A világ megfejtése és a kozmikus átszállás

Mint gyakorlott ezo-otthonülő, sokféle spirituális irodalomnak nevezett zagyvaságot olvasok össze, mert szórakoztat. Meg a jutyúb is tele van a fénylényeket látó, isteni hangokat halló gyakorló skizofrénekkel, akiknek rögtön elmúlna a megvilágosodásuk, ha rendesen szednék a gyógyszereiket.

És ezeknek a fazonoknak a kereszténység eleve unalmas, a judaizmusból legfeljebb a Kabbala érdekli őket (de szigorúan csak Boldog Hálivúdi Madonna popipari termékmenedzser interpretációjában), úgyhogy maradnak a keleti vallások. Hinduizmus, buddhizmus és ööö... a többi keleti vallás. (A dzsainizmusról talán hallottak már, de nem tudják az miért nem hinduizmus, a szikheket muszlimnak nézik a szakállas-turbános fejük miatt, a taoizmus az neki valami micimackós-malackás cukiskodás, a  zennel meg a sintóval meg nem is próbálkoznak, mert úgy látják, azt még a japánok sem értik. Főleg, hogy mire jók?)

De nekik elég, ha a kövér és kopasz  kínai szerzetest ábrázoló fröccsöntött szobor kétezerötszáz plusz áfáért, az Buddha, az már nem érdekli őket, hogy Sziddhárta herceg volt a történelmi Megvilágosodott. Merthogy a buddha az igazából köznév, tényleg csak annyit jelent hogy megvilágosodott, szóval ha valakire hirtelen rátör az ilyesmi, teszem azt egy buszmegállóban, akkor már buddhaként szállhat fel a tizenhatosra, ahol viszont ne alapítson egyházat, mert ráhívják a mentőket.

        

Az indiai herceg, meg a kövér kínai szerzetes (pinterest.com)

Viszont az ezo-megmondóemberek igazából mind vallást alapítanának, de legalább valami különösen elhajló szektát, ahol ők lennének a guruk, a problémájuk mindössze annyi, hogy műveltségük egy régi, Diszkávöri Cseneles sorozatra korlátozódik, plusz nem beszélnek nyelveket. Többek között a magyart sem. Ez viszont nem akadályozza őket abban, hogy a buddházás, (brahmanozás, sívázás) mellett táltosozva sámánozzanak egyet, az ősmagyar ősvallást ősrohadtul nem ismeri senki, azaz bármit rá lehet kenni, a lélekvándorlástól, a csí-energián át az angyalok karáig.  Ha sikerül belekeverni a a sztorikba a paleo-űrhajósokat meg szíriuszi déenest (kvantumszinten!), akkor még jobb, ez a moslék már rovatot érhet a Kisnaccsád Magazinban, a horoszkóp és a feng-shui diéta mellett.

Ez mégis csak jobb karrier, mint egész nap bérszámfejteni a Pelenka És Gríz Művekben, pornózni egy webkamera előtt vagy aláírásokat gyűjteni a Pártnak. Be kell dobálni néhány semmitmondó idézetet, nőklapjás életmódtanácsot meg senki által nem értett szanszkrit szavakat (jut eszembe, Buddha beszédei amúgy páli nyelven maradtak ránk) egy nagy szimbolikus botmixer alá, és valami szürkés masszát coelhózni belőlük. Aztán lesz ami lesz, nekem azért sikerült kihámozni valamit, okulásul az eljövendő elődöknek.

Szóval: mi mindannyian lelkek vagyunk, sőt egyesek szerint minden élőlény egy-egy lélek. Vagy egy nagy, és az szeleteli magát sok kis részre, hogy minden embernek, aranyhörcsögnek, fának és éticsigának jusson belőle. Mások szerint ugyanakkor, csak azoknak az élőlényeknek van lelkük, akikről azt gondoljuk, tehát ha csigát eszünk, ne gondoljunk ilyeneket. (Amúgy meg eszünk mi mindent, hisz ha tehenet eszünk, egyúttal füvet is fogyasztunk,  mert a tehén abból lett, amit megevett, így egy szelet sonkával moslékot is eszünk, a hódsülttel meg fákat.)

A lelkek, akik vagyunk, pedig csak átutazók az anyagi világban, nem innen indultunk, és nem is ide, csak itt ragadtunk. Az egész Univerzumot úgy kell elképzelni, mint egy lepattant kisvárosi vasútállomás koszlott vécéjét, ahol fölébredünk egy őszi reggelen, és nem tudjuk, előző nap hogy lehettünk annyira részegek, hogy háromszor is rossz vonatra szálltunk.  Most meg itt ülünk Mocsoládé-alsón, és keressük a kiutat. Gurunk pedig a Nagy Visszaúton nem más, mint a múmiára dohányzott fejű, életuntan sem tájidegen pénztárosnő, aki csak oda jegyekkel, és pikírt megjegyzésekkel szórakoztatja az érdemtelen utazóközönséget.

És aztán felvilágosít minket, hogy a látszat csal, ő maga egy megvilágosodott lélek, és nem az életet unja, csak az embereket gyűlöli. De mikor senki sem látja boldog, kiegyensúlyozott, valamint mennyei mezőkön legelész, egész addig, míg nem jön egy kurva utas, hogy felébressze.

És ha elég alázatosan közelítjük meg, kaphatunk tőle egy jegyet Felsőbányafüredre, ami egy komoly mellékvonali csomópont, közvetlen csatlakozással Toportyánféreglakra, ami már járási központ és több busz is megáll ott. Ha sikerül beépülnünk a helyi közösségbe, húsz-harminc év alatt felküzdhetjük magunkat a megyeszékhelyig, de hogy azt hogy hívják azt még nem tudhatjuk meg, az csak a beavatás magasabb szintjein elérhető, bizalmas információ.

De egy középméretű városból (ami a megvilágosodás előszobájának és lépcsőházának szimbóluma), már bárhová eljuthatunk, kitartás kérdése az egész. Persze ez a hosszabb, lemondásokkal és fokozatos fejlődéssel kikövezett út lerövidíthető, ha elrabolnak minket az ufók képében megjelenő angyalok, de ezért nem tehetünk semmit, azt mindig ők döntik el (kifürkészhetetlenül), hogy kinek a lelkét, és nélkülözhető belső szerveit viszik magukkal. Karma kérdése az egész, a karma meg a "Ki mint jár a korsó  kútra, maga esik bele!" közmondás tömör, szakszerű kifejezése. (Ahogy Szittyósiné Irénke  javasasszony és disznópörzsölő tanította: "Ha elbaszod, rábaszol! Rohadt egy karma!")

És itt fontos, hogy tudjuk elengedni a vágyainkat, mert mindig oda jutunk, ahová nem vágyunk. Ha például a tengerparton akarunk koktélozni, mindig egy gyárban találjuk magunkat egy szerelőszalag mellett, vágyjunk tehát a gyárba. Persze ez sem okoz tengerpartot, de legalább nem lesz akkora a pofára esés.

Ne vágyjunk tehát, de legyünk tudatosak arról, mire nem vágyunk épp, hátha nyerünk az Égi Lottón (Ugyanitt Sorsjegy Kapható), a lótuszból a virágot kívánjuk inkább, ne az angol sportkocsit.

Dióhéjban ennyi, ahogy az Írás is mondja: "Áfás számla igényét, kérjük előre jelezze!"

A székké változott asszony, és egyéb kafkaságok

Hát, a Tokyo! című 2008-as film alaposan feladja a leckét  a nézőnek, igazából háromszorosan is. Merthogy három rövidfilm három rendezőtől, a közös bennük az, hogy valami nyomasztóan kafkai történetet mesélnek el, és hogy ezek a történetek ugyanabban a városban játszódnak. Hát igen, Tokióról bármit el tudunk képzelni, főleg innen Európából, hisz az ott a lila hajjal vihogó tinilányok, az indokolatlan animék, a bugyiautomaták és a torokhangon hajlongó  munkaalkoholisták városa, zsúfolt és kaotikus, a szamuráj-éthosz és a jenki popkultúra találkozása egy, a huszonhatodik emeletnél beragadt liftben. (A ház gondnoka és a liftszerelő korporésön elnöke azóta öngyilkos lett, tudatukat átültették egy dragonball-meghajtású szusibár rizsfőző automatájába, azóta ők ott a mesterséges intelligencia két fele. Mert a rizs túlfőzéséhez egy értelem kevés.)

Szóval a helyszín Japán, mert az ottaniakból Godzilla és a kamikaze-osztagok óta bármit kinézünk, csak épp az abszurdot nem nagyon, ezért remek fricska, ha három igazán abszurd történetet importálnak oda a készítők. Mert a három rendezőből kettő francia, a harmadik koreai, a negyedik meg nincs.

És mindhárman megfilmesítettek egy-egy Franz Kafkát idéző rémálmot, amik úgy nyomasztóak, hogy közben viccesek, úgy hangolnak le a sárga földig, hogy közben azért röhögünk kicsit, csak a miheztartás végett.

Az első darab, Michel Gondry szösszenete a Lakberendezés címet viseli, és igen, ebben van, hogy a főszereplő csaj (foglalkozására nézve egy csóró, de reményteli filmes elhanyagolt felesége) egy nap székké változik. nem azonnal persze, előbb csak mellkasán talál egy tenyérnyi lyukat, amin átsüt a Nap, de legalább lécekkel rácsozott, aztán széklábai lesznek,a végére meg teljesen széké válik. Mint ahogy Gregor Samsa, aki ugye egy napon bazi nagy rovarként ébred, és nem tudja miért, de egy idő után ez már nem is fontos. Székünknek amúgy marad lelke, gondolatai, meg ilyen teljesen széktelen sajátosságai, sőt ha senki nem látja, emberi testet ölt.  De valaki rápillant már csak egy széket lát, ráül és le sem szarja a lelkét, mondjuk szerencsére, elvégre ő nem olyan szék, ami a székletet...

A széklet az a második darabbaj jön elő, már a címe is az, hogy Merde, ami épp azt jelenti. Leos Carax kafkai művelete nem Az átváltozásra, inkább A perre emlékeztet, kevésbé vicces, de jelentősen gyomorforgatóbb mint az első sztori, és szigorúan monoton növekvően nyomasztóbb. A középpontjában Merde a "csatornalény" áll, aki ránézésre egy közepesen zakkant hajléktalan (Carax majd' minden filmjében van egy pont ilyen fazon), nem meglepő módon a csatornában lakik, és a helyi tévé szerint már két hete "terrorizálja" a hisztérikus lakosságot. A terror főleg abban merül ki, hogy barnás-koszos mezítlábbal (nomen est omen, ugyebár) tántorog egyet a helyi Oxford Street-en, a járókelők meg annyira be vannak szarva tőle (mit is tennének?), hogy csak alig pár tucatnyian filmezik hosszan a mobiljukkal, mielőtt sikoltozni kezdenének. A leginkább bedrogozott koboldra emlékeztető félszerzet amúgy nem tudjuk honnan jött, talán Hirosima-alsóról, talán az űrből, de leginkább a tudatalattinkból. Annak is abból a részéből, ami valahol félúton van a paleolitikum és a bilire szoktatás között.

De nem terrorizálhat sokáig magában, mert sok egyéb rémisztő szokása közül  legborzasztóbb, hogy csakis friss virágot eszik, ráadásul kizárólag azt a fajta krizantémot, ami a császári család szimbóluma. Úgyhogy elfogják, bíróság elé állítják, de az ügyvédje legalább monsieur Woland, hogy legyen benne egy indokolatlan Bulgakov-hivatkozás is. Ráadásul kísértetiesen úgy néz ki, mint monsieur Merde festene, ha a popszakmában dolgozna.

Antihősünket végül mindenki megkönnyebbülésére halálra ítélik, fel is akasztják, bele sem hal, de a későbbiekben már az amerikaikat boldogítja, szóval a japánoknak innentől már szinte rendben is lehet a dolog.

És a harmadik opusz elkövetője végre nem egy francia, hanem az indokoltan körülrajongott koreai rendező Bong Joon-ho (ejtsd: Pong Dzsunho, de ezt én már nem tudom követni), az Élősködők-ért nemrégiben félholtra oszkárdíjazott sztár, aki viccesen kreatív nyomasztásban valóban fekete öves.

És hát az ő hőse is elég nyomasztó egy fazon. Egyedül él, tíz éve nem hagyta már el a lakását, mert minden hónapban kap pénzt egy borítékban, és amíg van egy-egy köteg bankjegye meg telefonja, addig felesleges a lépcsőházba, az utcára vagy egyéb bizonytalan helyekre merészkednie. Házhoz rendel pizzát, vécépapírt meg leveskonzerveket, ruhát és olvasnivalót, a lényeg hogy mindig más futár jöjjön a szajréval, nehogy már emberi kapcsolatokkal legyen kénytelen vesződni.

Gondolom az utcát is azért kerüli, mert az tele van emberekkel, akik mennek, beszélnek és főleg néznek, ami általános rossz szokása ennek a csürhének, ezek képesek lennének a végén még köszönni is neki, vagy megkérdezni hogy van. És lássuk be, hogy ami sokk, az tűrhetetlen! Plusz odakint süt a Nap is, amit ő nem bír, pedig nem is egy drakulisztikus jellem, csak afféle ön-energiavámpír, egy nagy rakás, nyitott vécéajtónál kakáló (na, itt is előjön...) kényszeres neurózis.

És akkor jön egy rendes évi földrengés, de hősünket nem ez rázza meg igazán, hanem hogy a pizzafutár csaj ennek hatására épp az ő előszobájában ájul el, így kénytelen ránézni, szólni hozzá, sőt meg is érinteni. Brrr...

Még jó, hogy a lány rokonlélek, tetszik neki a 3271 darab, elvágólag feltornyozott üres pizzásdoboz, nem csoda hogy a pasi annyira, de annyira szerelmes lesz belé, hogy még az utcára is kilép, tíz év önkéntes szobafogság után. Csak hogy a következő földrengés már ne otthon érje, nyilván annyira zakatol a szíve is, hogy kettő együtt már letépné az ablakról a redőnyt.

A Shaking Tokyo címre hallgató harmadik epizód amúgy leginkább Park Chan-wook (állítólag Pak Cshanuk) Oldboy néven rettegett remekművére emlékeztet, csak ebben senki arcát nem rendezik át kalapáccsal, és még vérfertőzés sincs benne. Mondjuk annyira nem hiányzik, nem kell minden koreai rendezőnek folyton görög sorstragédiákat horrorba fordítania, de néha nem árt.

A tanulság meg már az első harmad vége felé elhangzik, miszerint nem akkora baj, ha az ember szék, legalább hasznosnak érezheti magát.

Anarchia a földi királyságban

Tegnap írtam valami olyat, hogy lélekben anarchista lennék, aztán beleszaladtam egy kisebb szemrehányásba, hogy micsoda dolog, hogy én káoszt szeretnénk. Mintha most rend lenne, valami szép kiegyensúlyozott rend (mint a papucs orrán a pamutbojt), aminek az ellentéte a káosz, nem pedig elnyomás, aminek ellentéte a szabadság. Lenne.

Mert az anarchia, szemben minden közkeletűen ostoba értelmezéssel, nem káoszt, nem rendezetlenséget jelent, hanem uralomnélküliséget, szabadságot, önrendelkezést és hasonló habokat a tortán. Mert a hatalom - és akkor jön a társadalomtudományi gyorstalpaló - annak esélye, annak lehetősége, hogy valaki a saját akaratát érvényesítheti, mások akaratával szemben is. Azaz hatalmam akkor van, ha az van amit én akarok, akár önként engedelmeskednek nekem mások, akár pofozkodnom kell érte. Az első esetben, ha tehát az alávetettek  bizonyos helyzetekben és mértékig hajlamosak maguktól engedelmeskedni a hatalomnak (mert elismerik, hogy a királynak, elnökminiszternek, tömbházmesternek) joga van dönteni és utastani, akkor az a hatalom legitim, és uralomnak hívjuk. Illetve hívja Max Weber, de ez most messzire vezetne. Az uralom tehát a legitim hatalom, mikor jelen van az engedelmesség minimuma.
És az anarchisták nem a hatalmat utasítják el, hisz nem is tudnák, ha már az szinte minden emberi viszonyunkat áthatja (tanár-diák, szülő-gyerek, főnök-beosztott - mind-mind hatalmi viszonyok is), hanem az uralmat, konkrétabban az államot, mint az uralom intézményesült formáját. Mert szerintük (és ja igen, szerintem is), nem volt még nem elnyomó állam, az efféle főhatalom, a felülről szervezett társadalom élén, az mindig elnyomó, aminél lehetne jobbat is kitalálni. Vagy legalább kevésbé ócskát.

Mint a Gyalog-galopp-ban, hol beszólnak a királynak a parasztok, hogy ők aztán nem szavaztak rá, és egyébként is, ők egy anarcho-szindikalista közösség, ahol minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat.
De az persze kérdés, hogy amikor elfogadjuk a fölénk tornyosuló államot, azt miért tesszük? Pláne ha nem mi vagyunk a király, az elnökminiszter vagy a tömbházmester, de még egyikük kicsi segédje sem?
Erre az egyik gyakori választ Thomas Hobbes XVII. századi angol filozófusra hivatkozva szokták megválaszolni. Hobbes ugyanis azt gondolta, hogy az ember lényegét tekintve mégis csak állat, és természeti körülmények között egy afféle területvédő-zsákmányszerző ragadozóként is viselkedik. Ez lenne a természeti állapot, latinosan bellum omnia contra omnes (mindenki harca mindenki ellen), ami egyfelől kényelmes helyzet, mert nyugodtan beverhetjük a másik fejét, ha kell a barlangja, a kajája vagy a nője, de közben meg rém kényelmetlen, hisz a mi fejünket is bármikor bárki beverheti. Aminek azért ritkán örülünk, és talán ebben a fiktív természeti állapotban amúgy sem lehet túl szuicid az ember, azt Evolúció uraság elég szikár módon bünteti.
És mivel az emberek (nagyjából) racionális lények, belátják, hogy ez a fejbeverősdi hosszabb távon senkinek sem jó, mert senki nem akar állandó életveszélyben vadászni meg nőket rabolni (stresszes melók ezek, a nélkül is), így maguk fölé emelnek egy főhatalmat. És arra bízzák a fejek beverésének jogát, mert a főhatalom dolga lesz innentől, hogy a közös szabályokat (például, hogy tilos mások fejét beverni) betartassa, és akik megszegik e szabályokat, annak beverje a fejét. És akkor megvalósul csodálatos képességünk, a rend, lemondunk szabadságunk, autonómiánk egy részéről, cserébe kapunk némi biztonságot. Vagy csak némi vérbosszút, hisz lehet, hogy ettől még a szomszéd ugyanúgy beveri a fejünket, csak legfeljebb megbűnhődik érte, és mégis csak jobb (?) ebben a tudatban elvérezni.

Thomas Hobbes - Leviathan (Werner Horvath - staatchiart.com)

Nade. Mivel is foglalkozik a Főhatalom, ha már létrehoztuk, és magunk fölé emeltük? Az anarchista nézőpont szerint nem sok jóval. Beveri a fejünket - és ez a jobbik eset - mert a pénzünket akarja. de beveri a fejünket azért is, mert a lelkünket akarja, és ha ez is megvolt, nem pihen, hanem harmadszor is beveri a fejünket, mert csak. Mert az neki jó, attól érzi a hatalmát. A nem használt hatalom úgy tűnik szart sem ér, a modern kor öltönyös pszichopatái számára pont úgy, mint mondjuk VIII. Henriknek, a tudat, hogy hatalmuk van mások felett önmagában kevés. Azt kérem tettekkel kell demonstrálni, az istenadta nép, de még inkább maguk felé. (Tudja fene, biztos kicsi a pöcsük, vagy valami mást kompenzálnak a hatalommal. Nem váltak sikeres festővé vagy íróvá, verte őket az apjuk, valláskárosultak lettek, allergiásak a brokkolira, ilyenek.)

És az anarchisták ezektől szeretnének valahogy szabadulni, hogy aztán egyéni vagy közösségi módon, abban már vannak különbségek. Az individualista anarchisták inkább a lehető legszabadabb egyének együttműködését óhajtják (mint Proudhon-nál az önállóan termelgető  mesteremberek), a kollektivisták meg valami erősebb, de nem hierarchikus közösségben gondolkodnak (mint mondjuk Kropotkin), de végül is efféle kollektivizmust képelt el Marx is a kommunista utópiában, ahol ugye állam sincs. Kizsákmányolás meg pláne nem, a diktatúra szóba sem jöhet, ehhez képest látjuk mit műveltek Marx nevében jóval a halála után, de hát Jézus sem a Szent Inkvizícióra vagy a keresztes háborúkra gondolt, mikor a felebaráti szeretetről tanított.

És hát ahogy nem volt még sehol a világon kommunizmus, az anarchia is inkább egy utópia. Főleg azért, mert van benne egy nagy adag antropológiai optimizmus, vagyis annak gondolata, hogy az ember eredendően, ha nem is jó, de nem akkora szemétláda, mint amekkorának a történelem nevű  véres szappanoperában mutatja magát. Azaz alkalmas lehet valami uralommentes együttműködésre, míg a pesszimista nézőpont szerint addig kell ütni, míg be nem tartja a szabályok legalább egy részét.
És ha a pesszimistáknak van igaza (márpedig nem vagyok elég optimista, hogy ennek ellenkezőjét gondoljam), akkor az anarchia tényleg egy kivitelezhetetlen utópia. Nem káosz tehát (pláne nem terrorizmus), inkább valami elképzelt idill, mint a jehovisták neonaiv szórólapjain, ahol egy tökéletes világban az oroszlán meg a gazella együtt szednek virágot a napos domboldalon. Oké, ilyesmiről ábrándozni hülyeség, de egy kevésbé kizsákmányoló, khm... emberszerűbb társadalomról talán nem.
Na, ezért vagyok lélekben anarchista, de csak itthon csinálom, a négy fal között, és ne hencegek vele. Meg nem tűzöm ki a vörös-fekete zászlót, pláne hogy nincs is.

p.s. Ez itt fönt meg a Sex Pistols klasszikusa (Anarchy in the UK)  A nagy rock'n'roll svindli című mozgóképükből, csak viccből franciául, ahogy legalább nem értek. De az angol eredeti ismeretében gondolom, hogy nem vesztek sokat vele. Nos ennyi mára az okoskodás, a következőben majd hülyéskedem is, főleg az egyensúly kedvéért.

Gusztustalan huszadika

Nem tehet róla, csak egy szerencsétlen állami ünnep, és egy állami ünnepel mit kezdjen egy magamfajta, lelkében anarchista, hát nem sokat. XIV. Lajos még azt mondta, hogy "az állam én vagyok", de ez mára nem igaz, az állam mi lennénk (egy kicsit el is hittük, hogy mi vagyunk), miközben tudjuk (mert tapasztaljuk), hogy az állam ők.  Nekünk meg nincs mit ünnepelni rajtuk.

Én például csak annyiban vagyok az állam, hogy azon növesztem a szakállam, de az orrom se jó sok mindenre, az is csak annyiban vagyok, hogy nem érzek vele szagokat, de legalább bele tudom ütni mindenbe.

Huszadika egyébként majdnem csak annyiban gusztustalan, mint e hónap bármely napja, hisz  az a- egy fosztóképző (több nyelveben is, például a szanszkritban), vagyis az a-gusztus az gusztus nélküli lészen. Azaz -talan. Ha az amoralitás erkölcstelenség, akkor az augusztus gusztustalanság, sőt rosszabb: ugusztustalanság, aminek ugyan kevesebb az értelme, de még rosszabbul hangzik, a röhejes írásképről nem is szólva. Tiszta lehetségtelenség!

Annyi végtelenül ostoba, és röhejesen ceremoniális gesztus rakódott már 'gusztus huszadikára, hogy érdemes lenne egybefűzni őket, ha már lúd, legyen kövér lászló.

Reggel tizenegykor ünnepélyez zászlófelvonás keretében kapnának napszúrást az összes közjogi méltóságok (és külön semjénzsolt), hogy aztán csatlakozzanak a Szentisván Bazilikától a Szentkoronáig tartó Szentjobb-tisztavatás Szenteltvízi- és légi parádéjához, melynek végén  (József Attila "Valami nagy-nagy tüzet kéne nyitni" kezdetű versét szavalva) Újkenyérrel lőnék az összegyűlt tömeget, az újlipótvárosi Szentistvánpark felől, alkotmányozó jelleggel.

Így le lehetne tudni az egészet kora délutánra, és mindenki mehetne haza Bud Spencer - Terence Hill filmeket nézni, melyek mára már az ezeréves magyar államiság legszervesebb kulturális  hagyományainak alapjait képezik, az LGT-búcsúkoncertek, a yachton kurvázás, a páros debreceni és a csendes beletörődés mellett.  (Felkészül a Blekk Frájdéj: kézműves kurvák őstermelőktől,  online is, választható nemi betegségekkel!)

Vízi, légi, parádés (The New York Times)

Önsörflóra, albélkohol

Székletáltültetéssel gyógyítottak meg egy férfit, akinek alkohol készült a beleiben -olvasom az Index címlapját, tényleg lejárhat lassan a szerkesztőség tagjainak felmondási ideje, már a tudományos bulvár-generátort pörgetik. Tartalomgyártás gyanánt. De ha jönnek a "VV Pinabubus herét villantott" típusú bulvárok, akkor én megyek, mintha nem is jöttem volna, ám mondjuk ez a hír még majdnem érdekes.

Mert a feltehetően belga pasas "önsörföző-szindrómában" szenvedett, azaz ha szénhidrátot fogyasztott, az szépen alkohollá bomlott a beleibe. Így aztán úgy volt a normál érték tizenhétszerese a véralkholszintje, hogy napok óta egy kortyot sem ivott.(Ha ivott is volna, valószínűleg már nem találnak vért az alkoholjában.) De ő simán csak szénhidrátot fogyasztott, megvan ez a rossz szokásunk, hogy eszünk gabonát, meg cukrot, gyümölcsöt meg tejet, és egyesek ezektől akkor is berúgnak, ha nem főzik le őket pálinkának, csak mondjuk buktát süt a nagyi.

Nyilván sokan cserélnének az ilyen betegekkel, elvégre széles néprétegek számára vonzó perspektíva lehet, hogy a sajtos-tejfölös lángos mellé már nem is kell külön sört inni, azt megoldja az ember bélrendszere okosba', de hogy a rendőrök hetente kétszer bírságolnak ittas vezetésért, és az ember berúg egy mézes teától, az azért mégsem egy fáklyásmenet. Szerintem nincs az az elszánt alkoholista, aki szeretne minden egyes étkezéskor lerészegedni, és ezt csak úgy úszhatja meg, ha nyers répát eszik hegyi levegőn párolva, meg teljes kiőrlésű baromfipárizsit. (Ami annyira teljes kiőrlésű, hogy csőr, karom, tollak - csak az íze kedvéért.)

Önsörfözőt amúgy láttam már, igaz csak a tévében, de ott többet is. Náluk kicsit máshogy működött ez a szindróma, ők nem a beleikben főztek sört, hanem a fürdőkádban merülőforralóval, igaz később az is a beleikben végezte. Ráadásul az ilyen önsörfőzőknek rendszerint járulékos betegségük volt az önpálinkafőzés is, bármiből ami kicsit is emlékeztet szerves anyagra, legalább hangulatában. (Egyszer valami rokon ismerősénél kóstoltattak velem egy állítólagos törkölyt, amit szerintem zsebpiszokból, sajtpapírból és medvecukorból főztek egy régi petróleumlámpában, de az eredetére igazából nem mertem rákérdezni.)

De most a székletátültetés az mi? Hogy másra kenni a szart, azt még értem, van ilyen pornós alműfaj is, meg mást is szoktak csinálni vele, legfeljebb nem hívják átültetésnek. (Én meg Pasolini Salo-ja óta nem szívesen nézek bele a vécébe, és komoly rémálmom, hogy valami falusi pottyantósra megyek ki éjjel, aztán véletlenül belevilágítók a lyukba, zseblámpával.)

Oké, persze utánanéztem, és kiderült, hogy szarból nem lehet várat építeni (illetve a népi mondás szerint, lehet hogy fonsz belőle ostort, de nem pattogtatsz vele), lehet viszont kitenyészteni belőle olyan baktériumkolóniát, mely aztán helyrelöki az ember bélflóráját, bármi is legyen az.

Csak tudni kell jó irányba lökni.

Ehhez mit kellene átültetni?

A kis élet

Mostanában szeretem a lassú filmeket, a párszereplős kamaradrámákat, ahol a kimondott szónak, meg  tétova érintésnek van súlya, és nem szuperhősök verik egymást félig agyon, tövestől kitépett felhőkarcolókkal. Sehol egy űrlény, sehol egy galaktikus konfliktus, csak nagyjából mindennapi emberek egy varázstalanított világban, amiben amúgy mindannyian élünk. (És akinek ez nem jön be, az vallási őrült lesz, ezotévé-függő vagy elkalandozik a szintetikus drogok világába, esetleg ezeknek valamilyen kombinációját próbálja ki.)

És akkor a fő kérdés az lesz hogy de tényleg hová lett a varázslat, hogy a halál árnyékában lehet-e még hit, és hogy egyáltalán, oké, hogy nincs mennyország, de tessék mondani, senkinek sincs?

Az Itt járt Henry Poole ilyesféle kérdésekkel kardozik, főleg a főhősünk lelkéből taposva ki a lehetséges válaszokat, ha már a felütésnél rögtön őt lökik az elmúlás szélére. Mert Henry beteg, nagyon beteg, a tudjáktokmi betegsége van, meg néhány hete-hónapja hátra, úgyhogy vesz magának egy lepukkant kertvárosi kéglit, hogy ott hagyják békén meghalni, ha már segíteni nem tudnak rajta.

Nade. Jő a szomszéd néni, aki viszont nem akarja békén hagyni, a rámenős ingatlanügynök, aki fel akarja szedni Henryt is a jutaléka mellé, meg a másik szomszéd, az egyedülálló anyuka a nem kissé autisztikus lányával, aki maga lenne a Megváltó Szerelem, ha egy hollywoodi giccsben lennénk épp.

De nem, ez a film kínosan ügyel rá, hogy ne legyen giccs, ezért visszafogott mint egy jótékonysági alapítvány kuratóriumi ülése, cinikus mint én bármelyik kedd reggel és unalmas, mint a környék, ahol játszódik.

Plusz fut egy kört  hit és hitetlenség kérdése körül, de csak biztos távolságból, nem érintve a falat. Mert a fickó háza falán megjelenik egy különös, Jézus-alakú folt, amitől ő lokális hírességéé, az ingatlan meg zarándokhellyé válik, emberek jönnek, tapizzák a vakolatot és időnként meggyógyulnak tőle (vagy annak ellenére), de Henry nem tapiz. Túl van már ő a csodaváráson, ennek megfelelően nem is érdemli meg a történet végét. Másfél órán át treníroz a film arra, hogy egyszer végre megússzuk a kurva hepiendet, de a nézőnek ennyi azért már nem jár. A vége csak az lesz, hogy a nem túl nagy művész a haldoklást cukorba mártja.

Szóval az utolsó tíz percet leszámítva egy igazi, karcos ám távolságtartó dráma lehetett volna, de elbaszták. Kukázták azt a realizmust, amitől az egész jó lehetett volna. Mert az élet az olyan, hogy fogalmunk sincs ha épp öngyilkosságra készül a csávó a harmadikon, hogy a boltos csaj haja nem azért rövid, mert divat, hanem mert kemó, hogy a szomszéd néni minden hónap második felében csak margarinos kenyeret eszik. Ez körülöttünk a realitás, kopott, szürke és elidegenedett.

Mondom, egy varázstalanított világ.

Szakértelem és tájékozottság, hírek helyett

A belarusz helyzet okán egyre unalmasabb a közbeszéd, komolyan mondom, lassan sportkommentátorokat kellene szerződtetni, ahhoz nem kell társadalomtudományi doktorátus, hogy a lóversenytippek szintjén "elemezzék" a helyzetet. Most akkor hát igen,  mondhatjuk hogy az elnök vagy megy, vagy marad, vagy valami harmadik megoldás lesz, amit még nem látunk. Az biztos hogy teljesen téeszelnök-feje van, egy kopasz áderjános, de nem tudni lesz-e ennek jelentősége az EU viszonylatának relációjában. Aztán vagy megy, vagy marad, lehet hogy megy, de könnyen lehet, hogy mégis csak marad, de másképp mint ahogy eddig nem ment. Az elnök, aki vagy elcsalta a választásokat vagy nagyon, de legalább azt sem tudjuk eldönteni,hogy Lukasenko vagy Lukasenka, belaruszul (vagy beloruszul?) a-ra végződne, de a többség anyanyelve mégis az orosz, vagy nem.

Merkel felhívta Putyint, ettől most eldőlt a fehérorosz diktátor sorsa vagy nem, lehet, hogy eldőlt, de lehet hogy csak fociról beszélgettek, vagy a régi szép NDK-s időkről, de összességében elmondható, hogy a helyzet vagy változott, vagy mégsem.

Az viszont biztosan tudható, hogy lehet hogy Lukasenkoa megbuggyant, idegileg szétesett, egyik reggel elrendelte felettes énjének letartóztatását, majd hosszan beszélgetett a vécécsészével. A fehérorosz helyzet annyira aggasztott a, hogy be akarta hívni a baráti fekete orosz haderőt, de közölték vele hogy a fekete orosz az vodka kávélkikőrrel, és nem tartoznak hozzá tankok, csak a hangok a fejében.

Közben a traktorgyáriak közölték, hogy ők nem szavaztak rá, de legalább is nem emlékszenek ilyesmire, de ettől még lehet hogy szavaztak, csak másvalakire.

És tényleg ez megy már másfél hete, hogy akkor most megbukik-e vagy inkább mégse, tényleg mint a soprtcsatornák beszélgetős műsoraiban, hogy lehet hogy nyer a mencseszter, a fradi vagy a hemilton, de lehet hogy nem, az majd kiderül mire lesz képes a pályán. Na ja, ezek akkora igazságok, hogy zakót kell húzni tőle a szponzorpólóra, és aggodalmasan bámulni a kamerába. És ez az, amit a "politikai elemzőnek" nevezett yuppie-k is tökéletesen elsajátítottak, de nekik még annyi konkrétum sincs a kezükben, mint az autóveresny előtt okoskodó szakértőknek, hisz senki nem tudja Lukasen elvtárs (egyszerűbb, ha nem becézgetem) hány boxkiállást tervez, milyen gumit tesz fel a második etapra és vannak-e váltóproblémái?

A nyelvtannáci, aki vagyok

A mélymagyar, hurrápesszimista-médianacionál diskurzusban a legszebb az, hogy a szerzők, de főleg a kommentelők (az istenadta nép, a vox populi alfája és omegája, a Faltól-falig Jubbantuggyuk Törzs), annyira nagyon odavannak azért, hogy ők magyarok, hogy az anyanyelvükkel is állandó háborúban állnak tőle, és főleg vesztésre. Alanyi vagy tárgyas ragozás, kisbetű vagy nagybetű, egybeírás vagy különírás - mind-mind mellékes ahhoz képest, hogy ők szívükben magyarok. Nyelvükben már csak hézagosan, de nem az a fontos, hanem hogy reggel magyarul isszák a kávét, aztán egész délelőtt NAGYBETŰVEL KIABÁLNAK a kommentszekciókban. Például ilyeneket, bár a szöveg nyilván az én karikatúrám, ezzel együtt stílushű:

"Kérdem én? Szabad-e a Magyar köz épületekre mindenféle "zászlót" ki függeszteni-e! Van erről valami törvényi jogszabály, vagy csinálnak-e tervezni? A Magyar Embereknek joguk van tudni a jogukat, hogy van-e fellépni az ilyenek ellen! Ez számomra ELFOGADHATATLAN, nekem úgy nevelték belém, hogy a család az olyan, hogy apa veri anyát aki főz, és csak semmi buzulás.

Dehogy zászlókat lógatnak, az tisztára homokszekszuális propaganda, a szomszéd Csilla is tisztára megbuzult, mikor ilyeneket látott a Város szerte. A Magyar emberek elleni támadás az ilyen, a polgármester az otthon zászlózzon a négy fal között. Csak ne akkor, mikor belesek az ablakán."

Az igazi mélymagyar az írásban mindig Magyar, tojik ő arra, hogy a melléknév kisbetű, a hejesírás bolssevista trük. És mikor valaki mégis csak számon kéri rajtuk az elemi nyelvtant, mert annak hiánya már az érthetőség rovására megy, akkor mindegyik hirtelen felindulásból egy akadémiai székfoglalót követ el, alkalmazott és történeti nyelvészetből:

"Én azért írok azt, hogy Magyar, mert tiszetelem a Magyarságot, te meg lenézed, mert idegen szívű vagy a lelkedben. Nézz bele magadba, és Tiszteld az igaz Magyarokat. A szó is onnan van, hogy MAGyar, mi vagyunk a MAG népe, eredetileg minden nyelv a Magyarból jön. (Karthágó= Kard Hágó, véletlen?)"

És innen már csak egy lépés a pilisi szívcsakra, a szíriuszi táltosok meg a angyali energiával távgyógyító, rovásírásos napkollektor elvitelre, de az másik téma, és kurvára unom már. Itt most elég annyi (hogy stílben maradjak), hogy a Magyar Hejes Írás az, ahogy a Magyarok írnak és ennyi, a nyelvtant az direktben kerüljük, mert az finnugor elméleti métely ami hazukság, az egybe irás vagy a külön irás meg rajtunk múlik, nincs rá szabály. (Szabály/ szablya/ kard/ Kardhágó - naugye?)

Kicsit barna, kicsit büdös, de a miénk!

Egész nap kormányhű sajtót olvasgattam, na jó, takarítottam is, de közben próbáltam folyamatosan népben-nemzetben gondolkodni, hisz a felmosószer is hatásosabban oldja a teknőskakát az előszoba padlójáról a kereszténydemokrácia eszmei-ideológiai keretei között. Gondoltam hátha megtérek, és akkor kinézve az ablakon nem csak azt látom, hogy már megint süt az a kurva Nap, hanem azt is, hogy a Haza ettől fényre derül.

De nem ment. A kormányfideszes sajtómédia annyira konfúz, hogy csak annyit tudok, hogy Soros. Minden, de minden mögött egy kilencvenéves tőzsdecápa áll, a Wall Street roskatag farkasa, aki azért háttérhatalmaskodik, mert gonosz, és azért gonosz mert csak! Már legalább két hete lázítja világuralmi terveinek előretolt elit alakulatát, a színművészeti hallgatói önkormányzatát a magyar színház új pápája, Beregszászi Böhömke ellen, pedig ő rendes magyar ember, hisz sok gyereke van. És milyen szépen felmondja a legostobább összeesküvés-elméleteket...
Vagy olvasom például a fura módon magyar nemzetnek nevezett agitkában, hogy ballib médiaverseny van Soros kegyeiért, miből levezethető, hogy az Indexet nem kicsinálták, hanem a szerkesztőség főleg szándékosan, és mellékesen élvezetből öntökönlőtte magát, hogy aztán ettől osztódással szaporodjon Gyurcsány. Izé, Dobrevné, vagy mi is a vonal a pártsajtóban ma délután.

Aztán megtudtam azt is, hogy a hatalmat egy demokráciában a kormány gyakorolja. Izé, én még úgy tanultam, hogy a parlament, a kormány is annak van alárendelve, meg hogy vannak ilyen hatalmi ágak, mind a három, amiből az egyik a kormányzati. De Montesquieu (aki még a törvények szelleméről is óbégatott) egy mocskos liberális, az egyik fő bűnöse a felvilágosodás nevű létsorsrontásnak, lehet, hogy utólag is fel kellene akasztani a csontjait.

Ja és feltűnt, hogy ma már le se írják azt a szót hogy liberális (biztos attól félnek, hogy a szómágia jegyében szemüvegük és filozófusdiplomájuk nő tőle), csak azt hogy libernyák, elvégre ez az új divatszó, amit a Főszabász bemutatott egyik heti nyári kollekciójában. Ott és akkor még oda nem illő kocsmai hőbörgésnek hangzott, de azóta minden prosti srác és fidelitászos párttitkár igyekszik lehetőleg minden második-harmadik mondatába beilleszteni, és úgy tenni, mintha mindig is használta volna. Elvégre ők önálló,  a hatos villamoson is a Haza Sorsán borongó entellektüelek, eszükbe sem jutna a az efféle nyájszellem (birkulás?), bezzeg a ballibek. Azok ugye mind Soros kottájából, mint köztudott, ezért a nemzeti-kereztény-konzervatív-számlaképes ifjú titánok (és a már Pozsgay elvtárs alatt is harcoló veteránok) tényleg nem tudnak folyton mást mondani, csak hogy Soros. (Esetleg, hogy migráns, de az nem külön ontológiai kategória, a migráns az a Soros folytatása más eszközökkel.)

Én meg gonosz vagyok (de tényleg, itt is miket művelek, te jó ég!), és eszembe jut, mi lett volna ha  a pártvezér és kancellár nem a rádióban libernyákol, hanem mondjuk - mivel hirtelen hasmenése támad, és már nincs hova hátrálni - egy nyilvános eseményen egyszerűen összeszarja magát. Nyilván másnapra a mind 888 prostisrác, úgy is mint a magyar nemzet hírlapja, publicisztikát kanyarít arról, hogy doktorminiszterelnök úr egy igazi tökös (na ja, beles) magyar ember, aki nem futamodik meg a nehéz helyzetek elől, hanem állja a (bél)sarat. És hogy az is kiderült, hogy az európai politikában tényleg Ő fingja a passzátszelet, de annyira, hogy néha kicsúszik a nyele. És másnap mindannyian szaros nadrágban mennek dolgozni, vásárolni, meg tévéműsorokba civil szakértőnek, és egymásét mérgeteik, hogy ki mennyire képzett ideológiailag.

Shitty is  the New Sexy! - irják majd pólóikra, hogy egy idő után komolyan is gondolják. Ja nem, már most is itt tartanak.

A puding próbája

A Dropkick Murphys egy amerikai punkbanda, akik jobb pillanataikban teljesen hitelesen hozzák egy rendes angol skinhead zenekar fazonját, mind emberileg, mind szakmailag. A rendes alatt azt értem, hogy nem egy náci társaságét (ők amúgy is a bonehead-ek), hanem kellemes munkásosztálybeli suttyókét. És bár szülőföldjük a festői Massachusetts, a hasonlóság a brit bandákkal nem véletlen, elvégre az állam fővárosa mégis csak Boston, a legbritebb amerikai város, az ő műfajuk meg állítólag "celtic punk". Hát, hogy a punk hogy lehet kelta azt nem tudom pontosan, valószínűleg a gabonaalapú alkoholos italok vedeléshez lehet köze, de az alant látható klip tőlem tényleg készülhetett volna Sheffieldben vagy Manchesterben is, de semmiképp Kőbánya-Kispestnél, mert a háttérben nem látom kigyulladni a hármas metrót.

A zene, a klip önmagáért beszél, a szöveg alapján pedig a lírai Én súlyosan csalódott valakiben. Ledőlt egy bálványa, lelépett a nője, kikapott a kedvenc csapata, ellopták az autóját, lelépett a nője a legjobb haverjával, tudja fene. Az viszont biztos, egy pudingért nem kellene ekkora hisztit csapni, bárki is legyen az a Mick Jones. A puding az valamit szimbolizál, gondolom a posztmodern ember világba-vetettségének kínzó bizonytalanságát, amikor az egzisztencia határai elmosódni látszanak a multiplikálódó relativizmus szétbomló rétegei között, a tudatalatti pedig kivetül a létezés teljes spektrumára, miközben megszületik a szörnyű bizonyosság, hogy mégsincs minden hányásban répa. Vagy csak hősünk elől Mr. Jones vitte az utolsó vaníliásat a menzán, mondjuk ezért én is ütnék.

- O -

Idáig jutottam műelemzésemben, mikor rájöttem, hogy én bizony ismerek egy darab Mick Jonest, nem személyesen persze, hanem zeneművészete által. Így hívták ugyanis a The Clash gitárosát, mi több, még ma is így hívják, csak The Clasht nem hívják már sehogy, leginkább mióta nincs.

Jones viszont legalább tényleg angol, londoni, azon belül is Wandsworth-ből származik, gondolom a csóró végéről.

Na most, alant látható az igazi Mick Jones, mellete a klipből rajzfilmelt Mick Jones. Szerintem stimmel, még a fekete kendő is a nyakában. Szóval részemről az ügy megoldva. De mi a francot szimbolizál a puding?

Nem frankó

Bezár az egyik YouTube csatorna, amire fel vagyok iratkozva, és mivel nem sokra vagyok feliratkozva (nem sok éri el az ingerküszöböm), veszteség ez nekem.

Hodász András csatornájáról van szó (másoknak atya, de nekem nem, én akkor voltam katolikus, mikor kasztíliai szűzlány, vagyis négy újjászületéssel ezelőtt), aminek a címe Papifrankó, és ahol az üdítően földönjáró plébános tényleg olyan hangon tudott megszólalni, amilyet a római katolikus klérustól nemigen szoktunk meg.

