A nemdolgozás művészete

Feltűnt, hogy a Gyárban jó néhányan (időnként) csak imitálják a munkát, miközben a semmittevést igyekeznek hihetetlenül fontos (plusz hatékony und eredményes) tevékenységnek láttatni. (Intermezzo: Miért emlékeztet engem mindez az intézményes politikára?) Tegnap én is erre kényszerültem, egyszerűen nem volt mit csinálnom, söprögetni meg már tényleg nem volt kedvem, meg nem is igen lett volna mit, szóval igyekeztem úgy tenni, mintha egy automata(!) gép kezelése rengeteg elfoglaltsággal járna. Pedig annyi az egész, hogy félóránként rá kell borítani egy adag szerelendő alkatrészt, meg ha néha elakad valahol, megigazítani. Úgyhogy volt alkalmam tapasztalatokat szerezni a nemdolgozás művészetében.

Az első fontos pont a helyszín, mert ha mégsem imitáljuk jól a nemdolgozást, legalább bújunk el egy nehezen belátható helyre, lehetőleg nagy és átlátszatlan tereptárgyak mögé. Ilyen lehet egy gép, egy kövér kolléga, egy nagy raktári polc, de ha egyik sincs, húzzunk öltönyt és nyakkendőt, szemlén lévő főnöknek álcázva magunkat. Ilyenkor még kávét is kaphatunk.

Ha viszont saját szerepünkben maradva óhajtunk munkavégzésre irányuló tevékenységet imitálni, alapvetően háromféle eszközkészletből választhatunk:

1. Hagyományos eszközök: kaja- és cigiszünet maximális kihasználása (ha nem dohányzunk, szokjunk rá!, a büfébe akkor menjünk, mikor várhatóan leghosszabb a sor), gyakori vécélátogatás (inkontinenciáról és/vagy hasmenésről való folytonos kárálással kombinálva) illetve szabotázs/géprombolás (majd nyugodt várakozás a soha meg nem érkező TMK-sokra).

2. Szofisztikált eszközök: egy azonosíthatatlan (de lehetőleg törött, kormos) alkatrész szorongatása, gondterhelt ábrázattal; dúlt arccal robogni a folyosókon (ez egyben sportos is, csak vigyázzunk, tíz percen belül ne robogjunk kétszer ugyanazon a folyosón, még valakinek feltűnik, hogy körbe járunk); elmélyült beszélgetés a szomszéddal,  valami szerszámot lóbálva (a téma a hétvégi meccs, de messziről szakmai konzultációnak látszik), egy részegysé többszöri szétszedése és gondos összerakása (fontos, hogy az illető egység jó legyen, így eséllyel működik, ha újra összerakjuk).

3. Extrém eszközök: sztrájk (Ezzel az a gond, hogy indok is kell hozzá…, illetve dehogy, manapság ez már nem gond.), vagy lassító hatású szintetikus drogok használata (ezekkel pillanatok alatt elillan a nyolc óra, és élményekben gazdagabban érhetünk haza).

Persze lehet direktebb módon is eljutni a nemdolgozáshoz. Igyunk meg egy üveg törkölyt, menjünk be a főnök (bármelyik) irodájába, csináljunk botrányt, és fél órán belül már nem kell dolgoznunk. Meg utána évekig ha pechünk van…

De ha ez túl radikális válasszuk a 2. pontnál felsoroltakat. A legegyszerűbb persze dolgozni, de ha ez önhibánkon kívül nem megy (és nem akarjuk, hogy ilyenkor pazaroltassák el velünk a maradék szabadságunkat), még mindig jobb serénynek és nehezen nélkülözhetőnek látszani.

p.s. Irodában persze minden könnyebb, a monitor előtt ülve bármikor látszhatunk szorgosnak, akkor is ha a farmunkat gondozzunk vagy csetelünk, ráadásul a legtöbb irodai játéknál eleve van főnök-gomb. A szerszámgépekre ezt még nem találták ki, valszeg meg kell várni a holografikus álcázás nagyipari elterjedését.

Szociomókus

A múlt hét végén a párom nekiállt szociológusnak lenni, avagy megejtette az első konzultációját Pécsen. Én pedig elkezdtem irigykedni és visszavágyni az egyetemre (szigorúan mint hallgató, a tanításhoz momentán annyi kedvem van, mint egy mandulaműtéthez, bár a fagyival együtt már abban is lehet valami vonzó), talán a tanulás maga hiányzik. Elvégre épp tíz éve végeztem Pesten, de utána is mindig volt mit tanulni (PhD, nyelv, miegyéb), és egy ideje ez tűnt el az életemből.

De ennél is jobban hiányzik a társaság, pontosabban a társalgás, mert a Gyárban legfeljebb arról ehet beszélgetni, hogy ki mit fogott a hétvégi horgászás alkalmával, mennyit kapált a keretben, vagy menyire rozsdás már az autója alváza. Meg hogy mennyire nem szeretnek olvasni, pontosabban nem szoktak, szóval elev kisem derülhet, hogy amúgy bejönne-e nékik. (Mert a félreértések elkerülése végett, a Metró, izé Metropol buszmegállói tanulmányozása még nem számít olvasásnak, legfeljebb szigorúan technikai értelemben, mármint hogy betűket szavakká olvasunk egybe a képek alatt. Mint ahogy –és ez itt most teljesen mellékszál- attól, mert minden második ember teszkós pontokért vett Fila-táskával/ hátizsákkal/ szütyővel/ akármivel nyomul az utcán, az még nem divat. Csak szegénységi bizonyítvány, illetve cinikus marketing, hisz a Fila-táska per pillanat azt jelenti: „én a teszkóban vásárolok”. Ügyes.)

De vissza a témához. Hiányzik az értelmes társalgás lehetősége, mondjuk az egyetemistaként oly sokat látogatott söröző-szemináriumok, mikor az órák előtt, után, és néha helyett üldögéltünk egy sarokasztalnál és kötetlen munkaidőben, hetente többször megváltottuk a világot. Eleinte persze  mindig olyan alaptémákat feszegettünk, hogy melyik tanár hülye, ki kivel kefél, és egyáltalán: hová tűnt Damon Hill? De aztán jött a szociológia, filozófia, meg persze az elkerülhetetlen politizálás, de ilyenkor néha többet lehetett tanulni mint a tömeges és jobbára unalmas előadásokon. Ez a menza-egyetem hiányzik, ami valahogy átszőtte a mindennapokat, és a kicsiben (egy-két kollégámmal) még oktató koromban is műveltem. Az igazán jó beszélgetéseket a langyos sörről lehetett megismerni, nem a vita heve miatt, csak mert bele se ittunk a nagy ívű érvelések közben. Na, én épp a langyos és majdnem teljesen buborékmentes sörre vágyom. Nem konkrétan nyilván, szimbolikusan (de ezt már hozzá kell tenni, mert a Gyárban nemigen értik a képes beszédet, úgyhogy néha már magamnak is túlmagyarázok, túlértelmezek dolgokat. Mint most is.)

Munkavédelmi Lábbeli és egyéb nyalánkságok

Tegnap (majd fél év után) végre kaptam munkaruhát, ráadásul hordanom is kell, legalább is egy darabig. Úgyhogy ma felvettem, meg a héten még biztos mindennap, mert lesz valami „szemle” bármit is jelentsen ez. Lehet, hogy díszszemle (dísz-zsemle?), és akkor feltétlenül indokolt az új ruha, ami egyébként is egy csodás otkotűr darab, valahol a Giorgio Armani, a Hugo Boss, a benzinkutas-viselet és a krumpliszsák által határolt négyszög közepéről..

Áll először is remek „vakond-nadrágja” típusú fájdalmaskék izéből, ami még nekem (!) is bő kissé, plusz eleve tíz centit kellett felhajtani belőle, de ez nem baj, állítólag a mosásban úgyis összemegy, már ha egyáltalán túléli a mosást. (Az enyémnél speciel az első begombolást sem élte túl az egyik gomblyuk, rögtön szakadt a varrás mellett, szóval ennyit a tartósságról. Mosni így persze nem merem majd, hordom míg lerohad rólam. Legalább mindig lesz helyem műszak után, hazafelé a buszon…)

Aztán van egy csodás felsőrész, egy valódi Mao-kabát, megy egy rabruha törvénytelen gyermeke, még jó hogy pufajkát nem adtak mellé (vagy gimnasztyorkát, bár a frász tudja mi is az, de valami pufajka-szerű, esetleg ugyanaz, vagy nem). Na, ezt hordani biztos nem fogom, durva pazarlás már legyártani is, a műhelyben ugyanis meleg van, mikor kint hideg (fűtésnek hívják a civilizáció e csodálatos vívmányát), az utcára meg mégiscsak jobb egy pulóver és/vagy kabát, ezt a izét csak szerzetesi (értsd: aszketikus) hajlamúaknak ajánlhatom.

De a legjobb a cipő, és ez esetben ez nem vicc, az tényleg jó. Amolyan olaj- és saválló, acélbetétes-fejberúgós munkáscsuka (nem bakancs, félcipő, csak páncélozott kiadásban), ami valószínűleg akkor is kibírna egy atomtámadást, ha a lábamból (nyilván a testem többi részével együtt) csak némi szenes csonttörmelék maradna. Meg persze jókor jön, ha munka közben mondjuk az ember lábára esik egy sorkapocs, némelyik 20-25 gramm is lehet, ami, lássuk be, valódi életveszélyt jelent, különösen ha több mint egy méter magasról esik a cipő orrára. A Gyár területén időnként feltűnő harci giliszták és vérrigók támadásairól már nem is beszélve…

Ettől meg persze hordom majd rendszeresen nadrág-cipő kombót (ha nem is mindig, hisz néha nem haza indulok munka után, hanem mondjuk ebédelni valahová, vagy könyvtárba, de ott nem érezném jól magam melóscuccban), mert a fene koptassa ezért a pénzért a saját ruháját. Öltözni pedig nem fogok odabenn, mert az öltöző lepusztult und büdös (tényleg van jószagú is?), meg szeretek a legelső busszal lelépni a környékről is, meg nincs lakatom a szekrényhez, meg nem is tudom hol lehet olyat venni, meg kell a fenének.

p.s.: Tizedékén voltam gyári kiránduláson a Sümeg-Tihany-Balatonfüred vonalon, de nem történt semmi különös. Pedig remekül mutatott volna egy olyasféle beszámoló, hogy „egy pocsolyarészeg esztergályos belehányt a hátizsákomba”, de nem volt ilyen. Az lehet, hogy esetleg a sajátjába hányt bele valaki, de a többség kijózanítóan, hmmm… józan volt. (Tudom, szóismétlés.) A Balaton meg ahogy van unalmas, kábé annyira izgis, mint Mágenheim Julcsi a Doktor útitársának. Szóval az összes magyartengerező menjen a fenébe, csak hogy az utóirat is a fenével végződjön.

Valótlan világ

Orbitális közhely, hogy manapság semmi sem valódi már, avagy egy művilág műtermékeivel kapcsolatban keltenek bennünk művágyakat, gonosz iparmágnások marketingesei bla-bla-bla. Ez így, önmagban már tényleg bárki könyökén jön ki (inclusive intelligens mosópor, meg az a török pasi, a Bifidusz effendi), én sem csodálkoztam sok éve, mikor feltűnt, hogy a sárga Fanta narancstartalma egy százalék, legfeljebb azon röhögtem, mikor a gyümölcstartalom megduplázásáról beszéltek a reklámban. (Lehet az már három százalék is, persze a ennek egy része eleve répa.) Meg a csalános samponon sem lepődtem meg, mármint hogy almaillatú, mert lehet, hogy tényleg van benne csalán, hiszen a szememet tényleg csípi Az már érdekesebb, hogy mi lenne, ha minden eredeti lenne. Nos, néhány lehetséges következmény:

-         Eltűnik az epres joghurt, illetve kaviár-árban mérik majd, ha nem lehet fakéregből és madárürülékből előállítani az eperaromát. De semmi baj, lesz majd cukorrépás joghurt, meg krumplis, de az újkrumpli idején azt is próbálják majd hamisítani.

-         Nem lesz internet, cédé, sőt a videó/magnókazetta sem, csak bakeliten terjed a zene, mert azt nem lehet otthon másolni, de legalább is macerás a nappaliban a lemezvágó szett. A könyvek okán pedig megszűnik a fénymásoló is, elvégre az eredeti az igazi!

-         A szappanokra csak annyi lesz írva: állati zsír tisztálkodási célra, a drágábbakba raknak egy kis levendulát, rozmaringot, pizzaszószt, de a többség natúran büdös lesz. Tisztít, de semmi illatosítás.

-         Az egyetemisták kétharmada a második évig sem jut el, sőt a többség már az első félév szemináriumi dolgozatainál elvérzik. Hisz nem tölthet le kész szövegeket a netről, ami ugye eleve nem is lesz.

-         Mobiltelefon lehet, de sms-ben továbbított hangulatjelek nem lehetnek, mert ugye az eredetiség… (Ugyan ezért blogok sem igen lesznek, a reciklikált gondolatok miatt.)

