Összevont nagymacskák

Leogepárduc.

Holnap szendvicset viszek, mert:

Ma  a büfében, pontosabban a büféből a műhely felé tartva mellém settenkedett egy pasas (a Gyár egy meghatározatlanul másik részéből), aki nyilván azt hitte, hogy ismer, pedig kapcsolatunk maximum abban állt idáig, hogy néha láttam a buszon. Nehéz is lett volna nem észrevenni, úgy fest a pali, mintha arcon öntötték volna egy vödör sóderrel, ehhez jön egy immár meghatározhatatlan színű (egykor talán bordó) munkásruha, meg valami penetráns fokhagymaszag a három darab sárga fog hátteréből. Mit mondjak, első pillanatban is megnyerő volt, mint egy vasúti baleset közelről. (Bár egy vasúti balesetnél legalább nem záporoz az ember arcába nyállal kevert parizer.)

Emberünk (régi ismeretségünkre tekintettel) rögtön in medias res indított, arról hadoválva, hogy milyen vacak dolog, hogy ő most itt csak segédmunkás, pedig régebben kamionsofőr volt, de hát kitették, idegi alapon. (Megjegyzés: az idegi alap feltehetően fagyállóval megbolondított szilvapálinkának dekódolandó.) És persze nem bírta kihagyni azt a hihetetlenül ócska poént, hogy „vezető állásban” volt. Ha még egyszer valaki ezzel jön nekem, lenyúlok a torkán és kitépem a beleit, sátáni kacaj kíséretében, naná.

Szóval előadta, hogy van egy ismerőse (vagy a rokona barátja élettársának az ismerőse, gádnóz), aki hegesztőmérnök (sic!), ő szerezte ezt az állást, de majd nemsoká megy a polgármesterhez, és kerít magának jobbat. Már látom a rejtői jelenetet, ahogy a polgármester csipesszel az orrán keblére öleli ,majd megkérdezi, hogy kér e valami alkoholt a hagyma mellé, esetleg egy főosztályvezetői állást a városháza Tántorgás és Cefreügyi Hivatalában. És akkor nem kell többé elviselnie kollégáját a Gézát „aki egy nagy köcsög, nekem elhiheted, érted?, már rég kirúgták volna érted? Csak a Jóska öccse, a Nagyjóskáé, tudod aki a Ilona férje, itt dolgozott, de már nem, a Jóska se nem, már rég, csak a köcsög öccse, érted? Etc…”

Miután látta, hogy már erősen próbálok lelépni, igyekezett lekerekíteni épületes diskurzusunkat, valahogy így:

-         Te mijóta dógozol itt?

-         Úgy négy hónapja.

-         És mi voltál előtte?

(És itt érzetem, hogy valami nagyon dadaistát kell szólnom, úgyhogy egy kicsivel előtte hallgatott podcast hatására (ezt most hosszú lenne kifejteni) ez csúszott ki a számon:)

-         Uborkasaláta.

A pasi talán még most is ott áll a gyárudvaron, és odabenn csikorognak a fogaskerekek…

P.S.  Egész nap valami dögletes szagot éreztem a műhelyben, kimondottan a gépek környékén. Lehet hogy valami döglött borz, görény, vombat vagy erszényes mókus bomlik csendben valamelyik alatt, ami valahol beszökött, és a csavarozógép alatt hagyta el a testét. Nem tudok bemászni mindegyik alá, úgyhogy ha ez a helyzet, reméljük gyorsan mumifikálódik, de erre ebben az őszies esős időben nem sok esély mutatkozik. Úgyhogy kellene szerezni egy elég éhes 8ezért elszánt) és különösen igénytelen keselyűt, amelyik ráadásul hajlandó a laposkúszásra is. Vagy beviszem a kutyát, ő igen jó a dögök begyűjtésében, kifinomult és érdeklődő, séta közben is megszaglász minden kavicsot, hátha pisilt rá valami üzenetet egy környékbeli kolléga.

Chinaski visszatér - avagy a kevés munka mellékterméke

Ma elég kevés tennivalóm volt munka közben, így jobb híján olvastam, egy műszak alatt csaknem végigolvastam egy Charles Bukowski kötete (Posta). Olyan jól elvoltam, hogy gyakorlatilag átszaladt fölöttem a nyolc óra, mondhatni kiestem az időből. És még mondja valaki, hogy a Gyár nem a művelődés terepe…

Viszont ihletet kapva a szerzőtől, elképzeltem, milyen lenne, ha irodalmi alteregója, Henry Chinaski nem melós lenne (minthogy az), hanem mondjuk egyetemi tanár, a maga keresetlen stílusában persze. Hát, talán valahogy így festene:

„Mikor a városba értem szakadt az eső, így még a tűző nap ellenére is bőrig áztam. Nem volt kedvem megkeresni a helyi egyetemet, mert elképesztően másnapos voltam az előző éjszakai Wittgenstein-olvasástól, no meg a keféléstől Mary-Louval, de azért valahogy összeszedtem magam.

Mikor végre beestem a campusra egyből a dékánhoz irányítottak. A dékán kicsi, kidolgozott izomzata ellenére is határozottan egérszerű figura volt, aki majd elveszett hatalmas íróasztala mögött. Arcáról a pozíciójára oly jellemző alattomosság sugárzott, nekem meg kedvem lett volna lehányni. A rohadt egzisztencialistája! De azért összeszedtem magam és a tőlem telhető legbehízelgőbb hangom szólítottam meg:

-         Helló uram, a nevem Henry Chinaski és munkát keresek. Nem vagyok válogatós, bármit elvállalok: filmesztétika, hermeneutika szeminárium, kani etika, mindegy, ha kell még büfés is leszek. Isteni a sajtos szendvicsem.

-         - Büfésnek nem vehetem fel, maga láthatóan részeg és bűzlik is. Örüljön, ha a filozófia tanszéken találunk magának helyet!

Erre idegesen rágyújtottam. A filozófia tanszék kemény hely volt, minden egyetemen, ahol eddig megfordultam.

-         Nem lehetne mégis valami szelídebb helyen kezdenem? – kérdeztem reménykedve.

-         Nem, vagy a filozófia vagy semmi. Legyen hálás ezért a lehetőségért is – felelte a dékán, papírjaimat lapozgatva- Holnap kezdhet, de legyen itt pontban kilenc negyvenháromkor, mi itt komolyan vesszük a munkaidőt. Ha késik, akár be se jöjjön!

-         Oké itt leszek – és már húztam is el. Elegem volt a dékán érdektelen pofájából, meg szarnom is kellett.

Hazafelé vettem egy fél liter olcsó whiskyt meg egy karton sört, előételként az ebédhez, aztán kiadó szoba után néztem. Találtam is egy patkányrágta lyukat 1647. utcában, de legalább olcsó volt. Ráadásul a szomszédban egy szemüveges csaj lakott. Nagy, fekete keretes, vastag lencséjűű szemüveget viselt az izgató lófogai felett, egyből begerjedtem tőle. Már régóta csak a szemüveges nők izgatnak fel, a kurváknak (már ha van rájuk pénzem) külön fizetek is azért, hogy tegyék fel közben, de a múltkor a lovin is egy Optikus nevű lóval nyertem 2 a 9-hez oddszal 450 dollárt. Egyszóval a pápaszem nálam már fél siker, este át is mentem a csajhoz a maradék piával, de nem volt otthon, így csak a lábtörlőjén maszturbáltam egyet, aztán csöndben behánytam a kulcslyukon.

Másnap persze elaludtam, így miután egy kis vécéillatosítóval helyettesítettem a mosakodást, rohantam új munkahelyemre. A tanszékvezető, valami Jensen, már az irodájában várt, patkányfogaival idegesen rágcsálva a redőnyt.

-         Hát most mit kezdjek én magával Chinaski? Az a hülye dékán ideküld nekem minden jöttment kretént, a héten maga a harmadik. Eh, mindegy, mit akar tanítani?

-         Komparatív episztemológiát semmiképp. Ha ilyen szarságot akar rám sózni, már itt sem vagyok!

-         Maga meg mire föl ilyen magabiztos? –kezdett vörösödni a tanszékvezető feje- Tökösebb fickókat is rúgtam már ki, magának sem muszáj megmelegíteni a székét. Azt tanít majd amit én mondok, itt nincs visszadumálás, ez nem az esztétika tanszék, a francba is! És borotválkozzon meg, rühellem a borostát!

-         Szakállat növesztek – feleltem kurtán és kimérten, de nem bírtam ki röhögés nélkül- Már húsz éve, szóval nem most fogom feladni.

-         Velem ne szórakozzon Chinaski! –Jensen feje már határozottan padlizsánszínűre váltott- Bortválkozik és kész!

