Munkavédelmi Lábbeli és egyéb nyalánkságok

Tegnap (majd fél év után) végre kaptam munkaruhát, ráadásul hordanom is kell, legalább is egy darabig. Úgyhogy ma felvettem, meg a héten még biztos mindennap, mert lesz valami „szemle” bármit is jelentsen ez. Lehet, hogy díszszemle (dísz-zsemle?), és akkor feltétlenül indokolt az új ruha, ami egyébként is egy csodás otkotűr darab, valahol a Giorgio Armani, a Hugo Boss, a benzinkutas-viselet és a krumpliszsák által határolt négyszög közepéről..

Áll először is remek „vakond-nadrágja” típusú fájdalmaskék izéből, ami még nekem (!) is bő kissé, plusz eleve tíz centit kellett felhajtani belőle, de ez nem baj, állítólag a mosásban úgyis összemegy, már ha egyáltalán túléli a mosást. (Az enyémnél speciel az első begombolást sem élte túl az egyik gomblyuk, rögtön szakadt a varrás mellett, szóval ennyit a tartósságról. Mosni így persze nem merem majd, hordom míg lerohad rólam. Legalább mindig lesz helyem műszak után, hazafelé a buszon…)

Aztán van egy csodás felsőrész, egy valódi Mao-kabát, megy egy rabruha törvénytelen gyermeke, még jó hogy pufajkát nem adtak mellé (vagy gimnasztyorkát, bár a frász tudja mi is az, de valami pufajka-szerű, esetleg ugyanaz, vagy nem). Na, ezt hordani biztos nem fogom, durva pazarlás már legyártani is, a műhelyben ugyanis meleg van, mikor kint hideg (fűtésnek hívják a civilizáció e csodálatos vívmányát), az utcára meg mégiscsak jobb egy pulóver és/vagy kabát, ezt a izét csak szerzetesi (értsd: aszketikus) hajlamúaknak ajánlhatom.

De a legjobb a cipő, és ez esetben ez nem vicc, az tényleg jó. Amolyan olaj- és saválló, acélbetétes-fejberúgós munkáscsuka (nem bakancs, félcipő, csak páncélozott kiadásban), ami valószínűleg akkor is kibírna egy atomtámadást, ha a lábamból (nyilván a testem többi részével együtt) csak némi szenes csonttörmelék maradna. Meg persze jókor jön, ha munka közben mondjuk az ember lábára esik egy sorkapocs, némelyik 20-25 gramm is lehet, ami, lássuk be, valódi életveszélyt jelent, különösen ha több mint egy méter magasról esik a cipő orrára. A Gyár területén időnként feltűnő harci giliszták és vérrigók támadásairól már nem is beszélve…

Ettől meg persze hordom majd rendszeresen nadrág-cipő kombót (ha nem is mindig, hisz néha nem haza indulok munka után, hanem mondjuk ebédelni valahová, vagy könyvtárba, de ott nem érezném jól magam melóscuccban), mert a fene koptassa ezért a pénzért a saját ruháját. Öltözni pedig nem fogok odabenn, mert az öltöző lepusztult und büdös (tényleg van jószagú is?), meg szeretek a legelső busszal lelépni a környékről is, meg nincs lakatom a szekrényhez, meg nem is tudom hol lehet olyat venni, meg kell a fenének.

p.s.: Tizedékén voltam gyári kiránduláson a Sümeg-Tihany-Balatonfüred vonalon, de nem történt semmi különös. Pedig remekül mutatott volna egy olyasféle beszámoló, hogy „egy pocsolyarészeg esztergályos belehányt a hátizsákomba”, de nem volt ilyen. Az lehet, hogy esetleg a sajátjába hányt bele valaki, de a többség kijózanítóan, hmmm… józan volt. (Tudom, szóismétlés.) A Balaton meg ahogy van unalmas, kábé annyira izgis, mint Mágenheim Julcsi a Doktor útitársának. Szóval az összes magyartengerező menjen a fenébe, csak hogy az utóirat is a fenével végződjön.