Hello Wien!

Tessék engem hülyének nézni, de nekem fogalmam sincs róla, hogy igazából mi is a Halloween, ráadásul nem is érdekel. A külsőségekkel nyilván tisztában vagyok, bár töklámpást én a nyolcvanas évek végén először egy német metálzenekar lemezborítóján láttam.

(Intermezzo:  A zenekar a Helloween volt, akkor azt hittem így írják a töklámpásos ünnepet, aztán mikor kiderült hogy nem, azt gondoltam sima elírás, és most, hogy rákerestem, rájöttem hogy inkább szójáték. Mert a logo, középen a tökkel igazából úgy tagolódik, hogy hell-o-ween. És ehhez nekem nagyjából huszonöt év kellett, bár az is igaz, nem ezen agyaltam minden nap, tizenhat éves korom óta.)

Aztán persze Angliában is láttam embereket hülye jelmezekben részegen énekelni, meg hülye jelmezeket a boltok polcain józanul (vagyis adott pillanatban nem a jelmez a részeg, hanem aki viseli, ez egy fontos tudományos megfigyelés, el is teszem későbbre), meg vicces édességeket. És persze ott volt a tonnányi amerikai film meg sorozat, vagyis képben lehetek a szokásokról, de miértekről gőzöm sincs. Ma pont elkezdtem utánaolvasni, de annyira untam, hogy visszaváltottam a kamionszimulátorra, elvégre romlandó árut kellett vinnem Southamptonból Cardiffba.

Az helyzet ugyanis, hogy annak az ünnepnek már a háttere sem érdekel, ami ennyire töményen giccses a felszínen, és ahol láthatóan a résztvevőket sem izgatja az egész, ahhoz nekem nem kell, hogy közöm legyen. Ahogy teszek a Valentin-napra is, a Karácsonyt meg csak azért tartom, mert ahhoz személyesen közöm van (a szekularizált formájában), hisz gyerekkorom óta (és már az ókori görögök is.. ja ők ezt pont nem), bár a kereskedelmi giccsrohamot ott sem kell kedvelni. A Halloweenből viszont pont csak ez a fogyasztási oldal lenne meg, az meg minek.

Ezzel együtt nem csodálkozom, hogy három napja folyamatosan embereket látok nagy narancssárga tököket cipelni, mi vagyunk Európa egyik legkevésbé vallásos társadalma, így aztán túl kevés az egy évre jutó ünnepünk (talán ezért megyünk neki eleve izomból a karácsonynak is). Ha valakinek jól esik a Halloween, csinálja, én meg mondjuk megemlékezem a Dívaliról.

Én is veszek majd tököt, csak én legyalulom és kaporral készítem el.

Konteó

Mostanában összeesküvés-elméletekben utazom, így aztán fiatalnak és trendinek érzem magam, mint egy keresztény-nemzeti érzületű termékmenedzser.
Hiszem, hogy a világ minden nehezebben érthető dolga mögött valamilyen titkos erő ördögi terve munkál, de ha mégsem, akkor egy ördögi erő titkos terve. Lényeg hogy a háttérben.

Az hogy ha elengedem a kalapácsot/dísztököt/semjénzsoltot és az leesik, ahhoz nem kell a Háttérhatalom, az csak simán a gravitáció, még én is belátom. Ám ha mondjuk semjénzsolt a levegőben marad (terminus technicussal: lebeg), az már nyilván boszorkányság, mely esetben vagy a Háttérhatalom boszorkányol... boszorkányozik (vagy hogy kell mondani), vagy maga semjézsolt. A második eset nem bonyolult, el lehet dönteni róla, hogy ő konkrétan boszorkány-e, ha ugyanis ugyanannyit nyom, mint egy kacsa, akkor az. (Lásd a vonatkozó ismeretterjesztő filmet a Monti Pájtontól.) Ha viszont a Háttérhatalom boszokányzik zik-zik, akkor azt nem lehet csak úgy kideríteni, mert épp azért a háttér az a hatalom, hogy ne látsszon a sötétben, meg akkor sem ha.

Márpedig kevés egyszerű dolog van, a gravitáció igazából a kivételek egyike, mert mondjuk az eső az már gyanús, mert hát hogy van az, hogy csak úgy víz jön az égből? Ki rakta oda azt a vizet, és főleg: mit rakott bele? És az eső még semmi a GDP-arányos államháztartási hiányhoz, vagy a kvarkokhoz képest, azokat aztán biztos Valakik mozgatják ellenünk, miszerint a vesztünkre törve, hisz normális ember az ilyesmit ne értheti.