-         Oké, borotválkozom – mondtam flegmán. Végül is nem érdekelt. Kellett az a rohadt meló, nem voltam abban a helyzetben hogy válogassak. Hisz csak egy doktori fokozatot bírtam összekaparni, azt is nyelvészetből, de hát mit tegyek, mindig is rühelltem a tudományt. Csak megélhetésnek tekintettem. Az igazi hivatásom a kocsmai filozofálás volt, de a válság elsodorta ezt a máskor jól jövedelmező elfoglaltságot. Így maradt a tanítás.

Már vagy egy éve voltam ki nem nevezett altanársegéd a filozófia tanszéken, mikor a dékán felajánlotta, hogy véglegesít. De addigra végleg elegem lett a sok neopozitivista seggfejből, akik mindig a legvacakabb melókat tolták rám. Elegem lett a hajnali nyolcórás kelésből, a másnaposan végigunatkozott eszmetörténet vizsgákból, meg a véget nem érő tanszéki értekezletekből, ahol csak kibaszott ásványvizet lehetett inni.

Úgyhogy mikor kézhez kaptam az esetleges véglegesítésemről szóló levelet, nyomban bementem a  főnökhöz, felkattintottam az öngyújtómat és szeme előtt elégettem.

-         Kész, kilépek.

-         Furcsa, már-már azt hittem magának mégis csak vannak ambíciói.

-         Aha, de nem a tudományban, robotoljon maguknak más. Én megyek a lovira zsokénak, úgyis az akartam lenni gyerekkoromtól kezdve.

-         De hát maga legalább száznyolcvan centi.

-         És??? Majd nem én leszek az, aki nyer.”

Nos, ilyesmi jön ki az emberből nyolcórányi Bukowski-olvasás után.

Ócska sztereotípiák II. – avagy a Londonba menő menők

A teljesség igénye nélkül, pusztán pár jellegzetes karakterre korlátozva.

1. A Luvnya: a Luvnya (mint általában az utcán, metróban, teszkóban és pótvizsga bizottság előtt) túlméretes karikafülbevalót, kurvás sminket, szörnyű ruhákat és tetovált pasikat hord, utazás esetén hullaszállító-méretű rózsaszín gurulós bőrönddel közlekedik. (Jut eszembe, idén már megállapítottam, hogy Londonban az év hangja az, ahogy a gurulós bőrönd csikorog a szakadozott flaszteron.) A Luvnya nem azért utazik mert érdeklik más helyek, hanem mert menő, trendi avagy kúl (hellokittys változatban: szupi), most épp London a menő, tehát oda tart. Mivel a lényeg a menőség ezt hangoztatni is kell. Ennek legjobb módja, hogy a reptérről húszpercenként hívja föl barátnőjét (aki szintén luvnya), és üvöltve közvetíti hogy: „Most voltam pisilni, már becsekkoltam, már itt vagyok a kapunál, csak a LONDONI gépre várok, teee, ez olyan uncsi, tök sokat kell várni, de hát mindegy, majd kibírom… „  etc. Aztán: „Majd Londonból csörgök, ha leszálltunk, a reptérről tudod…..” És nem zavarja, hogy a körülötte lévő százötven ember szintén ugyanarra a járatra vár, nekik tehát eleve felesleges a műsor. Londonban meg pláne, ott úgyse érti senki, ő meg nem tud angolul (csak annyit hogy szenkjú, meg kúl, meg cséncsmani).

A Luvnya nem jár múzeumba, bulituristának pozicionálja magát (a buli az parti, ő igazából nem bulizik, partizik a csajszikkal), odakinnt viszont a drága a belépő a partikra, nem is tudja merre vannak és a pia is drága, szóval a végén egy mellékutcai éjjelnappali előtt iszogat, és csodálkozik ha prostinak nézik.

2. Az amatőr: ő nem is akart utazni, nyerte az egészet, vagy kapta. Mindenben bizonytalan: London, oké az megvan, de milyen nyelven beszélnek ott, van-e arra euró? Eltéved a reptéren, svájci bicskával a zsebében akar felszállni a gépre, illetve dehogy akar, sosem repült még, és nem érez égető vágyat, hogy most kezdje el. De mikor már a gépen ül, muszáj nyugodtnak, lazának, már-már rutinosnak mutatnia magát, ne lássák már rajta, hogy. Persze látják, de főleg hallják a többiek, az amatőr ugyanis folyamatos közvetítéssel kompenzál: „Már gurulunk kifelé, nemsoká felszállunk, hú, már gyorsítunk is, már fenn is vagyunk, itt vannak a felhők stb.” És nem hagy  abba, ha jobbra fordulunk, közli hogy jobbra fordultunk, egyedül a légörvényeknél hallgat el, olyankor magában imádkozik a túlélésért, elvégre zuhanunk.