Nálunk az egyház már ki sem látszik a hatalom alfeléből, a magukat keresztények hazudó döbrögik szívesen pózolnak a püspökökkel, és viszont. A döbrögik legitimációt remélnek maguknak, cserébe rohadt sok  pénzt adnak, kivételezést, befolyást meg Keresztényvédelmi Akciótervet, helyettes államtitkári szinten. Amiből kábé az jön ki, hogy néhol a püspökök is elkezdik döbröginek képzelni magukat, mint a Szeged-Csanádi Szerencsétlen, akinek pont a fodbal a hobbija, úgyhogy van már hozzá enbékettes csapata (amit fel akar juttatni), állami pénzből stadionja, meg fodbalakadémája, egyem a szívét. Biztos rosszul aludt volna, vagy a vasárnapi misén elvétette volna a liturgiát, ha nincs az egyházmegye csapatának fullextrás stadionja. Ez pedig nyilván nem hagyhatta a pártvezér és kancellár, így gyorsan adott pénzt, paripát, fegyvert az ő atyai barátjának, elvégre Istent szolgálni tényleg tök nehéz VIP-páholy hiányában. (Krisztusi szegénység? Lefordíthatatlan szójáték!)

És a kis szegedi rigó esete csak egy, de szemléletes példája annak, mit képzel magáról a katolikus egyház, mit képzel az államhoz való viszonyáról, és arról, kiket kellene szolgálnia. A főpapok láthatóan indokolatlannak gondolják a többes számot, ők csak azt tudják, Istenen kívül kit kell szolgálniuk. Bizony, a tudjukkit. Az mondjuk egy érdekes kérdés, hogy Senor Bergolio hallott-e már erről, ott a messzi-messzi galaxisban, izé... Vatikánban. (Ja igen, a pápát sem fogom szentatyázni, egyrészt nem a faterom, másrészt még nem szent. Mondjuk utóbbi még lehet, az előbbiről végleg lekésett.)

Szóval a katolikus klérus ma is boldogan éli a maga feudalizmusát kis hazánkban, a komplett hűbéri rendszerrel meg a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvével, ami felénk aktuálisan úgy hangzik, hogy akié a hatalom, azé az egyház. Remek.

És akkor jön egy elkötelezett fiatal pap, kábé azt csinálja ami a dolga, prédikál, népszerűsíti az egyházát és annak tanait, és teszi mindezt olyan felületeken (YT, Insta, FB), valamint olyan közvetlen stílusban, amitől a püspöki konferencia tagjainak nagy részét valószínűleg eddig is elkapta a sikongató lábrázás.

De tenni nem nagyon tettek ellen semmit, mert ugye a látszatra ügyelni kell, nem csinált semmi olyat, ami sértette volna hivatásának elveit, és hát semmilyen Zsolt nevű fővadász nem lehetett az egyház jobb reklámarca nála.

De aztán múltkor ki mert állni az Index mellett, írt egy rövid publicisztikát, és még a tüntetésre is elment. Ami egyébként minden normálisabb országban rendben lett volna (láttam én már olasz katolikus papokat vörös zászlók alatt tüntetni Berlusconi ellen), hisz a kereszténységbe tudtommal igen is beletartozik a közösségért való felelősségvállalás is. Már csak a felebaráti szeretet alapján is, you know. (De mi kurzuskeresztényeink, ahogy Fülig Jimmy mondaná nem felebarátok, hanem egészen barátságtalanok.)

Úgyhogy plébánosunkat behívatta a Párttitkár Elvtárs, akarom mondani a Bíboros Úr, biztos önkritikát is kellett gyakorolnia, és bár tényleg nem tudjuk, miért rendelték raportra, azért nem nehéz kitlálni, hisz utána be is jelentett a leállást, hogy ennyi volt srácok, viszlát és kösz a halakat! (Jó, ez utóbbit én tettem hozzá, de keresztény viszonylatban ez a halas Douglas Adams regénycím tényleg ideillő.)

Hát, egy csatornával kevesebb amit nézhetek, a Papifrankót láthatóan letiltotta a nem frankó papi. Au Dieu!

Nem egy indiántánc, de elhiszem

Rájöttem, hogy tudok esővarázslatot csinálni. Különös egy képesség, már egy ideje érzem, hogy a birtokában vagyok, csak eddig gyűjtöttem a bizonyítékokat.

Hát, megvannak. A módszer egyszerű: nem kell ide semmiféle hülye, álindián táncolós hujogatás (táncolni amúgy sem tudok, hujogatni meg csak szakszerűtlenül), mint holmi egészen régi, egészen infantilis és politikailag mára már egészen inkorrekt rajzfilmekben, csak ablakot kell tisztítani. Felénk ezt úgy mondják hogy pucolni, de nekem mindig visszatetszett ez a szó, és tisztítok. Pucolni meg kell. A börtönből mondjuk, vagy a... a valahonnan, ahonnan szintén.

Szóval. A tisztítás utáni este, de legkésőbb másnap nagy szél kerekedik (támad? nem, egy szél nem ennyire tudatos), fölkeveri a porból, galambszarból és csikkekből álló városi generálkoszt, majd jön egy monszun jellegű felhőszakadás, és az egészet felcsapja az ablakaimra. 

Gondolom másokéra is, még jó hogy a környéken nem tudják, hogy én okoztam az egészet.

De ha már így alakult, lehetne ebből némi bevételt is szerkeszteni, miszerint ha valakinek eső kell (mittomén lusta kutyát fürdetni, egyszerűbb ha kiakasztja az esőre), némi készpénzért mosok nála is ablakot, és minden meg van oldva. Mondjuk azt nehéz lesz elmagyarázni neki, hogy nem az ablakmosásért fizet, úgyhogy nincs joga minőségi munkát elvárni, hogy itt részemről csak a gesztus a lényeg. A revütáncosnőktől sem várják el, hogy színes tollak nőjenek ki a fenekükből, elég ha magasra emelik az elég hosszú lábaikat. Persze nem egyszerre mind a kettőt.

És még jobb lenne, ha valaki azért fizetne, mert nem akar esőt, ez esetben nem kellene tennem semmit. Még táncolni sem.

Ha azon aggódnék, hogy az embereket mi érdekli, soha nem írnék semmit

A cím ezúttal is egy idézet. Mert pár nap múlva, egész pontosan augusztus 16-án lenne épp 100 éves Charles Bukowski, az egyik kedvenc íróm. Oké, persze sok kedvenc írom van (Kurt Vonnegut, Anthony Burgess, Salman Rushdie, Iain Banks, Viktor Pelevin, Fjodor Dosztojevsszkij - csak néhány így véletlenszerűen), de Bukowski egy felsorolásból sem maradhat ki. Egy alkesz, nőcsábász, lepukkant albérletekben tengődő, lóversenyfüggő zseni volt, akit csak közel az ötvenhez fogadott be a kortárs amerikai irodalom. De akkor annyira, hogy azóta is.

Nem lehetett egy kifejezetten szimpatikus fazon, szerette a magányt, szeretett kívülálló lenni, azaz kívül állni azon a kispolgári világon, ahonnan jött, és  amit már ifjú korától kezdve hőn utált. Mit ne mondjak, sikerült neki. Meg a művészi halhatatlanság is, amire azt hiszem igenis vágyott, bár elküldte volna a picsába azt, aki ezzel meggyanúsítja.

1920-1994

"Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyűltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem."

Nem állok készen Helenre

Pedig egy német film címe pont erre kérdez rá, gondoltam kipróbálom, de csak harmadikra sikerült. A 2013-as Készen állsz Helenre? ugyanis polgárpukkasztó regény még polgárpukkasztóbbnak szánt adaptációja, úgyhogy gondoltam bejön. Mostanában már nincs az a bokáig vérben és belekben tocsogó slasher, amit mellett ne tudnék jóízűen ebédelni, de ez már nekem is sok volt.

A címbéli Helen egy se nem szép, se nem csúnya lolita-brünhilda, akit nem zavar ha valami mocskos, hisz az úgy természetes, és hát személyes higiéniájába már rögtön nyitójelenetben betekintést enged. Először is mezítláb áll (mit áll, tapicskol) valami nyilvános vécében, ami hangulatában kapásból felidézi Skócia Legmocskosabb Vécéjét a Trainspottingból. Aztán mesélni kezdi, hogy anyukája mindig a vécé fölé guggol, mikor pisil, de ő élvezi ha ráülhet a minél mocskosabb, annál jobb ülőkére, hogy aztán körkörösen mozogva tisztára törölje azt a puncijával.

Na, én itt már majdnem feladtam, pedig ez tényleg csak egy laza felvezetés volt. Később betekintést nyerhettem Helen szexuális életébe és aranyerébe, utóbbi révén még némi párkapcsolatra is szert tesz, no meg arra sem sokat kellett várni, hogy az első adandó testnedveket élvezettel megtáplálkozza.  (És nem, nem vért fogyaszt, elvégre nem vámpír ő, hanem egy posztmodernül zakkant későtini.) Aki leveszöldségekkel maszturbál a fürdőkádban, szinte szenvtelenül beszél apjával, arról hogy odaégett a tükörtojás, miközben a fater épp valakit dug, vagy le akarja fotóztatni a heget az aranyér-műtéte után. Hogy megcsodálja.

És azért az első félóra után kiderül, hogy a testnedvek csak a felszínt jelentik (sokszor szó szerint, mármint hogy beborítanak ezt-azt), a csaj nem perverz, csak sérült. Vagy azért perverz, mert sérült. Na ja, a szokásos alapállás: elvált szülők, akiket persze ő össze akar hozni, de Nagyfarok fater a szexgép, meg a havonta más vallásba beleőrülő Hipermodern mutter tényleg nagyon nem illik össze.

És innentől - miután a prüdéria már felpofozva, illetve stílszerűbben elfenekelve - egy afféle látomásos tinifilm lesz. Hősünk a cselekmény nagy részében a kórházban fekszik, és jönnek a flashback-ek a gyerekkorából, meg fantáziálások, hogy összejön majd apu-anyu, ő pedig vidáman és pucér fenékkel gördeszkázik a kórházi folyosón.

Szóval Helen nem áll készen a világra, mert még nincs benne, és nem is igen tudja, hogyan lehetne. A szex, a kosz, a vadulás csak arról szól, hogy végre benne lehessen, hogy érezze, hogy ő nem csak egy szerep, egy elvárás-halmaz beteljesítése, hanem hús és vér. Hogy valaki, aki ember.

Hát szóval, a tizennyolcas karikát indokolatlanul enyhének érzem, pedig jó film ez, őszinte és szókimondó. És vicces. És jó a zenéje. Csak ne nézzük ebéd előtt, vacsora után, vagy reggeli helyett. Sperma-diétát meg gondolom elég kevesen tartanak, pedig nekik még étvágygerjesztő is lehetne.

Oikor Jamaicában

Ez az Oi-Oi gajdolás már az én generációmnak is csak a náci szkinhedek részegen üvöltözése volt, akiket mélyen megvetettünk, primitív sötét (ja, és agresszív) bunkónak tartottuk őket, elsősorban azért, mert azok voltak. A zenéjük az nem lett volna rossz, de sajnos értettük a szöveget, és itt magyar bandákról beszélek, elvégre tizenhat évesen az angoltudásom is harminc évvel fiatalabb volt. És hát azok a szövegek nem igen tudtak magukkal ragadni, amikbe még Szálasi Ferenc is belepirult volna kicsit, nem kívántam cigánymentes övezetet vagy lápavasra húzott zsidókat, sőt azt sem értettem mások miért kívánnak ilyeneket? 

Ma már értem, bár elfogadni nyilván nem tudom, de a megértéshez elég ha a tinédzser punkon felülkerekedik bennem a középkorú szociológus.

