Sátáni versek

Most estem túl Salman Rushdie híres regényén, mely húsz évvel ezelőtt akkora vihart váltott ki.  Merthogy (mint az köztudott) az akkori iráni főkutya, Khomeini ajatollah gyakorlatilag halálra ítélte az indiai-pakisztáni születésű, ám angolul író, és Nagy-Britanniában élő írót. Pontosabban minden igazhitű (ami nála nem egyszerűen muszlim, de azon belül is síita) feladatává tette, hogy ölje meg Rushdiet, méghozzá azért, mert gyalázni merészelte az iszlámot, azon belül Mohamed prófétát. Legalább is az ő értelmezése szerint. De hát tudjuk, hogy minden diktatórikus hajlamú politikai rezsim, így az iráni is, többek között arról ismerszik meg, hogy nincs humorérzéke, vagyis gyűlöli azt, nem érti az iróniát, és nem tudja elképzelni, hogy a sajátján kívül más világértelmezések is létezhetnek, netalán érvényesek lehetnek. Így aztán minden kritika alávaló (és megtorlandó) támadás, minden szabadgondolkodó ellenség, a nevetés pedig gyógyítandó betegség. Melyet ugye kúrálni kell, börtönnel, átnevelő táborral vagy golyóval akár. Tényleg, mint a törzsi társadalmakban: a tabu szent, aki a tabut megszegi halállal lakoljon, akinek ez meg nem tetszik, az maga patás ördög, a Nagy Sátán (hogy stílszerűek legyünk, hisz ez az eposzi hangzású név maga a gyűlölt Amerika), szóval zavarjuk vissza a pokolba.

Pedig Rushdie könyve kapcsán sokan elmondták, hogy mi is lenn az irodalom, a kultúra, meg a többi izé, amitől a diktátorok ugye a pisztolyukhoz kapnának, de mindez falra hányt falafel, fanatikusokkal nem lehet vitatkozni.

Így aztán magyarul sokáig nem is lehetett élvezni ezt a valóban remek könyvet, meg mindazt amit Rushdie kultúrák határán átjáró jellegzetes prózája jelent, pedig jelentem: a Sátáni versek is egy remek könyv. Pont olyan, mint a későbbiek, a szerző valószínűleg már eleve, az első regénye idején (Grímusz, de az igazi áttörés az Éjfél gyermekei volt) pont azt a hangot, stílust és humort hozta, amit azóta is szeretünk. Vagyis ő már az elején kész író volt, teljes vértezetben, az útkeresést asszem kihagyta.

A szöveggel amúgy szerintem nem is az a gond, hogy rosszakat szól Mohamedről (mert nem is, csak a derék fanatikusoktól olyan messze van az irónia, mint ide a Hold), hanem hogy karikírozza Kohmeinit. Mert az Imám alakjában, aki londoni száműzetésében úgy él, mint előkelő (de szent) idegen Szodomában, nem nehéz felismerni a szűklátókörűségben megőszült ajatollah setét alakját, és nyilván ez volt a szerző fő bűne. Nem az iszlámot bántotta, nem a Prófétát, csak karikatúrát rajzolt egy öreg zsarnokról. A regény egészéhez képest amúgy kifejezetten röviden, de hát ez is elég volt. Szóval nincs benne vallásgyalázás (mindenképpen kevesebb, mint amit pl. sok politikai keresztény művel nálunk éppen), az egész Rushdie utáni hajtóvadászat inkább egy sértődékeny, és ezért szükségképpen sértődött, beszűkült öregember kicsinyes, de kegyetlen bosszúja volt. És a tanulság: Khomeini már sehol sincs (bár az általa teremtett rendszer még áll), Salman Rushdie pedig még mindig a világ egyik legnagyobb kortárs írója. Szerény véleményem szerint érik a Nobel-díj is, persze ki tudja, Vonnegut vagy Updike sem kapták meg soha, de az tuti, hogy mostanában már bent van a kalapban…

Addig is mindenki olvassa a Szégyent, meg az Éjfél gyermekeit. Mer’ jók.

p.s.: Persze nálunk csak 2004-ben jelent meg a könyv, fordító nincs jelölve, kiadóként a „Konzorcium” (mondjuk angolul is…), amúgy a könyvtári katalóguscédula szerint a Magyar Könyvklub adta ki, de jellemző, hogy senki nem vállalta, több mint tizenöt év után sem. Pedig egy könyv csak egy könyv, könyveket (pláne szerzőket) égetni meg csak a nácik meg az inkvizítorok szokása, tőlük meg talán már nem kellene félnünk ma, itt, mégiscsak Európában.