Havazik, végre rendesen, persze kérdéses, hogy mihez képest végre. Mert az ember ontogenezise során nagyjából három stádiumot jár végig a hóhoz való viszonyát illetően:
- Gyerekként: "Dejó, esikahó (plusz a címben említett ló), menjünk szánkózni/síelni/hóembert építeni!" (A hógolyózás a bunkóknak való, meg ostoba amerikai, ún. "családi" filmekbe, Szantaklóz környékén.)
- Később: "Remek, esik a hav (vö: zik-zik), milyen szép is a lakótelep így behavazva, milyen vicces is a sok nyári gumin csúszkáló autós hülye"- de szigorúan csak az ablakból, pohár tea/forralt bor társaságában.
- Most meg: "A francba, megint esik az a rohadt hó, csúszkálhatok a boltig, aztán ha meg elolvad hetekig minden csupa sár lesz, meg mocskos latyak. Dögöljön meg a neve napján, aki a havat (hót?) kitalálta."
Én most épp a második és a harmadik fázis között járok, az ablakból még jól mutat, de a reggeli kutyasétáltatás már rémálom volt, nagyjából Scott kapitánynak éreztem magam. (Jut eszembe, a British Libraryben volt szerencsém beleolvasni az eredeti, sajátkezű naplójába, persze csak üvegen keresztül.)
Scottnál persze nem volt Dudli, ami jó, mert ezt a -10 fokot sem igen bírja az öreglány, újabb és újabb rekordokat döntünk a séták rövidítésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése