Gyaláz

Az egész kurva olimpiából eddig annyi volt nekem meg, hogy a megnyitó körül verik a habot a botrányügyi ügyeletesek. Hogy itten keresztényeket gyalázatk. Ja, meg a hupikék törpikéket is, ha már, kiket másokat? Most meg a kalocsai érsek is kiakadt azon, amiért amúgy már a szervezők is elnézést kértek.

"Miért kell belevinni a gyalázását az eucharisztiának egy sporteseménybe?" -kérdezi a főpap bácsi, és most tekintsük el attól, milyen szinten fogalmaz magyarul. És nem, nem viszik be egy sporteseménybe, szerintem egy olimpiai megnyitó nem sportesemény még.

És ja, a gyalázás. Én nem vagyok már igazán hívő, de reggelente a Hare Krisnára kelek, még fontos ez az egész, de ha valaki szerint baromság ahogy van, kibírom, mások vagyunk, más nézőponttal.

Nos, kedves pap kartárs. Az van, hogy ezt hívják szabadságnak. Egy szabad társadalomban szabad vallást gyalázni. A vallás képviselőinek szabad ezt cáfolni, túl a visszautasításon is, az ab ovo pártatlan  feleknek, meg szabad dönteniük, hogy kinek az álláspontját fogadják el. Ami nektek szent, az másoknak teljesen profán, ezen megsértődni, pláne felháborodni, szimpla hülyeség. Ettél mostanában hamburgert? Magyarázd el egy hindunak.

Kapcsolódások

„Minden hűtőben ott van, enélkül nincs olimpia a magyaroknak“ - olvasom a címet az egyik hírportálon, de nem kell sokat gondolkodni mi lehet az, mert mellette a képen valaki épp egy sörösüveget lenget.

Hát, nem tudom. Nekem nincs sör a hűtőmben, most direkt megnéztem, de tényleg nincs. Úgyhogy kezdem érteni, miért nem érdekel az olimpia egyáltalán. (Amúgy pont azért, amiért máskor sem érdekel semmiféle sportközvetítés, az autóversenyeket leszámítva.) Márpedig a cím annyira kategorikus, hogy a cikk már nem is érdekel: ha nincs sör, nincs olimpia. Mondjuk azt hiszem jobb ez így mindkettőnknek, nekem is, meg az olimpiának is.

Persze érdekes gondolatkísérlet, hogy mi lenne, ha mégis belenéznék valami olimpiai versenybe, mit tudom én, síugrásba, dartsba, ötlapos kirakós römibe, vagy amiket ilyenkor sportolnak a rendezvényen a versenyzők. Persze úgy, hogy közben nincs sör a hűtőmben, de még jégkém se. Akkor már nem lennék magyar? 

Valószínűleg nem, de legalább szurkolhatnék annak, aki a legszimpatikusabb, és lehetőleg brit.

Arról persze nem szól a kiinduló megállapítás, hogy a magyarságteljesítmény és olimpia összefüggéséhez elég-e, ha szimplán csak ott van a sör a hűtőben, vagy inni is kell belőle?

Gondolom az utóbbi, elvégre mit ér a sör ha csak dísztárgy, ezzel még nem tartunk ott, mint a százéves konyakokkal, meg különleges viszkikkel, hogy nem ivásra veszik aukciókon, hanem befektetésnek, némelyik jobban tartja az értékét, mint az arany. Annak ingadozik a világpiaci ára, míg egy palack 50 éves Glenfarclas Highland Single Malt már most is közel ötmillió (forintban), és később ennél csak drágább lehet. De ennyit a sörről.

Viszont életemben többször voltam úgy moziban, hogy közben nem ettem popcornot. Sőt, javarészt így voltam moziban. Akkor most azok a filmek megnézettnek számítanak? Vagy mikor józanul mentem valami punkzenekar koncertjére? Mikor tizenévesen rockerként azonosítottam magamat, szubkulturálisan, nem volt sem Iron Maiden, se Motörhead-pólóm, sőt azóta se, pedig utóbbit kifejezetten szerettem volna, úgy tíz évvel ezelőtt.  És egyszer sem hánytam a poharamba egyik kocsmában sem, szóval gyanús, hogy nem is voltam rocker.

És így utólag megannyi potenciális hiány, inkább abba is hagyom, mielőtt kiderül hogy nincsen is diplomám, egy se, vagy hogy nem is voltam például Prágában, mert nem olvastam elég Hrabalt...

Úgy csináljuk, hogy ne kelljen többet!

Trampli Donáld wannabe elnök nem hazudtolja meg önmagát (legfeljebb a valóságot, mint olyat), ma például azt olvasom a 444-en, hogy szerinte ha most jól ikszelnek, a keresztényeknek soha többé nem kell majd szavazniuk az elnökválasztáson. És akkor idézik is ezt pszichopata állatot:

„Nem kell többé szavaznotok. Még négy évig. Tudjátok mit? Rögzítve lesz, rendben lesz, hogy nem kell többé majd szavaznotok, én gyönyörű keresztényeim. Szeretlek titeket, keresztények. Most el kell mennetek szavazni, de négy év múlva már nem kell szavaznotok, úgy csináljuk, hogy ne kelljen többé”

Már közel harminc fok volt a lakásban, de ettől azért lefagytam. Az odáig megvan, hogy Trampli mindig baromságokat beszél (de komolyan, nincs egy normális mondata sem, akkor is félrebeszél ha jó reggelt kíván a farkának), és valami csendes intézetben lenne a helye.(Nekem mindegy, tőlem lehet börtön is, ha már jogerősen elítélték a faszit.)

De ez a gyönyörű keresztényezés, ez eleve egy olyan retorikai fordulat, hogy át kéne gondolni tőle a gyógyszerezését. És ez még csak a felszín. Mert tartalmilag azért nem kevesebbet ígér az elvtárs, mint önkényuralmat. Úgy csinálják, hogy ne kelljen szavazni többet? Ezt szerintem csak egyféleképp lehet érteni, a despotizmust ígéri be, mint a fényes jövő zálogát. 

A B-verzió ugyanis az lenne, hogy titokban sátánista-szabadkőműves-iszalmista-fassetudja, és ki akarja irtani a keresztényeket. Esteleg - visszautalva egy minapi posztomra - kannibál is, azaz szereti ő a keresztényeket, roston, kis mustáros szósszal, és tervei szerint négy év alatt ő meg az emberei megennék az összeset, úgyhogy szavazniuk már tényleg nem kell majd többet.

Ám ez valószínűtlen, úgyhogy marad az önkényuralom, mint kívánatos opció, főleg a keresztényeknek.

Nekem viszont gyanús, hogy ezt már hallottam valahol. Még a 2010-es választások előtt mondta valamelyik felcsútista főkutya (talán a házmester bácsi, indián nevén Kövér Bajusz, bár jobban belegondolva, inkább a Dagadt), hogy egyszer kell nyerni, de akkor nagyon, és évtizedekre el lesz itt rendezve minden. És pont így is lett. Lett itt olyan (legitim) önkényuralom, hogy a pártvezér és kancellár azóta is folyton nyalja tőle a száját.

Na, valami ilyesmire vágyik Donáld bácsi is (aki némileg, és párhuzamosan Dagobert bácsiként is üzemszerű), hogy ha most nyer, az amerikai alkotmány szerint négy év múlva már nem indulhat újra, de már nem is kell fogni neki... kelleni fog nem... izé, a fenébe, nem fog kelleni! (Kezdek megtanulni újbeszélül, gyönyörű akárkik.)

A művészet is fejben dől el

1887-ben, Blainville-Crevon-ban ma született Marcel Duchamp francia művészképző, izé... képzőművész. Festőnek hónapokig kubista volt, közben egyszer (egy nizzai kirándulás idején) két és fél óráig szürrealista, embernek dadaista, buddhistának meg lusta. Alkotásainak értelme érthetetlenségükben rejlik, melyek mélyén értelmetlenséget fedezhet fel a naiv befogadó, aki persze hülye hozzá, hisz Duchamp szerint minden dolog van, és ami van az eleve érdekes, tehát értelmes róla hallgatni.

Festészetére főleg festők voltak hatással, később párizsi és brooklyni pékek, a lényeg mindig az volt, hogy ezeket a hatásokat figyelmen kívül hagyja. Művészetének egyik legnagyobb kérdése volt, hogy mi is a művészet, és hogy az övé az-e? Ki akarta ragadni a műalkotást az értelemzés hatalmából, hogy csak úgy legyen, mint teszem azt egy busz tetején felejtett fánk. Aminek ugye semmi értelme sincs, csakis mélyebb. Ami viszont nagyon zen, tekintettel arra, hogy a busz teteje elég magasan van, és pont oda nemigen tekintünk.

Így aztán festett lépcsőn lemenő templomtornyot, szomorú kávédarálót, biliárdasztalt fekete harisnyában, de megfestette Beethoven ötödik szimfóniáját is, Vivaldi modorában.

Következő festői korszakában már inkább az emberekre koncentrált. Festett aktokat fürdőkádban, akiknek csak a feje látszott ki, fürdőkádakat amikben nemrég még fürdött egy akt, fürdőkádakat mennyasszonyokkal a háttérben, de mikor megunta festést, feltalálta a ready-made művészetet. 

Ennek lényege, hogy végre nem kellett csinálni semmit, csak betenni valami mindennapi tárgyat a kiállítóterembe, hogy aztán a nézők ne értsék. Ő eleve értette, hogy nem érti, de a befogadóknak komoly munka volt idáig eljutni, ha már kifizették a belépőjegyet.

Egyik leghíresebb munkája, melynek azóta is rendszeresen számos parafrázisa jelenik meg mindenféle nyilvános férfivécékben, az 1917-es Forrás:

ecolounge.hu

Méltán híres e mű, Duchamp sokat kísérletezett, mire eljutott a tökéletes megoldásig. Eredetileg a párizsi csatornahálózatot akarta kiállítani, mert érdekelte, hogy a sok szar és patkány milyen jelentésrétegeket bocsát ki magából művészeti kontextusban, de rá kellett jönnie, hogy az egész legalább 1500 kilométernyi csatornát jelent, szóval lehet, hogy nem fér be a kiállítóterembe.

Így arra gondolt egy káddugót állít ki, mellé meg egy vécélehúzó-fogantyút helyez, hátha eszébe jut róla valami a közönségnek (szorulás/hasmenés?), de később ezt is elvetette, mondván túl minimalista, és direktben konceptuális. Így jutott el  „halott piszoár“ koncepciójáig, mely egyszerre idézi meg anyaméhet és az elmúlást, miközben félvakok akár egy ülve meditáló Buddhát is beleláthatnak.

A semmitmondás unalma

A Dagadt előadta szokás posványosi agymenését, ha már „szabadegyetem“ a dzsembori, ami annyiban igaz, hogy az idei igehirdetésében is szabad volt mindenféle egyetemi lózungtól, mint tudomány, meg logika, meg tények. Ő ilyenkor a saját, némileg összeesküvés-elméletekbe oltott világmegfejtéseit szokta elővezetni, kerülve a konkrétumokat, a magyar belpolitikát, vagy a bármilyen platformon aktuális vitákat. Ilyenkor ő a nagy vizionárius, a zorigó már eleve azzal vezette fel a mai performanszot, hogy listázta a felcsúti azon „történelmi“ beszédeit, ahol „megjósolta a jövőt“. Na ja, ha már a múltat vagy nem ismeri kellően, vagy épp csak a saját aktuális, néhány tőmondatra redukált „üzeneteihez“ hajlítja.

Mondjuk nem néztem/hallgattam végig az egészet, mentális egészségem maradéka szempontjából fontos, hogy ne kapjak élőben agyrákot egy-egy szózatától, de elolvastam, hát úgy sem sokkal jobb, de ha nem hallom, mégis csak egy csatornával kevesebb. A mai tudománytalan szabadegyetemi székfoglalójában amúgy minden benne volt, a piramisokat, az ufókat és a gyíkembereket kivéve.

Valahonnan a jelenből indított egy indokolatlan Mátrix-referenciával, hogy a háború a piros tabletta, a háború az, ami számára felfedte a valóságot. Pedig nem bazmeg, a háború maga a valóság, ami legfeljebb azt fedte fel, hogy a Dagadt moszkvai haverja egy háborús bűnös tömeggyilkos. Ha ez valakinek megvilágosodást okoz, és hirtelen elkezdi átlátni tőle az elmúlt fél évezred világtörténelmét, az szerintem forduljon szakemberhez. („Ukrajna hivatást talált magának, a létezésének egy új értelmét fedezte föl.” -talán ez volt legcinikusabb mondata a háború kapcsán, hogy örüljenek a hülye ukránok, végre van értelem a létezésüknek. Na, ilyen értelmet sokan kívánnak neki is, én mondjuk nem, háborús traumákat senki sem érdemel.)

Aztán volt itt minden, Mátyás király és a Német-Római Birodalom, a szokásos felvilágosodás szapulás, istenhazacsalád, meg keresztény ország vagyunk, és miközben ő látja, hogy nemzet az valami örök kategória, a Nyugat csak hanyatlik, mert értékválságban van, mert nincsenek már értékei (akkor mi van válságban?), ellenben keleten kél a nap, és ezt rajta kívül csak Trump látja bla, bla, bla...

Tényleg nem volt semmi értelme az egésznek, úgyhogy épp elég volt végigrágnom, értelmet már nem keresek ezekben a látomásos ráolvasásokban.

Biztos ő akar lenni az új Samuel P. Huntington, esetleg Francis Fukuyama, akik az efféle nagy világmegfejtéseikről lettek híresek, hogy a civilizációk világméretű összecsapása, vagy a történelem vége. Na jó Fukuyama biztos nem akarna lenni, ő túl liberális kényes, despotikus ízléséhez és mentalitásához képest, de Huntingtonnak van egy olyan vaskos könyve is, hogy A katona és az Állam. Márpedig a pártvezér és kancellár számára ez két szívet melengető kifejezés, pláne egy címben szerpeltetve. Hogy amúgy olvasta-e azt tudja fene, de talán mindegy is.

A felcsútista értelmiségi holdudvar tagjai ugyan előszeretettel emlegetik, hogy vezérlő csillaguk milyen olvasott és művelt, de ebből a posványosi agymenéséből is csak az derült ki, hogy maximum olvasott, de nem jó könyveket, vagy jókat csak nem értette őket, a végeredmény szempontjából ez már nem sokat számít. Intellektuálisan adott a szarnak egy pofont, mint mint minden semmitmondó hordószónok, szektavezér vagy biztosítási ügynök.

p.s. Amennyit láttam a cuccból a kormányhitű tévé közvetítésében, ezt most a közönsége is unta, illetve a nagy részük hamar elveszthette a fonalat. pedig oda a hívek járnak, a kemény mag, a béközép, és ha már nekik se őszinte a mosolyuk a Vezér profétai aurájában, akkor az tényleg gáz.

Szerencsétlenül tej

A bennem rendszerint végleg elvesző konyhaművészből jellemzően a szükség hozza elő az ihletet, magyarul megkívánok valamit, amit nincs itthon, de a hozzávalói sem, úgyhogy gányolok valamit, ami csaknem mindenben eltér az eredetitől, de mégsem teljesen.

Minap épp fagyit kívántam, de azt elvetettem, gondoltam jó lesz egy kis vaníliapuding is, jól behűtve megteszi, pudingpor meg még pont van itthon. Merhogy én át nem megyek a boltba, ilyen időben az is szép tőlem, hogy itthon életben tartom magam. Ámde tej sem volt, pontosabban volt egy üres tejesdoboz a hűtőben, amit nyilván azért tettem vissza, miután a hűtő előtt állva kiittam belőle a maradékot, hogy majd kidobom később. Vagy hogy csak ne tűnjön olyan üresnek a hűtő, az lehangol.

Volt viszont eléggé zsíros-krémes natúr joghurtom, úgyhogy abból dolgoztam. Olyan tej sűrűségűre higítva tényleg úgy nézett ki, mint a tej, olyan állaga volt, mint a tejnek, hogy mindeközben milyen íze, azt tudja fene, nem mertem megkóstolni. Minden esetre a pudingot direkt több cukorral, és főleg édesítővel alkottam meg, mert rémlett, hogy a johurt magában savanykás. Legalább is így emlékeztem rá még az előző napról. Minden estre megfőztem, némi rossz érzéssel, hogy ez most ehető lesz-e egyáltalán. Amúgy majdnem mindent meg tudok enni, ha van benne vanília, hagyma vagy curry, de komolyan, ezek valamelyikével talán a párolt kartonpapírt is. (A háttérben halkan és szomorúan, bazmegelve üvöltözik egy picike Gordon Ramsay.)

Végül az egész olyan lett, mint valami vaníliás túrórudi. Csak egy kis étcsoki hiányzott a tetejéről, így nem pont olyan volt, no meg nem volt benne túró. Meg rudi, bár arról nem tudom micsoda, ha olyasmit eszek, igyekszem nem a szleng jelentésére gondolni. (Mert ugye annak semmi értelme egy édesség esetében, hogy becézgessük azt, hogy „rúd“. Elvégre mindenki látja, hogy kicsi, nem lehetne rá felhúzni, még félárbócra eresztve sem, semmilyen zászlót. Vagy lobogót, már ha a kettő nem ugyanaz. De ennyit a zászlókról.)

De egy desszertnek azért elment, sőt kettőnek, mert ugye másnapra is maradt egy adag, az valahogy jobban esett. Vagy csak kezdtem megszokni. Aztán még aznap, pakolászva a konyhai szekrényben, találtam egy doboz, még teljesen érvényes tartós tejet. Biztos a zűrlények tették oda, csak hogy bosszantsanak, de nekem ehhez már több kell.

ajánlott szakirodalom

Ahol zsarnokság van...

A hatalmi arrogancia, pláne egy teljhatalom, avagy a nálunk épp honos legitim önkényuralom esetében annyira nem ismer határokat, hogy manapság a Dagadt már világpolitikai tényezőnek képzeli magát. (Mint a viccbéli hangya: „Hallod elefánt, hogy dübörgünk?“)

És aki már külföldön is pofátlan, az belföldön már korlátlanul pofátlan, még az aljassági határon is messze túl.

Az aktuális aljasság szerint nem elég, hogy évek óta csesznek kifizetni az Iványi Gábor-féle Evangéliumi Testvérközösség által működtetett szociális intézmények után járó állami pénzt, meg rájuk küldték a NAV-ot, most már végignézik azt is, ahogy fizetésképtelenné válnak. Miközben azért nem tudnak fizetni, mert a méltóságos állam milliárdokkal  lóg nekik, de nem utal, pedig az Európai Bíróság évekkel ezelőtt kimondta már, hogy de igenis jár nekik a támogatás, hisz állami feladatokat vállalnak át. Ilyen jelentéktelen dolgokat, mint hajléktalanellátás, idősgondozás, vagy iskolák hátrányos helyzetű gyerekeknek. 

Persze pont ezek azok, amikre felcsútista elit magasról szarik, elvégre zártkörű klubokból és vadászkastélyokból ilyeneket nem is látni. Megy a kegyelmes vagy méltóságos úr sötétített ablakú merciben, felszáll a jachtra vagy a magángépre, dubajozik kicsit, vagy szerényen csak egy római vagy londoni luxushotelben múlatja az időt, persze szigorúan munkaügyben, és közben valahogy nem lát hajléktalant vagy putriban lakó gyereket. Esetleg olvas róla de nem érdekli.

A pártvezér és kancellár meg hiába játsza a falusi gyereket (nem az, sose volt igazán), magasról tesz a társadalom peremén lévőkre, hisz tőlük se pénzt, se szavazatot nemigen szerezhet (ha szavazatra esetleg van esély, akkor jön a „Zsák Krumpli Hadművelet“, de csak annyi), ő hatalomtechnikát játszik, és minél messzebb van valaki a hatalomtól, számára annál kevésbé látszik.

De most szintet lépett az Iványi elleni hadjárat, meg az intézményesített, állami cinizmus, hogy ugyanis, ha fizetésképtelenség fenyeget, akkor fél évvel előtte jelezni kell ám! Tetszett volna előre szólni, hogy ellehetetlenítjük a munkáját - mondja a magasságos Belügyminisztérium az üldözöttnek. Egyfelől tudhatnák maguktól is, hisz szándékosan teszik évek óta az ellehetetlenítést, másfelől meg szólt sokszor, kereste a rendőrminisztert személyesen is, de szóba se állt vele senki ez ügyben. És akkor van pofájuk...

A nagy kérdés persze a miért? Nos, ez a fajta bosszúhadjárat nyilván a Dagadt személyes ügye, mert ugyan miféle politikai haszna származna abból, hogy egy amúgy kis keresztény közösség vezetőjét basztatják a fodgmegjei? Ha politikai hasznot akar, akkor disznót vág, felcsútista nyugdíjasokkal pálinkázik, vagy baromságokat ordibál a rajongóknak valami színpadról, hatszázharminc pirosfehérzöld zászlóval a háttérben. Ezek bejönnek, jók a tábor egyben tartására, na de az Iványiék (és igazából személyesen Iványi) elleni vendetta? Az csak személyes kontextusban értelmezhető. Hogy egykor régen jóban voltak, talán az első két gyerekét még Iványi keresztelte meg, de mikor a felcsúti kezdett átcsúszni széljobbra, akkor lassan elváltak útjaik. És ez a mitugrász lelkész aztán többször is kritizálni merészelte őt! Ez kérem tűrhetetlen! 

Aztán jött a szép új világ, és nagyjából tíz éve már ott és úgy rúg bele egykori lelki vezetőjébe ez szociopata, ahol csak teheti. És ő itt az örökös kancellár. 

Az egész sztori persze csak egy kicsi, de túlzottan is jellemző szelete annak, hogy mennek a dolgok mifelénk: szarul és szánalmasan, ahogy egy önkényuralomban szoktak.

Piszkos öt

A piszkos hadviselés minisztériuma (The Ministry of Ungentlemanly Warfare), Guy Ritchie új filmje , a Piszkos tizenkettő és a Becstelen Brigantyk találkozása a boncasztalon, illetve a déltengereken, nem letagadható Casablanca beütéssel. És ismerve a rendező munkásságát, nem meglepő módon leginkább Tarantino filmjére hasonlít, amennyiben egyszerre véres-erőszakos, és vicces.

Valami olyasmi van, hogy zajlik a világháború, a harmadik előtti, és a britek sose bírják megkapni az amerikai hadisegélyeket, mert a hajókat folyton kilövik a náci tengeralattjárók az Atlanti-óceánon. Erre Churchill kitalálja, hogy akkor el kell vágni az U-Boatok utánpótlását, amihez elég elsüllyeszteni egy olasz ellátóhajót. Valahol a Nyugat-Afrika partjainál, ahol a ravasz nácik direkt egy semleges területen állomásoztatják az illető teherbárkát. (Ez mondjuk elég hülyén hangzik, hogy egyetlen hajó látja el az egész német alattjáró tengerflottát, de nem értek hozzá, meg hát ez nem egy dokumentumfilm.)

És akkor jön a piszkos tizenkettő helyett a piszkos négy (majd öt), némi segéderő, és megcsinálják, furcsa is lenne, ha nem csinálnák meg. Hogy hogyan is, azt nem részletezem, elég annyi hogy svéd halászhajónak álcázva magukat osonnak oda. A siker avagy győzelem után meg jól letartóztatja őket az eleve geciarcú tengernagy, mert az akció titkos volt ugyan, de egyúttal törvénytelen is. Aztán jön a kövér, szivarozó főminiszter, és megcsinálja belőlük a címben jelzett izét.

Az egész film meglehetősen élvezetes, tényleg Piszkos tizenkettőnek indul, és úgy is végződik (közben meg Casablanca). Dirr-durr, piff-puff, vér, robbanás, csatakiáltás és diadal, leszámítva, hogy mindenki túléli, persze csak a jó fiúk közül, a németek meghalnak mind, pontosabban majdnem. És ellentétben a Becstelen Brigantykkal, itt csak néha mondják azt, hogy ők most nácikat ölnek, miközben a lemészárolt kontingens nagyobbik fele itt is besorozott német katona, akik közül az egyesek vagy nácik, vagy nem. Amúgy a hangulata tényleg szinte egy az egyben a Tarantino-filmet idézi, kevésbé a korábbi Guy Ritchie-darabokat. (Na jó, talán a Serló Holmészekre hajaz kissé...)

Amúgy két óra tömény szórakozás, mármint annak, aki bírja a hentelős-robbantgatós cuccokat, én nem annyira, így aztán az utolsó fél órát azért kicsit untam. De a megelőző másfél óra még mindig kiad egy filmidőt, szóval részemről rendben van.

p.s. A filmben megénekelt "Postamester Művelet" egyébként tényleg megtörtént, ha nem is pontosan így, de attól ez mégy valós történeten alapuló cucc.

Guruló popipar

Kovács Akosh hángerijen táncdalénekes (a néhai, szegény hülye Kerényi I. megfogalmazásában: Ákos Dalszerző Úr) épp ment volna Posványosra fellépni, az ő kedvenc Vezéréhez és annak szellemi holdudvarához, erre a WizzAir törölte a marosvásárhelyi járatát, amivel mentek volna. Volna. Ezen ő nagyon rendkívüli módon fel volt háborodva, amúgy jogosan, csak vicces, mikor egy ilyen NER-celebnek egyszer csak szembe jön a valóság.

Mert hát több tízezer ember problémája, nagyjából másfél hónapja már biztosan, hogy kurva sokat késnek a gépek, és rengeteg járatot törölnek a társaságok. Nem csak a Visszér, hanem szinte bármelyik. Mert ebben a nem olyan szép új világban már túl sokan mennének repülővel nyaralni, és sem repterek, sem a légiirányítás nem bírja ezt a mindenek feletti csúcsforgalmat. Úgyhogy Dalszerző Úr és népi zenekara is számolhatott volna ezzel, hisz a probléma tényleg nem a héten jelentkezett. De nem, a messzi-messzi Marosvásárhelyre eleve kényelmesebb repülni, és ha egy Ő foglal egy járatra, akkor az induljon el, legfeljebb majd törölnek egy párizsi vagy londoni menetet.

Úgyhogy a nagy nemzeti művész kénytelen volt kisbuszt bérelni (én mondjuk eleve ezt tettem volna a helyében), amivel nem biztos hogy odaért. (Nem néztem utána, rohadtul nem érdekel, időben eldanolta-e a dagályos baromságait a Dagadtéknak.) Viszont olyat szólt, hogy "Ugyanazokat a nehézségeket éltük meg, mint bármelyik másik utas, mindannyian csúnyán megjártuk. " Teccik érteni, mint bármelyik másik utas. miközben ő nem bármelyik, ő különleges, mondhatni víájpí, tőle jogos a szegény kisgyermek panaszainak előadása.

Eleve már hogy van az, hogy fapadossal (lett volna) kénytelen utazni? Neki nem jár a légierő nemkormánygépe? Vagy valami oligarcha magánrepcsije, tisztán baráti alapon persze, csak mert nagy rajongója? Bástya elvtársat már meg se akarják ölni, Bástya elvtárs már le van szarva? Szomorú világban élünk, nagyon szomorúban. Egy ekkora sztárnak is pont olyan problémái akadnak, mint a közembernek, azt' mehet kisbusszal, tisztára mint valami paraszt.

Idegesítő Bunkó akcióban

Mostanában rendszeresen belefutottam egy "vígjátéksorozatba", ahol indokolt az idézőjel, mert több epizód alatt egyszer sem röhögtem el magam, csak - népiesen szólva - felbaszódott bennem az ideg. Ez a rémes igénytelenség lenne az Jim szerint a világ (According to Jim), ami meglepő módon a főszereplőről, Jim Belushiról van elnevezve. Aki konkrétan egy alsó-középszerű ripacs, jobb pillanataiban is csak annyira vicces, mint egy reggeli hasmenés, de ez a széria úgy en bloc nem tartozik a jobb pillanatai közé.

Itt egy késő negyvenes, kora ötvenes családapát játszik (persze nem, ő mindig magát játssza, ezért nem igazi színész) valahonnan Chicago kertvárosából, aki valami építési vállalkozó, vagy mi a rák, ilyen flanelszexuális, kockás inges tapló. De tényleg, nem szép, viszont túlsúlyos, jellemében jellemtelen, mert nagyjából minden epizód ugyanarról szól: kitalál valamit, ami főleg csak neki jó, aztán próbál simliskedni, hazudozik össze-vissza, de azt is rosszul, mert egy műveletlen, farokméregető bunkó, úgyhogy mindig lebukik und megszégyenül. És ez, bár lehetne vicces, simán csak idegesítő, hisz Jim egy unszimpatikus alak, egy ripacs elővezetésében, ettől lesz aztán az egész végtelenül idegesítő.

A felesége meg egy intelligens ám(!) buta picsa, mert naiv, és végül mindent elnéz a tahó férjének. És még azt sem hiszi el a gyanútlan néző, hogy azért mert szerelmes belé, annyira nem működik köztük a dramaturgia (kémiáról szó sincs), hogy szekunder szégyen nézni is. Pláne mikor szerelmesen próbálnak dürrögni egymással a nagy megbocsátások után, na az akkora giccs, hogy fal adja a másikat. Szóval az egész sorozat a sablonos, nem vicces erőlködés, meg a hiteltelen érzelgősködés szánalmas elegye, és ezen a többi szereplő sem segít. Itt mindenki vagy szánnivaló, vagy idegesítő, vagy egy bunkó, vagy ezek valamilyen elegye, de igazi karatere egyiknek sincs, csak az agyunkra menésben jók.

És ez a szar meglehetősen népszerű volt Amerikában, mondjuk kulturálisan az a szint, de az nálunk is, legalább is megdöbbentő volt olvasni a port.hu-n a kommenteket. Az átlag hozzászóló szerint ugyanis Belushi jó pasi, jó színész, a sorozata meg nagyon vicces, többek kedvence. Aki meg lepontozza, annak nincs érzéke az igazi, kifinomult humorhoz...

Na, itt éreztem, hogy vagy rossz helyre születtem, vagy rosszkor, de valószínűleg mindkettő igaz.

openart.ai

Úgy szerette, majd megette

A kannibál is ember, ráadásul olyan ember, aki különösen szereti embertársait. Jó, főleg megenni, de ettől még vannak érzelmei (lelkiismeret-furdalása, na az nincs), lehet például szerelmes. Mint a Csontok meg minden című film főhősei, ami egy romantikus horror, ami azért érdekes egy műfaji katyvasz. (Nekem talán egy rémlik fel, a Coppola-féle Drakula, esetleg az Eleven testek, de az egyik vámpír- a másik meg zombifilm.)

A történetet nem mesélném végig, aki bírja az ilyet, nézze meg. Lényeg hogy van egy fiatal csaj, aki már gyerekkorában is megevett ezt-azt, de most menekül otthonról, mert valami pizsamapartin beleevett egy másik csajba. Találkozik egy-két másik kannibállal, mert ezek már a szagukról megismerik egymást, és egy fiatal sráccal indul megkeresni rég nem látott anyját.

Ez a kannibalizmus amúgy valami örökletes dolog lehet, mikor a csaj rátalál a muterre, az valami zárt intézetben van, mert megette a saját kezeit. De mire odáig elérnek, halottak szegélyezik az útjukat, ha már egy véres road movie-ban vagyunk, mint teszem azt a Született gyilkosok. És itt sincs happy end, a csávó erőszakos halált hal, de előtte megkéri a lányt, hogy egye meg, aki már csak a szerelem okán is megteszi.

Meredek, nemdebár? A fene tudja, mostanában ilyen filmekbe futok bele, ez a bizarr mozgóképek hete. (Legközelebb majd direkt keresek valami vígjátékot, amiről persze nem lesz kedvem megemlékezni itt.)

A vicces az, hogy a kannibalizmus csak hab a torkán, ennyi erővel lehetnének vámpírok is. Vadásznak, fogyasztanak az áldozatból, felismerik egymást, és ebéd után le kell zuhanyozniuk, ha már fülig véresek. David Kajganich forgatókönyvíró és Luca Guadagnino rendező csak annyit csavarnak a dolgon, hogy a kannibalizmus azért mégis durvábban hangzik. Főleg mert vámpírok nincsenek, kannibálok viszont időnként ma is előfordulnak, szóval ebben a felállásban súlyosabb az ügy.

Ugyanakkor már szinte láttam, ahogy coming outolnak, és megszervezik a kannibálok érdekvédelmi szervezetét, elvégre nem tehetnek arról amilyenek, egyszerűen ilyennek születtek. Például a srác esetében is csak kiderül, hogy a fater kannibál volt, de a nővére is az, a csajnak meg ugye az anyja. Szóval nem ők választották maguknak ezt a sorsot, amúgy normális emberek lennének, de nem megy. Bár van aki próbál leszokni, úgyhogy a Kannibál Büszkeség Mozgalom helyett jobb lenne (ebben a fikciós világban) az Anonim Kannibálok önsegítő csoportjainak hálózata. Ha már.

Szerény kiegészítés

„Először gulyásleves, utána népdal, azután irodalom, és a végén elmeséljük, hogy miért is fáj nekünk Trianon” -mondotta a 444 tudósítása szerint (és ez még csak a cikk címe) kietlen hazánk Tbiliszibe kizavart nagykövete Posványoson, a felcsútisták évi rendes, saját Sziget-fesztiválján.

Hát igen, a nemzeti identitás, az nemzeti identitás, és fontos a sorrend, bár az Ő Hazájuk nyilván megsértődne rá, mert náluk ott kezdődik a magyarság, hogy valakinek fáj Trianon. Gondolom a versailles-i Kis-Trianon palota egy olyan fájdalmas épület lehet, kínzóan barokk, és még egy fájdalmasan szomorú park is tartozik hozzá, de ez csupán feltételezés, sosem jártam arra. Így nekem nem is fájhat, de ez valahogy nem baszkurálja az identitásomat.

De jó ez a felsorolás, viszont erősen hiányos. Szerintem kell még bele: halászlé, festészet, sírva vigadás, ejjráérünk arramég, 48, 56, alámerülve kibekkelés, alkoholizmus, öngyilkossági ráta, legvidámabb barakk, táncdalfesztivál, adócsalás, vas és acél országa, és dögöljön meg a szomszéd tehene is. És még ezzel sem teljes a nemzetkarakterológiai taxonómia, csak fontos kiegészítések a gulyásleves-népdal-Trianon tengelyhez.

A hőség, mint életmód és képzet

A kánikulában az a jó, hogy semmi. A kánikula szar, szerintem egyszer már kifejtettem, úgy etimológiailag, hogy kutyaszar. Merthogy a kula az ugye érthető, a káni meg a kutya latin nevéből jön, miszerint canis lupus familiaris. Na ugye.

Szóval valaki tiltsa már be ezt a hőhullámot, elvégre nem lehet egy komplett Kárpát-medencének egyszerre klimaxa. Én arra gondoltam, hogy ártunk és ormányunk betilthatná, elvégre a teljhatalom tizenötödik évébe lépve, igazán szakíthatna időt az időjárásra. A kánikula amúgy is sérti a szuverenitásomat, mert rosszul alszom tőle, nem szívesen hagyom el a lakást, és nem merek a bal lábamra nézni, annyira bedurrannak ilyenkor a visszereim. (A visszér az nálam egyébként családi örökség, anyai ágról. Ez, a kulturális érdeklődés, meg egy kétszobás panellakás, szóval azért még nem állok olyan rosszul.)

A lakásban rendszeresen harminc fok van, légkondi nincs, a ventilátort meg nem bírom. Ha szembe fúj, perceken belül vörös lesz a szemem, mint a házinyúlnak, oldalról nem ér semmit, hátulról meg nem lehet, mert a fotelom mögött már a fal van. És nem, nem lehet megfordulni vele, mert egyrészt kényszeres vagyok, mindennek ott kell lennie ahol szokott lenni, másrészt meg a falnál még az ócska tévéműsorok is jobbak. Illetve szórakoztatóbbak. (Mint a híres szexpóz-dilemma: ha alul vagyok fulladok, ha felül vagyok szédülök, oldalról meg nem látom a tévét.)

A teknős viszont nem egyszerűen nyári üzemmódban működik, hanem turbó fokozaton, miszerint napi húsz órában teker, hol az akváriumban, hol a lakásban, de olyankor mindig a (fájós) lábam elé kell néznem, mert soha nem lehet tudni, hol bukkan fel épp. A minap kinyitom vécéajtót, és ott ül a fajansz előtt, és felefelé nézve rám bámul. Azóta sem értem, hogy jutott be. Ráadásul nem tudom, honnan van annyi energiája, mert enni azt keveset eszik, akárcsak én,  bár én csak részben azért, mert ilyen időben nincs étvágyam, de le is kéne dobnom néhány kilót. Amúgy milyen igazságtalan már, hogy csak izzadok mint a ló, de zsír az nem olvad le rólam egy gramm sem.

Plusz a takarítási problémák. Már nagyon ablakot kellene pucolni, mert a verőfényben nagyon látszik a kosz. De az erkélyen nap közben minimum ötven fok van, plusz beindult a környéken a poloskaszezon, ám ha nincs ötven fok, akkor meg jön valami trópusi vihar, és akkor ugye értelem nincs az ablaktisztításnak. A hőségben meg lehetősége. Mint annyi mindennek.

Helycserés megváltás

Ha valami dráma, sci-fi és horror egyszerre, az akkor engem már nyilván érdekel, de arra nem számítottam amit Az égbolt minden istene című film hozott. Viszont fura, hogy bár 2018-as keltezésű eddig még csak nem is hallottam róla. Mondjuk van annyira egyedi és felkavaró, hogy az ilyen mainstream portálok valahogy nem hozták címoldalon. Pedig az már önmagában érdekes, ha a rendezőjét úgy hívják, hogy Quarxx (oké, született Alexandre Claudin), akinek viszont ismerős volt a neve. Aztán rájöttem, hogy ő csinálta a tavalyi Pandemonium (magyarul A pokol kapuja) című műalkotást, ami pont az volt, amit a címe ígért, mert abban bizony az autóbalesetben meghalt főhős tényleg pokolra szállt. 

Úgyhogy ettől a korábbi darabjától sem vártam mást, és tényleg. Mert ennek a főszereplői is a pokolban vannak, csak még itt a Földön, a nagy, de sötét, dohos és lepukkant szülői házban. Mert Simon egy gyári munkás, aki egyedül ápolja húgát, Estelle-t, aki valami gyerekkori rémes balesetből kifolyólag eltorzult arccal, totál fogyatékosként, nyomorékként él, pontosabban csak magatehetetlenül vegetál. És ráadásul Simon miatt, aki még gyerekkorukban rávette a lányt, hogy tartsa a fejéhez apjuk fegyverét, és húzza is meg a ravaszt. Nem gonoszságból, csak afféle meggondolatlan csínyként, de ettől még ő tette bele a golyót. Úgyhogy ez itt a bűntudat, a feloldozhatatlanság története, mert Simon és Estelle egyedül vannak úgy, hogy utóbbi csak fekszik és hallgat, azaz a férfinek  nincs kitől feloldozást kapnia, amúgy bármiféle egyháztól sem, hisz Isten is hallgat, pont mint a húga, és pont azóta már.

És akkor, már gyerekként keresni kezd valami más, Földön túli erőt, és elkezd hinni az idegenekben, akik  majd valamiféle „elragadtatás“ keretében, mint afféle magasabb erő képviselői, talán megadják nekik az újrakezdés lehetőségét. Ráadásul ez a hit a harminc éves Simonban is megvan, csak megtartja magának. És úgy számolja, húsz év után bármikor bekövetkezhet, hogy megjönnek az idegenek, és elviszik őket valami jobb helyre. Úgyhogy addig is ápolja a húgát, eteti, fürdeti, tisztába teszi, és - ami azért már bizarr - a születésnapjain felfogad egy-egy férfiprostit a magatehetetlen nőnek. (Közben meg gabonaköröket tapos a szomszéd búzájába.) De amúgy kétszemélyes világ az övék, csak egy kilencéves kislány az, aki némileg beférkőzik, de még őt sem fogadja szívesen.

Pláne, mikor a kiscsaj, Zoe tanúja lesz egy gyilkosság következményének, elvégre az nem lehet, hogy mindjárt jönnek az égi istenek, és erre Simontól csak úgy egy elvegye a húgát valami akadékoskodó a szociális osztályról. Jó lesz ő disznótápnak, elvégre a Blöff óta tudjuk, hogy hullákat eltüntetni disznókkal feletetés által a leghatékonyabb, még egy gyámügyes esetében is. De aztán a rendőröknek már nem sok dolguk akad a testvérpárral, ők a maguk módján találnak valamiféle megválást.

És bár valójában az egész film letaglózóan nyomasztó, de  az utolsó negyed óráért érdemes megnézni, csak hogy értelme legyen az egésznek. De meg nem írom miért, ha valaki megnézné, én el nem szúrom a katarzisát. Mert az a vége, mint valami ógörög sorstragédiának.

MG (allure.com)

A legérdekesebb amúgy az Estelle-t játszó Melanie Gaydos jelensége. Mert ő nincs elmaszkírozva, tényleg úgy néz ki, ahogy a filmben

Egyszerűen valami sajátos genetikai rendellenességgel született (utánanéztem), ektodermális diszpláziával, és néz ki úgy ahogy, de szerencsére egyáltalán nem fogyatékos, egyetemre járt, modellkedik, és őt már rég nem zavarja a kinézete. Inkább ilyen avantgarde divatikon, egy színfolt. Az mondjuk itt pont nem derült ki róla, milyen színésznő, mert a film kilencven százalékában egy nem beszélő, csaknem katatón nyomorékot alakított. Jól, írnám ha ezt nem érezném már kissé sértőnek. De az utolsú tíz-tizenöt percben már tényleg nagyon erős a jelenléte.

A soros antibal szélsőszemita-propagáló katyvasz

A kormányhitű média tényleg egy Móricka, akinek mindenről az jut eszébe. A mai főcím a zorigós főcímlapon az, hogy "Szélsőbaloldali, antiszemita, LMBTQ-propagáló: bemutatjuk Kamala Harrist, Sorosék jelöltjét“.

Érti mindenki ugye? Aki nem populista hatalomgyáros despota (ezt ők „jobboldalinak“ hívják, indőnként „nemzetinek“, sőt „kereszténynek“), mint nálunk a Dagadt, Amerikában meg a Trampli, az csak is Soros kivetülése, mintegy avatárja lehet. Hát igen, kurva sok Soros szaladgál ebben a boldogtalan világban, több Soros, mint kolbász. (Vagy kevesebb nap, mint Soros.) És aki Soros, az nyilván szélősbaloldali, ami egy tőzsdecápa jómunkás emberétől minimum fura, de az is, hogy antiszemita, elvégre egy Soros az definitíve zsidó is. Az LMBTQ-propagáló meg csak annyit jelent, hogy nem egy maradi fasz/picsa az illető, és nem akarja másnak megmondani, hogy kit hogy szeressen, vagy hogyan definiálja magát. Amúgy egy Soros nem propagálja a szexuális kisebbségek mozgalmait, csak nem akarja betiltani őket, vagy mondjuk leveretni a veséjüket a karhatalommal. Ezt hívják toleranciának.

Ami egy liberális alapérték, ám a kormányhitű média névtelen betűipari betanított munkásainál, a liberalizmus az olyan mint a nácizmus, csak Hitler nélkül. A liberálisok kérem diktatúrát akarnak, bár az elméletileg is nehezen elképzelhető. Mert az, hogy egy hatalom azon dolgozna, hogy mindenki szabad lehessen (és egyenlő jogokkal) az kibaszottul nem tekinthető elnyomásnak.

De a propaganda azért propaganda, mert nem érdeklik a tények, csinálnak maguknak egy valóságot (jobbára megrendelésre), és ebből az alternatív világból kiabálnak kifelé, hogy úristen, minket el akarnak nyomni! Ránk akarják kényszeríteni a szabadságot, miközben mi szolgaságra vágyunk!

