Nemkommunista szombat

Gyári karrierem során most először fordult elő, hogy szombaton is dolgoznom kellett, volt valami rendelés, ami sürgős volt. A főnök persze ezt úgy vezette elő, hogy „legalább kereshetsz egy kis pluszpénzt”,  hát köszi, én inkább a szombati punnyadást választanám. (Lehet, hogy betérek zsidónak, hogy mire legközelebb felmerül a szombati műszak hivatkozhassam arra, hogy beáll a sábbát, ezért nemhogy szombaton, de már péntek délután sem vagyok a hadra fogható – mármint a munka frontján, hogy egy ilyen szép archaikus kifejezéssel éljek.)

Amúgy nem is volt olyan kibírhatatlan a hétvégi tevékenykedés, leszámítva, hogy a gépek, miket kezelni vagyok hivatott, átlag félpercenként rohadtak le. Hiába, élenjáró NDK-s technológia valahonnan a sötét hetvenes (ritkábban nyolcvanas, egy esetben a kilencvenes) évekből, amikor még egy LCD-kijelző számított az modernség non plus ultrájának, és a célgépeket kövér, izzadó, bajszos németek hegesztették KGST-relációban. A gépeket cseszegetni egyébként elég kellemetlen und veszélyes, a heti mondatom nagyjából úgy hangzott (talán szerda reggel), hogy: „Még fél hét sincs és én már vérzek”. Nem komolyan persze, de mindig van rajtam két-három ragtapasz, a megfelelő horzsolásokra applikálva, ez lehet a beavatási szertartás a munkásosztályba, csak már lassan egy éve tart, amiből az következik, hogy a munkásosztály egy különösen harcos, és  mostoha körülmények között élő törzs lehet.

Viszont a sok szereléssel legalább eltelt az idő, én meg arra gondoltam,ha akkor dolgozom, amikor a többiek pihennek, majd pihenhetek, mikor mások  dolgoznak, pedig nem. A lelkem a vállalatot illeti meg.