Szalonna, cukor

Közeledik a karácsony, jön mint tank és legázol, mi meg görcsösen pórbálunk ünnepélyes hangulatba kerülni, ahogy ugye nem is lehet.

Nálunk karácsonykor mindig sok népszokás van, vagyis sok mindent szoktunk, mint nép. A legfontosabb a műfenyő-porszívózás, a tojáslikőr-fogyasztás, a teszkóban sorban állás, a hülye ajándékokhoz jó képet vágás  és az égési sérülések elszenvedése vacsorafőzés közben. Valamint az idegeskedés, hogy a végén ehető lesz-e a karácsonyi puding, amit teljesen tradicionális recept szerint készítünk, csak barndy helyett whisky, mazsola helyett áfonya, tejszín helyett tej van benne, és feleannyi ideig gőzölődik, mint a recept írja, meg nem is készül el hetekkel az ünnep előtt, bár igaz, hogy néha hetek alatt sem fogy el… De azért igen tradicionális, elvégre így szoktuk készíteni már legalább kétszer.

Meg karácsonykor szokás énekelni is, de azt nem szoktunk, még kihívnák a szomszédok a rendőrséget (illetve ez esetben inkább a csendőrség jönne jól), plusz a kutyát sem kínoznánk, maradna hát a betlehemezés, de ahhoz meg drága a repülőjegy, meg arrafelé most sokat robbantanak a palesztinok. Így marad a munkakerülés és kajálás, a sok hagyományos népi étellel (roston sült halászlé, rántott krumplisaláta, ecetes hal meg szusi, esetleg halas bejgli, bilagit). 

Állítólag a karácsony eredetileg valami vallási ünnep lenne, ekkor ünnepelte a fény győzelmét Jézusmária a druida, aki  a szentföldön született ettől lett Szent Jézus, akit később a rómaiak fára szögeztek, de az húsvétkor volt vagy március 15-én, már nem emlékszem pontosan.  (Lehet hogy március 15. az volt, mikor egy Brútusz nevű teisfiam római megpróbálta leszúrni, hiába ezekkel a rómaiakkal mindig baj van, még szerencse hogy legalább a vízvezetéket feltalálták.) A lényeg, hogy Brútusz krisztus karácsonykor született, de nem tudni pontosan mikor, ezért áll több napból az ünnep, és mindig hétvégére esik (karácsonyvasárnap, karácsonyhétfő). Aztán újévkor meg újjászületett és elment a Holdra az ottani mormonoknak prédikálni, ezt ünnepeljük szilveszterkor, ami nagyon szerencsés nap, kivéve ha péntek tizenharmadikára esik. De idén szerencsére nem.

Meg ilyenkor veszünk ajándékot egymásnak, ami tök fölösleges, elég lenne, ha csak nekem venne ajándékot mindenki, mert ugye jobb kapni mint adni, meg akkor az enyém lenne az összes bélyeg meg karamellás nápolyi, a Krisztus nevű meg úgyis fel van szögezve a fára, ma is láttam hogy még ott van, szóval neki most épp nem kell nápolyi, bélyeg meg pláne nem. (Ő nyilván nem levelezik hagyományos módon, hanem látomásos hangüzenetben nyelveken szól az égő karácsonyfából a prófétáknak, vagy simán csak szkájpol.)

Az ideális karácsonyi ajándék pedig nyilván egy karamellás pudingokkal díszített, rántott hal alakú műfenyőt ábrázoló bélyeg, krumplisalátával. Meg lehet venni csokinyulat mikulásnak csomagolva.

Betonkutya és náci pizza

Tényleg valami hiba lehet a mátrixban, a paranormális jelenségek áthatják mindennapjaimat, például nem látom a logikát a munkabeosztásomban, a könyvtári határidőkben meg abban, hogy miért dühös az, akinek szomorúnak kellene lennie és fordítva.

És persze az apróságok. Megfigyeltem mostanában, hogy a kutya (kutyám, kutyánk)határozottan jobban szeret a flaszteren közlekedni, mint a fűben, ami nem vall rá, meg egyáltalán, nem valami kutyás. Pedig a fűben lehet kutyapisit szaglászni, döglött madarakat tanulmányozni, füvet legelni valamint nyomokat hagyni magunk után. Ennek ellenére az eb csak a fiziológiailag szükséges minimumot tölti a füves részeken (mert jó érzékkel nem kakál a járdára), de a szaglászást is inkább a betonon intézi. Lehet, hogy öregkori  szenilitás, v agy szénanátha, vagy csak túlságosan urbanizálódott az elmúlt két évben. Vagy megszállták az idegenek.

Aztán kutyasétáltatás után pizzát sütöttem(illetve mirelit pizzát tettem a sütőbe, ami azért nem ugyanaz), ahol a szakácsművészet kimerül a doboz kibontásában. De hogy kreatív legyek, szokásommal és fennen hangoztatott hitelveimmel ellentétben kecsapot is csorgattam rá, mert a mirelit pizza azért elbírja, legalább lesz valamilyen (konkrétan kecsap) íze. Szép merőleges csíkokban oszlattam el rajta az anyagot, a vége pedig egy takaros piros horogkereszt lett, négysajtos alapon. Mármost vagy tudattalan náci voltam mindig is, vagy liberális demokrata létemre váratlanul benácultam (mondjuk külföldön mindig eléggé utálom a külföldieket, Londonban például a sok hülye német, de főleg olasz turistát, akik jellemzően üvöltöző és tülekedő, estére részeg középiskolások osztálykirándulásaiban materializálódnak), esetleg és vagyok Hess vagy egy másik főnáci aktuális reinkarnációja. Vagy csak simán egy ősi indiai napszimbólummal szakralizáltam silány ebédem.

Nagy házak

Valami még kimaradt a londoni anomáliákból: a kísértet-Manhattan. Ami valójában persze nem Új Yorkban van, hanem a Canary Wharfnál, ahol az egykori, lepusztult dokkok helyett egy hipermodern (azaz színtelen, szagtalan) üzleti negyed épült, a bankszektor nagyobb dicsőségére.

Az egész tényleg olyan kicsit, mint Manhattan, de munkaidő után, és pláne hétvégén annyi élet sincs benne, mint egy gázolt mormotában. Emberrel gyakorlatilag nem lehet találkozni (ha nagy ritkán mégis, biztos, hogy szintén turista), autók nem járnak a soksávos utakon, néha elsuhan ugyan egy teljesen üres piros emeletes busz, de már az is furcsán hat, hogy sofőr egyáltalán ül benne. Hisz egy kísértetvárosba kísértethajó (illetve busz) illik.

A pázsit azonban manikűrözött, a járda gondosan takarított (sehol a jól megszokott londoni kosz), a kávézókba és üzletekbe nyilván be sem engednék az egyébként nem létező vásárlókat, nehogy összekoszolják a padlót, az eladók meg nyilván a belvárosba járnak be enni meg dohányozni, ha egyáltalán művelnek ilyeneket.

Nyilvánvaló, hogy az egész negyed egy díszlet, hiénaszerű hollywoodi producerek építették, hogy aztán vámpír- meg zombifilmeket forgathassanak benne, ahol Armani öltönyös élőhalottak eszik egymás oszlófélben lévő agyát, a parkokban meg sápadt, emós tinédzserek ássák el félig kiszívott barátnőjüket a szépen nyírt bokrok alá.

Hét közben, mivel nincs forgatás, Armani öltönyös élőhalottak járnak be dolgozni a felhőkarcolókba (amik a helyi időjárásnak köszönhetően tényleg gyakran karcolják az alacsonyan szálló felhőket), ahol kávéznak, árfolyamra spekulálnak, majd gyorsan hazamennek, elvégre senki sem kíváncsi, hogy fest a környék sötétedés után. Hétvégén meg végképp elkerülik az egészet, mert bármikor jöhetnek a filmes zombik, vagy az igaziak, ezt senki sem tudja pontosan, bár gyanús hogy hetente átlag két titkárnőt találnak vérbe fagyva, különböző szendvicsbárok mosdóiban.

Még jó, hogy mi megúsztuk.