Nemzeti veteményes

Az imént – nagyjából véletlenül – belenéztem a parlamenti közvetítésbe, ahol Mostantól Legalább Is Formálisan Főméltóságú Áder János szónokolt éppen, a helyzethez illő röhejes kenetteljességgel. Olyan ordas lózungokat öblögetett a nemzeti érdekről, meg a haza szolgálatáról, hogy átlagos plafon már rég leszakadt volna, de a parlamenti ülésterem mennyezete nyilván jó erős, meg hozzászokott brutális semmitmondáshoz. Hosszan nem időztem persze, mert egyfelől máshol a Top Gear ismétlése ment paralel (ami sokkal érdekesebb), másfelől a politikusi beszédek fogyasztása közismerten több egységnyi agysejtet pusztít el, mint egy hordó amontillado. Csak nem annyira élvezetes.

Az viszont feltűnt, hogy Áder határozottan úgy néz ki, mint egy kovászos uborka (csak nem csöpög), és úgy is beszél, mint aki szomorú beletörődéssel várja, hogy megegyék a pörkölt mellé. Ez a mosolytalan fej újdonság a hazai politikatörténetben, elődei csak sima zöldségek voltak. Göncz Árpád mondjuk egy joviális patiszon, Mádl Ferenc egy szikkadtabb petrezselyemgyökér, Sólyom László zöld/erős paprika, Scmitt Pál pedig egy fonnyadásnak induló póréhagyma. De egyik sem volt eltéve ecetes lében.

Szóval mostantól egy savanyúság testesíti meg egységemet a nemzettel, pedig én egy desszertet szerettem volna, de milyen is lehet egy máglyarakás-jellegű államfő? (Talán, mint doktor Kövér, asszem ő például szívesen rakatna máglyákat…)