen, de cserébe egyáltalán nem vicces sztendaposok szenvednek a háttérben. (Mert ugye egyedül vagyok, kell ez a civilizációs háttérzaj, plusz legalább van min bosszankodni, magamon kívül is. Nem bírom a csendet, olyankor belegondolok dolgokba.)

De ezek a cikkek szigorúan monotonok, kellene már valami változatosság.  Hogy amíg a tévé mellett szól valami a jutyúbon is, olyanokat olvashassak, hogy „Nyolc sztár, akik élnek, és jól“ vagy „Hat híresség akik sohasem lottóztak, maguk sem értik miért“.

Vagy vannak még a katasztrófahírek, de azok is sablonosak, nem találkozom olyannal, hogy „Nógrádban majdnem jégeső esett, de nem“, vagy hogy „Brit tudósok szerint a tornádó egy forgószél“.

Viszont tegnapi napra is jutott kreatív bulvárhír, sajnos az olimpiáról, de legalább röhögtem. Nem nagyon, de aki a kicsit nem becsüli...

Amúgy így hangzott cím, amire nem kattintottam, mert a szokás szerint a címben benne volt a lényeg, megnézni meg nem akartam a felvételt: „Férfiasságával verte le a rudat a francia rúdugró, emiatt bukta el a döntőbe jutást - videó“. Ez szerintem nem akkora gáz, többet is elbukhatott volna.

Érdekes alak

129 éve ma halt meg Friedrich Engels, akiről azt írja a wukipédia, hogy egy német tőkés, tudós, közgazdász, filozófus, közpolitikus volt, a Marxengels nevű szakállas férfiklub egyik fele. Nekem különösen tetszik, hogy ennyi mindenhez értett, bár összevonva jobban hangozna, hogy tőkéstudós vagy közfilozofikus. És mindemellett még finanszírozta Marx megélhetését is, főleg a londoni emigráció éveiben. (Jut eszembe, mindketten ott haltak meg, csak Marx 13 évvel korábban, úgyhogy Engelsnek kellett befejeznie a Das Kapital című tőkét.)

Amúgy 1820-ba született Wuppertalban, amit ekkor még nem így hívtak, de születni már akkoriban is lehetett ott. A fater gazdag textilgyáros volt, ő meg gazdag textilgyárosnak készült, csak később elsodorta a munkásmozgalom teoretikus oldala, kellett neki Marxszal találkoznia. De eredetileg tényleg afféle természettudományos műveltségű mérnökfélének készült, és ugye üzletembernek, amik azért rokon szakmák, már csak a racionalitásuk okán, ami mondjuk egy álmodozó költőre vagy  sokat imádkozó szerzetesre már kevésbé jellemző.

hu.m.wikipedia.org

Pedig az ifjú Friedrich mindkettővel kacérkodott, az apai szigor elől a vallásba is menekült, főleg vallásos versek formájában. Egyébként bohém egy alak lehetett, pont mint Marx, akit az utókor hajlamos valami németesen szigorú alaknak látni, holott szeretett piálni és nagyokat dugni az ő Jennyjével, de például fürdeni nem annyira szeretett.  Engels 1842 valahányban találkozott Marxszal, de előtte még volt idealista filozófus, ellenzéki, antimonarchista demokrata, újságíró és könyvcsempész, ha nem is pont ebben a sorrendben. (Egyébként az úgy volt, hogy 1842-ben küldte a fater Manchesterbe, hátha ott nem lesz már forradalmár, aztán pont ott lett az, nagyjából az alapján, amit látott. És közben még útba ejtette Marxot, aki akkor még Kölnben lázított a cikkeivel.

A többi meg már történelem (nem mintha eddig nem az lett volna), megírta A munkásosztály helyzete Angliában című szocigráfiai alapvetését, közben beleszeretett egy munkáscsajba, akivel aztán együtt is éltek. Manchesterben meg lett egy fonalgyára, szóval a munkásmozgalom forradalmi ideológusa azért közben gyáros is lett. Marxszal Párizsban találkozott legközelebb, aztán Brüsszelben (már akkor is Brüsszel volt a ilyen alakok gyűjtőhelye), és végül Londonban kötöttek ki mindketten. Ahol később meghaltak, de ezt már említettem.

p.s. Amúgy tavaly novemberben már megemlékeztem Engels születésnapjáról itt is, de mosta a halála évfordulója van, meg hát volt ő annyira színes alak, hogy eléggé érdekeljen. Jobban mint Marx, bár egyszer valami szociológiatörténet vizsgán pont A német ideológiát húztam, amit közösen követtek el.

Ezt én sem értem, mire jó...

Kipróbáltam az egyik mesterséges intelligencia alapú zenecsinálót (nem azt, amelyiket épp beperelték), csak hogy mit lehet ebből kihozni. És ha már, a kedvenc Radnóti-versemet zenésíttettem meg az amúgy nem túl intelligens programmal, először ska-ban gondoltam el, de az hülyén jött volna ki az időmértékes verselésre.

Úgyhogy lett ilyen indie-pszichedelikus, legalább is a program szerint, szerintem meg olyan mint valami lakótelepi, lakossági rap-szerűség.  Ja, ez csak hangfájl, próbáltam rárakni valami odailló képet, de fél óra toszogatás után bezártam a szerkesztőprogramot a francba. Nem éreztem, hogy annyira hiányzik egy-két állókép  a zene tetejéről, legalább is annyit nem ért az egész, hogy ettől kapjak agyérgörcsöt. A zene meg nem olyan jó, legfeljebb érdekes, de innentől játszadozzon ezekkel a programokkal, akinek két feje van, csak az egyiket már elvesztette valahol.

Néha gondolok a halálra

Ez esetben nem én, pontosabban én is néha, elvégre ki nem gondol a halálra, mikor az az egyetlen biztos pont az életben. illetve a végén. De ez esetben Daisy Ridley gondol néha a halálra, és igazából miatta néztem meg a címben jelzett című filmet. Mert a Star Wars utózmánytrilógiájában elég jó lett volna, ha írnak neki rendes szerepet, úgyhogy érdekelt, milyen lehet egy filmdrámában. Ahol egy hétköznapi szürke egérke, Fran, aki valami falanszter-jellegű irodában dolgozik, alig van saját élete, így aztán kissé depresszív, némileg autisztikus.

Jobb híján úgy van jelen a világban, hogy hallgatja a kollégái beszélgetéseit, az ilyen idegesítő fecsegéseket, darálja az unalmas munkáját egy íróasztalnál, és körülötte minden rideg-hideg, ez az ő környezete. Aztán jön egy új munkatárs, Robert, aki viszont nyitott és szociábilis, és elrángatja a lányt olyan meló utáni közös programokra, ahová magától tuti nem menne el. És kezd kialakulni valami kapcsolat köztük, és jön a dilemmázás, hogy akkor akar-e belemenni egy kapcsolatba, egyáltalán képes-e rá?

mafab.hu

És ennyi a cselekmény (történetnek nevezni talán túlzás), Fran mintegy másfél órán át vergődik saját elszigeteltségében, küzd a depresszív, néha már az öngyilkosság felé vivő gondolataival. Ahogy valahol olvastam is róla, ez hangulatfilm, valamiféle nyomasztó életérzést mutat be, amúgy jól. És Ridley tényleg jó színésznő, egymaga elviszi a hátán ezt a kamaradrámát, ami nem is annyira dráma, bár kétségtelenül kamara. (Külön pluszpont, hogy mikor elrángatják egy házibuliba, azt milyen elemi rémülettel reagálja le. Pláne mert „Ki a gyilkost“ játszanak.) A Néha gondolok a halálra egy szépen fényképezett, jó színészeket foglalkoztató, hangulatos, és rém vontatott, minimalista film egyszerre. Így aztán kihívás végignézni, de nem felesleges.

Nő-e a férfi?

Szerintem már mindenki unja azt a partalan vitát, hogy akkor most az olimpián induló algériai bokszoló akkor most férfi vagy nő, vagy interszexuális, azaz tudja fene. De mivel a hírportálokon a hírek sorrendje az, hogy olimpia, aztán kis olimpia, hogy a végén jusson hely az olimpiai híreknek. Amíg azok engem jelentősen hidegen hagynak.

Úgyhogy egy ideje már a valamilyen szexuális bokszolókkal foglalkoznak főleg, mintha a komplett olimpián ez lenne az első számú kérdés. Ja, a sportból élőknek nyilván, de nekem aztán tök mindegy, ki kivel bokszol. (Sőt igazán a bokszot sem értem, miért jó az hogy emberek verik egymást a ringben?)

És mivel minden ezzel van tele, érdekes az egész médiareprezentációja. És szokás szerint vannak a nagyjából tárgyszerű tudósítások/értékelések, és van a Zorigó, ami egy önálló univerzum, nyilván nem ebben a tér-idő kontinuumban "szerkesztik". Most például az van a címlapon, hogy "Nem tudok nyerni! Hülyeség" - mondta a hős Hámori Luca, miközben egy férfivel bokszolt." Szóval Luca már egy hús, csak mert tette a dolgát. Ha közben kutyamenhelyet is működtetne és önkéntes tűzoltó lenne, már nem tudom milyen jelzőt találnának rá a portál méltán névtelen szerzői.

Amivel persze nem a teljesítményért értékelem le, az nagyon rendben van (csak nem érdekel, mint azt leírtam már), de nem kellen a szavakat elinflálni. Mostanában már mindenki hős lehet, aki élsportoló, és gyorsan tud futni vagy biciklizni, meg nagyokat tud ütni. És hát egy élsportoló ráteszi az élete nagy részét, hogy egyszer majd valahol bajnok legyen, de legalább is a legjobb éveit. És nyilván van aki élvezi is, meg vannak számosan, akik szenvednek és csak a reménybeli győzelem, meg az azzal járó elismerés tartja a pályán. (Tényleg, emlékszik még valaki arra, micsoda rémtörténeteket osztottak meg egykori úszók?)

Szóval  mondjuk azt, hogy szép volt Luca, ez derék helytállás volt, de a hős talán máshol kezdődik. (És akkor most abba is hagyom az olimpiai meg sporttárgyú posztokat, ha már amúgy sincs igazán közöm hozzá.)

p.s. Ja, és a címben feltett kérdésre a válasz az, hogy igen, természetesen, minden férfi nő, úgy felnőttkoráig. Akkor aztán abbahagyják.

p.p.s. És még ehhez a hős-dologhoz: Nálam az a hős, aki segít másokon, megment másokat. Így lehet hős egy tűzoltó, egy mentőorvos, de kis falusi iskolában a tanító, aki a hátrányos helyzetű gyerekeket próbál a maga eszközeivel kirángatni a családilag örökölt társadalmi helyzetből.

És jut eszembe - bár azt hiszem már emlegettem - van Londonban egy kis park a Cityben, a Postman's park, ahol olyanoknak állítanak emléket, akik valaki másért feláldozták az életüket. Teszem azt beugropttak a Temzébe, hogy kimentsenek egy fuldoklót, ami össze is jött, csak épp ők fulladtak bele, és hasonló sztorik Na ők a mindennapi hősök, de az hogy valaki gyorsan tud futni, vagy messzire dobál tárgyakat, azzal közvetlenül nem segítenek másokon, a profi sport olyan, hogy elsősorban magáért küzd mindenki, és csak aztán az országért vagy a városért, vagy a bármilyen egyesületi színekért.

newyorker.com

Gyaláz

Az egész kurva olimpiából eddig annyi volt nekem meg, hogy a megnyitó körül verik a habot a botrányügyi ügyeletesek. Hogy itten keresztényeket gyalázatk. Ja, meg a hupikék törpikéket is, ha már, kiket másokat? Most meg a kalocsai érsek is kiakadt azon, amiért amúgy már a szervezők is elnézést kértek.

"Miért kell belevinni a gyalázását az eucharisztiának egy sporteseménybe?" -kérdezi a főpap bácsi, és most tekintsük el attól, milyen szinten fogalmaz magyarul. És nem, nem viszik be egy sporteseménybe, szerintem egy olimpiai megnyitó nem sportesemény még.

És ja, a gyalázás. Én nem vagyok már igazán hívő, de reggelente a Hare Krisnára kelek, még fontos ez az egész, de ha valaki szerint baromság ahogy van, kibírom, mások vagyunk, más nézőponttal.

Nos, kedves pap kartárs. Az van, hogy ezt hívják szabadságnak. Egy szabad társadalomban szabad vallást gyalázni. A vallás képviselőinek szabad ezt cáfolni, túl a visszautasításon is, az ab ovo pártatlan  feleknek, meg szabad dönteniük, hogy kinek az álláspontját fogadják el. Ami nektek szent, az másoknak teljesen profán, ezen megsértődni, pláne felháborodni, szimpla hülyeség. Ettél mostanában hamburgert? Magyarázd el egy hindunak.

Kapcsolódások

„Minden hűtőben ott van, enélkül nincs olimpia a magyaroknak“ - olvasom a címet az egyik hírportálon, de nem kell sokat gondolkodni mi lehet az, mert mellette a képen valaki épp egy sörösüveget lenget.

Hát, nem tudom. Nekem nincs sör a hűtőmben, most direkt megnéztem, de tényleg nincs. Úgyhogy kezdem érteni, miért nem érdekel az olimpia egyáltalán. (Amúgy pont azért, amiért máskor sem érdekel semmiféle sportközvetítés, az autóversenyeket leszámítva.) Márpedig a cím annyira kategorikus, hogy a cikk már nem is érdekel: ha nincs sör, nincs olimpia. Mondjuk azt hiszem jobb ez így mindkettőnknek, nekem is, meg az olimpiának is.