Mert később az is világos lett, hogy az eredeti szinhedek nem voltak nácik, sőt antirasszista munkásosztálybeli angol srácok voltak, a zenéjük (amikről régen még nem tudtam mi is) a ska, jó ideje a kedvenc műfajom. Mint ezt itt rendszeresen meg is jegyzem, befűzve ide egy-egy igazán jó darabot.

Ahogy most is, avagy Oi To The World!

Mert hát bírom a No Doubt-ot, ez nem kétséges, (khm...) még cédéket s vettem tőlük, akkoriban, mikor az emberek még cédéket vásároltak egyáltalán. Gwen Stefani meg rajta van a kedvenc énekesnőim tízes listáján, és jobban belegondolva, lehet hogy valamelyik szólólemeze is megvan cédén.

Hát, ez nem az a szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv félszigeti metál (azt itt tettem közzé) , de hát ízlésem széles spektrumú.

Tudatom széttartó, szemem színe hosszúkás, tekintetem formás.

Bioakció látványelem-művész

Azt írja a haldokló Index, hogy Dwayne Johnson  a legjobban fizetett színész ma Hollywoodban, sőt már tavaly is ő volt.  Effelől nincs kétségem, ha a Forbes magazin is ezt állítja, akkor biztosan ő a legjobban fizetett, de hogy színész??? Hívjuk látványelemnek, bio-vizuális effektnek, de nem létező színészi képességei nyomán legfeljebb dramaturgiai hátramozdítónak tekinthető. (Hazai politikai mellészúrás: lehet hogy Vidnyánszkynak bejönne. Vagy Pintér "Ripacs" Tibor lovasszínházába, mert az amúgy is egy kupac szar, Johnson nem lógna ki belőle művészi minőségével, de lónak talán jól mutatna.) 

Amikben meg játszik, azok csak technikai értelemben filmek, de mondjuk Fellini az asztalt csapkodva röhögne, hogy ez ugye csak vicc? Tényleg, a Martin Scorsese el is küldte a kurva anyjukba ezeket a marveldíszis "képregényfilmeket", ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de legalább megsértődtek rajta. Hiába, ő már megengedheti magának, hogy véleménye legyen azokról a szemetekről, melyek cselekménye három mondatban írható le, a karaktereinek elfelejtenek személyiséget írni (papírból kivágott bábok egy hurkapálcán), a színészek arca már arra kell csak, hogy legyen mit a CGI-háttérre montírozni.

E tekintetben (és csak ebben) nem baj, hogy a jó Dwayne játszik különféle mozgókép-ipari hulladékokban, az ő szerepeire kár lenne igazi színészeket pazarolni. Mert Hollywoodban a látszat ellenére is vannak még jó színészek, mint mondjuk Gary Oldman, Edward Norton, Woody Harrelson, Sam Rockwell vagy jobb pillanataiban Johnny Depp. És hogy ne legyek annyira szexista: Scarlett Johansson, Nicole Kidman (a Pusztító azért gyomorba vágott), vagy például Kirsten Dunst, akiről  nekem Lars von Trier Melankóliája okán derült ki, hogy tényleg komoly művész.

Meg vannak persze azok, akik egykor nagy színészek voltak, mint Al Pacino vagy Robert de Niro, akik öregkorukra szánalmas ripacsságokra vetemedtek/vetemednek, de nekik legalább van művészi múltjuk.

Ezzel szemben a fényes tekintetű Dwayne Johnson előélete abban áll, hogy kopaszra és tetováltra gyúrta magát, meg hogy a pankráció nevű alsópolcos gladiátor-imitációban pózolt. Harminc éve annak is volt még egy ilyen vidám, cirkuszi-karneváli hangulata, kikacsintás, hogy persze nem komoly az egész, de mára már csak beolajazott, félmeztelen terminátorok üvöltöznek egymásra eltorzult fejjel, aztán eljátsszák, mintha kurva keményen verekednének. Ennél még az is szórakoztatóbb jenki látványosság, mikor nagyon nagy kerekű autók taposnak el hagyományos roncsokat, pedig tíz perc után az is nézhetetlen.

Hát nem cuki? Marlon Brando szégyellné magát, ha élne!

Jellemző az amerikai tömegkultúra állapotára, hogy ebből a közegből lehet a legtöbbet keresni. Úgyhogy nem kell csodálkozni Trumpon, ő csak rájött, hogy a valóságshow-k és a Fehér Ház között igen is létezik átjárás, és ebben pont a roncsderbik meg a Johnson-féle akciófilmek közönsége segíthet neki. Aztán így jártak. Az elnök egy szocipata, műveletlen kretén, a legjobban kereső hollywoodi "színész" meg egy taszító biodíszlet.

Hungarian Cowboys menni Venice Beach

A film címe, amiről itt most nem lesz szó, Leningrad Cowboys menni Amerika, és Aki Kaurismaki rendezte, még 1989-ben. És igen Kaurismaki nevében a második a fölé mindenki képzeljen oda két pontot, mert én most épp nem lelem a finn betűkészletem, gondolom azért, mert nincs is. Ő viszont finn, akárcsak a bátyja Mika, és mindketten filmrendezők, de hát ez a legjobb családban is előfordul.

De múlt éjjel olyan bizarr, miközben teljesen életszerűt álmodtam, hogy még most is a hatásom alatt vagyok, úgyhogy megörökítem, inkább csak magamnak. Ha már ez az én webnaplóm, a manóba is...

californiabeaches.com

Szóval. Álmomban Venice Beachen voltam, valahol a délangol tengerparton. Venice amúgy nem az olaszországi Velence (csak arról nevezték el), hanem Los Angeles egy városrésze, meglepő mód a tengerparton, és garantáltan semmi köze Angliához.
Holmi baráti társasággal nyaraltam tehát az indokolatlanul az óceán túlpartjára helyezett homokos-pálmafás parton (nem nem a pálmafák voltak homokosak, szerintem mindegyik az ellenkező nemű pálmákhoz vonzódott), és ahogy most néztem fotókat a kaliforniai Venice-ről, hát álmomban is eléggé ilyen volt. pedig sosem jártam arra, a név is csak távolról volt ismerős, a fene tudja honnan.

És én ott találkoztam egy korombeli amerikai színésszel, és lelkesen üdvözöltük egymást, hogy húha, már több mint húsz éve volt, hogy együtt szerepeltünk Kaurismaki egy kissé groteszk vígjátékában, a Venice Beach címűben, aztán együtt ebédeltünk egy koreai étterem viccesen labirintusszerű kerthelyiségében. A tulajdonos nem akarta elárulni, milyen húsból készült a főfogás, ezért én kutyára tippeltem, Michel (így hívták az amerikait) meg először vakondra, de a végén arra tippelt, hogy a rejtélyes mosolyú Jong úr (jé, neki is volt neve) a nagypapát készítette el, az elcseszett gyerekkora miatti bosszúból, meg az örökség okán.

Úgyhogy vacsorázni már az útitárs lányokkal mentünk, egy angol pubba, aztán búcsút vettünk, mert  a csajokkal indultunk vissza Londonba, még az esti vonattal. Mert másnap már repültünk haza.
Még az ébredés előtt sikerült megálmodnom, hogy már csak alig több, mint kétezer font van a számlámon, pedig esküszöm, én ennyi pénzt soha életemben nem láttam egybe. Pláne nem esemesben. Aztán sajnos fölébredtem, pedig tudtam volna mit kezdeni annyival.

De a fenti képpel ellentétben a délangol tengerpart az ilyen (saját)

És akkor a megfejtés (hiánya): fogalmam sincs róla, hogy a tudatalattim meg a lemerült idegrendszerem  (két átvirrasztott éjszaka után) honnan rakta össze a sztorit, a helyszíneket meg a szereplőket, illetve utóbbira azért van tippem. Az elmúlt héten megnéztem pár Kaurismaki-filmet, és a Bérgyilkost fogadtam az Angliában játszódik. Az útitársaim közül az egyik lányt egy főiskolai évfolyamtársamról mintázhatta agyam hátsó része, a másikuk meg egyértelműen egy egyetemi barát volt, aki azt mondta, hogy mindig is tudta hogy volt valami közöm a filmekhez, de most akkor kiderült.
Ha már összefutottunk Michael-el, akiről viszont nem is sejtem ki lehetett. A fenébe...

Szólásszakadtság

Nigériában istenkáromlás miatt halálra ítéltek egy 22 éves énekest. Mondván hogy valami helybeli muszlim szekta imámjáról olyan jókat mondott egy dalszövegében, hogy azzal már Mohamed próféta fölé helyezte. Ez pedig olyan sértés, amiért kivégzés általi halál jár. De az örömüket kifejező, lincselni vágyó népek maguk is elintéznék, ha már az állam nem. Csak nem tudják, mert ugye börtönben van, amivel paradox módon (és átmenetileg) jobban jár. Így az ellene tüntetők, csak a családja házát tudták felgyújtani, a vallási elvek nagyobb dicsőségére, nyilván

Na ehhez képest nálunk tényleg szólásszabadság van, legfeljebb egyesekhez hajnalban becsönget a rendőrség, rémhírterjesztés gyanújával, fideszes feljelentésre. Hát istenem, Amerikában meg verik a négereket.

De az nagyon biztosnak tűnik, hogy nem Nigériához (Iránhoz, Malajziához etc.) képest kellene nálunk szólásszabadságnak lennie, hanem mondjuk a nyugat-európai sztenderdhez képest. És direkt nem az USA a minta, mert tt annyira mindent szabad mondani, hogy teljesen legálisak a náci mozgalmak, vonulhatna horogkeresztes zászlók alatt, amit az óceán innenső partján azért tényleg nem kellene hagyni. De hát őket még egyszer sem rohanta le Németország. Eddig. És arrafelé még sosem volt diktatúra, bár igény az nyilván többször lett volna rá, és hát a rabszolgatartás sem volt demokrácia diadala. Meg úgy általában a faji kirekesztés.

Viszont pont ezért tekintik fontosnak a jenkik, a szólásszabadság mindenekfelettiségét, úgyhogy a Ku-Klux-Klán is hirdetheti a fehér a felsőbbrendűséget, amíg nem nem akarják senkire rágyújtani a házat. Márpedig néha akarják, úgyhogy azért elég szorosan figyelnek rájuk a mindenféle szövetségi ügynökök.

És mióta a közösségi média a mindennapok része, mindenki terjeszt is mindenféle baromságot, jár a szájuk, mint a kacsa feneke a nokedlit. Ez rossz, mert ekkora zajban nehéz kiszűrni a hiteles információt, de jó, mert az államoknak eszükbe sem jut halálra ítélni valakit a véleményéért.

De az tény, hogy a sok nagy arcú de még nem nagykorú jutyúber (influenszer és egyéb önjelölt véleményvezér) a szólásszabadságot szólásszakadtsággá inflálja, sérelmünkre.

És mindez onnan jutott eszembe, hogy haza szabad sajtóért lehet és kell is aggódni, de ez igazából egy folyamatosan szűkölő réteg hobbija. Fönő (vagy már fölnőtt?) egy komplett generáció, akinek a fő médiaélmény az, hogy táncol a dagadt gyerek tökrészegen, hogyan "oltogattják" egymást fogalmatlan fazonok, akiknek eddig annyi a fő teljesítményük az életben, hogy apu vett nekik minőségi videokamerát.

És persze, a jutyúbon van sok értelmes tartalom, csak akkora kupac szemét alól kell kihalászni, hogy néha már a francnak sem kellenek.

A nemírás művészete

Alapvetően írásfüggő vagyok. És ehhez képest tök jó néha nem írni. Mint mikor az alkoholista élvezi a józanságot. (Én élvezem, és akkor ez egy nem meglepő coming out. Olyan régóta vagyok józan, hogy most már lehetek trágár is. Kurva régen nem iszom.)

De már megint írok. Lehet, hogy ez a súloysabb függőség. Amiért elnézést kérek, ígérem eléggé előfordul majd. Nézzétek el nekem.

Fényt kapók (destruktív szektát alapítok)

Az eredet-paradigma (parateológiai alapvetés)

Nincs Isten. Illetve van, többféle is. Isten a kollektív tudatalattink önállósodott kivetülése, a történelem terméke és ura, ő lenne az ószövetségi haragvó isten, özönvízzel, szodoma-gonorrheával, egy ősz szakállú nagycsoprtos óvodás, aki az Eget és a Földet terepasztalozta nekünk, és főleg ő játszik vele. Nem tehet róla szegény, elvégre a mi szennyes tudatalattink izzadta ki magából, és máig is egyedül  szívatna minket, ha nem jönnek a fénylények a Göncölszekérrel a bolygó-lyukról, melyet a csillagászok úgy ismernek, hogy: Szám, szám, szám, szám, kötőjel, betű, betű szám, szám, szám, betű. (Nem írhatom ki csak úgy, ez már a titkos tanítások áfakörébe tartozik, csak Hatodik Szintű Beavatottak ismerhetik, ha már adományoztak nekem kaviár-jacuzzit, "Magyarország halszagú" gravírozással.)

Viszont a fénylények megjöttek, és belőlük áradt ki a kollektív felettes énünk, amit aztán sokan az újszövetségi Istenként azonosítottak, de valójában ő Ré a napisten, Visnu a fenntartó és Allah a beduin is. Amit pedig tévesen a lelkünknek hiszünk az nem más, mint egy általuk kódolt transzcendens-spirituális algoritmus, a tudatunk pedig azon alkalmazások összessége, mellyel egyáltalán működni tudunk. Eltalálunk a sarki boltba, felismerjük a rokonainkat, képesek vagyunk káposztás tésztát rendelni és tudjuk hogy nem tudunk ógörögül.

A kultúra pedig az az operációs rendszer, melyen ez a program futtatható, ezért jelenik meg az Atya hol Allah, hol Síva, hol Quetzalcóatl formájában, melyek egylényegűek ugyan, csak máshonnan öltözködnek.

Vagyis bár a világot valószínűleg teremtette valaki, vagy valami, mondjuk a Nagy Szingularitás-tüsszentő Relativista, de ő/az túl van nem csak a megnevezhetőség, de a megismerhetőség határán is, az evilági isten pedig a fentebb tárgyalt kettő, az EGYik akit mi hoztunk magunk fölé, és a MÁSik aki pont erre járt. A természet, és így benne az ember spontán jött létre, túl sok atomi izé ütközött végtelenül túl sokszor össze más atomi izékkel, ebből lett az élet, először mint sejtburjánzás, aztán mint hordába verődő alapösztönök keveréke, és a társassá váló lények kiemelkedtek a természetből. Létrehozták a saját istenüket, aki aztán behívta a Másikat, és így a világ belezökkent a nagyközönség által hamar megkedvelt centrális-duális erőtérbe. Jin és Jang, jó és rossz, bosszú és megbocsátás, éjjel és nappal, Buda és Pest, Fradi és Újpest, mindenhol látjuk ennek az erőnek a működését.

Nagyjából ez dióhéjban a teremtéstörténet, a többit (háborúk, járványok, keresztes lovagok, ipari forradalmak, fagyasztott édességek, operettgálák) már ismerjük. A kérdés csak az, hogy akkor most mit kezdjünk ezzel az egésszel?

A Cél, az Okság, és a tökéletes lecsó titka.

A boldogság mindannyiunk célja, ezt diktálják nekünk kollektív ködképeink, ehhez képest mindenki boldogtalan. Boldognak az tartja magát (tévesen!) aki nem annyira. Pedig az igazi boldogság az, ha túllépünk a kettősségek világán, mert ekkor megszűnik a szenvedés, korlátlanná válik a hitelkeretünk és már a brokkolit is szeretjük.

Amíg az ilyen sötét-világos, jó-rossz dichotómiákba zárva vergődünk, és ezt fellengzősen életnek nevezzük, addig sosem lesz belőlünk Gyémánt fokozatú Szociopata

Aki ennél is többet szeretne tenni maga és a világ tökéletesítéséért, az küldjön pénzt sokat, hogy Magas szintű Beavatottként megismerhesse a Fénylények tanítását, és a módszert, ahogy lelkeket szereltek össze teknőstojásból, faágakból, vodkából és Egyetemes Szeretetből. (A vodka eredetileg nem egy orosz népszokás, ahogy azt a legtöbben tévesen gondolják, hanem a Szám, szám, satöbbiről jöttek magasabb tudatszint-generátora, amit persze lehet rosszra is használni. Akik az alkoholizmus népmozgalmi jellegéből kiindulva az ördög palackozott eszközének tartják, azok amúgy nem járnak teljesen rossz úton, elvégre az ethanolt a fénylények hozták nekünk, mondhatni ők a fényhozók. Latin eredetű szavakkal (lucis, fero): Lucifer. Na ugye!)

:A kettősségeken túllépni két irányba is lehet, vagy minden sötét lesz, rossz és lejárt szavatosságú, vagy szép, világos, illatos,és minden tekintetben diznihercegnős. Az igaz hívek nyilván a másodikat választják, céljuk egy szenvedésmentes, cukorba mártott világ, de minimum a saját életük legyen ilyen, a szomszédot meg majd cukorba mártják, ha megérdemli. Az alapelv az, hogy először nekünk legyen jó, aztán nekünk legyen még jobb, aztán lehet jó egy kicsit másoknak is.

Mert a jóság az mindenkinek jár, csak nekünk nagyobb adagban, mert kiválasztottak vagyunk, hisz tisztán látjuk a világot, kétségektől mentesen, és már a gyógyszerezésünket is elég jól beállította a főorvos úr. És ezért minél tisztábban látjuk az egyetemes valóságot (amihez nem kell nekünk egyetem), benne Istent, az Embert meg a Kis Szőrös Izéket, annál boldogabbak leszünk, annál tisztábban érzékeljük, hogy a világ Egy, és leginkább mi vagyunk.

A tökéletes lecsó titka pedig, afféle ajándékként, ingyenes termékmintaként a városnak és a világnak (orbi et urbi): ne főzzük túl!

Az Út, az Árokpart és a meg nem állás szenvedélye

A tökéletes boldogsághoz tökéletes lépéseken keresztül vezet az Út, de ezekhez meg tökéletes tanításra van szükség. Követnünk kell az itt még meg nem nevezhető vallási-spirituális folyamatot (hogy mi a vallásunk egy és igaz neve, azt csak Ötödik Szintre Jelölt Beavatottak tudhatják meg, mert ők már kellően elkötelezett nagybefektetők), az egyetlen lépcsőt mely a fényre visz. De csak ha sokat tanulunk, adakozunk és kreatív hobbinkká válik a kézműves önmegvalósítás. Ekkor végigjárhatjuk a szinteket, beavatásokon és próbatételeken keresztül, mint amilyen a Tojásfőzés Kihívás, a Besörözve Farokméregetés vagy a Pocsolyában Vízenjárás.

A legfelsőbb szint országon belül az Operatív Népnyúzó (ON), nemzetközileg pedig az Order of Fuckin' Friends (OFF), azaz a kibaszott barátok rendje, ez utóbbi a mozgalom egyházi elitje, és leginkább titkos direktóriuma.

Az ON-ok az OFF-ok vezetése alatt működnek, mivel bármikor lekapcsolhatják őket a nemzetközi operatívok,  de ilyet csak akkor tesznek, ha komoly elhajlást tapasztalnak a Központi Tanítástól, vagy unják már a ketrecharc-közvetítést.

Az ON-ok alatt vannak a Területi Parancsnokok, aki egy-egy régió szakirányú megboldogításáért felelnek, nekik legalább három különböző Beavatott-vizsgával kell rendelkezniük, és beosztásuk elnyeréséhez meg kell tudni verniük a többi jelöltet.

A TP-k felügyeletével működnek a városi és kerületi Parancsnokok, akik irányítják a Mókusőrs-koordinátorok munkáját. Utóbbiak felelősek az új tagok beszervezéséért, bankszámláik kezeléséért, valamint a mozgalom irodalmának terjesztéséért. A nettó profitból már ők is részesülnek, az egyszerű tagok (mozgalmi nevükön: Kiválasztottak) viszont még csak a megtiszteltetésből. És ahogy valaki egyre feljebb halad a szintek ranglétrájának lépcsőin, egyre jobb a százalékos részesedés-visszatérítés mutatója, ami egyfajta boldogságmérőként is értelmezhető.

A szimbólumok ereje

Fontos, hogy a gyülekezeti mozgalmunk  jól látható legyen a társadalom egészében számára, úgy vizuálisan, mint hallgatólagosan, vagyis erős szimbólumokra van szükségünk. Ezért mozgalmunk címere: vörössel szegett ezüst mezőben fekete szarvas ugrik balra.

Kifejezi a bennünk lakó őserő természetközeliségét, a felfelé törekvés majdkicsattanását, miközben jól megjegyezhető, és ingyen reklámozzák minden erdőszéli út mentén.

Nem összekeverendő egy szakadár kanadai szekta szánalmas utánzatával, már csak azért sem mert a jávorszarvas az ő bamba tekintetével épp hogy a földhözragadtságot, a sárba süppedést jelképezi. (Mert látott már valaki szökellő jávorszarvast?) Ráadásul nem csak hogy nem ugrik, hanem gyalogol, de a rossz irányba, valamint sárga alapon. Ez tűrhetetlen!

Világjobbító, cashflow-érzékenyen is mélyen spirituális mozgalmunk, az emberiséget Fényre vivő menetoszlop ideiglenes indulója pedig ez, tekintettel az alapítás körülményeire:

Falegér

Mostanában gyakran hallok valami motoszkálást, az ágy mögül és/vagy az ablak felől, de csak esténként, és csak ha lehalkítom a tévét. Először azt hittem csak betépett verebek nézik a mennyország kapujának az ablakot, és eljátsszák élesben, hogy knockin' on heaven's door, de nem. Erre csak galambok vannak, akik le se szarják az ablakomat (csak a párkányát), sehol Dili a veréb vagy a vakvarjúcska, gondolom ők csak akkor jönnek, a ha a közelben középsősök énekelnek.

Vagyis a hangok belülről jönnek. Ez megnyugtató, az első emeleti hacienda egyelőre nem áll külső támadás alatt, ugyanakkor remélem, hogy nem túl belülről. Mert ha a fejemben szól csak a motoszka-varieté, akkor régen rossz, de nem, mert a vécén például egyáltalán nem hallok kaparászást, csak azt ahogy a felettem lakó üvölt a nőjének papírért. (Mellékszál: hiába külön helység - a lakáson belül - a vécé, valójában egy nyilvános budiba járunk mindahányan, csak ez nem széltében, hanem függőlegesen terjeszkedik, négy emelt, plusz a földszint ugyebár. És azt is hallom, ha valakinek a harmadikon épp akkor van szorulása, mikor nekem nem.)

A zajok tehát valahol a fejem és a fal külső oldala között keletkeznek. Ezért benézek az ágy alá, de csak egy indokolatlan radír, és egy néhai papírzsebkendő múmiája néz vissza, meg annak nyomai, hova nem fér már be a porszívó csöve sem. De életnek nincs nyoma, ha csak magamat nem számolom.

