A hajnali gépeket egyre rosszabbul bírom, három után kelni, miközben éjfél körül alszom el (és nem alszom jól, mert folytonosan azon görcsölök, hogy mikor kell kelni - és nem, a horkolás sem azt jelzi, hogy hű de pihentetően alszom), szóval rosszul fizikailag is rosszul vagyok. Fáj a fejem, émelygek, görcsöl a gyomrom, rám sóznak mindenféle hitelkártyát ijesztő fiatalok a reptéren. Tényleg, be kellene tiltani az ilyen lerohanós marketinget, mondjuk reggel nyolc előtt - asszem még öt sem volt mikor valami szitibankos izék azzal nyomultak, hogy legközelebb a viájpí váróban várhatunk, korlátlan kaja meg pia, mintha reggel ötkor, szarul lévén pont erre vágynék. Hát nem, én egy ilyenkor egy ágyra vágyom, kilenc órái kelésre, meg utána sajtos pirítósra kakaóval, arra vágyom.
De e helyett marad a reptér, kvázi-zombi státusz (még csoda hogy a határőr fényképről felismer), meg valami szánalmas alvás-kísérlet, belső ülésen a falnak dőlve, amitől leszállás után kevésbé vagyok álmos, de a fejfájás meg a hányinger az ugyanaz. A csomagra várva szenvedek, a reptéri vonaton kínlódom, aztán valami hideg, szénsavas alkoholos üdítő (miszerint cider) meg majonézes-rákos szendvics révén kezdem visszanyerni emberi formámat, bár a majonéz később még megbosszulja magát.
Igazából másnapra, 9-10 óra alvás után leszek önazonos, így aztán egy átlagos lándöni úton egy nap már ment is a pocsékba, pedig ugye azért kell nekem három órát aludnom, hogy ne menjen. Mert így egy nappal több - nem feltétlen a lelkes városi turistáskodás, csak a kialvatlan rosszullét.
Ez persze régebben jobban ment, de úgy néz ki öregszem, így mindjárt negyven évesen kezdem értékelni a kényelmet, a rendes alvásidőt, a normális reggelit - azokat, mik túl vannak a puszta túlélésen. Ez huszonévesen nyilván máshogy volt, látom is Petrán, aki teljesen udvariatlan módon még mindig huszonéves, hogy bírja a pörgést mint a búgócsiga, bár ha elfárad, akkor rögtön s nagyon. Ez nyilván ilyen női dolog, vagy nem.
Nekem tehát jó lenne egy délelőtti gép, úgy tíz vagy fél tizenegy körül, de másik felem nem hagyja ezt, inkább engem szenvedni hagy, az neki kevésbé fáj, mint pár órával kevesebb Londonban. Mondjuk évente egyszer én is kibírhatnám (mondhatjuk), de talán lehetne már rohadt ülésszám is a beszállókártyán, kevesebb gyomorideggel, meg a kézipoggyászos futóverseny kiiktatásával talán én is kisimultabban néznék a hülye repülőutak elé. Addig is a vizzer rohadjon meg a neve napján, bár nem tudom mikor van, a katolikus egyház szerintem még nem kanonizált egy Szent Vizert sem. Szóval rohadjanak meg még máma inkább.
A szitibankosok meg szerencsére nem jelentkeznek, pedig szerintem voltam olyan hülye, hogy az igazi telefonszámomat adtam meg nekik. Fáradt voltam, na.
(p.s. Visszafelé amúgy nem is volt olyan gáz, normális alvás, rendes ebéd meg ilyenek után meglepően jól tűrtem a reptéri tortúrát, a futóverseny is inkább vicces volt, pláne a csaj, a ki előttem futott a kapuhoz, gurulós bőrönddel naná, és csak ott derült ki, hogy neki és az egész femilinek elsőbbségi beszállókártyája volt, indokolatlan többletköltségért. De akkor minek rohant? Sportoló? Vagy csak magyar?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése