Takarítok mint egy állat (egy szép és elszánt állat persze), pormacskákra uszítom a kutyát, vízkövet támadok vegyi fegyverrel, a vécé előtt térdelek, pedig nem is kell hányom. Csak sósavazom, ami hangulatában igen hasonló élmény, bár az eredmény egészen más.
Pedig takarítani végső soron értelmetlen, hisz úgyis kosz lesz megint, és nem, ez nem ugyanaz, mint hogy enni is felesleges, mert úgyis éhesek leszünk. Mert az evés élvezet, és csak nagyobb családi ünnepek alkalmából megerőltető, a takarítás viszont mindig az, valamint fárasztó mint a Kossuth rádió hírei. Sokkal jobb ülni a fotelban, nézni ahogy csendesen száll a por a fikuszra, és arra gondolni, hogy valahol mások takarítanak, és elégedetté válni a gondolattól, miközben a háttérben csendben bontják a jogállamot.
Híreket mondunk, a világháború még nem tört ki.
Másfelől takarítani nem is rossz, az ember érzi, jobb esetben látja is, hogy tett valamit, hogy nyomot hagyott a világban, mulandó nyomot persze, de ez is olyan szép. Olyan ősziesen melankolikusan elmélyült, de az is lehet, hogy csak agyamra ment a hideg zsíroldó.
Álmomban kutyaszőrmentes szőnyegeken szökellek, aztán felébredek, elmélázok a hámló tapétán és lélekben feladom, mert lehet a cél maga a küzdés, de mégis a mi a frásznak?
Ám egy óra múlva már elborult tekintettel porszívózok, megállíthatatlanul török előre, és nem ejtek túszokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése