Mémek

Olvastam egy egyébként igen szellemes és szórakoztató könyvet a memetikáról (Németh Gábor-Sebők Zoltán: A mémek titokzatos élete; köszönet érte Erikának!) és még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez az egész jelentős tudományos elgondolás, vagy csak humbug, jó marketinggel. (Vagyis a memetika is egy jól sikerült mém pusztán.) Ezt amúgy nagyjából tíz éve nem tudom eldönteni…

A helyzetet nehezíti, hogy az utóbbi években a ’mém’ kifejezés kapott egy sajátos, netes értelmet, mely szerint nevezett jelenség nem más, mint viccesre módosított, járványszerűen terjedő és módosuló képek/animációk, pedig ezeket viccesre módosított képeknek/animációknak kellene hívni. Mémek ezek persze, de hát annyi minden az, sőt ha belegondolunk, bizonyos szempontból minden az. Hisz ha a mémek eltérő gyakorisággal replikálódó információs minták, vagyis mém, illetve mémek rendszere a nyelv, a divat, az illem, a vallás és a fene tudja mi  minden még, tulajdonképpen az egész, természettől  megkülönböztetett kultúra.

Hisz például az ímél azért ímél magyarul is, mert a versengő elnevezések közül ez győzött, ez terjedt el és nem mondjuk a villanyposta, vagyis ez vált be a legjobban, mert rövid és mindenki érti, egy globális hálózatnak a nyelve is globalizált kérem szépen. A divatnál talán magyarázni sem érdemes, hogy minden mém, a patacipő, a farmer meg az ananászfej-frizura is. Mém, pontosabban mémek rendszere a kereszténység, mely obskúrus kis zsidó eretnekségnek indul, de a legtöbbeknek jobban bejön mint az addigi korrupt papság képmutatása vagy császár szobra előtti hajlongás. Kicsiben indul, aztán ahogy fertőz, exponenciális növekedésbe lendül, a tanítás újra és újra lemásolja magát, miközben persze folyamatosan módosul. (Mert például egy hosszú, arannyal hímzett lila ruhában, latinul kántáló bácsiról nem jutnának eszünkbe azok a sarus-szakállas sivatagi csávók, ha nem lenne közte a kereszténység komplett története, konstantini fordulattal, egyházszakadásokkal, mifenékkel.) Vagyis minden mém, pontosabban fogalmazva mindent mémnek lehet tekinteni, ami a kultúránk része. Ami meg nem, az gén, az már a természet territóriuma.

És szélsőséges esetben eljuthatunk odáig (egyesek el is jutnak), hogy mivel a teljes személyiségünk tanult, vagyis kulturálisan (társadalmilag) felépített, az idegrendszerünk biológiai alapjain, ez a személyiség sem más, mint gének és mémek rendszere, vagyis mi nem is vagyunk. Illetve igen, csak minden elemünk valahonnan jön, egyéniségünk mindössze abban rejlik, hogy ezek a kívülről átvett elemek egyedi mintázatban rendeződnek össze.

Ez viszont nem új gondolat, hisz csak arról szól, hogy bár tapasztalatilag az egyén az elsődleges a közösséggel szemben (hisz a közösség csak az egyéneken keresztül hozzáférhető, közvetlenül nem), logikailag ez fordítva van. Vagyis a közösség elsődleges az egyénnel szemben, a közösség csinálja az egyént (és hívjuk ezt szocializációnak), közösség nélkül az ember csak valami Maugli, nem beszél, nem szobatiszta (mondjuk szobája sincs), nem ember, legfeljebb  biológiai-rendszertani értelemben.

És pont erről beszélt annak idején Durkheim. Vagyis lehet, hogy mémeket hívhatjuk az ő munkássága nyomán úgy is, hogy társadalmi tények. Csak az már nem memetika, hanem igazi, módszertani kollektivista szociológia, mely igen nagyon kedves az én szívemnek.