Sport & Charity

Majd minden documentary műsorban feltűnik mostanában a jótékonyság motívuma, a tortasütős csajok a leukémiás gyerekek pénzgyűjtő gálájára sütnek, a motorépítő csávók a háborús veteránok javára árvereznek egyedi choppert, az autófelújító fickók meg egy remek Las Vegas-beli jótékonysági szervezetnek gyűjtenek, bár ez utóbbi esetben nem derült ki, milyen szervezetről is van szó? Remélhetőleg nem az ínhüvelygyulladásos krupiék idősotthonának, vagy a Középnyugati Tahók „Kurvasokat Veszttetem, Repülőjegyre Gyűjtök” Alapjának.

De ha már ilyen fontos a jótékonyság szerintem lehetnek prioritások: gyerekek, állatok, öregek, betegek előre, elvégre ők azok, akik mások segítsége nélkül nem tudnak kimászni a bajból, vagy csak az elve gázos alapbeállításaikból. A szomorú alkoholista egykori élsportolók segítő egylete is érdemes a támogatásra persze, de csak akkor, ha a környéken már nincsenek számottevő éhező gyerekek meg kivert kutya, az ugyanis, hogy a Totya még focista korában rákattant a kokainra viszkivel, most meg segélyből él, mérsékelten hat meg. Mondom, mérsékelten, vagyis igen, rajta is segíteni kell, csak ne álljon előre a sorban.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az egyik csatornán épp egy egykori focistát láttam panaszkodni arról, hogy de szarul él, a háttérből ítélve kicsit jobban csak, mint én. Hát istenem, lepattant a Suzukija már, nekem meg biciklim van, és valamelyik bunkó szomszéd arról is lelopta a fékbovdeneket a közös tárolóban, szóval nem igazán értem a panaszt abban az országban, ahol nagyjából négymillióan élnek a létminimum környékén, egyszerűen fogalmazva szegények. És azért az tudható, hogy egy profi focista nem keres rosszul (teljesítményarányosan nézve meg pláne), és ha lenne agya tudná, hogy az ember nem a sportolóságból megy nyugdíjba, szóval lehetett volna tervezni, mert félrerakni, focifüggetlen egzisztenciát építeni, ne adj isten tanulni is. Tessék példát venni a Kovács Istvánról (nem, nem fogok kokózni), ő tanult is, meg vállalkozást is épített, és bár ma is egy félmüvelt izé, de kétségtelenül volt elég esze ahhoz, hogy felépíítse az életét. (Ha már profi bokszolónak nem volt nagy szám, javarészt negyvenes mexikói villanyszerelőket vert meg, a nagykutyák közül eggyel sem találkozott (legfeljebb koktélpartin), világbannok meg úgy lett, hogy az aktuális, üzleti okokból lemondott a címről, összerakták egy gyengébbel, de az első címvédés sem sikerült már. Vagyis nem vette el az aktuális világbajnoktól a címet, de legalább egyszer sem tudta megvédeni.)

Szóval az egy százalék az jövőre is megy ez kutyamenhelynek vagy szegény gyereket segítő alapítványnak, a nyomorgó élsportolók meg várjanak a sorukra. Mint már kifejtettem, az élsportot amúgy is ellenzem, amelyik megél a nézőkből-reklámokból, az tartson el profikat, a többiek meg csinálják azért mert szeretik, ne tömje őket az állam, azaz mi, pénzzel, csak mert könyvelés vagy tanítás helyett ők inkább főállásban kajakoznának. És nem, nincs ennek akkora közvetett társadalmi haszna, hogy megérné, nem kap kedvet az egészséges életmódhoz (ami nem is biztos, hogy a sportossal egyenlő, és biztos, hogy nem az élsportossal) a sok, tévé előtt sörrel meg szendviccsel szurkoló fotelpatkány, a nemzeti büszkeség meg inkább csak azoknak fontos, akiknek kicsi a farkuk/mellük, ez zavarja is őket, és olimpiai pirosfehérzölddel kompenzálnak. Én is fotelpatkány vagyok, kövér és elég lusta, utálom a focit, de bírom az autóversenyeket, és soha eszembe nem jutna beleülni egy formula egyes autóba (egyszer ültem egyben, alig fértem bele, széltemben, hosszomban egyaránt) versenyezzen vele a rossznyavaja, a frászt kapnám az első kanyarban nyilván, én kérem csak nézni szeretem, az autókban meg izzadjanak a jó fizettet gladiátorok, engem szórakoztatva.