Nem döngenek a dongók, vagy donganak a döngek (ez mindegy is lenne, én mindkét esetre egyformán reagálok: sikoltozom aztán elájulok, később az egészet letagadom), sehol egy hágcsón mászó rágcsáló, de még a teknős is a fürdőszoba ajtajának sarkával reszeli a hátpáncélját. Ez mondjuk megnyugtató, tartottam tőle, hogy benézek az ágy alá, aztán egyszer csak nekitörténik az arcomnak valami csúnyaság. De nem.

Úgyhogy innentől egyetlen lehetőség marad: a falban motoszkál a nemtudjukmi, de legalább nem tudjuk hogy. Merthogy ez egy lakótelep, ez itt mögöttem pár tonna vasbeton, úgyhogy elég egyszerű kitalálni, mi lehet a falban. Vas meg beton, ebben a sorrendben. Ja, és több a beton mint a vas.

De lyukak, járatok, sífelvonók és metróalagutak azok nincsenek a falban, mert ha lennének, már rámdőlt volna az egész, az evolúciós előmozdítás jegyében. A fal tömör kell hogy legyen, különben már nem enne, abban nem mászkálhat az egér a vakond vagy a giliszta. 

De ha mászkálna is, akkor az egér lenne, igazi falegér, mert a vakond nem talál fel az emeletre, egyébként is szédülne, a giliszta meg mire felérne, már rég megtáplálkozná a vakond.

A hangoknak viszont mégis csak kell legyen valami forrása, aki nem a szomszéd, mert a gyanús fal túloldalán a saját konyhám van, ahol nem tartok albérlőt. (Pedig van benne hideg-meleg folyóvíz és kábeltévé.)

Na most arra jutottam, hogy a falegerek valószínűleg nem ebben a tér-idő kontinuumban  tekernek, amit én érzékelek, az csak az áttüremkedésük ebbe a realitásba. Teleportálják létezésük egy részét a mi valóságunkba, csak bénán számolnak, így rendszeresen a betonfalban lyukadnak ki,és már fordulhatnak is vissza. Ezért aztán nemigen találom nyomukat, mondjuk ki kellene próbálni a bottal ütést is, hátha.

Viszont gyanús, hogy néha azért nem számolják el magukat annyira, és beletüremkednek a szoba légköbmétereibe, fajlagosan, és megrágnak ezt-azt. legutóbb például a kábeltévé kábelét, mert egész hétvégén szar volt a műsor, biztos ezért. Sőt, ma olyat szóltak egy autóverseny-közvetítésben, hogy "A mezőny nagy része lágyabb roncsokon indul!" és hát gyanús volt nekem ez a fokú szókimondó őszinteség.

Rohadt falegerek, két órával később esett csak le, hogy azok lágy abroncsok.

Dermesztően beteg, és részben vicces mocsok

A Mocsok (Filth) eredetileg egy Irvine Welsh regény, valamikor rég olvastam is, a Nagy Páneurópai Trainspotting Mánia idején, mert akkoriban Welsh-től  még az éttermi szalvétákra firkált disznó vicceket is elolvastam volna. De a filmváltozat hiába 2013-as, sokáig elkerült, mert gondoltam, hogy úgysem lehet jó, Welsh szövegei gyakorlatilag megfilmesíthetetlenek. (Danny Boyle-nak is csak úgy sikerült a Trainspotting, hogy a felét kihagyta, sőt a folytatása, a T2 már csak nyomokban emlékeztet a Pornó című irodalmi alapanyagra.)

Aztán kiderült, hogy a film jó. Ami persze úgy sikerült, hogy egy részét megint csak ki kellett hagyni, úgyhogy itt sem az író jegyzi a forgatókönyvet, gondolom nem lett volna kedve kiherélni a saját szövegét. Az nem azért olyan sokszálúan kusza és töredezett, hogy aztán egy másfél órás mozgóképbe lehessen préselni, előre megfontolt szándékkal valamint különös kegyetlenséggel.

Így aztán nem derül ki, hogy oldották meg azt a mókás tényt, hogy a regény egyik narrátora a főszereplő, Bruce belvilágában akadékoskodó bélféreg. Hát sehogy, pedig filmtörténeti pillanat lehetett volna.

Bruce amúgy nem drogos, pontosabban nem elsősorban drogos, az nála csak munkahelyi ártalom, (mert rendőr szegény feje), illetve levezetés egy-egy szociopata erőszakoskodással töltött dolgos nap után. Mint a piálás, a kurvázás, a kollégák feleségeinek nevelő célzatú megdugása, ezekkel lazít a zsarolás és korrupció skót nagymenője. Egy átlagos bandavezértől csak a jelvénye különbözteti meg, ő az a rendőr, aki tényleg belülről ismeri a bűn világát. És ez könnyen megy neki, elvégre nincs lelke, bár néha már majdnem úgy tűnik, de mindig időben visszatér a főfoglalkozásához, azaz más emberek terrorizálásához. (E tekintetben egy az egyben Begbie, csak nem a kocsmai, hanem a nyakkendős szemétláda változatban.) A film közepe felé már látszik ugyan, hogy nyomozónk valamikor régen még ember lehetett, de ennek néhány kósza pánikrohamon kívül már nem sok hatása van a jelenére. Látszólag.

A környezet meg Edinburgh, mi más is lehetne, ami egyszerre tűnik otthonosnak és élhetetlennek, csak itt nem szakadt drogosok hanem teszetosza és/vagy korrupt rendőrök próbálnak legalább döntetlenre játszani a tévedésből az életüknek gondolt problémahalmazzal. Kivéve persze Bruce-t, ő pontosan tudja mit akar (előléptetést, amihez egy gyilkossági ügy megoldásán át vezet az út), és azt is, kiken kell átgázolnia a célig (gyakorlatilag mindenkin). Ami nem is akkora kihívás, mert a kollégák enyhén szólva sem egy Szupercsapat. Az egyiknél a mikrója is okosabb, a másik kokaint reggelizik, a harmadik náci, a negyedik meg simán csak egy fél vödör takony. Ja, és a rendőrfőnök lelke mélyén alanyi forgatókönyvíró, aki már csak addig rendőrködne, míg végre fel nem fedezi magának Hollywood.

És ha egy lepusztult, üres lakásban bámulnák mereven a lassan lemálló tapétát, akkor máris a Trainspottingban érezhetnénk magunkat (és a könyvekben tényleg van is valami átjárás a két sztori között), mert az egész atmoszférája fenemód ismerős, épp onnan.

Az egész film úgy dermesztően erőszakos és reménytelen, hogy közben a játékidő kétharmadáig fenemód vicces, ez nem egyszerűen egy fekete komédia, ez egy ragacsos, fekete és hányásszagú kis híján komédia. De csak kis híján, tekintettel az utolsó húsz percre. És James McAvoy annyira ijesztő figura benne, hogy én ez után már civilben sem ülnék le vele ebédelni, akkor sem ha ő fizetne. Pedig akkor szinte bárkivel.

De legalább megnyugtató, hogy Bruce Robertson rendőrőrmester már életében elkárhozik, ahogy megy előre a sztori, egyre inkább. A végére, de tényleg a legvégére, épp visszaváltozna emberré (mert meghalni szerinte csak ebben az állapotban érdemes, avagy méltó), de aztán élete utolsó pillanatában azért az öngyilkosságát is elvicceli. Visszamenőleg is idézőjelbe téve visszatérését az emberek közé, hisz ugyan már nem tekinti pusztán eszköznek az ismerőseit és kollégáit, de magát annál inkább. És persze abban a bizonyos utolsó húsz percben van a kötelező Húdenagy Csavar, amit akkora persze már sejtünk, de legalább utólag értelmez néhány furán szervetlen korábbi jelenetet.

Ja igen, vannak tanulságok is. Ne drogozz, de ha mégis, tanuld meg rendesen használni, akit ma megalázhatsz, ne halaszd honlapra, de mutass empátiát távozáskor, és soha, semmilyen körülmények között ne vegyél részt csoportos farokfénymásolásban!

Gastroitis vulgaris

A világ legfeleslegesebb jutyúb-videói között előkelő helyet foglalnak el azok a kvázi-gasztrovloggerek, akik az "egyszerű ételek elmerokkantaknak" műfajban alkotnak fájdalmasan maradandót. Mikor valaki  negyedórás videóban mutatja be, hogy készül a bundás kenyér vagy a krumplistészta, akkor csak reméljük hogy ez komoly, mert viccnek azért durva lenne.

Persze lehetne ennél is inkább alapelemekkel kezdeni, minthogy miről ismerjük meg a lakásban a konyhát, kell-e oda vízum, és mi lesz a mikróval ha betesszük a gázsütőbe, hogy gyorsabban melegedjen meg a vakondburgerünk. Bár kétséges, hogy a közönség elsöprő többsége olyan felső-középosztálybeli kertvárosi tinédzser lenne, aki azt hisz, hogy spagetti az elvetett tarhonyából nő ki a veteményesben vagy hogy padlizsánt lila tyúkok tojják, de sosem lehet tudni. Találkoztam én már olyan halmozottan belvárosival az egyetemi koleszban, aki meglepődött, hogy a makaróni az búzából készül, hiszen nem is hasonlít rá. Igaz, az illető skandinavisztika szakos volt, szóval Szőrösnadrágú Haraldról meg jóval többet tudott nálam. És legalább nem kérdezte meg, hogy mi az az "ó" a kakaó végén?

És hát krumplistészta-recepttel villogni még mindig jobb, min szelet kenyereket fára szigszalagozni az erdőben, pedig ez utóbbi is egy létező hobbi, avagy ironikusan posztmodern önkifejezése egy unalommal telített világ feleslegességének. (Fú, ez annyira jól hangzik, hogy esetleg megpróbálom értelmezni is...)

Így hát erősen gondolkozom, hogy én is megpróbálkozok valami hasonlóval, csak a főzés önmagában azért néha unalmas. Kellene bele egy kis akció, valami erős cselekmény, drámai fordulatokkal, és az sem baj, ha közbe reflektál korunk társadalmi problémáira. Vagyis a Háború és békét kellene ötvözni a gombás tojásrántottával, a Terminátor-filmek esztétikai keretébe illesztve.

De nem itt kezdem majd, magam is az alapoktól szeretnék építkezni, a már-már leáshatatlan mélységből feltörni, mint egy E-számokkal ékes gasztrogejzír.

Szóval. Szerkesztőségünk várja a tökéletes vajas kenyér receptjét! Hiszen fontos kérdések várnak tisztázásra e nemzetstratégiai jelentőségű témában. Milyen egyen a kenyér: búza, rozs, magvas vagy szeletelt? A kenyér tetejére kenjük a vajat, vagy a vaj alá toljuk be a kenyeret? Kenéskor magunk felé mozgassuk a kést, vagy a szomszéd felé, aki ezt veheti fenyegetésnek? És egyáltalán, kenjük a vajat, kalapáljuk a kenyérbe fagyott állapotban, vagy képlékenyen tüsszentsük rá?  És akkor még a só, te jó ég, ez valóban nagyon komplikált!

Arról már szó se essék, hogy tegyünk-e rá valamit, például fokhagymás vöröshagymát zöldhagymás snidlinggel, esetleg epilált medvehagymát vagy halálra rémített uborkát, rázva nem keverve. Ehhez már valami tudományos fokozat kellene, de nem tudom ki a fene doktorálna ebből.