Na kérem, az úgy volt tisztelt bíróság, hogy Mary Shelley indokolatlanul volt halott sokáig, hiszen még nem tudta megírni a Frankestein folytatását, a fércelt alak poszthalott csajáról. De mivel az újraélesztés az van, de a feltámadás az nincs (bár itt sarkon is van egy temploma a szektának, ami ebben hisz, de szerintük is csak egy arc támadt fel evör, esetleg egyet még feltámasztott, de ennyi), szóval nem tudott feltámadni, csak olyan szellemként megszállni egy nőt, valamikor 1936-ban, csak nem a Berlini olimpián, hanem Chicagóban, hogy az hátha majd közzéteszi publikálni a sztorit. De ez olyan gengszteres csaj volt, és mikor a szellemi megszálló beleszállt, leszédült a lépcsőn bele, halálosan persze, alig kellet lökni rajta egy nagyot.
És akkor kiderült, hogy a Frankenstein, a Doktor Viktor szörnye is pont a környéken lakik, mindenki úgy ismeri, hogy „Frank“, tényleg nem értem miért, és akkor a halott csajból csinált neki mennyasszonyt egy másik doki, az újraélesztésben profi. És legalább nő, ha már Mary is, sőt már az anyja is feminista volt, ami akkoriban nagy szónak hangzott számítani. A felújra élesztett csaj nem emlékszik ki volt még az előző halála előtt, úgyhogy marad neki Frank dumája, hogy ők jegyesek, vesznek is jegyet New Yorkba, előtte kicsit megölnek pár formát, moziba mennek zombifilmet nézni, meg ilyenek. A művelődés fontos!
Valahogy így kezdődik Maggie Gyllenhaal idén bemutatott rendezése, a Mennyasszony! című szórakoztató műfaji katyvasz, ami nem igazán rémfilm, nem kalandregény, nem is retró sci-fi, nem gengszterfilm, nem feminista kiáltvány, szerencsére nem pszichodráma, csak mindez együtt, valami látomásos költészeti posztmodern, laza dumákkal, elemelt környezettel, időnként dagályosan dumáló karakterekkel. Na ja, Mary Wollstonecraft Shelley a tizenkilencedik század romantikus költészetében élt, a férje, Percy Bysshe Shelley is romantikusan költött, a haverjuk meg a George Byron szintén költő volt (és Lord of Newstead is!), szóval ez esetben nem fáj, ha a szereplők sírversekben beszélnek.
A páros a film nagyobbik felében menekül, mert nyomukban a rendőrség, és a maffia is, akiknek alapesetben egymást kellene üldözniük, de Frank és a Mennyasszony (aki nem Penelope, csak az) nem tudnak nem feltűnőek lenni, ami két városban flangáló hulla esetében eleve nehéz is lenne. Plusz gyilkolásznak is, de csak szükségből, néha kifejezetten önvédelem okán, ezzel együtt párosuknak van egy Mickey és Mallory Knox-hangulata a Született gyilkosokból, miközben a steampunk art deco környezet, és főleg Ida/Mary/Penelope avagy a Mennyaszony újrainduló tudata, és féktelen személyisége gyakran lehetne Bella Baxter is a Szegény párákból. Erőszakos aszcendenssel.
A film egésze nem kicsit kaotikus, de két elveszett lélek egy széteső világban mégis milyen sztorit hozzon össze? A főszereplők amúgy nagyot mennek, Christian Bale mint Frank tök jó, Anette Benning, a doki is egy eltalált karakter, de az egész leginkább Jessie Buckley jutalomjátéka. Mintha nem lett volna elég jutalom, hogy nemrég megkapta az Oszkár-díjat is, a filmért, amit nem láttam még.
A vége lehetne happy ending (nem, nem abban az értelemben) lehet hogy az is, de a fene tudja mekkora boldogság, ha az ember már minimum kétszer meghalt, de még mindig járkál. Nekem minden esetre bejött a film, persze nagyjából bírtam az aktuális, Guillermo del Toro-féle feldolgozást, meg annak idején Kenneth Branagh verzióját is. Ugyanakkor a Frankenstein mennyasszonya című 1935-ös izét végig se néztem. De ez a lázálom, ez nekem való, magasan van az ingerküszöböm, ha már frankensteinezik valaki, akkor tolja túl rendesen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése