Tegnap végre ismét délutános voltam, és maradok a héten, sőt
ahogy a dolgok most állnak, a jövő héten is. Ami egyfelől jó, mert viszlát korán
kelés, másfelől kissé rémes, mert helló problémák. A derék német (legyünk
pontosak: NDK-s) gépek gyakorlatilag roncsok, úgyhogy ha délután négy után döglik
be valamelyik (illetve majdnem az összes), már nincs kitől segítséget kérni,
aztán csak jön a szerlem-szerelem-szerelem elektromechanikus romantikája, amitől
egyre frusztráltabb vagyok. Mer’ én a bölcsészkaron szereztem a diplomám, a
hibaelhárításnál így kisebb mértékben a tapasztalat, de főleg a megérzés vezet,
meglepően sok, de a lepusztult roncsokhoz képest mégis kevés sikerrel. Így
munka helyett jön a permanens szenvedés, meg cetliket írok a délelőttös
műszaknak, de az ottani csávó sem nagy spíler, a másik meg mindent nagy adag
ragasztóval javít. Pedig szerintem fel kéne robbantani az egészet.
Régebben még lehetett nyugodtan dolgozgatni, vagy a serény
munka benyomását kelteni különösebb stressz nélkül, de mára az a teljesen
igazságtalan helyzet, hogy negyven fokban sincs nyugta az embernek, egy
szeméttelep közepén küzd roncsokkal fülig olajosan, a tévében meg a McLaren új
üzemét mutatják (fehér, pormentes, ultramodern), direkt csak hogy
idegesítsenek.
A tényleges munka persze nem halad, egyre nagyobb a
lemaradásunk, így lehet, hogy a jövő hét is délutános (ez nem lenne rossz) vagy
éjszakás 8ez már inkább), én mindenesetre újra intenzív álláskeresésbe kezdtem,
egyelőre a borítékolható nulla eredménnyel. Márpedig (ha becsődölünk) én
közmunkás nem leszek, nem fogok éhbérért kapálni valami kormánypárti albroki
málnásában, inkább mosogatok Lándönben. Felkészül Barszelóna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése