A kényszermunkás: ő azért dolgozik gyárban, mert csak ott van munka. Túl-, de inkább alulképzett, de semmiképp nem ért olyasvalamihez, amihez ott kellene. Alapesetben rosszkedvű kívülálló, csendes beletörődéssel várja hétvégét, a szabadságot, a nyugdíjat, ha szerencsésebb feltalálja magát, és megpróbál a társaság középpontja lenni. Ehhez általában a társaság hiányzik, a többi kényszermunkást ugyanis egyáltalán nem érdekli a wannabe bohóc és véleményvezér. A szája attól persze még nagy.
A kényszermunkás jellemzően nő (de létezik férfi változat is), középkorú, néhány felnövő gyerekkel. Annak idején a szakmunkásképzőben rakottszoknya-készítőnek tanult vagy dodótenyésztőnek, ám azóta már nincs kereslet a rakott szoknyára, a dodó meg simán kihalt, nincs már mit tenyészteni rajta. Így marad a gyár, a segédmunka és a minimálbér, de persze meg kell becsülnie magát, mert ötvenévesen hova mehet már?
A kényszermunkás láncdohányos és látens gépromboló.
A szaki: a szaki mindenhez ért, nem annyira oktatás, mint inkább többgenerációs tapasztalatok által. Neki már az apja, a nagyapja, sőt a Mikulásig minden felmenője valami gyárban dolgozott – na jó: az ipari forradalom előtt mondjuk piramisokat épített. Szakinak lenni nem könnyű: mindenhez érteni kell a hidegburkolástól az esztergáláson át a villanyszerelésig. A szakikat ugyanakkor nem célszerű a gyári menzára helyezni, csak tarhonyát tud főzni csípős kolbásszal és kisüstivel, illetve bármit ami ennek a háromnak a kombinációjából kihozható. Viszont bármilyen gépről, szerszámról azonnal megállapítja (sűrű fejcsóválások közepette), hogy miért nem javítható, hozzátéve, hogy megnézné ő azt a nyikhaj mérnököt, aki ilyen szart tervezett. (Mer’ egy mérnök csak hülye iskolákban meresztette a seggét évekig, ahelyett, hogy a gyakorlatban tanulta volna meg, amit. És itt súlyosabb esetben a „csínja-bínja” kifejezés is előkerül, pedig azt törvénnyel kellene már tiltani végre.)
A szaki a gyárban kezdett (egészen öreg szakik még „inasként”, mondják), és onnan is megy nyugdíjba, hogy aztán a családot szekálja a halálba, mikor kalapáccsal áll neki a konyhai lefolyó javításának, merthogy ő aztán ismeri a dolog minden csín….., de ezt hagyjuk is.
A Duracell-nyuszi: ez a típus már ért is valamit ahhoz, amit csinál, de ami ennél is súlyosabb: szereti is. A gépén egy titkos mappában esztergagépek fényképeit gyűjti (igen: meztelen esztergagépekét is), tízóraira gépzsíros kenyeret eszik lilahagymával, az óvodában franciakulcs volt a jele. Szerinte minden ami olajos és hangos az „fasza”, ami halk és ikebana-szerűen esztétikus az „béna”, aki meg nem műszaki érdeklődésű az minek is él. Volt katona és számos sztorija van róla, de nincsenek benne kurvák meg pia (mert nem iszik, csak havonta egy üveg sört, őt az adrenalin hajtja), csak tankok, páncélozott csapatszállítók meg toronyóra lánccal. Autófényezőkkel barátkozik, a szomszéd gyárból nősül, és ha eljön az ideje bakancsban temetik el, kedven fázisceruzája és szerszámosládája mellé. Esetleg belé.
Az elvetemült: Az elvetemült először is büdös. Ez nagyjából a ’teszek a világra’ attitűdjéből fakad, mely a munkára, a magánéletre a táplálkozásra és a személyes higiéniára egyaránt kiterjed. Olajos munkaruhában jár dolgozni (minek átöltözni, minek kimosni – úgyis koszos lesz), a belső zsebében laposüveg vodkával (csak a bejáratnál szondáztatnak, véletlenszerűen, a vodkát meg szerinte úgysem érzik meg rajta), a vécét csak dohányzásra használja. Ha véletlenül másra is, legalább nem húzza le. A büfében nagyokat böfög mert jobb kint mint bent, szakmai tudása jobbára káromkodásra és lopásra korlátozódik, de legalább otthon olcsó megvan a lakásfelújítás. Hogy otthon mire kell ötven kiló (több hónap alatt hazahordott) tízes anyacsavar, az persze rejtély.
A diák: A diák úgy dolgozik a gyárban, hogy nem is. Ő csak diák, valami iroda szervezet ki oda, egy darabig van, aztán eltűnik. Legalább is elvileg. Misztikus titok fedi ugyanis, hogy hol a fenébe tanulhat az a diák, aki hétfőtől péntekig napi nyolc órában melózik, nincs diákigazolványa és sohasem készül semmilyen vizsgára. Immár évek óta létezik ebben a helyzetben, és nem is akar változtatni rajta.
A diák egyébként laza, jófej alak, legalább is így látja magát. A valóság ezzel szemben az, hogy szakadt, nagyszájú és ordenáré, ócska tetkói vannak és lenézi azokat, akikkel együtt dolgozik (mert ő sosem lenne ilyen helyen „állandóra”), pedig már beleragadt rég a gyár ragacsába, ráadásul a többi megalázottnál is kevesebb pénzért. A lazasága meg annyit jelent, hogy immár tíz éve próbál leérettségizni, de hát az a sok hülye tantárgy… (Mér’ nincsen csak kettő csak?)
A diák a leendő kényszermunkás, aki néha teszkós szatyorral jár dolgozni.
A következő alkalommal: ócska sztereotípiák a Londonba utazókról…
"Dodó, akarsz egy pofont?"
VálaszTörlés:-D
Írjál még a gyárról. Legalább valaki élvezze...
VálaszTörlés