Nagy hagymák

Nagyon nagy hagymák. Elképesztő, gigantikus vöröshagymák mindenfelé, ez volt az idei londoni ősz markáns élménye. Mert egy múzeumi konyhabelsőben, vagy egy lakberendezési bolt enteriőrjében épp úgy nagy hagymákkal próbálják életszerűvé (szagúvá?) tenni azt ami mű, mint ahogy a zöldséges is a nagy hagymákat pakolja ki előre, mintegy büszkeségből, cége reklámarcaként.

Meg voltak persze most is ordenáré tinédzserek, de mióta nem lehet piálni a buszon meg a metrón, már kevésbé irritálóak. Legfeljebb hülyék, ugyanis minden második csak jelképes védelmi értékkel bíró vászon tornacsukában mászkál a esős-pocsolyás-sáros időben.

És egyre kevesebben kezdik nyomkodni a telefonjukat, amint leülnek valahová, viszont feltűnően többen olvasnak a metrón valami papíralapút, legfőképp mondjuk Metrót.

És akkor az idei fő anomáliák, avagy hol a hiba a mátrixban?

1.       Eltűnő múzeumok

Lett volna a tea und kávé múzeum, de a megadott címen csak zárt ajtó, egy koszos kuka meg némi rágópapír a járdán, még egy nyavalyás kávéspoharat sem bírt eldobni arrafelé senki, ha már ugye.

Meg lett volna a kínai művészet múzeum valahol az egyetemi főiskolán (UCL), de a megadott címen egy doktori iskola üzemel (azt mondjuk nem néztem meg milyen tudományágban, még jó, hogy nem is érdekelt), belépés csak naggyon tudományos ügyekben, úgyhogy mentünk is tovább, be egy boltba, ahol már minden a karácsonyról szólt. Apropó:

2.       Karácsony ősszel

Október közepén már mindenfelé feltünedeznek a karácsonyi dekorációk, mindenhol ajándékokat akarnak ránk tukmálni, néha még fenyőillat is van. (És csodálkoznak, hogy már december közepére mindenki a pokolba kívánja a karácsonyt,és az emberek   a Csendes éj hallatán tomboló pszichopatákká változva aranyszínű, angyalkás szalagokkal fojtogatják egymást egy drogéria műfenyője alatt.

Pedig nem kellene sietni hisz jön még a Hallooweeen, de arra csak néhány koponya-nyalóka, töklámpás-bonbon meg hatos csomagolású, igen praktikus gumipatkány emlékeztet, de azok is sokszor eldugva a csokimikulások mögé, pedig szerintem egy nagydarab szakállas főszer csokiból sokkal ijesztőbb, mint egy szimpatikus szürke patkány, pláne mert ez utóbbi főzni is tudhat, már ha a hiszünk a vonatkozó rajzfilmnek, de miért ne tennénk?

3.       Tér-idő anomália a Covent Gardennél

Eltűnt az egyik bélyegbolt is (a kettőből, amit eddig a belvárosban leltünk), illetve meglett, csak már nem bélyeget árulnak benne, hanem táskákat, meg ilyen izéket. De ami furcsább, hogy egy óráig bolyongtunk az esőben mire felleltük, még a környéket sem sikerült eltalálni, valójában a szomszéd  kerületből fordultunk  vissza. És ez nem az első eset,  a Covent Garden – kínai negyed – Leicester Square háromszögben huszadszorra is képes vagyok eltévedni. Szerintem a Dalekek keze….izé manipulátora van a dologban.

4.       Hajó, ha nem jó

A Cutty Sark az eléggé rendben volt, bár sokkal puccosabb mint pár éve volt, még mielőtt leégett, de Goolden Hind nevű ladik az tényleg szörnyű. Állítólag ez lett volna Sir Francis Drake hajója, hát, ezen a szűkös bárkán én is morcos lettem volna, és lehet, hogy a frusztrációmat én is kalózkodással vezettem volna le, a királynő meg a magam nagyobb dicsőségére. A középső fedélzeten konkrétan nem lehet felállni, mert nagyjából 130 centi a belmagasság, kabin csak a kapitánynak meg a kormányosnak jutott, a többi alhatott a hajófenékben a patkányok közt, vagy a fedélzeten, hogy leszarják a sirályok. Plusz életveszélyes lépcsők, és annak idején valószínűleg térerő sem volt. Most meg pénzt kérnek érte, hogy felmehess rá, holott jutalmat érdemelnél érte.

5.       Piacok

Nem, mégsem szeretem a piacokat. Pedig ott nyüzsgés van, érdekes áruk, egzotikus hangok és illatok, rusztikus stílus. Pontosabban rohadt nagy tömeg und lökdösődés, büdös kaják és nem kevésbé büdös helybeliek, bokáig ér a szemét, azon parázol, hogy mikor nyúl valaki a hátizsákodba, a nyolcadik giccsárusnál pedig feladod, hogy találsz valami érdekeset. pedig nyilván van az is, csak már nem érdekel. Ráadásul a piacokon (rejtélyes okokból) mindig kell sajtot is árulni, ami csak akkor gáz, ha meleg van vagy esik, ha sok a légy vagy az ember, szóval mindig.

A legjobb egy légkondicionált, illatosított bevásárlóközpont (brit birodalmi stílusban), szolid háttérzenével zárás előtt, elvégre emberekből van elég az utcán is.

És volt Persze Hampton Court, Aspley House, Courtlaud Gallery, és mindenhol sok festmény (tényleg a derék Wellington herceg kunyhója is leginkább egy képtár, csak a körítés puccosabb), ezek jók voltak, így nem sok mondanivalóm akadna róluk. Meg jó volt a Docklands múzeum is, csak végigmenekültük a kiállítást a bolond bácsi elől, aki magában beszélt, illetve ha valakit meglátott akkor neki.

Valamint követeljük a cornish pastyt itthonra is, ha már sushi, Dr. Pepper, cider meg részeg tinédzser amúgy is kapható. Meg lehetne rózsatea is, bár azt Londonban is alig tudtunk szerezni.

Hogy jövőre mi lesz a slágerzöldség és a fő bosszankodás-faktor, azt majd meglátjuk.

Dragonball V

A pocakos vezénylő tábornokot japán rajzfilmekbe kellene elhelyezni, hisz mostanára nagyjából annyira koherens és intelligens megszólalásokkal bír, mint pl. a címben - rosszul - idézett rajzolt izé (nem, nem rajzfilm, mégsem).Mint egy rossz anime szereplő, kicsi, kétdimenziós és tőmondatai foszlányokban sem érthetők, de döbbenten nézzük, hogy ezt így most hogy?

Amit OVi mondani akar, az tökéletesen belefér abba, hogy: "Aaaarrrgghhh, bööörrrrrghhh, turulbaszületett songoku nemzeti pikacsu, hörrr  genetikailag vérfertőzött, bluggy ifjúsátán, küldöm az ufóenergiát a szívcsakrából, az a halálom íííííííjjjjjj annyitisér osztjónapot, lerúgom a fejedet tisztelt hölgyeim és uraim. Mer aaaaakkkor isazvann amitééééén akarokk hörr, nálam van titkos halálos kislábujj teknika, Forrázott Patkány megmutatta, brrrrrr de szétverek én mindenkit, csak mennyen kia tikkelés a bal szememből, aaarrrrghh....."

De jajj nekem, erről az ócska műsorról át sem tudok kapcsolni, röhögni meg már nem megy. küldjük át egy másik rajzfilmből Grabowskyt, vagy Frakkot, előbbi nyilván lekaratézná Ifjú Sátánt utóbbi meg seggbe harapna bárkit, akit öltönyben lát, hivatali autóból kiszállva.

Nemzethy Könnytár

Olvasom, hogy Kerényi Imre egykori rendező, jelenlegi kurzusizé (szánalmas, ócska paprikajancsi, hogy finoman fogalmazzak) Nemzeti Könyvtár címen adat ki a mi (adófizetők) 300 milliójából könyvsorozatot, a centrális erőtér hívei és leendő hívei (sic!) számára. Huszonnégy kötet, darabonként tízezres példányszám, szerzők között a számára kihagyhatatlan Tormay Cécile, kiadja az állami Közlönykiadó, szóval a szokásos überfideszes tempó. Ráadásul  a kötetek fele „nyomott áron” a boltokban is kapható lesz, a többit középiskolák, közkönyvtárak és (figyelem!) vezető politikusok és önkormányzati vezetők kapják, ingyen. Egy könyvtárnak még jól is jöhet, bár az egész válallkozás igen gicssszagú. No de a politikai vezetők! Hiába no, havi másfél millából a nyomott árú könyv is drága lehet, pedig mennyire nemzeti, de mennyire iszonyúan elképesztően nemzeti… És persze hogy vágyik rá a helyettes államtitkárok kicsi szíve.

A lista amúgy meglepően elegyes Hermann Ottó a madarakról értekezik, Gundel Károly a vendéglátás művészetéről, de lesz Balaton-környéki kalauz meg Jókaitól is valami, nyilván fikciós próza és a nem bableves díszkötésben. De e sokszínűségtől csak még értelmetlenebbnek és feleslegesebbnek tűnik az egész. Szerintem az lenne a legjobb, ha Kerényi elvtárs az ánuszába helyezné az egyik kötetet. És csak aztán nyitná ki.

Mindenesetre én is ajánlok néhány méltán elfeledett klasszikust:

Ecetes-Reszelt Sylvia: Igen, igen, mindig!

 Trianont dicsőítő alapmű, melyben a két háború között élt, teljesen népszerűtlen szerző egy paralízises házmester érdektelen történetébe ágyazva fejezi ki megkönnyebbülését, amiért elcsatolták végre az a sok, mindenkinek útban lévő hülye hegységet, főleg a Kárpátok vonatkozásában. A Kárpát-medence épp elég a hagyományaira büszke magyarságnak, elvégre ősi fürdőkultúra vagyunk, vízibicikliről hátrafelé nyilazó suttyók... szottyadtak…..izé szittyák leszármazottai.

Erős Pista: A magyar konyha E-számokban

A népszerű birkapásztor és gassztroblogger legelső könyvében olyan örökbecsű recepteket találhatunk, mint a vegetás zsíroskenyér piros arannyal, a rizses marhamájkrém, a túró rudival töltött pulykafarhát és a hortobágyi gundel palacsinta roston. A szerző a kultúrtörténeti utalásokat is bőségesen adagolja, megtudhatjuk például mitől hányt a leggyakrabban II. József, hogyan találta fel egy konyhai műhiba nyomán a káposztás-mákos rétest Dobos József segédje, vagy mi volt Jókai kedvenc ízfokozója a nátrium-glutamát mellett.

Rézz Adolf:  Endlösung a havason

Az igazságtalanul antiszemitának tartott egykori székely lófő, az 1930-as években, berlini emigrációban írta meg ezt az önvallomással felérő önvallomást, melyben hitet tesz hazája és nemzete iránti izzó szeretetéről, valamint a történelmével kapcsolatos döbbenetes műveletlenségéről. Rézz alaptézise, hogy a magyarságot fenyegető legnagyobb veszély a turáni átok széthúzása meg a madárinfulenza, de a kettő igazából ugyanaz, mert mindkettőt a zsidók terjesztik. A zsidókkal persze nem az a baj, hogy zsidók (mert ugye nem antiszemita) hanem hogy élősködők, valamint terjesztenek is mindenfélét, és a pászkát écces csecsemők vérével készítik, legalábbis így mesélik Berlinben, a Birodalmi Fajnemesítő Intézet nagy tekintélyű tudósai. Csupa professzor ám!

