London lift

Nos, ahogy néztem a tévében valami reptéres dokut, ahol a klausztrofób néni épp beragadt egy másfél órácskára a liftbe, eszembe jutott az idei London egyik legviccesebb momentuma, liftbe beragadós, naná.

A Covent Garden metrómegálló elég régies (öregecskedő), meg hát a belvárosban nem is volt hely nagy, mozgólépcsős, tágas peronos állomást építeni, így hát mozgólépcső helyett lifttel lehet közlekedni, vagy a kalandvágyók bevállalhatják a háborús bunkert (nem véletlenül) idéző csigalépcsőt, bónusz izomlázzal és tüdőtágulattal. Most, na jó, majd két hónapja, az volt az ábra, hogy az egyik lift ajtajai nem nyíltak, így mi, akik a felszínen várakoztunk, csak néztük a kis ablakon át, ahogy ugyanaz a tucatnyi ember megy le az állomásra az utcaszintről, majd jön vissza, négyszer-ötször egymás után. A metrós fickó meg reménytelen vigyorral nyomkodja a kapcsolótáblát, de csak annyi jön össze neki, hogy a másik lift (a kettőből) is elkezd fel s alá khmm... liftezni, szigorúan csukott ajtókkal, és konstansan döbbent utazóközönséggel.

Mi, az utcaszinten egyre jobban röhögtünk a bent rekedtek egyre dühösebb arckifejezésén (nyilván emelt hangon méltatlankodtak is, de a hangszigetelés okán nekünk csak némafilm volt), hisz mi az utcaszinten álltunk, gondoltuk legfeljebb sétálunk pár saroknyit. Ám a tömeg teljesen beállt mögöttünk, így beszorultunk a liftajtó meg csillió dühös ember közé, itt már komolyan felmerült, hogy a hotelszoba helyett a liftajtó előtt alszunk állva, mint a lovak, vagy egyéb állatok, akik állva. (Tényleg, a teknős most állva, vagy fekve alszik? Nála mi számít minek?)

Rizsa

Balatonfüred a vitorlázás fellegvára és alapköve. Legalább is ezt hallottam egy úgynevezett műsorvezetőtől, aki nyilván a média oszlopa és sziklaorma egyszerre, miként Vettel is az autóversenyzés Niki Laudája, valamint ha fényt látsz az alagút végén az vagy a szembejövő vonat vagy a világítótorony.

Egyszerűen rémes az a butasággal elegyes modorosság, ami csak úgy dől (vö. árad, ránk zúdul, ömlik) a médiából, mi több, médiacunamiból, különös tekintettel az internet információs szupersztrádájára, meg a szörfölőkre, vagy mi. A szerencsétlen médiaipari betanított munkás szerkesztett anyagokban is olyanokat mond, hogy "ez a városnak a főtere itt", vagy "a baleset miatti elterelés miatt a forgalmat elterelik", élőben meg bejelentkezik a Deák tér Ferencről. És a nyelvtani sutaságok előétele után jön főfogásnak a sok kulturális epicentrum, elsődleges prioritás, emberi humánum meg missziós küldetés. Desszertnek ott a startup, az innovatív, a decentralizált, a strukturális, a preferált, a viszonyrendszer, az erőtér, az integritás és megannyi gyönyörű, okoskodó semmitmondás, tetszőleges logikai szerkezetbe foglalva, a jelentés erős zárójelbe tételével. (Példamondat: A sratupkultúrában prioritás az innovatív viszonyrendszerek preferálása. vagy: Az innováció a decentralizált viszonyrendszerek erőterében hat az állami szervek integritására. Aki ezekbe még be tudja illeszteni az ügyfélbarát, akadálymentesített vagy digitális szavakat is, az kap egy kockacukrot.)

Ráadásul Mostanában sok beszélgetős műsorba futottam bele mindenfelé, és már feláll a hátamon a szőr, mikor előjön, a Hogy érintett ez téged emberileg? kérdés, vagy valamely permutációja. Hát kérem, engem állat mivoltomban érint meg bármi, esetleg eltárgyiasított létmódomban, de hogy pont emberileg hogy érint valami, az tényleg kérdésre érdemes téma, legalább is ha az ember erszényes patkány, vagy székláb. Ha viszont ember, akkor a macskája hasmenése vagy a rezsicsökkentés is emberileg érinti, másképp ugyanis nem is tudja. (Mellékszál, de e szerint az emberi, az valami rejtélyes, megfoghatatlan szubsztancia, pedig egy frászt, minden jól látható sajátosságunk is mélyen emberi.)

Aztán van az a beszélgetőpartner, aki nem lelkizni próbál, vagy nem csak azt, hanem elsősorban mélységes hódolatát és csodálatát fejezi ki interjúalanya felé: "És akkor még nem is szóltunk arról, hogy e fantasztikus szakmai karrier mellet másfél csodálatos gyereket is felneveltél két Nobel-díj átvétele között..." Ez a típus kérdeni nem kérdez, hogy jönne ő ahhoz, inkább csak alázatosan végszavaz a nagy embernek, aki akkora félisten, hogy még a kutyája is illatosat kakál, pusztán, hogy kedveskedjen a gazdinak. Egy ilyen embert nem szabad kérdésekkel zaklatni, ha akar valamit, majd elmondja.

Ennek ellentéte a zaklató változat, aki általában nagyképű is, a szó havashenriki értelmében bunkó seggfej, nem egyszerűen nem tudja az alany nevét/foglalkozását, de nem is érdekli. (Alváltozata az, akit az alany semmilyen viszonyrendszerben, nem érdekel, kizárólag a saját hangját szeretné hallani, a beszélgetés csak ürügy a monológjához. Lásd fábry, csupa kisbetűvel.) Kérdései agresszívak, de legalább  lényegtelenek ("És az igaz, hogy egyetemista korában csúnyán beszélt a tengerimalacával? Mert ezt beszélik!"), a lényeges kérdésekhez ugyanis kellene némi felkészültség, de úgy meg az egész olyan szakmázós lenne, nem az az igazi gecizés, amit úgy kajálnak a nézők, hallgatók. És el kell ismerni, tényleg ez még a legszórakoztatóbb opció, elvégre ki akarna egy josibarátba ojtott szilinórát nézni öt percnél tovább? Pláne valami Baba-mama Ridkül Sztárporték-jellegű izében.

Úgyhogy megyek is vissza olvasni, most küzdök egy (nem vicc) nyelvészeti sci-fivel, ahol a főhős nem részt vett egy hasonlatban, hanem maga a hasonlat (hogy a gestaltban-e, az még nem világos előttem...), így aztán kábé hatvan oldal után még esélyes, hogy hagyom a francba. Száz után már semmiképp, akkor már futok a pénzem után...

Mixáth-szinopszis (csak röviden)

Pöpeczky, a járási szolgabíró békésen csibukozik az ámbituson, amikor futva megjelenik Matykó, a kocsisa (olyan futva, hogy a szerző alig húsz oldalba kénytelen összefoglalni a Pöpeczkyek történetét, Oroszlánszagú Leótól Ferenc Józsefig), és közli, hogy rossz hírek érkeztek a Brindzáról, vármegyeházáról, ahol báró Fasssay (a főispán) nagyon részeg, és a szokottabbnál is korruptabb, le akarja váltani Pöpezkyt, hogy kedvenc szelindekjét, Buksit nevezze ki a helyére.

Erre a szolgabíró kapja a csiklóbőrös kulacsát, és befogat Matykóval, majd elindul Brindza felé, hogy, hogy első vérig ferblizzen becsületbeli alapon a főispánnal, de közben összefut Túróska fogadós urammal, aki megvendégeli éjszakára. (Kriska, a fogadós felesége közben birkát főz mézzel a vendégnek, majd bekapja a legyet, a lovászfiú kerül gyanúba, de ez olyan jelentéktelen történetszál, hogy alig másfél fejezet múlva vége is.)

Reggel aztán Pöpezky végre befut a vármegyeházára, ami postakocsi-állomás és takarékpénztár is egyben, de Pepin bácsi a gondnok megkergeti egy választási szárazkolbásszal (ez választási malacból készül, sok fokhagymával), így a szolgabíró dolgavégezetlenül távozik, lovagias felindulásában pedig elrabolja a főispán lányát, a kis Szopornyicát, remélve, hogy később majd beleszeret, vagy fordítva, és elveszi feleségül elégtételül, akkor már Fassay sem rúghatja csak úgy ki, elvégre család is van a világon. Az ő családjaik mondjuk egy régi kuruc-labanc ellentét miatt (mennyire hazafias a juhtúrós sztrapacska?) nincsenek beszélő viszonyban, de hát ez  jó házasság tita, meg a virágmintás étkészlet.

A főispán azonban igen megharagszik, így álruhában belopózik a szolgabíró házába, hogy kikémlelje, amaz hova dugta a kis szöszke Szopornyicát, de a sublótban nincs, sőt a virágos ládában sem, ám keresés közbe megerőszakolja a részeg Matykó, akit elhagyott szeretője, a bögyös-faros Lapcsánka, aki amúgy a szomszéd járásból származik, mielőtt ide szegődött , faköböző volt Nahtkasztli mellett, de nem bírta az erdei életet, pedig sosem érezte magát annyira szabadnak, mint akkor az erdő csendjét hallgatva pipázott, és ne is tudta mi az az ámbitus.

(És így tovább, két köteten belül kibontakozik a végkifejlet, a főispán elveszi Lapcsánkát, Szopornyica apáca lesz a közeli Karamella-kolostorba, de a fogadalom elől megszökik Matykóval, és szőrén üli meg. A szolgabíró meg élete végéig pipázgat az ámbituson, hegyeseket pök, és kedvtelve meséli fantasztikus kalandjait, például amikor látta ahogy a főispánt megerőszakolja egy részeg kocsis.)

Provósön

Olvastam a minap, hogy a Kommunista Fidelitász Szövetség egy remek provokátorbejelentő forródrótot üzemelt be az információs szupersztrádán, ami fészbuknak hívnak, de mire megnéztem volna, már törölték is a kozmopolita cukerbergek.

Pedig remek ötleteim lettek volna feljelentésügyileg, meg ahogy megmarketingelni kellett volna a dolgot. Először is, a provokátor túl bonyolult szó, tessenek csak kipróbálni leírni háromszor egymás után, hogy porovokotát... provovak... ropovkáto.., na ugye.  Szóval hívjúl csak,a promózás mintájára provózásnak, de nem muszáj ragzással toldalékolni, szóval lehet csak simán provó is.

És akkor a bejelentések: a szomszéd házban lakik egy ír szetter, és mindig mikor sétálunk, ott szettenkedik ez a setter, és provózza a mi kedves öreg labradorunkat, gyakran. Meg atrocitálja fizikailag, illetve csak próbálja, mert kiabál vele a gazdája, meg mi is, de sajnos ettől sem borzolja fel a szőrét, pedig nyilván viccesen festene.

Aztán: hallgatom ma reggel a neten, hogy, már bocs (nemtom mér, amúgy ís bírom a helyesen adagolt trágárságot) „Baszódjál meg KDNP!“, ami egy tökéletes kis fülbemászó dalocska, megnyugtató családapa-hangon, és igen, van az egésznek egy ilyen kaki-pisi-fing érzése is, középiskolai fiúvécés (mondjuk nálunk csak az volt) grefiti-hangulata, ezért kicsit pirulok is.  Dehát ez van, negyvenes, nagyjából-értemiségiként, reggel fél ötkor felhőtlenül szórakozom rajta, mondhatni bearanyozza a napomat, de az vesse rám az első követ (vesekövet), aki még sosem húzta fel magát mondjuk semjénzsolt szentfazék kapcsán, aki vizet prédikál nekünk, és hennessyt iszik a fürjtojásos lazackocsonyára, magának.
Merhogy engem a semmilyenzsolt provózik kérem, ezért őt is feljelenteném, fénykép nyilván van a fidelitásznál is, a nevét meg mondom én, zsolt. Tegyék ki, jól.

És ha már itt tartunk, én is provóznám a kádéenpét, ilyen mondatokkal, hogy. rátok meg ki a frász szavazott, hogy ekkora az arcotok? És a kereszténység, pláne az egyetemességet hirdető katolcizmus hogy jön össze a nacionalista, az egyetemesség szempontjából törzsi totemek imádásának minősülő lózungokkal. Szájkeresztények szájkaratéja, nulla támogatással, én meg emiatt nem vehetek vasárnap friss zsemlét, meg felkerülnék a fidelitász provó-oldalára, ha lenne még ilyen.

De nyilván ki kell majd érdemelni, hogy az ember ekkora figyelmet kapjon majd sokszor, úgyhogy, itt a hét ságere, provokatíve, mindenkor:
http://cink.hu/hogy-lehet-valami-ennyire-fulbemaszo-ha-ennyire-tragar-1692260237

Díjátadás

Aszongyák a hírekben, hogy átadták az „akkreditált innovációs klaszter díjakat“. Valakik, valakiknek, de eme mellékkörülményekre már nem bírtam figyelni, mert a hír elejét sem voltam képes értelmezni. Igazából az is mondhatták volna, hogy „ageber naflikkal köntyűs virgánya“, az értelmezés lehetőségei szempontjából nem lett volna jobb a helyzet. De még nyelvtanilag sem volt meg, miről lehet szó:

- innovációs klasztereket akkreditált díjakkal tüntettek ki vagy
- akkreditált innovációk kaptak klaszterdíjakat vagy
- akkreditált klasztereknél díjazták az innovációkat esetleg
- díjazott innovációs klasztereket akkreditáltak?

Háát, passz. Vagyis nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk kérem! Majd akkor tessék figyelni, mikor jövő héten átadjuk a „ a hét első felének sales faktorban legpiacvezetőbb startup technológiai termékmegjelenítése díjat“, ami egy zacskó gumicukor lesz. Vegyes gyümölcs ízben. Illetve klaszterben.

Minden kezdet neház

Belenéztem a ma indult Nemzethy Hazaffyas Hírtévébe, mondjuk inkább a neten csemegéztem, mert mazochista azért nem vagyok, és az egész olyan volt, mint ha valami noname főiskola béna kommunikáció szakosai készítették volna, rettenet másnaposan. Valahogy soha nem az a bejátszás indult el ami kellet volna, hang vagy nem volt, vagy nem az ami kellett volna, a „műsorvezetők“ reménytelen tekintettel lapozgatták az adásmenetet, hátha rájönnek mi következik. Mindeközben tudósítók tudósítottak a nagy semmiről, illetve arról, hogy ők most itt tudósítanak, sőt megfenyegették a nézőket, hogy ezt egész nap csinálni fogják, sérelmükre. Fasza.

De a legjobb mégis az volt, mikor egy ismerősen bajszos fazon feje alá kiírták: ÁDÁR JÁNOS köztársasági elnök. Ez valami freudi mellényúlás lehetett, mert egyfelől látták Ádert,  másfelől meg az egész Forradalmi Ifjúsági Napról Kádár elvtárs jutott eszükbe, így aztán tudatalattijuknak engedve ötvözték a két nevet. Ráadásul észre sem vették (vagy igen, csak tojtak rá, igazából nem tudom melyik verzió a rosszabb), egy óra múlva még mindig Ádárnak hívták náluk a prezidentet.

Pedig tényleg írhatták volna, hogy Kádár János, a hangulat, a stílus mindenképp indokolta volna. Meg hát az lett volna az őszintébb.

p.s.

A tegnapi péntek tizenharmadika úgyszólván észrevétlenül zúgott el felettem, miként a holnapi nemzeti ünnep is pont így fog, a jeles napoknak mostanában nincs semmi súlyuk, számomra legalábbis. A karácsony, húsvét meg hasonlók teljesen formális-ajándékvásárlós körök, tényleg csak az a jó bennük, hogy legalább nem kell dolgozni, a gusztus huszadika-féle állami ünnepek meg mérhetetlenül hidegen hagynak. Mondjuk nincs is bennük semmi, ami alapot vagy lehetőséget adna bármiféle személyes kötődésre, márpedig (és itt jön ki belőlem a szociológus) egy ilyen szétszabdalt, atomizálódott társadalomban igazán csak az mozdítja meg az embert, amihez naki személy szerint köze van, a közösség (ilyen nemzet, meg nép, meg keményen dogozó kisemberek) makroszinten legfeljebb virtuális, nevében él a nemzet, ami igazából csak pont annyira van, mint mint volt mondjuk a munkásosztály. Hasonló helyzet, hasonló kódok, egymásra hajazó, amúgy partikuláris érdekek, de ez nem csinál közösséget sok emberből, ahhoz kellenének közös élmények, azoknak a nagyjábl közös értelmezései, meg az ebből fakadó közös identitás.

De nálunk csak szekértáborok vannak, eszmék, emberek fanatikus rajongói, néhány érdekvezérelt dörzsölt arc meg a közömbös többség, aki nem is vágyik rá, hogy köze legyen mindahhoz, ami körülötte történik És nem, ez nem valamiféle elitellenes, apolitikus dac, illetve az is, de mélyebben talán arról szól, hogy igazából mind szigetek vagyunk, csak a közeli, látótávolságban lévő szigetekhez van némi közünk, a távolabbi szigetem, meg netán kontinensek meg nem tartoznak ránk. Március 15 így például annak esemény, alkalom ünnep, mifene, aki ott volt, nem a múlt előtti században persze, csak mondjuk a nyolcvanas években, futott a rendőrök elől. Rajtuk kívül meg van egy pár fanatikus történész, néhány, a kapuzárási pánik elől huszárosdiba menekülő pocakos-bajszos pasas, meg az az aktuális kemény mag, amely nem megemlékezni akar a forradalomról (bármelyikről), hanem újrajátszani azt, mindig az aktuális ellenség (törökök, labancok, habsburgok, nácik, kommenisták, melegek, EU, IMF, CBA) ellen. Vagy épp egy női csontvázról akarják bebizonyítani, ahogy az bizony Petőfié. Nyilván Petőfi Sárára vagy Arankára gondolnak, forradalmian.

Én azonban egyik csoportba sem tartozom, nekem a márciusi ifjak sosem imponáltak, az egész ünnep leginkább unalmas (mert közhelyes és béna) iskolai ünnepségeket jelentett, meg hogy óvodában vízfestékkel csináltunk hurkapálcára applikált papírkokárdát. Aztán letűztük a Petőfi szobor elé, ami eső esetén, vagyis gyakran, konkrétan egy szeméttelepre hajazó körítéssel állt büszkén. Forradalmian. Kokárdát meg azta nem hordok, mióta választási reklámeszközzé tették, még 2002-ben, ha ők a nemzet, ami (aki?) nem lehet ellenzékben, akkor én átiratkozom piréznek, most már tényleg.

Korunk őse

Délelőtt, a szokásos bélyeggyűjtemény-rendezgetés közben szokásosan háttértévézve beleszaladtam az utóbbi idők legbizarrabb műsorába. Kábé húsz percig bírtam, ahogy egy beszélő fej (valami öltönyös középvállalkozó-féle, a közepesen ízléstelenül berendezett irodájába, az íróasztala előtt ülve) vagy húsz percen át, egyetlen újságírói kérdés nélkül monologizált a világ dolgairól.

Ilyeneket mondott, hogy ezek a mai fiatalok állandóan csak a telefonjukat nyomkodják meg drogoznak, a helyett hogy olvasnának, a villamoson meg mindenki csak letörten néz maga elé ahelyett hogy mosolyognának egymásra. Meg hogy ma mindenkinek csak jogai vannak, a kötelességekre meg szarnak az emberek, dolgozni senki sem akar, de a pénz az kéne, meg hogy a lelki meg a szellemi dolgokkal is foglalkozni kell, mert azt ma hanyagolják az emberek, azért drogoznak meg anyagiasak. Meg az ördögi okostelefonok újfent...