Lutonban Bedford, Gatwicken Brighton felé menő vonatra száll, aztán megállapítja, hogy London nem is olyan nagy szám…

3. Az anglomán: ő mindet tud, a repülőn bizalmasan beszélget a másodpilótával (aki csak  pisilni indult), a magyar sztyuvitól is angolul rendel Borsodit, a reptéren rezzenéstelen arccal vesz jegyet egy buszra, ami a következő két órát egy dugóban tölti, pedig tudhatná, hogy a vonatot az angolok találták fel. (Az autót meg a németek, szóval igazi anglomán eleve vonatozik. Ha igazi.)

A város térképe a fejében van, a metrótérkép viszont a zsebében, így legalább a föld alatt nem téved el. A kocsmában (bocsánat a pubban) „jó kis angol söröket” rendel, de senki nem szól neki, hogy a Guiness az ír, a Foster’s meg ausztrál. Viszont tudja hogy a szendvicset Lord Kardigánról nevezték el, és hogy VIII. Henrik a Towerba záratta Magna Chartát, valamint hogy a Buckingham palota a Három testőr egyik mellékszereplőjéről van elnevezve. Meg hogy Viktória családneve Albert, Waterloo valahol Észak-Angliában van, ott győzte le Nelson admirális Napóleont.

Ismertetőjele, hogy Lejcseszter szkveren jár, meg a Glócseszter ródnál száll le a metróról, de a vaterlú az vaterlú. Hisz kitűnően beszél angolul, kár, hogy a bunkó helyiek meg nem.

4. A rohamturista: négykor már rohanni kell a Natonal Galerybe, mert hatkor zár (tudja jól, hisz a repülőn három útikönyvet jegyzetelt ki, ne vesszen már kárba az a két óra), és ott 400 barokk festmény van beütemezve. Buszos városnézést választ, mindent lefényképez, és közben az útikönyvben pipál, neki jól jön, hogy ma már minden kamerán színes a kereső, így nem csak otthon derül ki, hogy a busz az piros, a taxi az fekete és hasonlók. A rohamturista nem sörözget, nem eszik étteremben és nem sétál parkokban, hisz minden egyes tétel legalább három látványosságtól veszi el az időt. De elmegy a csaptelep-múzeumba, és megörökíti a telefonfülkét, ahol John Lennon hányt kilencász-hatvankettőben, és királyi családos hamutartót vásárol. Nem dohányzik ugyan, de akciós volt, és olyan naggyon angolll….

Ócska sztereotípiák a Gyárból - avagy bevezetés egy tipológia vázlataiba

A kényszermunkás: ő azért dolgozik gyárban, mert csak ott van munka. Túl-, de inkább alulképzett, de semmiképp nem ért olyasvalamihez, amihez ott kellene. Alapesetben rosszkedvű kívülálló, csendes beletörődéssel várja hétvégét, a szabadságot, a nyugdíjat, ha szerencsésebb feltalálja magát, és megpróbál a társaság középpontja lenni. Ehhez általában a társaság hiányzik, a többi kényszermunkást ugyanis egyáltalán nem érdekli a wannabe bohóc és véleményvezér. A szája attól persze még nagy.

A kényszermunkás jellemzően nő (de létezik férfi változat is), középkorú, néhány felnövő gyerekkel. Annak idején a szakmunkásképzőben rakottszoknya-készítőnek tanult vagy dodótenyésztőnek, ám azóta már nincs kereslet a rakott szoknyára, a dodó meg simán kihalt, nincs már mit tenyészteni rajta. Így marad a gyár, a segédmunka és a minimálbér, de persze meg kell becsülnie magát, mert ötvenévesen hova mehet már?

A kényszermunkás láncdohányos és látens gépromboló.