A titkosan ördögi titkos összeesküvések ellen amúgy a legjobb a fémszálas bézbólsapka meg a nagy mennyiségben fogyasztott csili, de ez csak akkor használ közben kissé elborult tekintettel mantrázzuk hosszan a „migránsáradat“ misztikus formuláját. Attól garantáltan meghátrál a Háttérhatalom. Aztán jöhetnek az ufók. Vér fog folyni mindenhol, de leginkább bennünk.

A technológia ellentétes vonulatairól

Most az van, hogy a helyi busztársaság, tényleg lecseréli a teljes flottát, mondjuk egyszerre bár vannak buszok, amiket nyilván megtartanak. Ezt onnan lehet tudni, hogy egyeseken megmaradt a nemrég kiépített utastájékoztató rendszer, kíírja a megállókat, meg bemondja a gépi néni is.

A többinél viszont kíméletlenül leszerelték, nyilván már szerelik be az új buszokba, a régiek viszont. A régiek viszont jobb esetben használják a húsz évvel ezelőttről megmaradt táblákat, de lehet hogy azt sem, a mélypontot ma láttam. Egy nagyjából velem egykorúnak saccolt Ikarusz (és tudjuk, az már nem kevés) egy olyan táblával érkezett, ami nem tábla volt, csak egy spirálfüzet a szélvédő mögött, golyóstollal felírt számmal. A manóba is, egy vastag filcre sem telt? A helyi busztársaság amúgy is spórol a kidobandó buszokon, ennyi rozsda és kosz rég nem volt látható egyszerre, eddig nyilván ügyeltek némileg a küllemre, de most már minek.

Ennek következtében, az egyedülálló buszcsere-programjával reklámozott városunkban per pillanat az ország talán legszakadtabb buszai nyomulnak, talán tényleg csak átmenetileg.

Ezzel szemben viszont ma láttam egy kutyát világító nyakörvvel, pontosabban egy hangra aktiválódóan világító nyakörvvel. Az nem volt világos, hogy csak a gazdi hangjára aktiválódik-e, nyilván nem, olcsó kínai vacak lehet, plusz ha Fifike (Nyuszifül, Túrógombóc - mindent hallottam már...) elveszik az őszi avarban sötétedéskor (mert akkora), a Manyi nénikből álló lakótelepi keresőcsapat bármely tagjának hangja perdöntő lehet. Még szerencse, hogy Fifikét (Tündérbogarat etc.) nem egy erő szélen hagyják el, mert minden rendes ragadózónak irányfény lehet a pirosan villogó nyakörv. Még jó hogy nem játszik karácsonyi dalokat kvarcórahangon nyekeregve, bár tényleg nem akarok ötletek adni. Én szeretem a kutyákat, nem csak a sajátomat, bár az elemes patkány-szerűeken azért joggal röhögök.

Gömbös Gyula 2.0

Tessék mondani, én rögtön hazaáruló leszek, ha szerintem fasiszta a miniszterelnök? Soha a büdös életben nem voltunk "keresztyén" ország, ne is legyünk, és ne adja az ég, hogy egy széthízott arcú pálinkavedelő mondja meg, hogy szabad élnünk, miben hihetünk.

Márpedig zorbán elvtárs erre játszik, szarik a pénzedre (az már eleve nála van), a lelkedet akarja, de ne add.  Hagyd meg a nyugdíjas, kötött sapkás néniknek  a felcsúti iránti rajongást, ők már elvesztek, de mi ne legyünk politikai "keresztyének". Az eleve nem a hitről szól, csak az érdekről. A hit a tiéd, a felcsúti meg sohasem pofázhat bele a disznóvágás szagú szájával.

Nekem Isten olyan messze esik orbán viktortól, hogy nincs arra szó, egy pénzszagú politikus csak egy gusztustalan kis izé a teremtés művén, aki nem tükrözi vissza az örökkévalót. Mondjuk nem is várjuk el tőle, legfeljebb azt, hogy ne lopjon, de a jelek szerint azt is hiába.

Az ébredő erdőőr

A Sztárvórsz a tökéletes popkulturális termék, vallás und mítoszpótlék plusz Grimm-testvérekbe oltott Benedek Elek, tú in van. És az orromat is tiszticcsa, meg a hajam sem lesz annyira korpás tőle, illetve van az a pénz amitől mégis.

Az a fura, hogy az első, az eredeti és egyetlen (magyarul: only one) trilógia egy lineáris és kissé bárgyú történet volt, a háttérben egy kissé módosított megváltástörténettel. Mert hát itt is a Fiú a megváltó, csak épp az apát kell megváltani, a fater viszont pont a szeplőtelen fogantatás által született, szóval Anakin és Luke ketten együtt a megváltó, meg a kísértő gonosz is, és hab a tortán, hogy a végén minden rendes dzsedáj (nem dzsedi) megy a Valhallába, ahol vacak a térerő, ezért recseg a 3D-s hologram, ha onnan dumálnak.
Vagyis mitológiai alapon felesleges értelmezni ezt a szinkretista izét, ez csak valami látványos mese pattogatott kuki mellé, annak meg jó.

Ez a mostani felhajtás meg annyira semmilyen, színtelen szagtalan átlátszó folyadék, hogy csak a lelkileg nagyon tizenkét éveseket tölti el a felfokozott várakozás. Ez csak egy film, mondja bennem a szigorú gondolkodó, kit érdekel ez az egész már, mondja a bennem lakó tizenkét éves, aki rádöbbent, hogy  micsoda bóvli az, ahol egy kurva kicsi galaxisban mindenki rokon meg haver. (De tényleg, ki kíváncsi egy olyan univerzumra, ahol egy húszfős klán, meg pár tucat mellékszereplő mindenki, aki számít? Ahol az ember maximum a harmincadik rohamosztagos lehetne, akit lelő Han Solo, miután elhajolt a nyilván fénysebességgel haladó lézerlövedék elől? Egyáltalán: Lézer, lövedék?)

forrás: http://abolcseszmegmondja.blog.hu/ 

De persze a Sztárvórsz annyira jó üzlet, hogy mindent megtesznek majd a néző kiszolgálásáért, bár azt nem értem, hogy miért nem lehetett egyből folytatni a klasszik trlilógiát, minek kellett három felejthető film pluszban? Nyilván persze azért, mert hát jó üzlet, és a pénztárgép csengett rendesen, és főleg sokat, Lukasz bácsinak.

És persze a bennem lakó örök tizenkét éves várja az új filmet (szerintem a párom is), vagyis veszünk majd jegyet, ahogy lehet, és élvezzük a Jar-Jar nélüli mesét. Amit mindannyiunk szerencséjére nem Lukasz bácsi rendez.

Greenwich

Grennwich azért jó, mert felhőkarcolók tövéből indulva, automata vonattal, percek alatt igazi kisvárosi környzetben találja magát az ember, a Cutty Sark nevű klipper (modoros hangos útikönyvem szerint „tíklipő“) mellől ugyan a Canary Wharf (másik útikönyv szerint Kanári Rakpart, bár nekik a Regent Street valamiért nem Régens utca) felhőt karcolói látszanak, de ha a másik irányba tekintünk, rögtön vidéken érezzük magunkat.

Greenwichben volt a kedvenc haléttermünk, amit Petra azóta is sirat, a Beachomber Seafood, sajnos már a gugli utcakép is frissített, úgyhogy a keresésre azt írja ki, hogy végleg bezárt, meg kidobja a helyén nyílt francia étterem képét. Francba a franciákkal, ha lehetek ennyire etocentrista, pedig nekem nem fáj Trianon, így a széljobbos definíció szerint nem is vagyok magyar. (Nekem az fáj ami itt és most van e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban, de félre a politikát.)

Van viszont a King's Arms, ami egy igen hangulatos pub, jó a kaja, kedves a személyzet, bár idénre felújították a helyet, minek következtében kicsit fakóbb lett az egész, de még mindig a jellegzetes angol kricsmi, amit annyira szeretünk, és amit teljesen lehetetlen imitálni itthon.

A kocsmával szemben pedig megtalálható Londoln talán legbüdibb nyilvános vécéje, ami annyira viktoriánus, hogy azóta nemigen újították fel, (és nyilván csak a férfi részlegről tudok) gyakorlatilag a földre kell pisilni, bár van kerámia a falon piszoár jelleggel, kezet mosni meg  mégis csak a szemben lévő kocsmában (miszerint King's Arms) érdemes, tekintette a jéghideg de alig csordogáló vízre, a szőrős szappanra meg a kézszárító maximum szimbolikus jelenlétére.