Persze érdekes gondolatkísérlet, hogy mi lenne, ha mégis belenéznék valami olimpiai versenybe, mit tudom én, síugrásba, dartsba, ötlapos kirakós römibe, vagy amiket ilyenkor sportolnak a rendezvényen a versenyzők. Persze úgy, hogy közben nincs sör a hűtőmben, de még jégkém se. Akkor már nem lennék magyar? 

Valószínűleg nem, de legalább szurkolhatnék annak, aki a legszimpatikusabb, és lehetőleg brit.

Arról persze nem szól a kiinduló megállapítás, hogy a magyarságteljesítmény és olimpia összefüggéséhez elég-e, ha szimplán csak ott van a sör a hűtőben, vagy inni is kell belőle?

Gondolom az utóbbi, elvégre mit ér a sör ha csak dísztárgy, ezzel még nem tartunk ott, mint a százéves konyakokkal, meg különleges viszkikkel, hogy nem ivásra veszik aukciókon, hanem befektetésnek, némelyik jobban tartja az értékét, mint az arany. Annak ingadozik a világpiaci ára, míg egy palack 50 éves Glenfarclas Highland Single Malt már most is közel ötmillió (forintban), és később ennél csak drágább lehet. De ennyit a sörről.

Viszont életemben többször voltam úgy moziban, hogy közben nem ettem popcornot. Sőt, javarészt így voltam moziban. Akkor most azok a filmek megnézettnek számítanak? Vagy mikor józanul mentem valami punkzenekar koncertjére? Mikor tizenévesen rockerként azonosítottam magamat, szubkulturálisan, nem volt sem Iron Maiden, se Motörhead-pólóm, sőt azóta se, pedig utóbbit kifejezetten szerettem volna, úgy tíz évvel ezelőtt.  És egyszer sem hánytam a poharamba egyik kocsmában sem, szóval gyanús, hogy nem is voltam rocker.

És így utólag megannyi potenciális hiány, inkább abba is hagyom, mielőtt kiderül hogy nincsen is diplomám, egy se, vagy hogy nem is voltam például Prágában, mert nem olvastam elég Hrabalt...

Úgy csináljuk, hogy ne kelljen többet!

Trampli Donáld wannabe elnök nem hazudtolja meg önmagát (legfeljebb a valóságot, mint olyat), ma például azt olvasom a 444-en, hogy szerinte ha most jól ikszelnek, a keresztényeknek soha többé nem kell majd szavazniuk az elnökválasztáson. És akkor idézik is ezt pszichopata állatot:

„Nem kell többé szavaznotok. Még négy évig. Tudjátok mit? Rögzítve lesz, rendben lesz, hogy nem kell többé majd szavaznotok, én gyönyörű keresztényeim. Szeretlek titeket, keresztények. Most el kell mennetek szavazni, de négy év múlva már nem kell szavaznotok, úgy csináljuk, hogy ne kelljen többé”

Már közel harminc fok volt a lakásban, de ettől azért lefagytam. Az odáig megvan, hogy Trampli mindig baromságokat beszél (de komolyan, nincs egy normális mondata sem, akkor is félrebeszél ha jó reggelt kíván a farkának), és valami csendes intézetben lenne a helye.(Nekem mindegy, tőlem lehet börtön is, ha már jogerősen elítélték a faszit.)

De ez a gyönyörű keresztényezés, ez eleve egy olyan retorikai fordulat, hogy át kéne gondolni tőle a gyógyszerezését. És ez még csak a felszín. Mert tartalmilag azért nem kevesebbet ígér az elvtárs, mint önkényuralmat. Úgy csinálják, hogy ne kelljen szavazni többet? Ezt szerintem csak egyféleképp lehet érteni, a despotizmust ígéri be, mint a fényes jövő zálogát. 

A B-verzió ugyanis az lenne, hogy titokban sátánista-szabadkőműves-iszalmista-fassetudja, és ki akarja irtani a keresztényeket. Esteleg - visszautalva egy minapi posztomra - kannibál is, azaz szereti ő a keresztényeket, roston, kis mustáros szósszal, és tervei szerint négy év alatt ő meg az emberei megennék az összeset, úgyhogy szavazniuk már tényleg nem kell majd többet.

Ám ez valószínűtlen, úgyhogy marad az önkényuralom, mint kívánatos opció, főleg a keresztényeknek.

Nekem viszont gyanús, hogy ezt már hallottam valahol. Még a 2010-es választások előtt mondta valamelyik felcsútista főkutya (talán a házmester bácsi, indián nevén Kövér Bajusz, bár jobban belegondolva, inkább a Dagadt), hogy egyszer kell nyerni, de akkor nagyon, és évtizedekre el lesz itt rendezve minden. És pont így is lett. Lett itt olyan (legitim) önkényuralom, hogy a pártvezér és kancellár azóta is folyton nyalja tőle a száját.

Na, valami ilyesmire vágyik Donáld bácsi is (aki némileg, és párhuzamosan Dagobert bácsiként is üzemszerű), hogy ha most nyer, az amerikai alkotmány szerint négy év múlva már nem indulhat újra, de már nem is kell fogni neki... kelleni fog nem... izé, a fenébe, nem fog kelleni! (Kezdek megtanulni újbeszélül, gyönyörű akárkik.)

A művészet is fejben dől el

1887-ben, Blainville-Crevon-ban ma született Marcel Duchamp francia művészképző, izé... képzőművész. Festőnek hónapokig kubista volt, közben egyszer (egy nizzai kirándulás idején) két és fél óráig szürrealista, embernek dadaista, buddhistának meg lusta. Alkotásainak értelme érthetetlenségükben rejlik, melyek mélyén értelmetlenséget fedezhet fel a naiv befogadó, aki persze hülye hozzá, hisz Duchamp szerint minden dolog van, és ami van az eleve érdekes, tehát értelmes róla hallgatni.

Festészetére főleg festők voltak hatással, később párizsi és brooklyni pékek, a lényeg mindig az volt, hogy ezeket a hatásokat figyelmen kívül hagyja. Művészetének egyik legnagyobb kérdése volt, hogy mi is a művészet, és hogy az övé az-e? Ki akarta ragadni a műalkotást az értelemzés hatalmából, hogy csak úgy legyen, mint teszem azt egy busz tetején felejtett fánk. Aminek ugye semmi értelme sincs, csakis mélyebb. Ami viszont nagyon zen, tekintettel arra, hogy a busz teteje elég magasan van, és pont oda nemigen tekintünk.

Így aztán festett lépcsőn lemenő templomtornyot, szomorú kávédarálót, biliárdasztalt fekete harisnyában, de megfestette Beethoven ötödik szimfóniáját is, Vivaldi modorában.

Következő festői korszakában már inkább az emberekre koncentrált. Festett aktokat fürdőkádban, akiknek csak a feje látszott ki, fürdőkádakat amikben nemrég még fürdött egy akt, fürdőkádakat mennyasszonyokkal a háttérben, de mikor megunta festést, feltalálta a ready-made művészetet. 

Ennek lényege, hogy végre nem kellett csinálni semmit, csak betenni valami mindennapi tárgyat a kiállítóterembe, hogy aztán a nézők ne értsék. Ő eleve értette, hogy nem érti, de a befogadóknak komoly munka volt idáig eljutni, ha már kifizették a belépőjegyet.

Egyik leghíresebb munkája, melynek azóta is rendszeresen számos parafrázisa jelenik meg mindenféle nyilvános férfivécékben, az 1917-es Forrás:

ecolounge.hu

Méltán híres e mű, Duchamp sokat kísérletezett, mire eljutott a tökéletes megoldásig. Eredetileg a párizsi csatornahálózatot akarta kiállítani, mert érdekelte, hogy a sok szar és patkány milyen jelentésrétegeket bocsát ki magából művészeti kontextusban, de rá kellett jönnie, hogy az egész legalább 1500 kilométernyi csatornát jelent, szóval lehet, hogy nem fér be a kiállítóterembe.

Így arra gondolt egy káddugót állít ki, mellé meg egy vécélehúzó-fogantyút helyez, hátha eszébe jut róla valami a közönségnek (szorulás/hasmenés?), de később ezt is elvetette, mondván túl minimalista, és direktben konceptuális. Így jutott el  „halott piszoár“ koncepciójáig, mely egyszerre idézi meg anyaméhet és az elmúlást, miközben félvakok akár egy ülve meditáló Buddhát is beleláthatnak.

A semmitmondás unalma

A Dagadt előadta szokás posványosi agymenését, ha már „szabadegyetem“ a dzsembori, ami annyiban igaz, hogy az idei igehirdetésében is szabad volt mindenféle egyetemi lózungtól, mint tudomány, meg logika, meg tények. Ő ilyenkor a saját, némileg összeesküvés-elméletekbe oltott világmegfejtéseit szokta elővezetni, kerülve a konkrétumokat, a magyar belpolitikát, vagy a bármilyen platformon aktuális vitákat. Ilyenkor ő a nagy vizionárius, a zorigó már eleve azzal vezette fel a mai performanszot, hogy listázta a felcsúti azon „történelmi“ beszédeit, ahol „megjósolta a jövőt“. Na ja, ha már a múltat vagy nem ismeri kellően, vagy épp csak a saját aktuális, néhány tőmondatra redukált „üzeneteihez“ hajlítja.

Mondjuk nem néztem/hallgattam végig az egészet, mentális egészségem maradéka szempontjából fontos, hogy ne kapjak élőben agyrákot egy-egy szózatától, de elolvastam, hát úgy sem sokkal jobb, de ha nem hallom, mégis csak egy csatornával kevesebb. A mai tudománytalan szabadegyetemi székfoglalójában amúgy minden benne volt, a piramisokat, az ufókat és a gyíkembereket kivéve.

Valahonnan a jelenből indított egy indokolatlan Mátrix-referenciával, hogy a háború a piros tabletta, a háború az, ami számára felfedte a valóságot. Pedig nem bazmeg, a háború maga a valóság, ami legfeljebb azt fedte fel, hogy a Dagadt moszkvai haverja egy háborús bűnös tömeggyilkos. Ha ez valakinek megvilágosodást okoz, és hirtelen elkezdi átlátni tőle az elmúlt fél évezred világtörténelmét, az szerintem forduljon szakemberhez. („Ukrajna hivatást talált magának, a létezésének egy új értelmét fedezte föl.” -talán ez volt legcinikusabb mondata a háború kapcsán, hogy örüljenek a hülye ukránok, végre van értelem a létezésüknek. Na, ilyen értelmet sokan kívánnak neki is, én mondjuk nem, háborús traumákat senki sem érdemel.)

Aztán volt itt minden, Mátyás király és a Német-Római Birodalom, a szokásos felvilágosodás szapulás, istenhazacsalád, meg keresztény ország vagyunk, és miközben ő látja, hogy nemzet az valami örök kategória, a Nyugat csak hanyatlik, mert értékválságban van, mert nincsenek már értékei (akkor mi van válságban?), ellenben keleten kél a nap, és ezt rajta kívül csak Trump látja bla, bla, bla...

Tényleg nem volt semmi értelme az egésznek, úgyhogy épp elég volt végigrágnom, értelmet már nem keresek ezekben a látomásos ráolvasásokban.

Biztos ő akar lenni az új Samuel P. Huntington, esetleg Francis Fukuyama, akik az efféle nagy világmegfejtéseikről lettek híresek, hogy a civilizációk világméretű összecsapása, vagy a történelem vége. Na jó Fukuyama biztos nem akarna lenni, ő túl liberális kényes, despotikus ízléséhez és mentalitásához képest, de Huntingtonnak van egy olyan vaskos könyve is, hogy A katona és az Állam. Márpedig a pártvezér és kancellár számára ez két szívet melengető kifejezés, pláne egy címben szerpeltetve. Hogy amúgy olvasta-e azt tudja fene, de talán mindegy is.

A felcsútista értelmiségi holdudvar tagjai ugyan előszeretettel emlegetik, hogy vezérlő csillaguk milyen olvasott és művelt, de ebből a posványosi agymenéséből is csak az derült ki, hogy maximum olvasott, de nem jó könyveket, vagy jókat csak nem értette őket, a végeredmény szempontjából ez már nem sokat számít. Intellektuálisan adott a szarnak egy pofont, mint mint minden semmitmondó hordószónok, szektavezér vagy biztosítási ügynök.

p.s. Amennyit láttam a cuccból a kormányhitű tévé közvetítésében, ezt most a közönsége is unta, illetve a nagy részük hamar elveszthette a fonalat. pedig oda a hívek járnak, a kemény mag, a béközép, és ha már nekik se őszinte a mosolyuk a Vezér profétai aurájában, akkor az tényleg gáz.

Szerencsétlenül tej

A bennem rendszerint végleg elvesző konyhaművészből jellemzően a szükség hozza elő az ihletet, magyarul megkívánok valamit, amit nincs itthon, de a hozzávalói sem, úgyhogy gányolok valamit, ami csaknem mindenben eltér az eredetitől, de mégsem teljesen.

Minap épp fagyit kívántam, de azt elvetettem, gondoltam jó lesz egy kis vaníliapuding is, jól behűtve megteszi, pudingpor meg még pont van itthon. Merhogy én át nem megyek a boltba, ilyen időben az is szép tőlem, hogy itthon életben tartom magam. Ámde tej sem volt, pontosabban volt egy üres tejesdoboz a hűtőben, amit nyilván azért tettem vissza, miután a hűtő előtt állva kiittam belőle a maradékot, hogy majd kidobom később. Vagy hogy csak ne tűnjön olyan üresnek a hűtő, az lehangol.

Volt viszont eléggé zsíros-krémes natúr joghurtom, úgyhogy abból dolgoztam. Olyan tej sűrűségűre higítva tényleg úgy nézett ki, mint a tej, olyan állaga volt, mint a tejnek, hogy mindeközben milyen íze, azt tudja fene, nem mertem megkóstolni. Minden esetre a pudingot direkt több cukorral, és főleg édesítővel alkottam meg, mert rémlett, hogy a johurt magában savanykás. Legalább is így emlékeztem rá még az előző napról. Minden estre megfőztem, némi rossz érzéssel, hogy ez most ehető lesz-e egyáltalán. Amúgy majdnem mindent meg tudok enni, ha van benne vanília, hagyma vagy curry, de komolyan, ezek valamelyikével talán a párolt kartonpapírt is. (A háttérben halkan és szomorúan, bazmegelve üvöltözik egy picike Gordon Ramsay.)

Végül az egész olyan lett, mint valami vaníliás túrórudi. Csak egy kis étcsoki hiányzott a tetejéről, így nem pont olyan volt, no meg nem volt benne túró. Meg rudi, bár arról nem tudom micsoda, ha olyasmit eszek, igyekszem nem a szleng jelentésére gondolni. (Mert ugye annak semmi értelme egy édesség esetében, hogy becézgessük azt, hogy „rúd“. Elvégre mindenki látja, hogy kicsi, nem lehetne rá felhúzni, még félárbócra eresztve sem, semmilyen zászlót. Vagy lobogót, már ha a kettő nem ugyanaz. De ennyit a zászlókról.)

De egy desszertnek azért elment, sőt kettőnek, mert ugye másnapra is maradt egy adag, az valahogy jobban esett. Vagy csak kezdtem megszokni. Aztán még aznap, pakolászva a konyhai szekrényben, találtam egy doboz, még teljesen érvényes tartós tejet. Biztos a zűrlények tették oda, csak hogy bosszantsanak, de nekem ehhez már több kell.

ajánlott szakirodalom

Ahol zsarnokság van...

A hatalmi arrogancia, pláne egy teljhatalom, avagy a nálunk épp honos legitim önkényuralom esetében annyira nem ismer határokat, hogy manapság a Dagadt már világpolitikai tényezőnek képzeli magát. (Mint a viccbéli hangya: „Hallod elefánt, hogy dübörgünk?“)

És aki már külföldön is pofátlan, az belföldön már korlátlanul pofátlan, még az aljassági határon is messze túl.

Az aktuális aljasság szerint nem elég, hogy évek óta csesznek kifizetni az Iványi Gábor-féle Evangéliumi Testvérközösség által működtetett szociális intézmények után járó állami pénzt, meg rájuk küldték a NAV-ot, most már végignézik azt is, ahogy fizetésképtelenné válnak. Miközben azért nem tudnak fizetni, mert a méltóságos állam milliárdokkal  lóg nekik, de nem utal, pedig az Európai Bíróság évekkel ezelőtt kimondta már, hogy de igenis jár nekik a támogatás, hisz állami feladatokat vállalnak át. Ilyen jelentéktelen dolgokat, mint hajléktalanellátás, idősgondozás, vagy iskolák hátrányos helyzetű gyerekeknek. 

Persze pont ezek azok, amikre felcsútista elit magasról szarik, elvégre zártkörű klubokból és vadászkastélyokból ilyeneket nem is látni. Megy a kegyelmes vagy méltóságos úr sötétített ablakú merciben, felszáll a jachtra vagy a magángépre, dubajozik kicsit, vagy szerényen csak egy római vagy londoni luxushotelben múlatja az időt, persze szigorúan munkaügyben, és közben valahogy nem lát hajléktalant vagy putriban lakó gyereket. Esetleg olvas róla de nem érdekli.

A pártvezér és kancellár meg hiába játsza a falusi gyereket (nem az, sose volt igazán), magasról tesz a társadalom peremén lévőkre, hisz tőlük se pénzt, se szavazatot nemigen szerezhet (ha szavazatra esetleg van esély, akkor jön a „Zsák Krumpli Hadművelet“, de csak annyi), ő hatalomtechnikát játszik, és minél messzebb van valaki a hatalomtól, számára annál kevésbé látszik.

De most szintet lépett az Iványi elleni hadjárat, meg az intézményesített, állami cinizmus, hogy ugyanis, ha fizetésképtelenség fenyeget, akkor fél évvel előtte jelezni kell ám! Tetszett volna előre szólni, hogy ellehetetlenítjük a munkáját - mondja a magasságos Belügyminisztérium az üldözöttnek. Egyfelől tudhatnák maguktól is, hisz szándékosan teszik évek óta az ellehetetlenítést, másfelől meg szólt sokszor, kereste a rendőrminisztert személyesen is, de szóba se állt vele senki ez ügyben. És akkor van pofájuk...

A nagy kérdés persze a miért? Nos, ez a fajta bosszúhadjárat nyilván a Dagadt személyes ügye, mert ugyan miféle politikai haszna származna abból, hogy egy amúgy kis keresztény közösség vezetőjét basztatják a fodgmegjei? Ha politikai hasznot akar, akkor disznót vág, felcsútista nyugdíjasokkal pálinkázik, vagy baromságokat ordibál a rajongóknak valami színpadról, hatszázharminc pirosfehérzöld zászlóval a háttérben. Ezek bejönnek, jók a tábor egyben tartására, na de az Iványiék (és igazából személyesen Iványi) elleni vendetta? Az csak személyes kontextusban értelmezhető. Hogy egykor régen jóban voltak, talán az első két gyerekét még Iványi keresztelte meg, de mikor a felcsúti kezdett átcsúszni széljobbra, akkor lassan elváltak útjaik. És ez a mitugrász lelkész aztán többször is kritizálni merészelte őt! Ez kérem tűrhetetlen! 

Aztán jött a szép új világ, és nagyjából tíz éve már ott és úgy rúg bele egykori lelki vezetőjébe ez szociopata, ahol csak teheti. És ő itt az örökös kancellár. 

Az egész sztori persze csak egy kicsi, de túlzottan is jellemző szelete annak, hogy mennek a dolgok mifelénk: szarul és szánalmasan, ahogy egy önkényuralomban szoktak.

Piszkos öt

A piszkos hadviselés minisztériuma (The Ministry of Ungentlemanly Warfare), Guy Ritchie új filmje , a Piszkos tizenkettő és a Becstelen Brigantyk találkozása a boncasztalon, illetve a déltengereken, nem letagadható Casablanca beütéssel. És ismerve a rendező munkásságát, nem meglepő módon leginkább Tarantino filmjére hasonlít, amennyiben egyszerre véres-erőszakos, és vicces.

Valami olyasmi van, hogy zajlik a világháború, a harmadik előtti, és a britek sose bírják megkapni az amerikai hadisegélyeket, mert a hajókat folyton kilövik a náci tengeralattjárók az Atlanti-óceánon. Erre Churchill kitalálja, hogy akkor el kell vágni az U-Boatok utánpótlását, amihez elég elsüllyeszteni egy olasz ellátóhajót. Valahol a Nyugat-Afrika partjainál, ahol a ravasz nácik direkt egy semleges területen állomásoztatják az illető teherbárkát. (Ez mondjuk elég hülyén hangzik, hogy egyetlen hajó látja el az egész német alattjáró tengerflottát, de nem értek hozzá, meg hát ez nem egy dokumentumfilm.)

És akkor jön a piszkos tizenkettő helyett a piszkos négy (majd öt), némi segéderő, és megcsinálják, furcsa is lenne, ha nem csinálnák meg. Hogy hogyan is, azt nem részletezem, elég annyi hogy svéd halászhajónak álcázva magukat osonnak oda. A siker avagy győzelem után meg jól letartóztatja őket az eleve geciarcú tengernagy, mert az akció titkos volt ugyan, de egyúttal törvénytelen is. Aztán jön a kövér, szivarozó főminiszter, és megcsinálja belőlük a címben jelzett izét.

Az egész film meglehetősen élvezetes, tényleg Piszkos tizenkettőnek indul, és úgy is végződik (közben meg Casablanca). Dirr-durr, piff-puff, vér, robbanás, csatakiáltás és diadal, leszámítva, hogy mindenki túléli, persze csak a jó fiúk közül, a németek meghalnak mind, pontosabban majdnem. És ellentétben a Becstelen Brigantykkal, itt csak néha mondják azt, hogy ők most nácikat ölnek, miközben a lemészárolt kontingens nagyobbik fele itt is besorozott német katona, akik közül az egyesek vagy nácik, vagy nem. Amúgy a hangulata tényleg szinte egy az egyben a Tarantino-filmet idézi, kevésbé a korábbi Guy Ritchie-darabokat. (Na jó, talán a Serló Holmészekre hajaz kissé...)

Amúgy két óra tömény szórakozás, mármint annak, aki bírja a hentelős-robbantgatós cuccokat, én nem annyira, így aztán az utolsó fél órát azért kicsit untam. De a megelőző másfél óra még mindig kiad egy filmidőt, szóval részemről rendben van.

p.s. A filmben megénekelt "Postamester Művelet" egyébként tényleg megtörtént, ha nem is pontosan így, de attól ez mégy valós történeten alapuló cucc.