Egyszerre írni és élni nehéz

A Sidney Hall eltűnése egy 2017-es film, ami valahogy csak most jött szembe, és eléggé belém taposott. Pedig nem egy remekmű, érezni benne a szándékolt hatásvadászatot, de azért rendes egy dráma, van súlya, tragikuma, meg ettől van benne szépség, mert az még az ennyire cinikus barmoknak is kell néha, mint én. 

Van benn egy címszereplő (Logan Lerman) meg a csaja, későbbi felesége Melody (Elle Fanning), a srác író, de már egy ideje nem ír semmit a nyilvánosságnak, csövesként csövezik hamis papírokkal, míg aztán egy másik író megtalálja, hogy írna róla egy regényt. Erre Sidney azt mondja, hogy róla nem érdemes, írjon egy másik fazonról, bizonyos Francis Bishop-ról, aki pont előle nyerte el anno a Pulitzer-díjat. És akkor kiderül, hogy a másik pont maga Bishop.

Valahogy így indul a film, legalább is részben, mert rögtön az elején kapunk egy-egy szeletet három különböző idősíkból, amiket aztán végig váltogatnak, de ez kicsit sem zavaró, a sztori elég könnyen követhető, de persze csak a végére áll össze teljesen, ahogy az lenni szokott.

Én meg nem mesélem el, mert hátha valaki még nem látta, mint én eddig, de van benne családon belüli bántalmazás, külvárosi képmutatás mögötti titkok, függőség, öngyilkosság, párkapcsolati furcsaságok, menekülés, kivonulás és a művészi szabadság meg felelősség feletti borongós elmélkedés. És mindez tényleg összeáll egy képpé, amit érdemes napfényes nyári délutánon nézni, mert elég lehangoló, miközben valami furcsa mód mégis magasztos, de gondolom az ilyesmik már a nagy ógörög tragédiák óta képesek együtt járni.

Sidney úgy veszik el a saját életében, mint sokan mások is, csak ő a még elég fiatalon elkövetett két sikeres regényt, amitől híres is lett, hogy aztán hajléktalanként időről-időre feltűnjön könyvtárakban, és a kilopott könyveit felgyújtsa egy-egy közeli kukában. Mert az írás neki nem a siker eszköze, hanem kényszer és egyfajta terápia, és nem is tud mit kezdeni mások rajongásával, azzal meg pláne nem, ha valaki a barátja tragédiájáról szóló könyvét útmutatónak használja az élethez. Jó vagy rosszfelé indulva, mindegy is. Épp elég baj neki, hogy ő is ezekben a könyvekben él, pedig nagyon nem szeretne már.

De tényleg nem megyek bele a cselekménybe. A három idősík nyitva hagyott történeteinek végét amúgy is elmondja Sidney a kórházi ágyán... Happy end kizárva, ez a darab nem mágikusan realista csak költőien kegyetlen. 

Néha meg pont ez kell.