Egy tizenöt éves kutya elvileg már attól elfárad, hogy örül, hogy sétálni indulunk, ehhez képest Dudli minden sétának ugrálva/rohangálva indul neki, később persze meg vontatni kell, mert a szervezete (ízületei, tüdeje, mittomén, a kutyában is van egy csomó kütyü, pont mint bennünk, csak máshol, vagy nem) szól az agyának, hogy most már vegyen vissza, egy hatgyerekes, ki tudja hány unokás öreg néni ne pattogjon mint a gumilabda, mert bírni kell a séta végéig, például fel kell mászni a lépcsőn az elsőre, ha már a gazdi nemigen bírna felcipelni egy közel negyvenkilós nagyjából labradort.
Illetve lehet, hogy nem pont ezt üzeni a szervezete, a kutya nem olyan szofisztikált szervezet (miként az ember sem az), de általában azért már spórol az erővel. Ma viszont egyfolytában nyüzsgött, nyüszögött, lihegett, lelkesedett, a séta végén felfelé is tekert a lépcsőn, és csak egy extra mászkálás után dőlt ki végre. Miközben, már a délutáni lelkesedés közben is bele-bele ásított az izgatott nyöszörgésbe, de úgy, hogy majdnem kiesett a száján.
De legalább valószínű, hogy most aztán már alszik rendesen, és nem arra ébredek az éjszaka közepén, hogy egy nedves kutyaorr szaglász az arcom mellett. Igazi állott kutyaszájszaggal kísérve persze, hisz ha már nem alszom, legalább legyen rossz is. De most alszik, mint akit lecsaptak, illetve ahogy reményeim szerint én is fogok mindjárt. Hiába no, kis műanyag játékkatonák vagyunk egy közepesen vicces isten kezében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése