Két, némi jóindulattal középkorúnak saccolható nő áll előttem a megállóban, arcukat már meggyűrte az élet meg a nikotin, monoton hangon kárálnak:
- Háde vádádáábadádádá, ádevádáddbe kurva teszkó dábádádá!
- Jáje mágábbádáddábevádá krumpli hágebáválá dábábádá szalonnával.
- Asse gebedábá bádávádá lidöl badaba miafrász teszkóban.
- Há mé agadabaadá hónaprabadabadá.
(Fordítás: „Be kellene vásárolni holnapra, valahol, hazafelé”.)
Aztán áttérnek az élet nagy dolgaira, hogy például milyen busz áll meg a 8-as megállójában, illetve megáll-e a nyolcas a nyolcas megállójában. Később felmerül, hogy a közeledő busz, bazi nagy nyolcas számmal a homlokzatán, vajon milyen busz is, meg arra megy-e, amerre a nyolcas. Plusz megáll-e a ruhagyárnál, ahol a nyolcas meg szokott? Az már szerencsére nem lesz a diszkusszió tárgya, hogy m ilyen is egy nyolcas számjegy (ha már a buszra betűvel nincs kiírva), így az „állított végtelen” ontológiai és szemantikai problémája nem kerül elő. Csak az érkező busz sofőrjétől érdeklődnek hosszan hogy ő (!) nyolcas-e, a sofőr bólint, és tényleg, ránézésből úgy (ezerkilencszáz) ötvennyolcas lehet.
Én meg arra gondolok, hogy csak befelé szondáztatnak, a csomagot meg csak kifelé nézik, így csak az a kérdés, hová suvasztják el a vodkásüveget a műszak vége felé? Bár valószínű, hogy eleve ásványvizes flakonban hozzák, az újrahasznosítható.
Hahahaha hahahahahahahahaha hahaha. Bruuuuhhhhaahahahahahahahaha!
VálaszTörlés