Greenwichben viszont van számos látnivaló, jó a tengerészeti múzeum, a helyi egyetem (inkluzíve a Painted Hall, ami egy méltatlanul hanyagolt turista-látványosság), meg ott van a királyi csillagokat vizsgáló, ahol minden utazónak kötelező egy képet csináltatnia magáról, ahol egyik lába a keleti, másik a nyugati féltekén van, de mindez semmi a menő second hand lemezbolthoz képest. Én például sosem bírom kivárni, míg Petra végigtúrja a (DVD) kínálatot, idén például, ott hagyva őt, fogyasztottam egy kólát, egy csokis törökmézet, csináltam pár indokolatlan fotót a helyi templomról, plusz hazatelefonáltam, mondjuk azt indokoltan. Mert időnként szoktam.

Ezek meg itt az indokolatlan képek, a harmadikat Petra csinálta, de vállalható, öregedvén tényleg így nézek ki.

És Greenwich továbbra is állandó program lesz, nem a látnivalók miatt (láttuk már mind), hanem a hangulat okán, ha öreg leszek és igazán tapasztalt, élnék ott.

Játékkutya

Egy tizenöt éves kutya elvileg már attól elfárad, hogy örül, hogy sétálni indulunk, ehhez képest Dudli minden sétának ugrálva/rohangálva indul neki, később persze meg vontatni kell, mert a szervezete (ízületei, tüdeje, mittomén, a kutyában is van egy csomó kütyü, pont mint bennünk, csak máshol, vagy nem) szól az agyának, hogy most már vegyen vissza, egy hatgyerekes, ki tudja hány unokás öreg néni ne pattogjon mint a gumilabda, mert bírni kell a séta végéig, például fel kell mászni a lépcsőn az elsőre, ha már a gazdi nemigen bírna felcipelni egy közel negyvenkilós nagyjából labradort.

Illetve lehet, hogy nem pont ezt üzeni a szervezete, a kutya nem olyan szofisztikált szervezet (miként az ember sem az), de általában azért már spórol az erővel. Ma viszont egyfolytában nyüzsgött, nyüszögött, lihegett, lelkesedett, a séta végén felfelé is tekert a lépcsőn, és csak egy extra mászkálás után dőlt ki végre. Miközben, már a délutáni lelkesedés közben is bele-bele ásított az izgatott nyöszörgésbe, de úgy, hogy majdnem kiesett a száján.

De legalább valószínű, hogy most aztán már alszik rendesen, és nem arra ébredek az éjszaka közepén, hogy egy nedves kutyaorr szaglász az arcom mellett. Igazi állott kutyaszájszaggal kísérve persze, hisz ha már nem alszom, legalább legyen rossz is. De most alszik, mint akit lecsaptak, illetve ahogy reményeim szerint én is fogok mindjárt. Hiába no, kis műanyag játékkatonák vagyunk egy közepesen vicces isten kezében...

The Importance of Being Earnest

Nos, idén kellett Petrával színházba is menni, mert egyik kedvenc színésze, David Suchet (szinkronrenezők kiejtésében: szacset - pedig szüsé) épp Londoban játssza a The Importance of Being Earnest egyik szerepét, lédi braknellt amúgy, nyilván nem így írják, csak rohadt lusta vagyok felnyúlni a polcra a könyvért. Ez Oszkár Vájd vígjátéka, ami magyarul Bánböri címre hallgat valamiért, pedig Bánböri egy fikción belül is kitalált szereplő, tehát kábé annyira valóságos, mint a sikeres magyar modell, és itt most nem valami Dubajban befutott szőke csajra gondolok.

Az előadás amúgy konvencionális volt,  csereszabatos díszlet, kosztüm und szereplőgárda, viszont ezzel együtt is igen profi, a nyilván előre ismert poénokon is jókat röhögtem. Talán az lehetett a rendezői koncepció, hogy a szöveg maradjon az eredeti, a színészek meg majd hozzáteszik  a maguk metakommunikációját, és tényleg, mindannyian önfeledten esnek-kelnek, affektálnak, grimaszolnak, és a cucc működik. És persze a legjobb az előadás arca, Mr. Suchet, aki bár nem főszereplő, de azt próbálnak csinálni belőle. Ő meg látványosan jól érzi magát szoknyaszerepben, egyetlen jól eltalált hangsúlyától röhög az egész osztály, izé... nézőtér. Illetve az osztály is, egy komplett középiskolás osztály ült előttünk tanárnénistül, és a sok műkörömmel fácsézó, vécében cigiző, leendő alkoholista brit tini felhőtlenül röhög a viktoriánus poénokon. Ebben persze benne van az is, hogy az egész viktoriánus kor kissé önmaga paródiájának tűnik, ma már.

Szóval messze esett ez bármely kortárs színházi nézőponttól, de cserébe igen nézőbarát volt. Asszem Moldovánál olvastam, hogy az embernek minden színházi előadás tetszik külföldön, aminek legalább negyven százalékát érti, én meg itt gyakorlatilag az egészet, úgyhogy részemről 10-ből 9 pont. Bár az előkelően Grand Circle-re keresztelt kakasülőn azért néha elővett a tériszony...

London, first impressions

London vegyes, na persze az időrend vagy az elemi logika teljes mellőzésével, de kérem én nem azért olvastam hazafelé végig Irvin Welsh-novellákat, hogy itt engem a logikával baszogasson bárki. (A baszogat szót kizárólag Welsh miatt használom, én amúgy a magánéletben, privát nyelvhasználatomban sohasem vagyok trágár, minek is, stílusértéke csekély, műveletlenségre vall, meg a faszomat sem érdekli. A trágárság szar.)
Na de következzenek alapvető megfigyeléseim miszerint attól hogy paranoiás vagy, még lehet, hogy üldöznek.

A Toyota Pryus-összesküvés

Az kizárt, hogy egy városban, legyen az magyarországnyi is, ennyi Toyota Pryus legyen. Pedig minden piros lámpánál legalább hármat számoltam össze, úgyhogy Petra elméletét követve ez amolyan Truman-show, ötven Pryus köröz Londonban, és jelentik egymásnak, hogy merre járunk, aztán arra csoportosulnak. Én meg naiv vagyok, nem írom fel a rendszámukat, így aztán csak gyanús, hogy ezek világuralomra törnek. Hogy miért, az nem , világos, de legalább már látom, hogy mit terveznek, Londonban pl. egyre kevesebb a fekete taxi, és egyre több a színes-barbis. Meg a Pryus.

Átveszik a hatalmat, aztán majd... aztán a hatalommal hatalmaskodnak, vagyis hatalmaznak, nna..., szóval majd jól uralnak minket a Háttérhatalom utasítására a szabadkőműves-összeesküvés jegyében (oké, megy ez!), ufó-energiával módosítva az auránkban a csí-energiát és ha a Hold a Mars házába lép, az összes Pryus gyilkológéppé változik, és baktériumokat öl majd citromillattal. Állítólag...

Divat

Londonban ma ( a Toyota Pryuson kívül) trendi a a kopaszodás, a sántítás, még mindig a papírpoharas kávé, a street art, viszont egyáltalán nem trendi a szelfibot, a gyerekeit bigben előtt ugráltatva fényképező olasz turista, meg a tolakodás, bármennyire multikulti is a város. A klasszikus fekete néni ( az igazi »Fat Mama«), a hipszter dzsanki meg a tőzsdei bróker ugyanolyan udvarias. Előre engednek ha úgy alakul, észreveszik ha a pároddal vagy és átadják a helyüket (átülnek máshová), hogy egymás mellett ülhessetek.

Ha könyökkel hozzád ér valaki, már elnézést kér. Na, ez trendi. (És ehhez képest a reptéren...)

Reptér

És ehhez képest a reptéren magyar izék várnak a gépre. A lábadra rakja a bőröndjét, a vesédbe könyököl, mert ő siet. Hogy hova büdös francba, az bizonytalan, már az ócska Ryanair is helyre szóló jegyet ad, tehát értelmetlen a másikat letaposva a beszállókapuhoz rohanni. De honfitársaink teszik, legviccesebb a bácsi, aki megáll, eldönti, hogy a mozgójárda túl lassú, ezért inkább mellette siet, miközben mi a mozgójárdán andalgó séta közben lehagyjuk. (A bácsi megbukna fizikából, ez nem a fénysebesség, ez esetben az én komótos sétám meg a mozgójárda sebessége összeadódik.)

Kaja

Csak hogy valami másról is. A kaja az még mindig mindent visz. A kedvenc indiai éttermemben meg sem bírtam enni a szokásos vega fúdetálat (grand thali amúgy, bár nyilván ez sem mond sokkal többet), a libanoni étteremben eltakarítottam mindent, csak felállni alig bírtam, sőt a kedvenc Baker Street-i pizzeriánk is mega méretre váltott. És akkor még szó sem esett a King (hülye szövegszerkesztő nem tud aposztrófot) s Arms meg a Black Prince sült hal & krumplijáról.

Nu, ennyi hirtelen, nyilván még írok ez ügyben, coming soon: színikrtika!

Lassan

Lassan indulni kell, pedig maradnék még, ősz van és begubózva tenném el magam télre. Ehhez képest reptér és London, múzeum és színház és asztalfoglalás, vadidegen emberekkel kellene beszélnem, angolul, de nem ez a gond, hanem hogy emberek. Szociális fóbiáim vannak, én úgy lettem szociológus, hogy ne kelljen emberekkel beszélni, most meg ez a házi feladat. Páromtól, aki szintén.

Jól érezném magam egy emberek nélküli világban, illetve dehogy, disszonáns vagyok, mint egy félresikerült túrós táska. a mazsola még megvan, de a töltelék már megromlott. Szeretném magam emberekkel körülvenni, de ezekkel?
Az embereknek szaga van, borzasztó ízlése, sőt véleménye. Melléd ülnek a buszon, számolják hányszor fújod ki az orrod, blikket olvasnak, barátokköztről dumálnak, beleállnak az aurádba a kolbászszagukkal, kis patkányforma kutyájuk van, és menőnek tartják céklavörös hajat.
Dosztojevszkij szerintük szovjet pártfőtitkár volt, Széchenyi egy tér, a kínai kaja az, ha rizs van a pörkölthöz és Micimackó vezetékneve Egynaponhogyha.

Ehhez képest én meglepően sok normális embert ismerek, vagyis mégis jól érzem magam egy velük berendezett világban, csak egyre nehezebb emberekkel találkozni, úgy értem újakkal.  Pedig hiányoznak, még úgy is hogy utálnivalóan antiszociális vagyok.
Álmomban két macska voltam és játszottam egymással. Akik nem utaznak.

Until the end of the world

A legtöbb hírforrást böngészve egyértelműnek tűnik, hogy közeleg a világvége. Gyorsan de biztosan. A menekültmigráns terroristákból például sokkal több jön naponta, mint k.e. (kerítés előtt) bármikor, igaz azonnal a leggyorsabban passzoljuk is tovább őket, kicsit eltartva magunktól, mint a kutyaszaros zacsit, aminél az egyetlen szempont, hogy minél előbb a kukához érjünk vele. És a terrormenekültek mellett nagyjából két hír van még: rogán krumplikutya megkapta az Őfelsége Személye Körüli Miniszter posztját, meg előzetesben van Lakodalom Lajos, a legvisszataszítóbb sómeneknek járó Zámbó Dzsimi-díj tiszti fokozatával kitüntetett igen-igen visszataszító sómen.
Közben Merkel néni népszerűsége is esik, Marx halott, Lenin halott és én sem érzem valami jól magam, az emberek meg több mint fele szerint ez az egész demokrácia nem is olyan fontos, elvoltunk nélküle kilencvenig is. Megannyi jel, mely feltartott mutatóujjként jelzi, hogy közelednek az apokalipszis lovasai. Esetleg feltartott középső ujjként azt, hogy nem mellesleg baszódjunk is meg, lehetőleg máma még.

Ezzel együtt a közeledő világvége akkor lett biztos, mikor rábukkantam a szent korona rádióra a neten, a hazai náci szubkultúra e kis szigetére, mely az emberiséggel, de legalább is a nyugati kultúrával kapcsolatban az utolsó halvány reményeimet is.

Épületes dolgokat hallottam például a budaházy nevű elmeroggyanttól arról, hogy ideje lenne visszafoglalni Kárpátalját. Két nemtomki figurát, akik (naná) menekülteket mocskosállatoztak röhögve, meg egy harmadikat, akit úgy mutattak be, hogy igen rendes ember, régi szkinhed és fradista. Átfogó ismereteket szereztem arról a magyaroké az első értékelhető kultúra a világon, mindenki más tőlünk tanult meg lemászni a fáról, hogy a háttérhatalom az a zsidók, a cigányok meg genetikailag alsóbbrendű bűnözők.
Ezek amúgy olyan témák, amik amúgy magukat „nemzetinek“ nevező orgánumok rendszeresen izzítanak, ezek a szentkoronások (szenkoronázók?) egyszerűen csak nem kódolják, nem csomagolják eufemizmusokba a lelkükben melengetett gyűlöletüket, hanem nyíltan, és igazából büszkén nácik. Bajtársazzák egymást, arról ábrándoznak, hogy majd a nyugati foglalt házak mintájára „kaszárnyaszerűen“ élnek együtt a többi bajtárssal, nosztalgiáznak a régi szép 2006-os időkön, mikor még a barikádon küzdöttek mindenki más ellen.

Néha persze kibukik belőlük hogy ők igazából egy kis szubkultúra, akik nem fogják visszacsinálni Trianont, nem döntik meg a rendszert és akiken igazából röhög a józan többség. De ezeken a gyenge pillanatokon gyorsan túllépnek, felidéznek néhány szép magyarszigetes élményt, és jól megbeszélik, hogy nem néznek, nem hallgatnak, nem olvasnak olyan orgánumokat, amik a zsidó világ-összeesküvés érdekében terjesztik hazugságaikat. Vagyis a kurucinfón és egy-két hasonszőrűn kívül semmit.
Hisz valahol a náci is ember, szereti magát otthonosan érezni a világban, csak neki kicsit nehezebb. Még jó hogy hamar vége lesz, hisz a világ ahol Lakodalom Lajos soványan és szomorúan raboskodik If várában (vagy a Gyorskocsi utcában, fene tudja), már tényleg a pusztulás szélén áll.
Úgyhogy mindenki vegyen gyorsan babkonzervet. Sokat.

Szívás

Takarítok mint egy állat (egy szép és elszánt állat persze), pormacskákra uszítom a kutyát, vízkövet támadok vegyi fegyverrel, a vécé előtt térdelek, pedig nem is kell hányom. Csak sósavazom, ami hangulatában igen hasonló élmény, bár az eredmény egészen más.

Pedig takarítani végső soron értelmetlen, hisz úgyis kosz lesz megint, és nem, ez nem ugyanaz, mint hogy enni is felesleges, mert úgyis éhesek leszünk. Mert az evés élvezet, és csak nagyobb családi ünnepek alkalmából megerőltető, a takarítás viszont mindig az, valamint fárasztó mint a Kossuth rádió hírei. Sokkal jobb ülni a fotelban, nézni ahogy csendesen száll a por a fikuszra, és arra gondolni, hogy valahol mások takarítanak, és elégedetté válni a gondolattól, miközben a háttérben csendben bontják a jogállamot.
Híreket mondunk, a világháború még nem tört ki.

Másfelől takarítani nem is rossz, az ember érzi, jobb esetben látja is, hogy tett valamit, hogy nyomot hagyott a világban, mulandó nyomot persze, de ez is olyan szép. Olyan ősziesen melankolikusan elmélyült, de az is lehet, hogy csak agyamra ment a hideg zsíroldó.

Álmomban kutyaszőrmentes szőnyegeken szökellek, aztán felébredek, elmélázok a hámló tapétán és lélekben feladom, mert lehet a cél maga a küzdés, de mégis a mi a frásznak?
Ám egy óra múlva már elborult tekintettel porszívózok, megállíthatatlanul török előre, és nem ejtek túszokat.

Ex cathedra

Találtam egy elég semmilyen írást az egyetemek jellegzetes tanártípusairól (már ha ez írás egyáltalán), és persze rákattintottam, hogy megnézzem, a kilences listából melyik lehettem én. Szerencsére talán egyik sem, ha már nagyon magamra kell húzni valamelyik sematikus figurát, akkor a nagyon lelkes tanársegéd lettem volna, leszámítva, hogy kilenc év nappalis diákoskodás után én már nem két évvel voltam idősebb a hallgatóimnál, hanem héttel-nyolccal már az elején is. Meg talán egy fél évig voltam csak tanársegéd, aztán érdemeim hiányától eltekintve, tisztán akkreditációs okokból adjunktus lettem, mentségemre szóljon, hogy ennél magasabb polcra aztán már nem is kerültem. És soha nem hordtam nyakkendőt az óráimon.
(Ja, és a nagyon lelkes tanársegédnél illusztrációként Matt Smith látható, mint a Doktor.)

Arra viszont tényleg rájöttem, hogy az egyetemi előadás lényegét tekintve egy tudományos stand-up comedy, mert szerintem a szociológia a legérdekesebb tudomány, de ezt a nézetemet azért kevesen osztották, legalább is az elején. Mondjuk tudok legalább három emberről, aki végül szociológus diplomát is szerzett, azt már nem tudom, hogy (legalább részben) az én hatásomra. Vagy annak ellenére.

Kanapéhuszárok

Délelőtti bevásárlás közben hallgatom a rádiót, a Lánchíd konyakról elnevezettet, néha szeretek szörnyülködni és röhögni rajta (váltakozó arányban persze), de egyre ritkábban, a vérnyomásomat kellő szintre emeli a reggeli tejeskávé is, politikailag inkorrekt uszításra csak különösen szutykos reggeleken van szükségem a megfelelő lendülethez.
Ma valamiért mégis belehallgattam, de annyira megdöbbentő volt a tartalom, hogy majdnem sima fogkémet vettem a gyógynövényes helyett, illetve elfelejtettem a fél bevásárló-listát.

