Nos, ahogy néztem a tévében valami reptéres dokut, ahol a klausztrofób néni épp beragadt egy másfél órácskára a liftbe, eszembe jutott az idei London egyik legviccesebb momentuma, liftbe beragadós, naná.
A Covent Garden metrómegálló elég régies (öregecskedő), meg hát a belvárosban nem is volt hely nagy, mozgólépcsős, tágas peronos állomást építeni, így hát mozgólépcső helyett lifttel lehet közlekedni, vagy a kalandvágyók bevállalhatják a háborús bunkert (nem véletlenül) idéző csigalépcsőt, bónusz izomlázzal és tüdőtágulattal. Most, na jó, majd két hónapja, az volt az ábra, hogy az egyik lift ajtajai nem nyíltak, így mi, akik a felszínen várakoztunk, csak néztük a kis ablakon át, ahogy ugyanaz a tucatnyi ember megy le az állomásra az utcaszintről, majd jön vissza, négyszer-ötször egymás után. A metrós fickó meg reménytelen vigyorral nyomkodja a kapcsolótáblát, de csak annyi jön össze neki, hogy a másik lift (a kettőből) is elkezd fel s alá khmm... liftezni, szigorúan csukott ajtókkal, és konstansan döbbent utazóközönséggel.
Mi, az utcaszinten egyre jobban röhögtünk a bent rekedtek egyre dühösebb arckifejezésén (nyilván emelt hangon méltatlankodtak is, de a hangszigetelés okán nekünk csak némafilm volt), hisz mi az utcaszinten álltunk, gondoltuk legfeljebb sétálunk pár saroknyit. Ám a tömeg teljesen beállt mögöttünk, így beszorultunk a liftajtó meg csillió dühös ember közé, itt már komolyan felmerült, hogy a hotelszoba helyett a liftajtó előtt alszunk állva, mint a lovak, vagy egyéb állatok, akik állva. (Tényleg, a teknős most állva, vagy fekve alszik? Nála mi számít minek?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése