Álmosvölgy

A munkában dolgozással, azaz a dolgozóban való munkálkodással a szokásos problémákon kívül (úgy, mint drága büfé, koszos vécé, rosszkor felbukkanó főnökök és elenyésző fizetés) a legnagyobb gond a korán kelés. Nálam hajnali 4-kor csörög az óra egy átlagos hétköznapon (illetve a telefon csörög, illetve idegesítően zenél, de ez most mellékszál), ami újra és újra megrázó élmény, különösen mert rögtön utána vihetem le sétálni a kutyát, és sötétben und hidegben leshetem, hogy kakál-e már a derék állat? Nincs is jobb program pár óra alvás után…

Aztán jöhet a reggeli borzalmas kávé, bár ezt általában igyekszem megúszni mert eleve utálom, meg hánynom kell tőle, de néha muszáj. Így hát ki kell találni valami stratégiát, ha nem is a koránkelés ellen, de arra, hogy lehet kibírhatóbbá tenni.

Kézenfekvő lenne a korán fekvés, de a nyolc óra alváshoz nekem már nyolckor aludnom kellene, ami azért abszurd. Meg lehetne próbálni jobban aludni, vagyis mennyiség hiányában a minőségre rámenni, de ez sem megy. Én ugyanis csak egyféleképpen tudok aludni, mélyen, de horkolva, a takarót lassan magamra tekerve.

Így hát marad a munka közbeni alvás. Aludni miközben vécére mész (és felébredni mikor odaérsz, különben…), aludni mikor eszel (a nyelési reflex úgyis automatikus, legalább is remélhetőleg), aludni az öltözőben, a buszon, a buszmegállóban, a büfében, a raktárba menet. Ha jól csináljuk, összejöhet napi fél-egy óra plusz alvás, és mikor az ember álmos, minden perc számít. És még nem is említettük a nyitott szemmel alvás széles távlatait, ez ügyben érdemes buszsofőröktől leckéket venni.

De persze lehet olyan helyet is keresni, ahol állandó a délutános műszak, hisz az este tízig tartó munka, az éjfél utáni fekvés és a tízig alvás sokkal inkább megfelel az ember normális bioritmusának. Azt hiszem…

p.s.: (Nagyon más) Ha még egyszer vasárnapra esik egy munkaszünetet jelentő ünnepnap, és kezdeményezni fogom az ünnepek átstrukturálást: ha lehet húsvét- és pünkösdhétfő, legyen májuselseje-hétfő, ’gusztushuszadika-hétfő, októberhuszonharmadika-hétfő. És december 24-hétfő is, így rögtön csak két szabadnapot kell kivenni az ünnepek között, ég garantált a hétfő keddre eső szilveszter-újév kombó is. Hogy így pontosan hány nap lesz egy év, azon agyaljanak a naptárkészítők, szerintem tíz-húsz év átlagában meglesz a 365, legfeljebb 364,8.

Testi panaszok

Most már napok óta egyre komolyabb fájdalmaim vannak. Kezdődött a jobb bokámmal, folytatódott a bal térdemmel, majd jött a jobb könyököm, a derekam, és mindennek a tetejében még Vettel is világbajnok, lett, szóval csőstül jön a balszerencse. És ilyen fájdalmakra persze nem a legjobb kúra a fizikai munka (bár egy vesekőre például tuti jó lenne, a rázkódás miatt), a lúdtalpamon  meg a munkavédelmi lábbeli sem segít. Úgyhogy meg kell várni, míg lesz olcsó, kínai biomechanikus műfej, illetve műláb, pontosabban mű-lábfej. Bár néha egy műfej sem ártana, ez a mostani már elég használt, plusz folyamatosan hülyeségeket álmodik nekem.

Ráadásul megfigyeltem, hogy a lábam és kezem sosem fáj egyszerre (bár az egyik mindig), biztos nem tud egyszerre kétfelé figyelni az agyam fájdalomközpontja. (Ezek szerint jó valamire a mostani fejem is…)

De legalább csütörtök, holnap kis túlóra, de pénteken még ezt is megbocsátom, a hétvégén pedig sok forró fürdő meg pihenés, hátha jobb lesz. Mert az ilyen testi panaszokra leginkább azt a megoldást alkalmazom, hogy várok, másnapra hátha elmúlik. Ha mégsem, fürdőzöm, az hátha majdnem mindenre jó. Plusz cévitamin, alma és pezsgőtabletta formában. Ez így együtt mindenre jó náthától szívinfarktusig, csak a lábtörést nem gyógyítja. (És az igazsághoz tartozik, hogy eddig még egyszer sem sikerült fájdalomcsillapítóval kikúrálni a lyukas fogamat, pedig próbálkoztam vele elehget.)