Sablon szöveg, jól belőhető az a középkorú, középbuta generáció, aki őszülő halánték okán ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megmondja a frankót, you know, az élet a világmindenség meg minden, junó. Tartlmilag meg a sztenderd jobbos szöveg az értékek meg a kultúra hanyatlásáról, én meg már unom mantrázni, hogy a kultúra  nem tud hanyatlani kérem, ahogy fejlődni sem, az csak változni. (Merthogy nincs egy kultúrák feletti vagy közötti meta-kultúránk, amiből meg lehetne mondani, hogy akkor egy konkrét kultúra akkor hogy is áll fejlődésileg, ez a fogalom ebben a kontextusban szimplán értelmezhetetlen.)

De az tényleg érdekes kérdés, hogy ha valaki felépít mondjuk egy sikeres szappantartó-gyártó vállalkozást, ötven-száz alkalmazottal akár, miért gondolja magát gyakorta egy prófétába ojtott tótumfaktumnak, a törzs bölcsének, aki ül lapra szerelt wigwamjában a cserepes fikusz tövében, és olyanokat szól, hogy keményen dolgozni, meg hogy lelki tartalom. Meg ezek a mai fiatalok, avagy bezzeg az én időmben... Pedig, mint azt a politika, tetszőleges munkahely vagy tévéműsor mutatja, akinek isten pénzt adott, meg lokális sikert, annak nem mindig adott hozzá észt is. De az ilyen wannabe megmondóembereken legalább jót lehet röhögni.

Idus

Közeleg március tizenötödike, ami ünnep, és eléggé el nem ítélhető módon vasárnapra esik a rohadék. Ilyenkor két dolgot ünnepelünk, illetve hármat. Először is megölték Cézárt (a Július hónapról nevezettet, furcsa mód márciusban), másodszor Petőfi megírta a Talpra Magyar! című nemzeti dalt (Cseh Tamással közösen, ha jól emlékszem), harmadszor meg a Felcsúti Ramszesz ilyenkor szokott tömeges statisztáknak szónokolni a Nemzeti Lépcső Múzeumból, napidíjért. Mármint a statisztáknak, kivéve ha diákok, akkor elég csak kirendelni őket, plusz ebédköltség.

Idén is remek ünnep várható, lesznek például sablonos szónoklatok kormánypárti politikusoktól, lapos ünnepi beszédek kormánypárti politikusoktól, a kormánypárti politikusok által puffogtatott üres frázisokról már nem is szólva. Puffogtatnának persze ellenzéki politikusok is, de a kormány már huszonszáz évre előre lefoglalt minden alkalmas közterületet minden lehetséges nemzeti ünnepre. Így aztán az ellenzék gyújtó hangú gyűlésen kelhetne ki a kormány ellen, mondjuk Mária mennybemenetelének ünnepén a nagytétényi vasúti átjárónál, de ennek hatékonysága, valljuk be csekély lenne. Mármint társadalmi láthatóságilag, illetve szempontjából. (Mondjuk legalább közel van az RTL Klub központja, más úgyse tenné be a híradójába.)

De ha unjuk a politikát, és a család sem dob meg pár millióval, hogy Májámiban vegyünk házat vagy Lózan Cseleszben, akkor kiránduljunk, rossz idő esetén rántsunk ki valamit otthon a konyhában, és/vagy indítsunk netes szavazást, hogy melyik Petőfi-szobor hasonlít a leginkább Batman-re. (A szombathelyi amúgy, az egykori (?) megyei művközpont előtt, különösen esti megvilágításban.)

Ja, és feltétlenül kerüljük Brutus nevű rokonainkat és ismerőseinket, valamint mindenkit, akinek ilyen nevű kutyája volt, van, vagy tervezi.

Njúl & Tolyás

Közeleg a húsvét. ez abból látszik, hogy az emberek húst vesznek a hentesnél, meg mindenhol feltűnnek a csokinyulak, a csokitojások, a csokibárányok, meg a konyakosmeggy-jellegű csoki locsolkodók, jellemzően csoki lámpaoszlopba kapaszkodva. Egyelőre inkább a boltok akciós szórólapjain találhatók a fura csokik, de ott már igen sokféle. Én ma láttam egy csokitojást (illetve csak a képét) Toy Toy felirattal, és nem értem. Először is szerintem úgy kellene írni, hogy Toi Toi (ejtsd: toátoá), másodszor meg nem hiszem, hogy szeretném látni, miféle meglepetés is lehet benne. (Szagos gyurma, nyilván. És ha már húsvéti, nyilván a nyulak teszik bele, már látom is magam előtt, ahogy az édesipari kombinátban a futószalag mellett gugolnak sorban nyulak, erősen koncentrálnak, hogy beletaláljanak a fél tojásokba, szemük összeszűkül, bundájukon a kicsapódó kakaóvaj szürkés bevonatot képez, de ez élvezeti értéküket mitől is befolyásolná?)

