Mindjárt nemsoká

Kellemesen huszonkevés fok van, az ég ízlésesen borús, bár a fák levelei még bosszantóan zöldek, de végre jön valamiféle ősz, ami nekem a kedvenc évszakom, amikor veszélytelenül hordhatok kockás zakót, merenghetek z elmúláson, és be lehetek sózva, hogy mindjárt London.

Mert az egy igen szimpatikus gondolat, hogy jövő hónapban már mehetek Londonba, és ha Petra intéz valami szállodát, még hajléktalankodni sem kell (mert ha pl. én veszek repülőjegyet, akkor tuti elnézem az időpontot, és hajnalig ázunk az Oxford Streeten, mert reggel nyolckor indul a gép este nyolc helyett), amúgy én maradnék a szokásos hotelnél, de nyitott vagyok újabb pakisztáni portásokkal megismerkedni.

Az viszont vicces, hogy már nem múzeumokkal meg holmi kulturális látnivalókkal tervezünk, hanem az a fő kérdés, mikor melyik étterembe/pubba menjünk (libanoni, indiai, fish&chips a Black Prince-ben, cornish pasty a Waterloonál és talán valami pizza a Pizza Expressnél, mert csak, jó a pizzájuk, állati jó). Vagyis öregszünk reménytelenül (Petra mindjárt harminc, bár időnként elkérik a személyijét ha egy sört akar venni), megyünk persze a National Gallerybe, meg kell nézni vigyáznak-e még a kedvenc Turner-festményeimre, színház most nem lesz, de mozi esetleg, viszont valóban sülthalba, falafelbe meg paneer subjiba fektetjük a pénzünk, de hát az is hülye aki Londonban nem kajál jókat, a város gyakoraltilag erre van optimailzálva. Meg a szitáló esőre, ami sokkal, de sokkal szimpatikusabb az agyforraló napsütésnél. Tegnap láttam egy útifilmet Dorsetről, ahol általában borult az ég, gyakran esik, és igazán sok a köd, asszem imádnám.