-         Az már szót is alig érdemel, hogy nem lesznek gyorskaják, szilikoncicák, sitcomok és bulvárlapok…

De ha csak a felesleges dolgok tűnnének el (az eredetiséget figyelmen kívül hagyva), akkor sem lenne orrszőrnyíró, elektromos fogkefe, egérpad, kertitörpe, kindertojás, fagyasztott kakaós csiga, Disney Chanel, Orbán Viktor, rágógumi, kétrétegű vécépapír, London Eye, 91-es busz, tejbegrízpor (csak tejet kell hozzáadni!), toalettkacsa, Havas Henrik, poháralátét, autóverseny, piszoár, öngyújtó, ajándékbolt, kalauz, energiaital*, kutyavécé, mézes pálinka, musical, élményfürdő, tévéjósok, reklámajándékok, Power Point, partidrogok, plazmatévé, szextelefon, zöld ketchup, Luxemburg, hajfesték, Norbi, benzinkúti shop, stewardess, futballhuliganizmus, kenyérpirító, Calgon, polgárháború, vállalati bulik, Valentin-nap, művirág, hegymászás, léböjtkúra, Fenyő Miklós, névjegykártya, nemesi cím, halálozási rovat, lovas szobrok, teleshop…

És így tovább, a lista tetszőlegesen folytatható, but we didn’t start the fire… 

*Amúgy sosem értettem miért van az összes energiaitalnak ugyanaz a vacak íze? Két lehetséges magyarázat adódik: 1: A Red Bullt (Toro Rosso, Krasznaja Bika, következő névjavaslatom: Scarlet Bull) másolja már mindenki, meg a hozzávalókból eleve adódik a szörnyű (tutti-frutti, jajj, hol itt a gyümölcs mind???) íz, vagy 2: Az összes többi is redbull, csak így úgy tűnik, mintha lenne választásunk.

Előemésztett Hazugságok Boltja

Az állásinterjúkon, no meg az önéletrajzokban azt várják el, hogy az ember hihetetlen mértékben feldicsérje magát, plusz lelkesedést mutasson egy olyan meló iránt, melyet nem is ismer (őszintén lelkesedni minimum három hónap után lehet, meg a szokásos próbaidő miatt ekkor érdemes). A valóság ezzel szemben az (legalább is az én esetemben), hogy a kötelezően elvárt közhelyek nagy része legtöbbször érintőlegesen sem igaz. Lássuk a típusmondatokat, cáfolatokkal:

1.  Szeretek és tudok is csapatban dolgozni. (Frászt, tudni tudok, de nem szeretek, adják ki a feladatot, én leülök egy csendes sarokba, és határidőre, evárt minőségben szállítom a végeredményt.)

2. Képes vagyok önállóan dolgozni. (De csak ha megmondják, mit is csináljak önállóan, és lehet közben kérdezni is.)

3. Jól kommunikálok. (Csak ne keljen túl sokat, most tényleg, mindent nekem kell elintéznem, és minden hülyével nekem kell beszélnem???)

4. Motivált vagyok. (Arra, hogy sokat keressek kevés munkával, azaz optimális legyen a lenyúlás/lógás hányados, legalább is számomra.)

5. Szeretek tanulni, szeretném képezni magam és szeretnék fejlődni. (De ha nem megy, ne erőltessük, elég a marha sok pénz is. Amúgy meg tanultam meg fejlődtem eleget, mert mire is van az egyetem? Lehetne már békén hagyni?)

6. Képes vagyok a cég érdekében tevékenykedni. (Rohadt kapitalista kizsákmányolók, dögöljetek meg a nevetek napján, éljen a forradalom. – Felkészül: „Akasszátok fel a királyokat”)

Etc, etc.

De most tényleg, azon túl, hogy elvárják a szabványszöveget, ugye nem hiszik el őket. Én pl. HR-csávóként lehet hogy jobban örülnék, valami ilyesminek, de legalább is értékelném:

„Én egy elég képzett, közepesen szorgalmas pali vagyok, aki már nem akar nagy tételben új dolgokat tanulni, de elég jól alkalmazkodik egy új munkahelyhez. Megbízhatóan dolgozom önállóan, nem lógok, és nem lógok feleslegesen a többiek nyakán, meg hamar átlátom a lényeges folyamatokat. Utálom a végtelenített értekezleteket, a rövid velősek jöhetnek. Nem vágyom csúcsfizetésre de szeretnék tisztességesen megélni. Nem pályázok senki helyére a cégen belül, de sokáig tervezek maradni, mert vagyok olyan kényelmes, szóval lehet rám hosszabb távon számítani.

Összegezve: áj em nát e szupermen, de ezért a pénzért az egyik legjobb, akit kaphatnak. Ráadásul nem lopok a munkahelyemről, de becsülettel beszállok a kávépénzbe. Még a vécét is lehúzom magam után!”

Mert talán mindenki tudja, hogy sehova nem szuperemberek kellenek, csak átlagosak, akik képesek működtetni dolgokat, úgy hogy közben nem tépik szék egymást, és nem alakítanak harcban álló törzseket (vagy birodalmi rohamosztagokat) a szervezeten belül. A többi már csak hab a torkán.