És tényleg szolgaságra vágynak, csak már tökéletesen az orwelli módon kommunikálnak, és félő, hogy javarészt már így is gondolkodnak. A duplagondol paradigmáján belül. Azaz:

„A háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő.”

- Vagyis háborús uszítókkal és emberiség elleni bűnök elkövetőivel haverkodni, az békemisszió.

- A szabadságpártiak ránk kényszerítenék a szolgaságot, mert biztos kötelező lesz majd buzinak lenni. Meg feministának.

- Így aztán  jobb, ha nem veszünk tudomást a világ azon részéről, ami kívül áll a mi kis buborékunkon, mert ettől a tudatlanságtól leszünk erősek. Amúgy ezzel a struccpolitikával működnek az igazán elszánt vallási szekták is.  (pl. Ne olvass más könyveket, csak amit guru írt, és kerüld a szektán kívülieket, mert  visszahúznak.)

És az 1984-ben az Angszoc (Angol Szocializmus, ami egy sztálinista, totaliariánus ideológia) fontos alapelvei még, hogy: "„Aki uralja a múltat, uralja a jövőt; Aki uralja a jelent, uralja a múltat is.”

„Nagy Testvér szemmel tart.” Ismerős, nem? Egyes kormányhitű történészek szerint például megnyertük a világháborúkat, és aki ez vitatja a normalitás jegyében, arra már rámehet a "Szuverenitásvédelmi" Hivatal.

Amúgy már harminc éve mindig harminc év múlva érjük utol Nyugat-Európát, és milyen jól megy!

A végétől kezdjük

Ár van, víz nincs. Volt sok, de már elment. Ez lenne  A végétől kezdjük (The End We Start From) című tavalyi angol film lényege. Hogy annyi eső esett, ami már-már bibliai léptű özönvizet generál, okoz valamint idéz elő. Úgyhogy kitelepítik az alacsonyabban fekvő városok lakóságát, így a névtelen főhősnő is indul a férjével meg az újszülött gyerekével a férfi szüleihez menekülni. Ahol aztán anyós pajtás szó szerint agyontapossák valami ételosztáson, az após ettől öngyilkosságot kap, úgyhogy mennek tovább. Valami menekülttábor-félébe, hol már elválasztják őket, de oda meg jönnek a fosztogatók, úgyhogy a Nő, a kicsivel megy tovább északnak, hátha arra valami élhetőbb világ van.

Aztán kikötnek valahol az isten háta mögött, egy afféle kommunában, ahol egyesek már rádiót se akarnak hallgatni, merthogy a külvilág egy szar hely, de ők legalább egy menedék, ahol aztán lelkizős beszélgetésekkel meg a semmibe bámulással múltaták a melankóliát. Hát ja, van az egésznek egy világvége-hangulata, de mikor a végén anya és fia visszatérhetnek Londonba, annak még inkább. Csak az egyik fizikailag van a világ végén, a másik meg úgy néz ki, mint amire ledobták az atomot.

firstshowing.net

 A végétől kezdjük az elejétől nyomasztó egy darab, de kétségtelenül van hangulata,  jók a képek és erősek a színészek. Jodie Comer a Nő, neve nincs, de senkinek, a férje például R, Persze a világvége közben kinek kellenek már nevek? Így aztán Mark Strong csak N, Benedict Cumberbatch AB (Neki legalább már egy monogram jutott), Nina Sosanya G (pont G, ez jó), Katherine Waterstone meg O. Akinek persze van története...

Véletlenül szaladtam bele, de néha jók az ilyen katasztrófás-túlélős filmek, elvégre ha már lúd legyen kövér, a katasztrófa legyen minőségi pusztulás, úgyis megérdemeljük, gondolom.

Uborka van, szezon nincs

Nem bír uborkaszezon lenni, pedig annak tényleg szezonja van, vagy volt még nemrég, legalább is kovászos értelemben. Ellenben a közéleti közérzületben biztos nincs, mert történések vannak meg aktualitások. Az amerikai elnökválasztáson például visszalépett a Biden tata, úgyhogy annyi biztos, hogy vagy a mostani alelnököt, Kamala Harrist indítják a demokraták, vagy nem. esetleg valaki egészen mást. Trampli Donáldnak rálőttek a fülére, amivel nagy mázlija volt, mert a merénylő a fejét akarta szétlőni.

Közben meg olimpia lesz, meg az a másik limpia, a para. De ez legalább nem érint, plusz nem is érdekel, autóversenyen kívül már semmilyen versenyt nem nézek. Az amerikai választás viszont kihathat ránk, hogy merre megy tovább a NATO, a következő elnök hogy viszonyul majd Kínához meg Oroszországhoz, és hasonlók.

De az olimpia kapcsán most épp az a botrány, hogy a triatlonosok meg a hosszútávúszóknak a Szajnában kellene úszniuk, az meg mocskos mint az állat, már valami előolimpia jellegű versenyt sem tudtak tavaly megtartani, mert túl sok csatorna vezet a folyóba, Avagy a szó konkrét értelmében is szarban vannak.

Ehhez képest nekem úgy rémlik, hogy az egyik vizes vébén nálunk (elvégre kettő is volt rövid időn belül) a Dunába ugráltak a toronyból ugráló műk.  (Gondolom ez a műugrás etimológiája.) Na most a Duna nem mindenhol reménytelenül koszos, de azért én nem fürdenék benne, legfeljebb közvetlenül a Fekete-erdő után, ott egy régi dokumentum-sorozat szerint van egy jó klinika, mindenféle szerelmi szálakkal. De hogy valakinek egy világváros közepén kelljen egy szennyezett folyóban leúsznia tíz meg húsz kilométereket, Londonban sem a Temzében úsztak a városnéző hajók között, abban a barna lében. Hanem a Hyde Park egyik tavában, de őszintén szólva én már azt sem értettem. Mondjuk mehettek volna a tengerhez, az onnan nincs annyira messze.

És akkor egy darabig nem írok sportról, nekem már is felülteljesítés a témában.

Annál rosszabb a tényeknek

A Szuvenírvédelmi Sóhivatal kikutatta, hogy melyek is a háborúpárti médiumok e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban. A nem kormáynhitű sajtó, hát persze, de nem értem, mi a vihart kellett ezen kutatni. Hiszen eleve tudták, hogy ezt akarják látni („De Virág elvtárs, ez az ítélet!“), viszont a kurva sok közpénz elköltését valahogy meg kell indokolni, no nem a hazai közvélemény felé, hanem ha jönnek a brüsszelista eusok, le legyen papírozva minden.

A vicces (avagy rémes, esetleg szomorú) meg az, hogy „háborúpárti“ lesz az „elemzésükben“ minden cikk, ami tényeket közöl a háborúról, feltéve ha nem egy kormányhitű orgánum teszi ezt. Erre van remek példa ebben a HVG-s írásban is.

Talán az lehet a baj, hogy háborúnak hívják a háborút, ami ugye a ruszkiknál elve bűncselekmény, járhat érte börtön, hacsak előbb ki nem esik valami magaslati ablakból a tettes. És ami Moszkvában bűn cselekmény, az nem marad Moszkvában, a példán elmerengenek a Karmelitában is. „Hmm, különleges katonai művelet? Tényleg ember, hát hadüzenet se volt, hogy a faszba is lenne ez háború, milyen igaza van az orosz elvtársaknak! Régebben a Csurka Pista bá' is eljutott oda, hogy ki a kommunista, azt ő mondja meg. Hogy ki a  háborúpárti, azt meg mi, mekkora már ez!“ És akkor megmondják. Hogy ha a Zorigón hetente mindjárt kitör a harmadik világháború az nem ér, ők csak közlik nagyon komoly névtelen munkáslevelezők véleményét, de ha a HáVéGé vagy a 444 vesz át valamit szinte szó szerint az állami (tehát pártszerű) hírügynökségtől, az háborús uszítás

Ha tehát én felhívok valakit a nyaralása közben, hogy „Hé, itt állok a házatok előtt,. mindjárt ki fogom rabolni!“, akkor az rablás, mert bejelentettem, ha viszont csak simán kirámolom, az nem rablás, legfeljebb a tulajdonviszonyok sajátos és egyoldalú átrenedezése. És ha valaki ezt rablásnak nevezi, sőt egyáltalán megírja mondjuk a helyi lapban, akkor ráküldöm az Állam... izé, Szuverenititásosvédelmi Hivatalosságot, csak hogy tudja a mocskos újságírója, hol lakik az Úristen. A budai várban...

Nemaza Feri

Szombat Tizenharmadika van, ez csak egy hangyányi árnyalattal jobb, mintha péntek lenne, mert az mégis csak aggasztóan közel esik. És vannak ezek az időzónák, amiknél mikor az egyikben péntek tizenkettedike van még, a másikban már szombat tizenharmadika, és mennyire peches az a bárki, aki mondjuk épp egyikből a másikba utazik, hisz külön-külön, de összejön neki a P13. (És mondjuk úgy hívják, hogy Üdvöske, mert ma akkor van a névnapja. Bocs, rákattantam kissé az egészen hülye, de valami tér-idő anomália okán anyakönyvezhető keresztnevekre. Tényleg, Anomália névnap mikor van? Szerintem február 29. lenne az ideális, már csak azért is, mert jelentésében él a nemzet.)

Egyébként meg hónapokkal ezelőtt találtam valami érdekeset, ami viszont ma aktuális. Hogy ugyanis születésnapja van Zimmer Ferencnek. Aki nem a Tímár Péter-film Zimmer Ferije, sőt egyáltalán nem volt egy vicces alak, miként a története sem. 

Zimmer fajtárs ma született még 1891-ben, ilyen kereskedőfélének tanult, aztán tartalékos főhadnagyként harcolt az első világháborúban, nyilván a rossz oldalon, azaz a miénken. Alapítója volt a durván antiszemita, mondhatni protonáci Ébredő Magyarok Egyesületének, és tagja a Tudományos Fajvédő Egyesületnek. És miközben valami részvénytársaság igazgatója volt, az 1939-es választásokon bejutott a parlamentbe is, naná, hogy a Nyilaskeresztes Párt listájáról. (Később aztán függetlenként politizálgatott a Tiszteletlen Házban, de ez utólag sem menti, hogy mekkora náci volt.)

A háború után perbe fogták „népellenes bűnök“ vádjával, de érdekes módon nem mint nyilast, hanem mint cégvezetőt. Hogy miért pont, azt tudja fene, nem találtam róla semmit. de hát így jár az ember, ha alsó-középszerű vígjátékokat néz, és viccből rákeres a címszereplőre. Amúgy Zimmer Nemferi Ferencről azt sem tudja az utókor, mikor és hol halt meg, nem mintha kár lenne az emlékéért.

Az eredeti volt már, ja. Ez egy feldolgozás.

Kik ezek a mik?

A figyelők figyelnek, ezért hívják őket így, meg figyelnek a sötétből, megfigyelnek, na. Ez az alaphelyzete a nem meglepő módon A figyelők című filmnek is, ami pont úgy néz ki mint egy M. Night Shyamalan alkotás, pedig nem is ő rendezte. Hanem a lánya Ishana, ő csak a producer volt. És úgy látszik, ez a sztorivégi csavarra visszafelé felfűzött, mitológiailag terhelt filmkészítési metódus családilag is öröklődik, bár a csajnak ez az első nagyjátékfilmes rendezése, szóval lehet, hogy később azért némileg lehasad majd a fater stílusáról.

A figyelők egyébként egy A.M. Shine-regény adaptációja, amelyben a fiatal, tragédiától sújtott művészlélek, Mina (Dakota Fanning) egy vidéki autóút során lefullad egy nyugat-írországi erdőben, ahol csend van, köd, és nyilván halál. Aztán talál egy bunkerszerű bunkert, ahová gyorsan be is invitálják, hogy aztán fogoly legyen ott a többi három vesztessel együtt. És akkor jönnek a szabályok. Hogy nappal lehet mászkálni az erdőben (és kell is, mert élelmet kell gyűjteni/vadászni), de napnyugta után tilos, mert aki kint marad azt levadásszák azok a bizonyos figyelők. Napkeltéig tehát a bentlakók bent tartózkodnak a kopár nappalira emlékeztető kecóban, melynek az egyik fala üveg, pontosabban egy csak kívülről átlátható belülről tükör, a valakik meg kívülről figyelik őket. Mert nekik ez a tévében a valóságsó (a lakóknak meg egy igazi tévében megy egy igazi, végtelenítve), egyszerűen falkában érkezve nézik az embereket hajnalig. Ja, mert nem bírják a fényt, ezért is lehet nappal erdőzni a mászkálásban.

Az hamar nyilvánvaló, hogy ezek az izék nem emberek, viszont szeretnék megtanulni, hogy kell embereket utánozni, a fene tudja miért. (Persze, el akarják foglalni, be akarnak épülni, el akarnak vegyülni, mi másért?) Aztán kiderül, hogy de nem is űrlények, hanem valami nagyjából humanoid alakváltó faj, ám csak innen a Földről, pontosabban egyenesen a kelta mítoszokból. Meg még sok más mitotógiából. És a maroknyi ember a bunker alatt talál egy másik, nagyobb bunkert, és onnan tudják aztán ők is, no meg azt, hogy lehet megszökni az elátkozott erdőből, ami pont akkora, hogy napnyugta előtt ne érj ki belőle. És szöknek is, óhatatlan veszteségek mellett persze, hogy aztán jöjjön a már nem annyira nagy csavar a végén, mert azért a finom utalások azok a film utolsó harmadára egyre konkértabbak.

A figyelők amúgy műfajilag elegyes vegyes, elindul, mint valami thriller, középsúlyos horror aszcendenssel, aztán kis híján lesz belőle valami inváziós sci-fi (elvégre a Figyelők nem emberek, jöhettek volna a zűrből is), de inkább belép a misztikum, hogy aztán egy konkrét tündérmesében érjen véget a sztori. Ez akkora katyvasz, hogy már élveztem. Viszont kimarad egy csomó ziccer.

Először is, adva van négy nagyon különböző ember, összezárva egy rémes helyzetben, ebből sokkal komolyabb kamaradrámát ki lehetett volna hozni, de a dramaturgiai eszköztárból csak lapos, papírízű párbeszédekre futja. Még szerencse, hogy a színészek jók, ők azért mentik a dolgot, legalább is kihozzák döntetlenre.

Nem igazán kezdenek semmit azzal sem, hogy az emberek gyakorlatilag egy terráriumban élnek, és szinte a hüllők szenvtelenségével viselik el a sorsukat, da vajon miért? Oké, mindenkinek van valami múltbéli traumája (kinek nincs?), de ezekbe nem mennek bele, igazából csak Mina esetében, aki mellet a többiek tényleg néha nagyon mellékes szereplők. Az mondjuk legalább kiderül a végére, hogy igazából ki is van bezárva a hova, de hogy miért, az elég elnagyolt marad.

Aztán ott van a nagy rejtély, amit jó tempóban adagolva fejt meg a film, ám mikor már majdnem felépít egy sajátos mitológiát, a végén nem kezd vele úgy igazán semmit.

De a képi világ gyönyörű, az atmoszféra erős, mondjuk én egy darabig nem hogy erdőbe nem akarok menni, de a kisebbik szoba meg a konyha ablakai előtti fákat is furcsa szorongással néztem kora reggel. Szóval A figyelők hatásos, kétségtelenül hatásos, nem nagyon jó, de ahhoz eléggé, hogy üssön. És bár egyáltalán egy klasszikus hollywoodi stílusú darab, de a napokban három Jancsó-filmet is újranéztem, és azokhoz képest maga a Disney-univerzum. Ohne Mikiegér natürlich.

A szereptévesztő misszionárius

Az elmúlt időszakban akkora békemissziót repülőzött össze a Dagadt, hogy a fal adja a másikat. Tárgyalt ugye Zelenszkij után Putyin elvtárssal is, és közvetlen utána Kijev minden eddiginél barbárabb bombázásában (rakétázásában) lépett szintet a békeharc. Ha a felcsúti ennyit bír elérni, akkor sürgősen hagyja abba, mert még néhány békemisszió, és mind meghalunk. (És ez nem túlzás, elvégre mind meghalunk. Egyszer majd.)

Közben ez az egész nagyjából arra volt csak jó, hogy az orosz diktátor hivatkozhasson arra, hogy lám, mégis csak szóba áll vele az EU. Pedig biztos szóltak neki, hogy a pártvezér és kancellár épp Brüsszel ellen vív szabadságharc jellegű háborút, csak még nem foglalta el, ahogy ő sem Kijevet. Az uniós vezetők meg közben kiakadtak, hogy de a Dagadtnak nincs is joga az EU nevében tárgyalni, ez a soros elnökség (amit az ország tölt be, nem ő személyesen, bármennyire is magáévá tette már XIV. Lajos elvét, hogy " Az állam én vagyok!"), szóval ez legfeljebb annyi lapot oszt neki, hogy ceremónia-, porond- vagy fedélzetmester lehet az Európai Tanács eseményein. De uniós diplomáciát művelni egyszemélyes show keretében, na ahhoz pont nincs semmiféle joga avagy felhatalmazása.

Úgyhogy most ot tartunk, hogy egyre több ország vezetői gondolkodnak (részben nyilvánosan) azon, hogyan is nézhetnék levegőnek a Felcsútok Géniuszát, azaz hogyan bojkottálhatnák a magyar soros elnökség rendezvényeit. Ez amúgy egyszerű, nem kell odamenni. Vagy pont akkor kell sokaknak pisilni és/vagy kávézni, mikor Kormány Viktor orbánfő kezdi produkálni magát.

Ez egyébként már meg is kezdődött. Országunk fura ura ugyanis fel akart szólalni az Európai Parlamentben, ahogy amúgy a soros elnök ország vezetői ilyenkor fel is szoktak, de neki valahogy pont nem találtak időt. Elvégre most alakul az új parlament, mindenféle tisztségviselőket meg kell választani, pozíciókról egyeztetni, úgyhogy sorry Mr. Prime Minister, de nincs időnk a hadoválását hallgatni. Küldje el ímélben, ha nem tudja mi az, mert leragadt az SMS-nél, akkor kérdezze meg valamelyik helyettes államtitkárát vagy gyerekét, már ha nincs épp átfedés a kettő között.

E mellet a Fehér Házban is felelőtlen diplomáciai kalandozásnak tartják a rapid béketurnét, az ukránok meg joggal aggódnak, ha bárki az ő kihagyásukkal akar a fegyverszünetről meg béketárgyalásokról egyeztetni a ruszki rezsimmel. Szóval a főminiszter már megint sáros gumicsizmában, félrészegen szeretne bálkirály lenni, elvégre büszke rá, hogy ő mindenkivel mer táncolni, és csak minden harmadik partnerét hányja nyakon.

Ahogy a törökök érzékelik Európát...

stanleymilton.com

--- O ---

És akkor még egy kis nemzetközi helyzet:

Joe Bidennek sikerült Putyinnak hívnia a mellette álló Zelenszkijt az aktuális NATO csúcson, ahová az ukrán elnök is hivatalos volt, tekintettel arra, hogy - amint véget ér a háború - komolyra fordulhat Ukrajna NATO-csatlakozása. De ha Biden papa marad az elnök, lehet hogy végül tévedésből az oroszokat veszik fel. 

Mondjuk volt ilyen terv, még kilencvenes évek elején, hogy ha már vége a hidegháborúnak, miért is ne tartozhatna az akkori két nagyhatalom (Kína még épp csak a fasorban volt) egy katonai tömbbe, elvégre anno az EU is azért jött létre, hogy az évszázados hagyományokkal bíró francia-német-brit ellentéteket, melyek hosszú háborúkat okoztak rendszeresen, felszámolják, inkluzíve a németek ne csináljanak már egy újabb világháborút, ha lehet. És hát lehetett.

De az durva, hogy Oroszországot egy posztkágébés pszichopata diktátor vezeti, Amerikát egy demens vénember, Kínát meg a Kommunista Párt (totális megfigyeléssel, átnevelő táborokkal, és megannyi szépséggel a hiénakapitalista, erőletetetten modernizáló máz alatt). És Amerikán az sem segít, ha Trampli Donáld lesz az elnök, mert akkor a nagyhatalmak közül már kettőt vezet egy-egy gátlástalan, mindenkin átgázoló fasz, amivel hát finoman szólva sem leszünk beljebb.

És az a szörnyű helyzet, hogy ezekhez képest még a lassú, tesze-tosza Európai Unió is egy kvázi-paradicsom, mert rengeteg sebből vérzik, de minden itthon elordibált kormányhitű baromság ellenére nem egy diktatúra, és nincsenek birodalmi álmai. Mondjuk a felcsúti féle wannabe-diktátorok ellen azért kiépíthetne valami komolyabb, mondhatni intézményesebb immunrendszert.

Rangkórság-sor

Olvastam tegnap a Zindexen, hogy kiderült melyik a legjobb magyar egyetem. Nyilván az, ahová én is jártam, melyik is lehetne, bár az kissé lehangoló, hogy az ELTE (mert ugye arról van szó) az "előkelő" 190. helyen áll az európai egyetemi rangsorban. Szóval még csak nem is a világ 190. legjobb egyeteme, pusztán itt a kontinensen, ahol persze azért elég nagy sűrűségben fordulnak elő az efféle felsőiskolák. És közben meg a szegedi a 228., a pécsi meg (ahová több, számomra fontos ember is járt) a 314. Na ezekhez képest nem olyan nagyon rossz az a 190. hely, de úgy van ez is, mint a csak nálunk világhírű művészeinkkel. A magyar viszonylatban elitegyetemek is csak nálunk elitek, mondjuk az ELTE kapcsán ez nekem is gyanús volt. Persze a teljes képhez hozzátartozik, hogy összesen 684 intézményt vizsgált a Quacquarelli Symonds (ami egy londoni székhelyű, felsőoktatásra specializálódott elemző cég), és így az egykori egyetemem az első harmadban van. 

De ettől még nem egy Oxford, ami viszont idén csak a harmadik, mert az első a svejci  ETH Zurich, a második meg a londoni Imperial College. Utóbbiban én is jártam. Nagyon tudományos hely, de nekem igazából csak pisilnem kellett, és nem volt biztos, hogy kibírom-e a Természettudományi Múzeumig, pedig onnan az már közel van.

Egyébként gyanús, hogy az efféle rangsoroknak csak korlátozott az érvényessége, elvégre nehezen elképzelhető, hogy például egy nagy egyetem mindenféle eltérő tudományterületen ugyanolyan menő legyen, átlagolni meg semmi értelme. Hogy mondjuk a természettudományi kar az világszínvonalú, de a náluk végzett jogászok javarészt krumplit sütnek a Mekiben, így átlagban azért erős közepes az univeritász.

Amúgy az a gyanúm, hogy mikor én oda jártam, itthon az ELTE volt a legerősebb a szociológiában, és talán ez azóta is így van, tudja fene, én épp krumplit szeretnék sütni a Mekiben.

A horror hálójában

Túlzottan nyár van, az indokoltnál vagy szükségesnél sokkal jobban, én meg a tűző nap helyett sötét horrorokat nézek. Mert a Napba egyébként lehet nézni, csak megvakulunk tőle, a filmeknél viszont legfeljebb az agykárosodást kockáztatjuk.

Amúgy ez nem is szép verőfényes nyári idő (bár a verőfény szerintem igen plasztikus kifejezés), hanem dögletes kánikula, pokolian szar idő, ilyen értelemben maga az időjárás-horror. (Mellékszál, de milyen lehet akkor az időjáráspornó?) Szóval teljesen indokolt horrort nézni, és nem csak kompenzációs céllal, miszerint túl jó az idő, egyensúlyozzuk ki, nehogy még jó kedvünk legyen tőle, mert akinek ettől a negyven foktól jó kedve lesz az vagy mazochista, vagy nyugdíjas kohász, aki csak röhög, hogy de fiúk, a kemencék mellettihez képest ez maga a hűsölés.

Nade, a film, A félelem fészke maga annyira sablonosnak tűnt már a leírásból is, hogy muszáj volt megtekinteni. Benne halloween van épp, a falban valami kopogó szellem lakik, a szomszédban valahol meg egy kísértetház. Csináltam is egy adag pattogatott popkornot, hogy ez rémes lesz, és ezt fogom élvezni benne, nem lesz itt dráma, csak ócska klisék, de legalább lesz mihez képest kifinomultnak érezni magam, vagy legalább is az ízlésem.

Ehhez képest a műalkotás, bár hozza az elvárt sablonosságot, de közben meg kurva unalmas. Oké, az ilyen filmeknél eleve a sejtetés a lényeg, hogy húzzák az időt, meg a néző idegeit, hogy annál nagyobbat üssön a nagy csavar (de szép kép, zavar), de ez itt nem működik. 88 perc az egész, és ehhez képest idegesítően lassú, hangsúllyal azon, hogy idegesítően. Miközben nem félelmetes. Helyenként nyomasztó, néha röhejes, néha már-már majdnem kis híján drámai, de alapvetően idegesítő.

Az az alapszitu, hogy van egy kiscsávó, kissé kirekesztett (iskolatársilag zaklatott), elég magányos, meg az ő fura, passzív-agresszív mód pszichopátiás szülei, úgyhogy már nem csodálkozunk, mikor a srác előbb kopogást hall a szobája fala mögül, aztán már hangokat is. Pontosabban egy hangot, valami kislányét, aki nyilván vagy halott vagy a fiú képzeli, de talán mindkettő, engem már itt elveszített a sztori, merthogy nem érdekelt. Minden esetre a hang lesz a terapeutája, ha már igazi nem jut neki, a néző  meg várja, hogy végre történjen valami, ha már a játékidő kétharmadáig csak a helyzetet vázolják az alkotók. Amit húsz percben is el lehetett volna intézni, bár lehet hogy ennyire sablonos karakterek esetén már az is sok lett volna. A szülők nyilván SS-es őrök voltak előző életükben, valamelyik koncentrációs táborban (innen a nevelési elveik), a kissrác meg egy Stockholm-szindrómás túsz, aki még anno az IRA, az ETA vagy a Vörös Hadsereg Frakció  terroristái végeztek ki. Oké, lapozzunk.

screenrant.com

A nyomorult kölyöknek már az iskolája is olyan mint egy börtön, ami persze lehet, hogy felüdülés az otthonának nevezett kopár lepratelephez képest. Sötét, lepukkant, és üres. a házuk. Ahol természetesen nyikorognak az ajtók, ha már alapvető horrorelem, hogy a zsanérokat sohasem olajozzák, miként senki nem néz hátra, mikor kéne (ellenben fél percig bámul meredten bármi borzalmat a leendő áldozat, és csak aztán kezd el sikítva szaladni, persze túl későn már), a túlvilág meg rögtön a fal (ajtó, ruhásszekrény, kert vége) mögött van, közvetlenül balra le.

Itt is van elásott hulla, rohadó sütőtökök garmadája, meg ugye a hang a fal mögött, aki már nem kislány, hanem egy szörny, aki régebben persze kis szörny volt még, csak már akkor sem cuki, de legalább a srác eltitkolt, torzszülött nővére. Rádumálja Kiscsávót, hogy mérgezze meg a zakkant őseit, aztán maga is megöl néhány hívatlan vendéget, és ennyi. Visszazárják ugyan, ezúttal a pincébe, de ez mintha nem is zavarná, sátáni kacaj, függöny.

A film egybehányja gyakorlatilag az összes horrorelemet (apropó, különösen felemelő szekvencia, mikor a szülők szó szerint halálra hányják magukat), izgulni egy pillanatig sem lehet rajta, viszont mikor elindul a cselekmény (azaz az utolsó fél órában) látni nem lehet belőle túl sokat, lévén hogy mindenhol vagy sötét van, vagy sötét lesz mindjárt.

Úgyhogy egy kérdés van a A félelem fészkével (eredetiben: Cobweb, azaz Pókháló) kapcsolatban: mi a fenének kellett ezt egyáltalán megcsinálni?

Reptér

Széles körben zúgnak, zúgolódnak az olaszok, főleg a nem kifejezetten jobboldaliak (és vannak ők számosan), mert a milánói Malpensa repülőteret Silvio Berlusconiról, Olaszország egykori miniszterelnökéről nevezik el. Hát ja, egy bordélyt stílszerűbb lenne az unga-bunga partijairól elhírhedt egykori médiamágnásról és populista pszichopata politikusról (PPP) elnevezni, mondhatni az méltó emléket állítana méltatlan személyének.

Berlusconi érdemtelenül kerülne olyan társaságba, amiben többek közt Kolombusz,  Leonardo da Vinci, Verdi vagy Fellini is benne van. Ugyanis róluk már van repülőtér elnevezve a taljánoknál, és oké hogy SB miniszterelnök is volt, de azt mi innen pontosan látjuk, hogy az önmagában semmit nem jelent, attól még bárki lehet egy rohadék. 

A jelen kontextusában mondjuk Berlusconi volt az olasz Trump, azaz gátlástalan üzleti hiénából lett közveszélyes populista hatalomtechnikus. Műveletlen volt, bunkó, kicsapongó, és nehezen küzdött meg az öregedés tudatával, miként a kopaszodással is. De egyvalami biztosan nem volt: nagy formátumú államférfi, pláne történelmi személyiség, csak egy nyomulós, mindenkin átgázoló szélhámos. Jobban belegondolva, reptér helyett egy bőr- és nemibeteg gondozót is simán el lehetne nevezni róla, ahogy például Putyinról egy vágóhidat.

Nem vegán, Vega

Ma van Suzanne Vega dalszerző-énekes 65. születésnapja, szóval ha magyar lenne, innentől lehetne mondjuk angyalföldi kisnyugdíjas, ami nyilván nem lesz. Egyrészt mert amerikai (közelebbről New York karcosabb oldalán nőtt föl), másrészt meg az efféle művészfélék nemigen szoktak nyugdíjba menni. Mert egy részük meghal fiatalon, a többieket meg nyolcvan felé sem lehet lerúgni a színpadról, és ez különösen igaz az ő generációjára, meg az előtte lévőre.

udiscovermusic.com

Azt hiszem mára a legtöbben úgy vannak vele, hogy vagy nem hallottak róla, vagy hallottak róla, csak nem hallottak tőle semmit. Aki viszont ismer némi valamit a Suzanne Vega-életműből, annak kábé a Tom's Diner című tényleg sláger van meg (azt tuti mindenki ismeri, csak épp nem tudja, hogy mi a címe a kitől), esetleg a Luka, de az már a haladó szint. Szóval a szélesebben értelmezett popkultúrában szinte egyslágeres előadó, ami elég szomorú egy negyvenkét éve tartó pályafutás, meg tizenhat nagylemez után. (És ja, én se hallottam az összeset, de azért elég sokat.) Vagy lehet hogy egyáltalán nem szomorú, mert a szélesebb értelemben popkultúra az tele van ócskaságokkal, úgyhogy nem baj, ha az ember megmarad egy szűkebb réteg kedvencének, pláne ha közben folyton önazonos is. meg lássuk be, azért nem az a tombolva ugrálós zene az övé, inkább ilyen finoman, ironikusan melankolikus. Csúnya szóval: értelmiségi.

És akkor egy másik majdnem sláger, az én kedvenceim közül, ez már-már kis híján derűs:

p.s. Valami furcsa késztetésből megnéztem, milyen névnapok vannak ma, mert hátha elfelejtek valakit nem felköszönteni, nem szokásom ugyanis névnapot köszöntgetni, illetve csak ritkán, elfelejteni viszont rendszeresen szoktam, szóval ma van:

Lili, Nóra, Amábel, Bence, Bende, Bene, Benedek, Benediktusz, Csende, Csendike, Eleonóra, Elga, Félix, Helga, Helka, Helma, Helza, Holda, Hulda, Lilian, Liliróza, Lilla, Nella, Nelli, Norina, Olga, Olivér, Piusz, Placid, Placida, Ráchel, Ráhel, Rákhel, Rákis, Szederke, Szende, Szendike, Ulrik napja. 

Ha valaki véletlenül ismer egy Amábelt vagy Szendikét, az feltétlen tartsa meg magának az információt.

Rítusművesek

Olvastam egy interjút az egyik hazai főszabad-kőművessel (vagy hogy a fenébe kéne ezt elválasztani), és igazi sírva röhögős hangulatba kerültem tőle. Mert ezeket a komolykodó faszikat nem lehet nem kiröhögni, miközben - legalább is számomra - rémesen szánnivaló is az erőlködés, ahogy valami vallás nélküli vallást, valami igazi mítoszok nélküli misztikumot habosítanak maguk köré, a hülye kis rítusaikkal. De tényleg, náluk már csak a bor- meg pálinka lovagrendek a szánalmasabbak, de ők legalább rendi alapon bebasznak, ami ha nem is egy életprogram, de rekreációs tevékenységnek legalább is általános. Várom már egyébként, hogy az ásványvíz-sommelier-k (mert vannak ilyenek, komolyan) mikor alapítanak már valami rendet, ahol hülye egyentalárokban, bazi nagy érmékkel a nyakukban (mint egy alkotmánybíró) öblögetik az idei Perrier-t, és arról vitatkoznak, hogy de a 2022-es évjárat jobb volt.

