"-Rengeteg üzenetet ad át a szöveged Turo.
- Igen, az a sok szó, meg minden..."
Gyerekkoromban örök és megbonthatatlan Queen-rajongó voltam (maradtam), de ami nem Queen volt nálam, az metál. Iron Maidenes voltam inkább, mint Metallicás, jobban bírtam a Slayert, mint a Testamentet. És bár egy ideje már nemigen hallgatok metált, meg mást sem, de a témába való filmek érdekelnek. Mint a múltkor megtekintett Sötétség gyermekei, ami a világ lehírhedtebb black metal zenekaráról, a norvég Mayhem-ről szól. (Gyilkosság, öngyilkosság, templomok felgyújtása, miazmás.)
De a 2018-as Heavy túra című darabnak ellenálltam, mert azt hittem valami agyatlan jenki tinivígjáték, erre kiderült, hogy vígjáték ugyan, de finn, zeneileg meg kemény, mint egy véres markolat.
Ráadásul itt nem elkényeztetett kaliforniai tinik kaki-pisi-fing poénjain kellene röhögni, hanem vidéki finn arcok sokkal abszurdabb világán.
Kedvenc karakterem, a basszusgitáros a helyi könyvtárban dolgozik, ennek megfelelően az ő falujuknak van a legnagyobb metálgyűjteménye. És mikor bejön két csak, hogy valami Justin Biebert keresnének, teljesen komoly faarcal ad nekik egy kis uruguayi grindcore-t. Ami az egyik legdurvábban büntető jellegű zene. Nem az uruguayi, a grindcore. És egyáltalán, milyen menő már egy halálos tekintetű, metálőrült falusi könnyvtáros. Pláne mikor hullasminkben kezd közlekedni, hétköznap is. (Hozzá képest a gitáros egy köznapi arc, ő csak a szülei rénszarvas-vágóhídján melózik.)
A sztori amúgy annyi, hogy a fiúk már tizenkét éve játszanak együtt, rénszarvas-vágóhidas apuka pincéjében, de koncertjük még sosem volt. Viszont az egyikük hall egy fesztiválról, ahol tök ismeretlen bandák is felléphetnek, csak annyi a baj, hogy évek alatt egyetlen saját számot se bírtak összehozni. De a gitáros arc egy szép napon, miközben épp egy komplett rénszarvast darál le, meghallja a darálóból az ő saját hangzásukat, meg a riffet, amit rég keresett. Azt, ahogy ezernyi rénszarvas üvölt fel, úton a rénszarvas-pokol felé.
A közeli fesztivál végül szóba sem jön, egy norvég viszont leppatintja őket, de némi egyéni tragédiák után, csak elindulnak egy lopott kisbusszal. De ez nem road movie, illetve csak a főszereplő srác, az énekes Turo szemszögéből valamiféle fejldődéstörténet. Hisz végre ki mer állni a színpadra, igaz a falusi motel színpadáról két perc után lehányja a polgármestert. Meg ki mer állni magért, ami addig nem volt jellemző rá, pedig a közeli diliházban valami segédápoló-féle.
Végül eljutnak a norvég fesztiválra, igaz, ehhez el kel rabolniuk egy ápoltat a sárga házból, ki kell ásniuk a dobosuk koporsóját a sírból és hajszál híján ki kell robbantaniuk egy háborút. De hát ettől lesznek trú metál arcok, és ezt már a fesztivál főszervezője is kénytelen értékelni. Pláne, mert egy viking gályával érkeznek a tetthelyre.
Azt mondjuk nem lehet pontosan belőni mikor játszódik a műalkotás,de a szivacsos walkman-fülhallgatókból, az autókból, meg az internet hiányából valahol a kilencvenes évek közepén járhatunk. Cédéket kölcsönöznek, nem jutyúbon hanem demókazettákon terjesztik magukat, meg ilyenek, de az árakat euróban mondják. Mindegy is, nem történelmi film ez, hanem vígjáték.
Illetve néha komoly, leginkább akkor, amikor viccnek már kicsit durva lenne...
"Ezt a számot állítólag úgy vették fel, hogy beletették a mikrofont egy döglött birka hullájába!"
"Én is legalább annyira szeretem a Sátánt, mint bármelyik fegyveres nő!"
"Ez szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló harcos-pogány skandináv-félszigeti metál!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése