„Bassza meg a
kurva isten, gondolta John Domenico
Musztafa bíboros, a Hittani Szent Kongregáció, más néven az Eretnekség Elleni
Inkvizíció Szent Kongregáció prefektusa és főinkvizítora.”
(Dan
Simmons: Endymion felemelkedése, 147. p.)
A káromkodásban egyfelől nincs semmi rossz,
másfelől semmi jó sincs benne. Mert van az az érzelmi-hangulati helyzet, mikor
egy szerűen egy basszameg passzol
leginkább a nyelvi folyamatba, és van mikor egyszerű szellemi
környezetszennyezés. Az előbbire számtalan irodalmi példát lehetne idézni Kurt
Vonneguttól Charles Bukowskiig (hogy csak a szívemhez közel álló szerzők közül
említsek kettőt), és van, amikor a mindennapokban is ez a legtermészetesebb,
bár legtöbbször sérti a fülemet.
Mert hát legtöbbször semmi stiláris értéke sincs,
egyszerűen szópótló töltelék valamint központozás, úgy vagyok vele, mint a humorral
az egykori és jelenlegi főelvtársak, vagyis értem, csak nem szeretem. A
pornolájzban például olyan töménységű és olyan véletlenszerű hogy az humoros,
de csak egy darabig, aztán egyszerűen fárasztó, pont mint a „bazmegezmekkorafaszságbazmeg”-stílusban
megnyilvánulók, leszámítva, hogy ők már az elején sem humorosak.
Ám néha büszkék rá, hogy a magyar nyelv milyen
gazdag a káromkodásokban, színes és kifejező a trágárságunk (szemben mondjuk, a
hülye angolokkal, ahol csak néhány négybetűs szó permutációira támaszkodhatnak),
de ez egyfelől nem igaz, az átlagos bazmegelő is csak három-négy szót variál,
másfelől ennek csak akkor van értéke, ha mondjuk (helyén kezelve) az irodalmi
nyelvet gazdagítja, a büdös és félrészeg kolléga akkor sem lesz szimpatikusabb,
ha olyanokat mond, hogy a „rézfánfütyülő rézangyalát”, a rezet meg amúgy is
csak lopni szereti a raktárból.
A végkövetkeztetés: Nyugodtan álljunk neki, és
építsünk káromkodásból katedrálist. De csak azt, a kupleráj vagy pártszékház
nem ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése