Idegesítő....

Namármost, a Velvetet a legritkábban olvasom, mert számomra a „minőségi bulvár” egy oximoron, ám ebbe (http://velvet.hu/trend/2012/02/21/10_idegesitoen_folosleges_kis_szivatas/ ) valahogy beleakadtam a zindexen, és lenne hozzáfűzni valóm.

Miszerint:

-          Az aludobozos italok kibontása rendszeresen azzal jár, hogy a maradék körmöm is beletörik, és onnantól fáj, azt meg nem szeretem. (A szájdert, pitbullt meg a szprájtot innentől kérném cumisüvegben szervírozni, a dáktör peppör maradhat fémdobozban, mert az a kedvenc, és elvégre büszkeség is van a világon.)

-          A kávéautomata a munkahelyemen háromszor egymás után adott forró vizet kis tejporral, kapuccsínó gyanánt (azóta büntiben van, nem kávézom, mondjuk nem is baj). Pedig a megoldás nyilvánvaló: a harmadik benyelt érme után csak ennyit kéne mondani: ügyes!

-          Mindig a Büdös Bácsi áll mellém a reggeli buszon, nemtom hogy hívják, de gondolom érezhető, nem is érdekel. (vö: Melléd áll a részeg az éjszakai járaton, lehány, és mikor felháborodsz, még neki áll feljebb: „Maga dumál, hát nézzen magára!”)

-          A kutyám (igazából kutyánk, asszem ő is így gondolja) mindig akkor fingja el magát, mikor a párom befut, direkt kínos, mert wellcome drink lehet, de velkámfingás??? De a kutya bélgázai már eddig is bőséges témát szolgáltattak, ez nyilván hálás forrás, bár innentől kifáradni látszik.

-          Diákmunkásokból sosem a szegény de értelmes egyetemisták jutnak nekünk, hanem a dermesztően sötét, primitív und ostoba senkik. Akik persze nem is tanulnak sehol, ezt tudtam eddig is, de a múltkori kurvabarbi már tényleg ijesztő (bocsi: ilyesztő) volt.  No, ez az akinek megszületnie is kár volt, mert vele nem többen lettünk, csak sűrűbben. Három szót ismer: pasi, ribanc, bazmeg (esetleg: baszki). Az összes többi az ragozás vagy toldalékolás, illetve permutáció. („Hülye ribanccal a pasim bazmeg, baszki a hülye bazmeg a ribanccal, baszki”… et cetera…)

Hát ennyi, persze idegesít még a pulcsimra fröccsenő kefír (gyakorlatilag mindig), az állandóan  billentyűt lezáró mobil, a buszbérletemen elkenődő fényképem vagy a bankos csaj, akinek hiába mondom el huszadszor, hogy nem kell hitel.

Buszmegálló blues - a gyár előtt, hazafelé

Két, némi jóindulattal középkorúnak saccolható nő áll előttem a megállóban, arcukat már meggyűrte az élet meg a nikotin, monoton hangon kárálnak:

-          Háde vádádáábadádádá, ádevádáddbe kurva teszkó dábádádá!

-          Jáje mágábbádáddábevádá krumpli hágebáválá dábábádá szalonnával.

-          Asse gebedábá bádávádá lidöl badaba miafrász teszkóban.

-          Há mé agadabaadá hónaprabadabadá.

(Fordítás:  „Be kellene vásárolni holnapra, valahol, hazafelé”.)

Aztán áttérnek az élet nagy dolgaira, hogy például milyen busz áll meg a 8-as megállójában, illetve megáll-e a nyolcas a nyolcas megállójában. Később felmerül, hogy a közeledő busz, bazi nagy nyolcas számmal a homlokzatán, vajon milyen busz is, meg arra megy-e, amerre a nyolcas. Plusz megáll-e a ruhagyárnál, ahol a nyolcas meg szokott? Az már szerencsére nem lesz a diszkusszió tárgya, hogy m ilyen is egy nyolcas számjegy (ha már a buszra betűvel nincs kiírva), így az „állított végtelen” ontológiai és szemantikai problémája nem kerül elő. Csak az érkező busz sofőrjétől érdeklődnek hosszan hogy ő (!) nyolcas-e, a sofőr bólint, és tényleg, ránézésből úgy (ezerkilencszáz) ötvennyolcas lehet.

Én meg arra gondolok, hogy csak befelé szondáztatnak, a csomagot meg csak kifelé nézik, így csak az a kérdés, hová suvasztják el a vodkásüveget a műszak vége felé? Bár valószínű, hogy eleve ásványvizes flakonban hozzák, az újrahasznosítható.

Fülszöveg

Mostanában, hogy kicsit kevesebb a munka és többet olvasok (no meg a betegség idején más dolgom sem volt) egyre jobban idegesítenek a könyvek hátsó, sőt újabban elülső borítóira írt szövegek. Azok a „kritikákból” vett „idézetek”, melyeket majdnem biztosan a kiadóban ír valaki (nyilván a titkárnő, a bérszámfejtő meg a takarító közül az, aki épp ráér), egy program meg random módon generál hozzá valami jól hangzó újságcímet.

Ma épp egy Iain M. Banks regény (Fegyver a kézben) hátsó borítóján olvastam az alábbi remeklést: „Biztos vagyok benne, hogy ezt a regényt még hosszú évek múlva is a műfaj egyik klasszikusaként fogják emlegetni – (Time Out)”.

Nos, ez akkora marhaság, hogy a fal adja a másikat. A klasszikus ugyanis attól klasszikus (főképp és különösen) az irodalomban, hogy a megjelenése után eltelik jó pár év, és a szöveg szép lassan kanonizálódik, része lesz a műfaj alapműveinek. (Most azt kellett volna írnom, hogy törzsanyag, de csak azért se. J) Tehát nem az van, hogy hosszú évek múlva IS azt fogják mondani, hogy klasszikus, hanem akkor mondják/mondhatják egyáltalán. Ami a mai termésből menő, az nem klasszikus, csak bestseller.

Mindenesetre itt van néhány borítóra való szöveg, tetszőlegesen felhasználhatók, a horrortól a almatermesztési kézikönyvekig:

-          „Briliáns” (West Ham Observer)

-          „Elképesztő” (New Jersey Tribune)

-          „Letehetetlen” (Národni Pornografija)

-          „Jobb mint Sakhespare…..Shekespar… Sexpír, dögösebb mint Tolsztoj,  hasznosabb mint a Százhuszonhárom étel krumpli nélkül vagy kevés krumplival és látványosabb a borítója mint a Bibliának” (Daily Weekly)

-          „Jobban átjött mint a válásomról szóló riportkönyv” (VV Cicca a Blikknek)

„A Dekadens Nyugat ismét megmutatta, hogy izé…. dekadens.” (Lapsang Souchong)

Esik a hó (szarikaló?)

Havazik, végre rendesen, persze kérdéses, hogy mihez képest végre. Mert az ember ontogenezise során nagyjából három stádiumot jár végig a hóhoz való viszonyát illetően:
- Gyerekként: "Dejó, esikahó (plusz a címben említett ló), menjünk szánkózni/síelni/hóembert építeni!" (A hógolyózás a bunkóknak való, meg ostoba amerikai, ún. "családi" filmekbe, Szantaklóz környékén.)
- Később: "Remek, esik a hav (vö: zik-zik), milyen szép is a lakótelep így behavazva, milyen vicces is a sok nyári gumin csúszkáló autós hülye"- de szigorúan csak az ablakból, pohár tea/forralt bor társaságában.
- Most meg: "A francba, megint esik az a rohadt hó, csúszkálhatok a boltig, aztán ha meg elolvad hetekig minden csupa sár lesz, meg mocskos latyak. Dögöljön meg a neve napján, aki a havat (hót?) kitalálta."

Én most épp a második és a harmadik fázis között járok, az ablakból még jól mutat, de a reggeli kutyasétáltatás már rémálom volt, nagyjából Scott kapitánynak éreztem magam. (Jut eszembe, a British Libraryben volt szerencsém beleolvasni az eredeti, sajátkezű naplójába, persze csak üvegen keresztül.)
Scottnál persze nem volt Dudli, ami jó, mert ezt a -10 fokot sem igen bírja az öreglány, újabb és újabb rekordokat döntünk a séták rövidítésében.

Szobafogság

Beteg vogymuk (isa por es homu, ugyebár), immár harmadik napja, és a helyzet nem sokat javul. Láz folyamatosan, orbitális köhögés, étvágytalanság, generálisan vacak közérzet. Hétfőn még dolgoztam, illetve a munkahelyemen töltöttem az időt, mert hazaérve már 39,5-öt mutatott  lázmérő, szóval a munkát jóindulattal is csak imitáltam. Aztán tegnap elmenetem orvoshoz, aszonta légcsőhurut, a rondábbik fajtából, egész heti szobafogság, sok fekvés, antibiotikum, köptető, gyulladáscsökkentő. Brrr...
Pedig gyerekkoromban szerettem beteg lenni, egy kis megfázás, influenza, gyomorrontás mindig jó érv volt az iskolába menés ellen. Most azonban, hogy öregszem, már egy meghűlés is csúful lever a lábamról (igazából már egy állott franciasaláta is napokra kiüt), így a betegség már nem szórakoztató, a tizenöt éves önmagammal szemben alig várom, hogy vége legyen.
Pedig:
- Betegen nem kell dolgozni, de fizetnek a nemdolgozásért. (Viszont: még mindig jobb dolgozni és jól lenni, mint itthon szenvedni.)
- Van időm olvasni, meg filmeket nézni egész nap. (De nincs hozzá türelmem.)
- A család átvállalja  a kutyasétáltatást. (Ámde a kutya egész nap mellettem fekszik és aggódó tekintettel figyel, ami egyrészt hosszú távon idegesítő, másrészt ugye fingós kissé - vagy nem is kissé.)
- Addig alszom reggel, ameddig csak akarok. (Csakhogy a rohadt köhögéstől alig alszom.)

Viszont meg kell állapítanom, hogy a köptető még mindig finom szirupban található, igaz nem követem el azt a hibát mint gyerekként, mikor egy egész üveg ánizsosat megittam, majd egy napig nem jöhettem ki a vécéről.
A tévéműsor meg igen ócska napközben, úgyhogy teleshop helyett mégis olvasok, vagy ülök a fotelben a laptoppal, mint most is.