Ám az ilyen kilengésektől eltekintve, a húsvéti csokitojás-, csokinyúl- és szájszag-ellátás egyneletesnek és minőségileg megfelelőnek ígérkezik. Ezt megerősítette Brókerné Zsuzsa, a Nemzeti Édesipari- És Belügyminisztérium Üreges Élelmiszerekért Felelős Főosztályának helyettes alosztályvezetője is, mai keltezésű sajtóközleményében. Mint a közlemény írja: isa por es chomu vogmuk.... vagyis csokibirkából még nem takarították be az előirányzott menyiséget, de nyúlból és tojásból jól állunk, hála az optimálisan csapadékos időjárásnak, ami segítette kikelni az elvetett nyúlbogyókat. Így aztán a Húsvét igazán emelkedett ünnepnek ígérkezik, mind lelki-spirituális értelemben, mind a GDP-hez viszonyítva.

Egyesek, különösen az ún. blogszíntéren, meg az interneten (már ha ez két különböző dolog, majd utána kell nézni, hogy is van ez szabályozva) olyanokat írogatnak felelőtlenül, hogy ez az egész ünnep erről a Jézus nevű anarcho-szindikalista hippiről szól, esetleg körülötte forog. Ezt azonban Nyerges-Vontató Lajos az Nemzeti Édesipari- És Belügyminisztérium kádéenpés parlamenti szakállamtitkára (esetleg szakállam titkára) határozottan cáfolta, közleménye szerint a Húsvét igen is a csokiról szól (H. vasárnap) meg a házipálinkáról (H. hétfő), meg a csokisonkáról... izé, a háziról. Vegáknak a házias füstölt brokkoliról, jó fokhagymásan.

Hogy a pünkösd az micsoda, avagy miről is szól, kvázi mit üzen nekünk effektíve, főként nemzetgazdasági és nemzetstratégiai szempontból, arról az államtitkár széleskörű társadalmi egeztetést folytat tudatalattija démonaival. Az eredményről a Magyar Közlönyben értesít minket, miniszteri rendelet formájában, kedden. Nem most kedden, jövő kedden, vagy máskor.

Nyálverseny

Mostanában a csapból is az Ejróvízijós Dalfesztivál Szongkonteszt folyik, közszolgálatilag és kereskedelmileg egyaránt, amúgy teljesen értelmetlenül. Mert nevezett dalverseny egy nettó ökörség, panírozott marhaság háyingerkeltésig túlcukrozott majonézzel leöntve, ócska, öt perc után törlődő popszámokkal telezsúfolt NDK-s zenés ajándékkosár. Kábé ötven éve lehetett még korszerű és innovatív, a kortárs popkultúrához már akkor sem volt túl sok köze, de mára egy fura zárvány lett, betépett egyetemisták primér humorforrása, amit hét közben, józanul valószínűleg bottal sem piszkálnának meg.

Ám ahhoz képest, hogy az Ejró Vízijó az a félresikerült gyerek, akinek csontot kötnek a nyakába, hogy legalább a kutya játsszon vele, nálunk kulturáltabb országokban is komoly energiákat fektet bele  média, még a közszolgálati is. Ilyen (mármint közszolgálati) nálunk momentán nincs, de legalább az állami párttévé/rádió halálosan komolyan veszi az egészet. Náluk, ez a máshol azért inkább poénra vett flitteres nyáladzás nemzeti sorskérdéssé stilizálódik, harctérré, ahol a magyarok hősies kiállása... izé... kiállhat a megmutatkozás mellet illetve lehetőségével. A sír, hol nemzet süllyed el, estébé.

Ennek megfelelően mindenfelé zselézett médiaipari zsúrfickók meg a Megafaxtor XXVII.-ból hamar kiesett wannabe-sztár nőcik értekeznek arról, hogy az aktuális, és aktuálisan kretén művésznevű hazai győztesnek milyen esélyei vannak, illetve fikáznak-e majd minket az izraeliek, a szervek meg a pomogácsok, azért amit.

Én egyébként nem hallotta a győztes dalt, a többiből részleteket, de csak a rádióban munka közben, ott is ezt az izét nyomták napi rendszerességgel, de az a tíz, hmm... „szerzemény“ amibe belehallgathattam, egy kalap szar volt kérem. Úgy értem, egy-egy külön kalap szar, mindegyik. Jellemzően rossz, affektáló kiejtéssel előadott angol nyelvű színtelen-szagtalan popvackok voltak, tizenkettő egy tucat jellegű műanyag alapokkal, és annyira közhelyes szövegekkel, hogy fal adja a másikat. Szeretlek bébi, békét a világnak, vágyom vissza a gyerekkorba, messze még az otthon, fenetudja mi még, komolyan fájt hallgatni, még félperces részletek formájában is.

Ez az egész amúgy leginkább olyan mint egy különösen prosztó szépségverseny, csillámló díszletek mögött a nagy büdös semmi, operettország kétdimenziós reménységei, még jó, hogy legalább fürdőruhás bevonulást nem rendeznek. De itt is mindenkiből csöpög a filantrópia, mindenki világbékét akar, meg mosolyt az emberek arcán. Hát, az részemről lenne is, ha mondjuk Bécsben a döntő alkalmából lenne az Évszázad Áramszünete, vagy a helyszín mellett törne el egy fő szennyvízvezeték, az érdemtelen résztvevők meg bokáig állnának abban, aminek a műsoruk színvonalát gondoljuk.

Igen, én pont ilyen gonsz und rosszindulatú alak vagyok, mondjuk szerintem már a musical mint műfaj is az emberiség ellenes bűnök kategóriájába tartozik. (Kivéve a gyevi bíró, meg a  Rocky Horror Picture Show, az már annyira beteg, hogy már jó.)

Földrajz kezdőknek

Hallgatom a rádiót általános rossz szokásom szerint (de ha unalmas a munka valami hang tényleg kell hogy szóljon, meg el kell nyomni a követelődző hangokat a fejemben, így nem futok ámokot), jobb mint a kávé, a vérnyomásomat ez is felhozza, de nem kell bele fémpénzeket dobálni. Ma éppen azt hallottam a pártszolgálatin valami vitaműsorban (ahol egy kormánypárti képviselő meg egy kormánypártibb műsorvezető üvölgött egy LMP-sel, de ez mellékszál), ahogy a naná, kádéenpés egyszerű lélek aszongya, a miniszterelnököt meglátogatta Dzsordzsa elnöke is.

Ezen kicsit fennakadtam, az illetékes amerikai államnak szerintem kormányzója van, sőt a kormányzó (bizonyos Nathan Deal) szerint is, de aztán rájöttem, hogy az egyujjas agyú Grúziára gondol. Dehát ezeknél a kormánypártiaknál már nem lehet tudni, én még leragadtam ott, Grúziát fonetikusan »georgia« formátumban ejtik mostanában, ez a dzsordzsa viszont, ez valami új, nagyon innovatív, csak semmivel sem kisebb baromság, mint a másik vezrió. Gondolom ez után jöhet majd például  Esztónia, ahol a dolgos esztonok élnek már évszázadok óta, ápolják az eszton nyelvet és kultórát, néha meg átlátogatnak Latvijába, a latvokok földjére, köménypálinkáért meg pácolt heringért, meg röhögni a latvokok hülye nyelvén, főleg ahogy ejtik.

Viszont remek lenne, ha a kádéenpés balfék mondjuk tényleg az USA-beli Georgiába akarna utazni, de az utazási irodában ugyanígy nem tudnák, hogy Grúzia magyarul Grúzia, a fazon meg nagyot nézne, ha Atlanta helyett Tbilisziben rakná le a repülő. Mondjuk nem biztos, hogy észrevenné, elvégre kokakólát valszeg ott s lehet kapni, az meg nem tűnik fel egyből, hogy de nem ott gyártják 1884 óta.

Aztán a műsorvezető is mondott valamit, talán bevándorlás ügyben, hogy tenni kéne valamit tenni az EU-nek, mert illegális bevándorlókkal tömött kamionok mennek Anglia felé, a Csalagút alatt. Szinte látom már az illegál kamiont, az elején fúrópajzs, hátul a szír menekültek, a vezetőfülkében meg egy maffiózó vakond, ultrahangos szemüvegben, a nyugati jóléti rendszert bomlasztva ádázul. Mondjuk lehet, hogy muszáj alatta menni, mert az automata helyesírás ellenőrző szerint nincs olyan, hogy Csalagút.

(És az épületes műsor után, ami talán a külpolitikáról szólt, vagy nem, jött egy reklám közszolgálatilag: Csocsósztori! Hamarosan a mozikban! - no comment...)

Tudományos fantasztikus

Olvasom az imént hogy egy fazon az ELTE politológia szakán sci-fi és politika témában indított kurzust, ahol Star Trek, a Star Wars meg az Éhezők viadala kapcsán magyarázza a politika természetét a történelmileg kissé műveletlen, de a popkultúrában teljesen otthonos hallgatóknak.

Ez első látásra érdekes lehet, de ha elegondolunk egyáltalán nem az. Az említett háromból a SW meg  HG (Hunger Games) egy sima elnyomó diktatúra, szervezettebb vagy spontánabb lázadókkal, az ST meg valami rózsaszín és valószínűtlen utópia, ahol mindenki nagyon egyenlő, egyformán hülye ruhába jár, de legalább pénz sincs. Szóval míg a Star Wars birodalma valami olyasmi, mint amit Hitler képzelhetett el különösen nedves álmaiban, addig a Star Trek valami bolygóközi kommunizmus, maga a történelem vége, még szerencse, hogy vannak benne gonosz idegenek (cardassiaiak, meg eleinte a vikingesen szakadt klingonok), így ha történelem már nincs is, de történetet még össze lehet kalapálni a pizsamás felderítők köré. (Ez így persze kicsit igazságtalan, a Deep Space Nine elég jó sorozat volt, csak ott meg a misztikus vonalat tolták túl...)