No, ennyi hirtele.

p.s.: Rákra jó a fokhagyma bévitaminnal. Még nem próbáltam, de biztos… Meg a darált oroszlánszag ecetben feloldva.

Sátáni versek

Most estem túl Salman Rushdie híres regényén, mely húsz évvel ezelőtt akkora vihart váltott ki.  Merthogy (mint az köztudott) az akkori iráni főkutya, Khomeini ajatollah gyakorlatilag halálra ítélte az indiai-pakisztáni születésű, ám angolul író, és Nagy-Britanniában élő írót. Pontosabban minden igazhitű (ami nála nem egyszerűen muszlim, de azon belül is síita) feladatává tette, hogy ölje meg Rushdiet, méghozzá azért, mert gyalázni merészelte az iszlámot, azon belül Mohamed prófétát. Legalább is az ő értelmezése szerint. De hát tudjuk, hogy minden diktatórikus hajlamú politikai rezsim, így az iráni is, többek között arról ismerszik meg, hogy nincs humorérzéke, vagyis gyűlöli azt, nem érti az iróniát, és nem tudja elképzelni, hogy a sajátján kívül más világértelmezések is létezhetnek, netalán érvényesek lehetnek. Így aztán minden kritika alávaló (és megtorlandó) támadás, minden szabadgondolkodó ellenség, a nevetés pedig gyógyítandó betegség. Melyet ugye kúrálni kell, börtönnel, átnevelő táborral vagy golyóval akár. Tényleg, mint a törzsi társadalmakban: a tabu szent, aki a tabut megszegi halállal lakoljon, akinek ez meg nem tetszik, az maga patás ördög, a Nagy Sátán (hogy stílszerűek legyünk, hisz ez az eposzi hangzású név maga a gyűlölt Amerika), szóval zavarjuk vissza a pokolba.

Pedig Rushdie könyve kapcsán sokan elmondták, hogy mi is lenn az irodalom, a kultúra, meg a többi izé, amitől a diktátorok ugye a pisztolyukhoz kapnának, de mindez falra hányt falafel, fanatikusokkal nem lehet vitatkozni.

Így aztán magyarul sokáig nem is lehetett élvezni ezt a valóban remek könyvet, meg mindazt amit Rushdie kultúrák határán átjáró jellegzetes prózája jelent, pedig jelentem: a Sátáni versek is egy remek könyv. Pont olyan, mint a későbbiek, a szerző valószínűleg már eleve, az első regénye idején (Grímusz, de az igazi áttörés az Éjfél gyermekei volt) pont azt a hangot, stílust és humort hozta, amit azóta is szeretünk. Vagyis ő már az elején kész író volt, teljes vértezetben, az útkeresést asszem kihagyta.

A szöveggel amúgy szerintem nem is az a gond, hogy rosszakat szól Mohamedről (mert nem is, csak a derék fanatikusoktól olyan messze van az irónia, mint ide a Hold), hanem hogy karikírozza Kohmeinit. Mert az Imám alakjában, aki londoni száműzetésében úgy él, mint előkelő (de szent) idegen Szodomában, nem nehéz felismerni a szűklátókörűségben megőszült ajatollah setét alakját, és nyilván ez volt a szerző fő bűne. Nem az iszlámot bántotta, nem a Prófétát, csak karikatúrát rajzolt egy öreg zsarnokról. A regény egészéhez képest amúgy kifejezetten röviden, de hát ez is elég volt. Szóval nincs benne vallásgyalázás (mindenképpen kevesebb, mint amit pl. sok politikai keresztény művel nálunk éppen), az egész Rushdie utáni hajtóvadászat inkább egy sértődékeny, és ezért szükségképpen sértődött, beszűkült öregember kicsinyes, de kegyetlen bosszúja volt. És a tanulság: Khomeini már sehol sincs (bár az általa teremtett rendszer még áll), Salman Rushdie pedig még mindig a világ egyik legnagyobb kortárs írója. Szerény véleményem szerint érik a Nobel-díj is, persze ki tudja, Vonnegut vagy Updike sem kapták meg soha, de az tuti, hogy mostanában már bent van a kalapban…

Addig is mindenki olvassa a Szégyent, meg az Éjfél gyermekeit. Mer’ jók.

p.s.: Persze nálunk csak 2004-ben jelent meg a könyv, fordító nincs jelölve, kiadóként a „Konzorcium” (mondjuk angolul is…), amúgy a könyvtári katalóguscédula szerint a Magyar Könyvklub adta ki, de jellemző, hogy senki nem vállalta, több mint tizenöt év után sem. Pedig egy könyv csak egy könyv, könyveket (pláne szerzőket) égetni meg csak a nácik meg az inkvizítorok szokása, tőlük meg talán már nem kellene félnünk ma, itt, mégiscsak Európában.

Nyakig ér a hálidéj

Kiderült, hogy van még tizenhat nap szabadságom idénre, ebből Londonra (épp három hét múlva esedékes) kell mondjuk négy nap a hosszú hétvége után, karácsonyra öt, így még elmehetek több mint egy hétre, de mit kezdjek ennyi szabad idővel. (Mikor még nyaralni sem voltam, egyfelől mert nem telt rá, másfelől eszembe sem jutott, meg egyáltalán, miért számít az nyaralásnak ha sokat utazunk valahová ahol nincs ott a saját ágyunk és vécénk és vicces mód pénzt kérnek a sörért meg a szendvicsért, amit az otthoni hűtőnk sosem tesz.)

Szóval mihez lehet kezdeni a hirtelen jött szabadsággal? A lehetőségek a következők:

-         Semmit, elfelejtjük az egészet, egy gonddal kevesebb. (A dolog szépséghibája, hogy ez igazából csak japán munkavállalóknál működik, akik összeomlanak, ha szabadságra kell menniük, mert ugye cserbenhagyják vállalatot. De ez a szempont nálam nem játszik.)

-         Bent hagyjuk a szabadságot, és elkérjük az ellenértékét pénzben. (De attól tartok, ez a megoldás meg a vállalatnál nem játszik.)

-         Kivesszük a szabadságot, mondjuk karácsony előtt, és elmegyünk síelni. (Ámde nem tudok, nem szoktam és nem is akarok síelni, én a havat leginkább egy fűtött szobából szeretem élvezni, az ablakon át.)

-         Elmehetünk városlátogatásra. De London épp előtte lesz, így az kiesik, miként pénz sem lesz emiatt. Esetleg lehet szó helyette egy élménytúráról mondjuk az Özvegy Kis Józsefné Altábornagy utcába (kies borozók, veterán szocialista autók, fémszázassal működő lejmolók), ez nyilván olcsóbb, de pestig így is kell egy vonatjegy, szóval ez sem az igazi.

-         Mehetünk vellneszprogramra is. (Pénztárcától függő helyszín, választható: Lillafüred, Balatonfüred, Mátrafüred, Tiszafüred, Kaposfüred – amelyikre tellik.)

-         Meglátogathatjuk a helyi (lakótelepi) állatkertet. Nem egzotikus, de olcsó: veréb, rigó, galamb, kóborkutya, macska, poloska, csótány, darázs, szomszéd, domesztikált hómlesz, sötétedés után Kukázó Nyest és Kurvaanyázó Középiskolás.

-         És végül, maradhatunk otthon tévét nézni: Travel Channel, National Geographic, Spentrum, Discovery, Animal Planet. Előnye, hogy ha unjuk Pápuaföldet átkapcsolhatunk az Amcsi Motorokra, vagy valami főzős műsorra, ami nem hizlal.

p.s.: Megint Philp Dicket olvastam, kettőt, az egyikben épp ma reggel futottam bele a következő mondatba. Csak azért másolom ide, mert annyira jellegzetesen Dick: „ Ami pedig az öcsémet illeti: Chester Rosenen kívül kevés sugárzást kapott mutáns jutott bármire a spinét- és elektronikusorgona-iparban.” (Az elektremos Lincoln, 21.p.) Ez már majdnem Douglas Adams…

A pankrációrul

Kezdjük ott, hogy nem nézek pankrációt. Ennek ellenére persze látok, mert amúgy sokat megy itthon a Viasat 6, és majd minden reklámszünetben benyomják az ostobábbnál ostobább promóikat. Úgyhogy nem szándékolt módon is látni lehet, milyen a pankráció világa. Röviden: ostoba, sivár és szánalmas.

Tizenöt évesen ugyanis még néztem pankrációt, ez egyfelől betudható életkori sajátosságnak, másfelől pedig akkoriban (a rendszerváltás) környékén, ez maga volt a szabadság szele, egy darab nyugat, mint a Mars csoki, a dobozos kóla meg a kínai büfé (kínai, mint Nyugat!). Viszont az nem egyszerűen nosztalgia, hogy akkor sokkal jobb volt, mert sok minden más is jobb volt, például a Kispál eredetibb (oké, már feloszlott, de a végére tényleg vacak lett), Antal Imre viccesebb (oké, meghalt, de…), Horvátország meg egzotikusabb (oké, polgárháború volt…).

Viszont a pankráció akkor még tényleg az volt, aminek kitalálták: cirkuszi látványosság. Színes, harsány, nagyon vicces kamu bunyó, egészen extrém figurákkal. Ma viszont az összes pankrátor tök egyforma: minden nő kurvásra sminkelt szilikonribanc, minden pasi tüskehajú, kigyúrt, agyonszolizott gyalogbunkó, aki olyanokat üvölt, hogy „széttéplek, megeszlek, szenvedni fogsz”, meg lángnyelveket tatováltat farpofáira. A régiek ezzel szemben néha voltak csak izmosak, de sokszor kövérek, óriások vagy törpék, szőrösek, kancsalok, idióták vagy tenyérbemászóak, szépfiúk vagy tohonya barmok – kiosztott szerepeik és kitalált karaktereik szerint. Ezek a mai beolajozott egyencsávók már csak egyszerűen sivárak, pont az a karneváli jelleg tűnt el, amiért tizenöt évesnél idősebbek is élvezhették olykor.

És ennél az amerikai szarnál is van lejjebb, a hazai szar az, naná. Valami elég hosszú előzetest, vagy mit, én is elcsíptem, na annál már tényleg a torkomon akadt a joghurt. Volt először is valami (állítólag ismert) nőszemély, egy két lábon járó implantátum-hirdetés, aki ilyeneket bírt mondani, hogy: búúúúú, meg hűűűűű, meg mondatokat is, de azoknál már lezárt a tűzfalam. Voltak még benne hángörijen pankrátorok (ja az egészet persze vresztlingnek hítták), a spektrum a külvárosi kocsmai verekedőtől addig a bölcsészformáig terjedt, aki nyilván hússzor látta a Harcosok Klubját, innen lett képzett. És míg a szereplők kedélyesen, doboz sörrel a kézben vették át a figurákat egy leppukkant pincében, kint a lepukkant grundon felállított szorító körül már gyülekezett mind a huszonhét rajongó, köztük a négyfős kemény meg, tizenkét éves átlagéletkorral. Hát, nyilván a jenkik sem a Madison Square Gardenben kezdték (és ahogy látom, ma már szerényebb helyeken működnek), de ez azért mégiscsak velőtrázóan semmilyen…

Az egész postot amúgy egy ma halott mondat indukálta: „Ez a pillanat azonnal klasszikussá vált” –mondták egy promóban az agyhalottak a zombi nézőknek. Mer’ itt tartanak.

Dizni Csenel

Tegnap délután megtekintettem két fél epizódot is egy-egy diznicseneles tinisorozatból (nem találtam a távirányítót, plusz lefagytam a döbbenettől, hiába, rég láttam már ilyet), és még mindig a hatása alatt vagyok. Az a giccses, debil művilág valami egészen elképesztó, ez az a műfaj, ami még egy agyhalott állapotán is képes rontani, hisz valószínűleg vegetatív szinten is rombol.

Az alapszabályok egyszerűnek tűnnek, ugyanis egy ilyen tinisorozatban:

-         minden kiscsaj cicamica (neonszínek, üveggyöngyök, opcionális sejpítés),

-         minden srác hülyegyerek-frizurás lazacsávó,

-         mindenki kertvárosban lakik, ahol nincs tél sem, de ha mégis az direkt vicces,

-         a csírák csak magánéletet élni járnak a suliba (a tanárok eleve lúzer, kardigános fazonok vagy könnyűvérű nőcskék), meg kajálni (dobozos tej, hamburger, műanyag zselé),

-         senkit nem látunk dolgozni, betegnek (ha valaki mégis náthás, az direkt vicces), plusz nincsenek szegények sem (vagy ha mégis, az direkt vicces),

-         senki nem hal meg (vagy ha mégis…)

-         a legtöbb (majdnem az összes) probléma a bulizás-randizás-naplóirás háromszögben helyezhető el,

-         nincs szex, utalásszinten is alig (vagy ha mégis..., de nincs mégis, egyszerűen no szex)

-         minden kis kretén autót akar, rosszabb esetben új autót, a régi már nem trendi,

-         minden főszereplő (ottani viszonylatban is) jómódú, frissen mosott és egészséges, vigyorog mint a vadalma és egy egyenletesen bevilágított tévéstúdióban él (meg az sem baj ha iker, erre valamiért különösen buknak a dizni kreatívnak kinevezett zombijai).

A tipikus diznis tinisorozat kis dózisban is beláthatatlan károkat képes okozni, ha énekelnek és zenére csoportosan gimnasztikáznak benne (ezt amúgy ők táncnak nevezik) még inkább. Annyira szar, hogy nem lehet nézni, de ez általannyira döbbenetes is, hogy ragadsz a képernyő előtt. A diznis tinisorozat egy látens tömegpusztító fegyver.

Üzletileg persze nyilván megéri, láttam én már rózsaszínre festett, hanamontánás alumínium vödröt is (gondolom hányáshoz szükséges), el bírom képzelni, hogy ezt is el lehet adni. Másnak.