A szaki: a szaki mindenhez ért, nem annyira oktatás, mint inkább többgenerációs tapasztalatok által. Neki már az apja, a nagyapja, sőt a Mikulásig minden felmenője valami gyárban dolgozott – na jó: az ipari forradalom előtt mondjuk piramisokat épített. Szakinak lenni nem könnyű: mindenhez érteni kell a hidegburkolástól az esztergáláson át a villanyszerelésig. A szakikat ugyanakkor nem célszerű a gyári menzára helyezni, csak tarhonyát tud főzni csípős kolbásszal és kisüstivel, illetve bármit ami ennek a háromnak a kombinációjából kihozható. Viszont bármilyen gépről, szerszámról azonnal megállapítja (sűrű fejcsóválások közepette), hogy miért nem javítható, hozzátéve, hogy megnézné ő azt a nyikhaj mérnököt, aki ilyen szart tervezett. (Mer’ egy mérnök csak hülye iskolákban meresztette a seggét évekig, ahelyett, hogy a gyakorlatban tanulta volna meg, amit. És itt súlyosabb esetben a „csínja-bínja” kifejezés is előkerül, pedig azt törvénnyel kellene már tiltani végre.)

A szaki a gyárban kezdett (egészen öreg szakik még „inasként”, mondják), és onnan is megy nyugdíjba, hogy aztán a családot szekálja a halálba, mikor kalapáccsal áll neki a konyhai lefolyó javításának, merthogy ő aztán ismeri a dolog minden csín….., de ezt hagyjuk is.

A Duracell-nyuszi: ez a típus már ért is valamit ahhoz, amit csinál, de ami ennél is súlyosabb: szereti is. A gépén egy titkos mappában esztergagépek fényképeit gyűjti (igen: meztelen esztergagépekét is), tízóraira gépzsíros kenyeret eszik lilahagymával, az óvodában franciakulcs volt a jele. Szerinte minden ami olajos és hangos az „fasza”, ami halk és ikebana-szerűen esztétikus az „béna”, aki meg nem műszaki érdeklődésű az minek is él. Volt katona és számos sztorija van róla, de nincsenek benne kurvák meg pia (mert nem iszik, csak havonta egy üveg sört, őt az adrenalin hajtja), csak tankok, páncélozott csapatszállítók meg toronyóra lánccal. Autófényezőkkel barátkozik, a szomszéd gyárból nősül, és ha eljön az ideje bakancsban temetik el, kedven fázisceruzája és szerszámosládája mellé. Esetleg belé.

Az elvetemült: Az elvetemült először is büdös. Ez nagyjából a ’teszek a világra’ attitűdjéből fakad, mely a munkára, a magánéletre a táplálkozásra és a személyes higiéniára egyaránt kiterjed. Olajos munkaruhában jár dolgozni (minek átöltözni, minek kimosni – úgyis koszos lesz), a belső zsebében laposüveg vodkával (csak a bejáratnál szondáztatnak, véletlenszerűen, a vodkát meg szerinte úgysem érzik meg rajta), a vécét csak dohányzásra használja. Ha véletlenül másra is, legalább nem húzza le. A büfében nagyokat böfög mert jobb kint mint bent, szakmai tudása jobbára káromkodásra és lopásra korlátozódik, de legalább otthon olcsó  megvan a lakásfelújítás. Hogy otthon mire kell ötven kiló (több hónap alatt hazahordott) tízes anyacsavar, az persze rejtély.

A diák: A diák úgy dolgozik a gyárban, hogy nem is. Ő csak diák, valami iroda szervezet ki oda, egy darabig van, aztán eltűnik. Legalább is elvileg. Misztikus titok fedi ugyanis, hogy hol a fenébe tanulhat az a diák, aki hétfőtől péntekig napi nyolc órában melózik, nincs diákigazolványa és sohasem készül semmilyen vizsgára. Immár évek óta létezik ebben a helyzetben, és nem is akar változtatni rajta.

A diák egyébként laza, jófej alak, legalább is így látja magát. A valóság ezzel szemben az, hogy szakadt, nagyszájú és ordenáré, ócska tetkói vannak és lenézi azokat, akikkel együtt dolgozik (mert ő sosem lenne ilyen helyen „állandóra”), pedig már beleragadt rég a gyár ragacsába, ráadásul a többi megalázottnál is kevesebb pénzért. A lazasága meg annyit jelent, hogy immár tíz éve próbál leérettségizni, de hát az a sok hülye tantárgy… (Mér’ nincsen csak kettő csak?)

A diák a leendő kényszermunkás, aki néha teszkós szatyorral jár dolgozni.

A következő alkalommal: ócska sztereotípiák a Londonba utazókról…