Duális-Centrál Béla: Hogyha elindul a vonat… (Budapest pályaudvarai)

Égető kérdésekre válaszol ez az első kiadásban megjelenő alapmű: Tényleg leprás –e a Keleti vécésnénije, vagy csak gyerekkora óta nem fürdik? Miért nincsenek kóbor kutyák a gíroszsütők környékén? Melyik a legrégebben takarított vasúti kocsi, melynek egyik ülésébe még Kosztolányi Dezső égetett lyukat a cigarettájával? Ilyen és ehhez hasonló apró, mondhatni belsőséges titkokkal találkozhat az olvasó a könyv lapjain, mely végigvezet minket a pályaudvarok sajátos mikovilágán, beavatva azok gazdasági (mér’ száz a gépikóla decije?), higiéniai (vécé a mekdonáldcban!), közlekedésszervezési (ha a harmadik vágány után az ötödik jön, akkor az újságosbódé lesz a negyedik, de nem férünk be a bőröndökkel) és városképi (a Nyugatit az Eiffel-iroda tervezte, a Délit Nobelnek kellett volna)kérdéseibe.

Pornolájzoltam magam - egy korábbi post

Vojázs, vojázs

Az utazás értelme, hogy az ember máshol legyen, mint általában ennek nyomán úgynevezett baszott „élményekre” tegyen szert, de hát végül is ez a dolga a fantáziánknak is, csak fantáziálás közben nem kell idegen vécéket izmozni, nyelveken szólni és nem hagyják/lopják el az ánuszszaggató csomagjainkat. meg olcsóbb is. Az faszdörgölõ új élményekért tehát nem érdemes utazni, különösen a könyvnyomtatás a fõfasz tévé meg az interháló feltalálása óta.

Az utazás faszdörgölő valódi értelme –az elhanyagolható arányú felfedezésen túl- visszamenni valahová, járt utat a genny járatlanért el nem hagyni, harminc évig járni ugyanabba a tóparti üdülőbe, mindig ugyanabba baromkodni hotelben szállni meg, és huszadszor is buzizni, hogy változatlanul jó-e a pizza pont abban az étteremben. E szempontból teljesen helyénvaló mondjuk Nizzában mekdonáldos hamburgert enni, meg a görög nyaralásra is Borsodit meg túró rudit pakolni a szar hűtőtáskába, a szopott parizeres zsemle mellé. Helyénvaló, de felesleges, mert mindez itthon egyszerűbben intézhető. Szóval minimális kockázatot vállalnunk kell, de ha megvan a megfelelő, hely/áru/időtöltés ragaszkodjunk hozzá. Legyen csiklódörgölő törzskocsmánk Zágrábban, kedvenc utcazenészünk Londonban, használjuk mindig ugyanazt a kakiszagú három nyilvános vécét Amszterdamban.

 Így az vadvalagú utazás ellenére is megmaradhat az otthonosság érzete, de közben  eltölthet minket az a jó érzés, hogyseggszagú szomszédaink, főnökünk, kevésbé kedvelt rokonaink és üzletfeleink több tíz, száz esetleg ezer tengeri mérföldre vannak tőlünk. Miközben mi mégis otthon vagyunk.

 (Azt hiszem erről szól a csirkebaszó modern tengerhajózás is: aki hajózik az nem megy valahová csak majomkodik, menni amúgy repülővel lenne érdemes, a faszomgeci hajó pedig egy nagy szálloda-pláza-kaszinó-sportcentrum kombó, ahol bármit megtalálhatunk amit otthon baszott, és még azzal sem kell szembesülnünk, hogy végül is egy genny hajón vagyunk. Nincsenek sirályok, meg sós tengerszag, szomorkodni is  hajó medencéjébe járunk – egyszóval ez lenne a tökéletes posztmodern gennyszagú utazás, egy utazás ami nem is az.)

Ahogy a klasszikus mondás tartja: a strici kávéház azért jó, mert az ember nincs otthon, de még sincs friss levegőn.

Azért a kakiszagú nyilvános vécé, az végül is beletalált... Ja, amúgy a cím: "Doktor Baszomalássan Kiafene"