Szegény hülye papp endre beszélgetett egy nem emlékszem a nevére palival, aki a vitézi rend főkapitánya. (Igen én ezeket a neveket így írom, csupa kisbetűvel, ezeknél  kreténeknél ez a minimum, eposzi jelzőt meg egyelőre még nem érdemeleték ki, mint bayer „fehérjehalmaz“ zsolt.)
Szóval beszélgetett ez a két derék hazaffy, az ország dolgairól, az ország legfontosabb dolga persze a menekültkérdés, tehát arról. Hogy ezek nem is menekültek, hazaáruló, agymosott liberális aki ilyet állít, de még csak nem is bevándorlók, ezek kérem megszállók, küldik őket szervezetten a tudjukkik. Mert meg akarják szállni Európát, rövid időn belül Eurábiát akarnak csinálni belőle (nyilván, hogy aztán közel-keleten legyen sok hely a zsidóknak, bár ezt már nem mondják ki), mi vagyunk az utolsó végvár, és az van mint a török hódoltság idején, hogy ha Magyarország elesik, elesik Európa is.

Erre hozzáteszi sz.h. papp endre, hogy de akkor legalább Európa támogatott minket, a német tartományok küldtek pénzt a török elleni küzdelemre bezzeg ma...
Bezzeg ma, tehetjük hozzá mi, az EU küld pénz a menekülthelyzet kezelésére (mi meg épp most kérünk újabb pár millió eurót a menekült gyerekek ellátására), a „minket elözönlő“ menekültek pedig elsöprő többsége pedig már Ausztriában meg Németországban van, a maradék meg arra tart éppen. De sz.h. papp endre jobban tudja, ha ő azt mondja, hogy Európa cserben hagy minket, akkor mi cserben vagyunk hagyva, különben is, Amerikában meg verik a négereket.

A fővitéz kapitányi rend (vagy ki) meg kifejti, hogy ők egy keresztény katonai rend, szóval ha a kormány füttyent nekik, ők már mennek is hazát védeni. Mert a rendkapitány vitéz úr arról delirál, hogy kilencvenmillió (!) honfoglaló érkezik összesen, és ezzel beállítja az ostobaság heti rekordját. Azért csak a hetit, mert jövő héten jöhet valami kormányzati főfasz, és benyöghet valamit a százmilliós álomhatár fölött is. (A határ a csilagos ég, Magyarország jobban teljesít, Kátya nem hátrál!) De ők majd jól védenek, mert ők egy keresztény katonai rend, szerintem ők keresztényien katonáskodnának (vérfürdő előtt tábori mise) és katonásan keresztények (aki nem imádkozik egyszerre, nem kap rétest estére, és megvesszőzik).
A fővitéz persze kissé csalódott, mert a kormány még nem szólt nekik, hogy siessenek hont védeni, nyilván viszket már az ujjuk a szimbolikus ravaszon, pengés szögesdróttal álmodnak, és izzadtan ébrednek, megkönnyebbülve, hogy tegnap óta sem vezették még be a kalifátust Európában.

Ráadásul szerinte túl liberális még mindig az oktatás, bezzeg a muszlim radikálisok azt tanítják a gyerekeiknek, hogy kell elvágni  hitetlenek torkát, nálunk meg nincs rendes hazafias meg honvédelmi, már kis kortól. (Képzelem az milyen lenne, kezdenék a lóról hátrafelé nyilazással és eljutnának odáig, hogy ha atomvillanást látnak, bújjanak a pad alá.)
Ők minden esetre már nyolcéves kortól vesznek fel tagokat a vitézi rendjükbe (persze ezek még nem lesznek igazi, pallossal avatott vitézek), szerintem meg öntöttvas serpenyővel kellene képen törölni azt a szülőt, aki ilyen bomlott agyú bohócok karjaiba löki a gyerekét.

És persze külön szánalmas az egész azért is, mert ma kietlen hazánkban van több vitézi rend is, három-öt-kilenc, ki tudja azt számon tartani. És ezek a rendek nagyjából azzal foglalkoznak, hogy vicces terítőkkel a vállukon karddal lapogatják egymást templomokban, meg rossz helyesírású nyilatkozatokat adnak arról, hogy az összes többi vitézi rend hazaáruló, és csak ők az egyetlen hiteles. És majd csak ők védik meg a hazát, ha jő az ellen.
Szavakban nagyon kemény csávók ezek, elszántak és nem ejtenek túszokat, de ha valami komoly válság lenne valamikor, ezek tuti, hogy már aznap délután egy bécsi szállodából szerveznék a hazaffyas ellenállást.