Ámde a szabadkőművesekről. Van belőle brit meg francia eredetű változat, hiába no, a London-Párizs rivalizálás mocskos mancsa még közéjük is betette a lábát. A mai változata valahol a felvilágosodás korában kezdődött, bár korábban is voltak már ilyen vallásos-etikai-okkult izék, Skóciában például már a 16. században is, de a modern verzió már a szabadság, egyenlőség, testvériség, tolerancia és emberiesség mentén próbál valami identitást gombolyítani magának. Ez az öt szépen hangzó elv persze annyira általános, hogy igazából teljesen üres, biztos ezért kellenek a rítusok, a misztikus máz, a lángoló kard meg a háromszögletű oltár és az egyéb kínos külsőségek, amiknek szerintük persze mély szimbolikája van. Ja, a Ku-Klux-Klánnál is van minden barromság, igen nagyon szimbolikusan, Birodalmi Fősárkányok, lángoló kereszt, meg titkos társaságosdi, csak ők rohadék fajgyűlölők, a szabadkőművesek meg alapvetően békés alakok, jelentős jótékonykodási együtthatóval. Mondjuk ezért is aljas húzás tőlem, hogy egy bekezdésben emlegetem őket a Klánnal, de itt tényleg csak a külsőségekről van szó.

Mert az elég érthetetlen, hogy a jótékonykodáshoz, meg a világ dolgainak megbeszéléshez mi szükség van az ő röhejesen színpadias gesztusaikra? A gyerekkórház vagy a Vakok Intézete számára adakozni lehet ezek nélkül is, sőt határozottan egészségesebbnek tűnik. (Ahogy mondjuk a Rotary Klub csinálja, miközben a fentebb linkelt interjúban a hazai latinrítusú nagymester arról is beszél, hogy a Rotary azért távoli rokonuk, amolyan kőműves light.)

De ha valaki szimplán csak jótékonykodik, az önmagában nyilván nem elég menő, kellenek a titkos és misztikus, kicsit utópisztikus külsőségek. Illetve belsőségek, elvégre kerülik a nyilvánosságot, legalább is felénk még.

És az is érdekes, hogy ha valaki amúgy valami egyház mentén vallásos, mint a nyilatkozó „nagymester“, annak minek egy efféle valláspótlék? Szerintem itt két alapvető válasz lehetséges:

- Az egyik, hogy a mai intézményes (keresztény) vallások nagy része, pláne a protestánsok, már túl kevés rítussal élnek, túl puritán az egész, ezért kell valami terep, ahol ki lehet élni a rituális szükségleteket.

- Vagy éppenséggel van elég rítus a templomban (talán a katolikusoknál inkább, de a nem keresztény szcénában ott vannak rögtön a krisnások), ez pedig egy idő után függőséghez vezet, és a civil pályán is igény támad rájuk.

Ha meg valaki nem vallásos, vagy legfeljebb egyházfüggetlenül, a maga módján, akkor meg tényleg a kőszabad művesek hókuszpókuszaiban találhat rá arra, ami az esetleg benne támadó hiányt kipótolhatja. Ilyenkor a rítusoknak van valami kétségtelen mentálhigiénés haszna, mint mondjuk az Anonim Alkoholisták (Túlevők, Szerencsejáték-függők) szeánszain, amik szintén elég ritualizáltak, gondolom hogy egyben tartsák kissé a szétesni készülő személyiséget, a rítus valamiképp keretezi a létezést, ha értelmet nem is ad neki. És lehet, hogy így lesznek a szabad műkövesek is rítusfüggők. Avagy ha akarom, értem én, de ettől még kiröhögöm.

A világot deszkázó jelentés

A színház az olyan, hogy kicsit exhibicionistának, kicsit nárcisztikusnak, és meglehetősen tehetségesnek kell lenni hozzá, hogy valaki jól csinálja. Vidnyánszky Böhöm Attila legnagyobb baja az, hogy a tehetsége megvan, de a nárcizmusból nem kiskanállal mert magának, ezért egy sértődékeny kegyenc lett belőle, pedig. Így aztán maga alá gyűrte a színházi világ szinte teljes, az államtól függő szeletét, és amolyan kulturális földesúrként viselkedik. Ha meg valakiknek ez nem tetszik, azok nyilvánvalóan „.el szeretnék pusztítani ezt az intézményt ugyanazok az erők, akik 65-ben felrobbantották. Ugyanazoknak az erőknek van jogfolytonossága, gondolatfolytonossága. Ezek az erők 11 éve mást se csinálnak, csak nagyítóval néznek bennünket, és keresnek fogást rajtunk.”

Szép kis sértettséggel felütött üldözési mániája van a bácsinak, az kétségtelen. És mikor azt ATV-s műsorvezető (merthogy a fenti idézet ott röppent ki fogai kerítésén), felveti, hogy egy színésznő panaszai, vagy egy 15(!) fős tüntetés, az nem egyenló azzal, hogy felrobbantják az épületet, őt meg a szökőkútba lövik, akkor csak mantrázza tovább, hogy de éberség elvtársak, éberség, mert őtet itt most direkt ki akarják csinálni, a sötét erők, akik csak akkor boldogok, ha sátáni vigyorral az arcukon rombolhatnak végre egy jót. Úgyhogy én most akkor ideszúrok egy remek kis dalt, ami egy az egyben a Főigazgatórendezőfő Urat támogatja, úgyszólván minden sorával:

A jó, meg a rosszak és csúfak

Ja, én is unom, hogy mindig a rohadt putyinista diktatúrával foglalkozom, de ez van, a téma az utcán lever. Most épp az a hír, hogy Oroszországban elrendelték Navalnij özvegyének letartóztatását. Merthogy egy szélsőséges szervezet tagja, külföldi ügynök és bla, bla, bla, a szokásos bullshit. A szélsőséges persze kortárs oroszul azt jelenti, hogy demokrata, a külföldi ügynök meg nyilvánvaló, hisz most is valahol Litvániában van (ha jól rémlik), így letartóztatása annyira csak elméleti lehetőség, mint Putyin cárevicsé, aki ellen a hágai nemzetközi bíróság adott ki elfogatóparancsot. (De mint tudjuk, azok ott Hágában szintén egy szélsőséges szervezet, ezeknek van pofájuk tisztességtelenségben megőszült háborús bűnös tömeggyilkosokat zaklatni.)

Remélhetőleg Julija Navalnajának lesz annyi esze, plusz túlélési ösztöne, hogy nem megy vissza, mint a néhai férje, aki aztán gyorsan és kulturáltan elhalálozott valami sarkköri büntetőtáborban. Váratlanul és tisztára magától, nyilván. Persze több példa mutatja, hogy a külföldre menekülés se mindig egy életbiztosítás, például Litvinyenko néhai titkosszolgálati elvtársat is Londonban kínálták meg egy kis radioaktív teával, amibe gyorsan bele is halt meg.

De ami igazán rémes, az a hazai kormányhitű (azaz szélsőjobbos) kommentelők szubhumán hozzáállása. A Zorigón ugye nem lehet kommentelni, pedig ott biztos még jobban elszabadulnának a neonáci indulatok (de még csak nem is írnak az esetről), de amit a nertársak a Mandineren leművelnek, az is elég gyomorforgató. Egy szerény kis gyűjtés, hogy miket is gondolnak az agyhalott, de legalább is amorális kartársak, az egykori orosz ellenzéki aktivista özvegyéről:

„OLyan mint a tróger,moslék embere!!!Felkötni!“

"A "szélsőséges szervezet tagja" az nem kérdés!!! Röviden "HAZAÁRULÓ" külföldről finanszírozott ÜGYNÖK!! JOGOS!!!“

"Ostoba sötét luk. Uszít, lázít, elárulja, eladja hazáját, azt meg van sértődve, ha ezek után elfogató parancs van ellene.“

"Hihetetlen, hogy mennyire didaktikus az orosz. Ezt a nőt rég  meg lehetett volna nevelni. Pl.kognitiv medve terápiával. De ott is az empatikus pedagogia terjed. Na, majd Kadirov .....“

Jó, mi? Ehhez azért gyomor kell, az meg nekem még nem az igazi. De mégis, mennyire kell ostobának/ elvakultnak/ aljasnak lenni ahhoz, hogy valaki ilyeneket írjon le? Én valahogy úgy képzelem, hogy ezek alakok nem egyszerűen frusztráltak vagy kudarcosak (én is az vagyok, aztán mégse megyek le állatba, kommentekben sem), hanem már-már a szó klinikai értelmében betegek. Az ilyenek néznek halálpornót (ha valaki nem tudja mi az, ajánlom a Vörös szobák című filmet, abba persze nem mutatják, de így is sokkoló), meg ábrándoznak arról, hogy ki mindenkinek vernék szét a fejét puskatussal. De szerencsére többségük csak a klaviatúráig jut, bár gyanús, hogy az efféle alakok szoktak iskolákban meg plázákban lövöldözni, ha súlyosbodik az állapotuk...

A nemzetközi helyzet rövid megfejtése

Tőlünk balra (már ha előttem van Észak) akkora a háborúpártiság, hogy lobbiereje van. Az EU-ban például már jóformán csak a nagybritánok nem háborúpártiak, mert ők azon kívül azok. Azon belül meg mi vívjuk a békeharcot a Szeretett Vezető élén, aki egymaga. Vele még szóba állnak a felek, bár állítólag nem egészen. De ettől még neki missziója van, de nem ilyen papos, hanem egészen békés, nem téríteni akar, csak teremteni olyat, ami nem háború, hanem békés csaba.

A Nyugaton (vagy a Nyugatiban?) a szekszsopokban már csak háború alakú vibrátorokat lehet kapni, másra már nem izgulnak az ottaniak fel, arrafelé a legnépszerűbb még mindig a Star Wars, ami már nevében is egy nómen eszt ómen. Olyan dolgaik vannak a németeknek vagy a franciáknak, hogy légierő, meg pácélos hadosztályok, sőt haditengerészet. Nekünk bezzeg az első kettő csak jelképesen, és olyan békepártiak vagyunk, hogy haditengerészetet például egyáltalán nem tartunk fenn működtetni. Nálunk még a huszároknak sem kell ló, mert a ló egy háborús állat, szemben Szarházy altábornagy Úrral, aki csak agresszív és buta. De állat persze.

Az Unióban, ami már majdnem Szovjet, hanem rosszabb, viszont háborúpárti kolaíció alakult a háborúpártiság jegyében támogatva a háborút, valamint a pártiságot. A strasszburgi parlamentben Brüsszelben folyton azon dolgoznak, hogyan legyen több háború, mert a több háború a jobb háború, ha háborúról van szó (márpedig háborúról van szó) a mennyiség feltétlen átcsap minőségbe, de főleg nagyon!

Mi ellenben a béke szigete vagyunk, miközben Párizsban a párizsiak már be se mennek az arab negyedbe, mióta van falafel máshol is, akkora a háborús helyzet fokozódásának eszkalálódása. De ez itt körülöttünk, ez egy nó vór zón, ami feltehetően sumérul azt jelenti, hogy nó dzsender, az apa férfi, az infláció nő. De háború az nincs, és nem is lesz , elvégre akkora a békeharc, hogy kő kövön nem marad, azaz mégis mi a faszt lehetne elfoglalni rajtunk?

békegalambok