Ám ezek a kitalált univerzumok, és pont mert kitaláltak, a faék egyszerűségével működnek, a Tsillagháború például nem bonyolultabb mint egy alig emlékezetes spagettiwestern, fekete kalapos rossz, fehér kalapos jó, kék-zöld fénykard jó, piros fénykard rossz. Nincs átmenet, nincs megtérés, legfeljebb megváltás van (mert ugye eljön Luke, a Fiú és kicsit unortodox módon az Atyát váltja meg, meg ugye a galaxis en bloc), a Star Trekben meg, azon kívül, hogy van valami Űr-ENSZ ( a Föderáció) meg a lator államok, hatalmi működésről nem sokat tudunk meg, ezt elemezni egy egész szemeszteren át komoly kihívás lehet.

Vagyis lehet, hogy a mai diákok jobban ismerik Palpatine szenátort, mint Mussolinit, de akkor meg mit keresnek egy egyetem társadalomtudományi karán. (Nekem csak a helyi egyetemről vannak oktató tapasztalataim, mi diákjaink sem voltak minden esetben a történelmi vagy irodalmi műveltség bajnokai, de legalább nem is szociológusnak vagy politológusnak készültek, illetve néhányan igen, mondjuk belőlük lett is.) Ezzel együtt izgalmas is lehet egy ilyen téma, de akkor lehetne mondjuk Philip K Dick vagy Iain M. Banks regényeit elemezni, mindegy, a lényeg, hogy anevük közepén legyen egy betű. Meg pont, utána. Mondjuk a hallgatóknak nagy valószínűséggel ők pont annyira lennének ismerősek, mint Catullus vagy Alekszej Tolsztoj, ráadásul Banks bazi vastag regényeket írt, zseniálisan amúgy, de az átlag egyetemista életmódba nemigen férne bele pl. három , egyenként hatszáz oldalas szöveg elolvasása, egy félév alatt. (Én csak tudom, kilenc évig voltam hallgató, igaz, két különböző helyen.)

Elemezzék mondjuk az 1984-et, mondjuk abból nem a politika, hanem a csak a totális diktatúra természete derül ki, az viszont tű pontosan. Ráadásul egy jó film is készült belőle, ha valaki van annyira hülye , hogy kihagyja a regényt magát.

Sikereink

Olvasom a Heti Válasz honlapján, hogy „Fölényes magyar siker született Ausztriában“, mármint a sí ob-n vagyis országos bajnokságon. A magyar országos bajnokságon. Ezt a kreténséget persze nem lehet magyarázni, de azért megpróbálom.

Az első eset az, hogy az ügyeletes szerkesztő csak annyit fogott fel a hírből, hogy Ausztriában volt valami síverseny, ahol magyarok nyertek meg minden számot. Hogy hó, meg pályák hiányában a magyar bajnokságot már ki tudja mióta az osztrákoknál rendezik, az neki nem esett le, hiába nem vagyunk egy síző nemzet, egy „jobboldali-konzervatív“ lap újságírója meg ugye a focit szereti meg a vadászatot, ambíciója sportügyekben odáig terjed, hogy egyszer együtt szotyizhasson a tudjuk kivel a VIP-páholyban, vagy ártatlan fácánokat lőhessen halomra a maffia alvezérével.

A második lehetőség, hogy a szerkesztő egyszerűen geci (ha már így divatba jött e szó mainapság), és arra utal ironikusan, hogy mindkét győztes versenyző, Miklós Edit és Samsal Dalibor nemrég honosított állampolgár. A cím beírásakor nyilván csippentett is kicsit a szemével, huncutul, hogy értitek uge feleim, „magyar“ siker, haha.

A harmadik változat pedig az, amit amúgy a Cinken olvastam egy kommentben, hogy tudniillik a derék sajtómunkás az ob rövidítést egyszerűen osztrák bajnokságként oldotta fel. Majd dagadni kezdett a honfiúi/honleányi kebel, hogy lám, magyar versenyzők hazai pályán verték rommá a labancok versenyzőit, Dávid legyőzte Góliátot, Luke Skywalker kilőtte a Halálcsillagot, a felcsúti Ramszesz meg elhajtotta az ájemefet.

Persze lehetne még ilyen címeket kitalálni, hogy pl. az Ascotti derbi első három helyén lovak végeztek, melyeken egy-egy ember ült (a páros, melyben a zsoké vitte hátán a lovat, csúfosan leszerepelt), a négykerekű autók fölényes győzelmet arattak a Monte Carlo-ralin, vagy a legtöbb Oscar-díjat filmesek nyerték. A választásokat meg az a párt nyeri, amelyik legtöbb szavazatot kapja és F-el kezdődik a neve. (Felkészül: Femeszpé, Felempé, Fobbik)