Dr. Szájhar Mónika nem készült léleksebésznek, egyszerű, kétkezi öngyilkos szeretett volna lenni, mint az anyja, aki már az óvodában felkötötte magát a mászókára. Így aztán nem is szült gyereket, Mónika mindig csodálkozott azon, hogy lehet akkor ő? Az apja szerint egyenesen az Erőből született, univerzálisan, azaz az anyja nem volt az anyja, csak lett volna, ha nem talál rá időben hivatására, az önakasztásra, így valójában mindenki az anyja, többszörösen is, hiszen a Láma dalai is megmondják, hogy mind rokonok vagyunk a reinkarnáció miatt, és mindannyian több ezerszer voltunk már egymás anyja.
Az apja amúgy a Kisnaccsád Magazin archívumának halálozási rovatában talált rá a muterre, és rögtön tudta, ha ez az ötéves kiscsaj felnőtt volna valaha, ő lett volna a gyereke anyja (és lehet, hogy lesz még, úgy nagyjából a 23. században, mert akkor keresztezi legközelebb a Halley-üstökös a Mars házának képletét, a Jupiter felől kicsit balra), így aztán ő is lett, szellemi síkon, az meg csak puszta véletlen, hogy Gertrúdra, a Félig Teli borbár pultosára és kidobónőjére hasonlít.
Mónika hagyta, hogy a szomszédukban működő bálnafeldolgozó üzemi pszichiátere lebeszélje a mászókáról, pedig erősen élt benne a majdnem anyja sorsszerűsége, de ötéves korára már kiment a divatból a karma, egy csúszdára felkötni magát meg rém kínos lett volna. Plusz ennyi idősen lehetetlen volt rendes fegyverhez jutnia, a vizipisztoly nem igazán vált be, és bár egyszer a vonat alá feküdt, de az átment felette. Így lett végül jogász, bár kis híján mégse, mert az egyetemen szembesült vele, hogy nincs is nálunk halálbüntetés, azaz egész rohadt jog legizgalmasabb része hiányzik! Pedig már eltervezte, hogy egy állami hóhér lesz a férje, aki rajta gyakorol majd. De az álmok főleg arra valók, hogy azok is maradjanak, ez annyira régi mondás lehetett a Szájhar családban, hogy konkrétan már senkitől sem lehetett hallani.
Mónika a diploma után kis híján Mónira változtatta a nevét, miszerint őt ne becézgesse senki a Főügyészségen, ahova kávézni járt, de egy kollégája szólt, hogy esetében a Móni lenne a becézés, amilyen hülye egy nyelv ez a finnugor.
Egyébként egy ügyvédi irodába ment volna dolgozni, de ott bojtárt akartak belőle csinálni, márpedig esze ágában sem volt párosujjú patásokkal foglalkozni, mint a disznó vagy a lúd, így jogtanácsos lett a maffiánál, a Ciccolovato-klán Pénzmosási és Fegyvercsempészeti Főigazgatóságán. A szervezett bűnözés hamar elvarázsolta, annyi erőszakot, mint akkoriban, még sosem látott, pedig többször is megnézte a Tengerparti szerelmek hálójában című romantikus westernt, amiből már húsz perc is kínzásnak számított, legalább is a Genfi Egyezmény szerint.
Élvezte, ahogy a fiúk ólmosbottal verik véresre egymást, mikor nem tudják eldönteni, ki üljön legközelebb a zenegéphez a fedőtevékenységként működtetett bárjukban. Az efféle, nyolc napon túl gyógyuló cívódások felidézték benne elfojtott szuicid hajlamainak emlékét, és immár nosztalgikusan gondolt arra szemét vonatra, ami nem fejezte le, pedig közvetlenül utána még nagyon bántotta az dolog. Mert ugye ha az élet szar, és a végén meghalunk, akkor minek várunk addig? Innen nézve már az egész leszámolós-pénzbehajtós-kivégzős bandaháborút igazi jóemberkedésnek látta, mert aki fiatalon meghal bele, az egyrészt nem él hosszan szarul, másrészt meg addig is legalább mozgalmasan tölti a hátralévő időt. Mindenkinek így kéne élnie, aztán halnia, és a világ sokkal boldogabb hely lenne -ez valódi életfilozófiává érett benne.
És pont eme gondolat mentén helyezkedett el később egy lelkisegély-vonalnál, először csak hétvégente, aztán már 7/24-ben mobilról bármikor, nem emelt díjasan, hogy igenis rábeszélje az embereket az erőszakos, lehetőleg fájdalmas halálra (hisz ha előtte fáj, még klasszabb meghalni végre), de ha az nem ment, akkor legalább az egyik felére, vagyis az erőszakra. Ezt rendszerint azért nem mondta el a klienseinek, de maga a közvetett öngyilkosság eszközének tartotta a másokba fegyveresen belekötést, aminél a leghatékonyabb a rendőrökbe, a szervezett bűnözőkbe, vagy e kettő metszetébe való belekötés volt, ízléstől függően lebuzizással, anyádismegvoltozással, illetve kibelezlekezéssel feldobva.
Egy lelkisegélyes kollégája (civilben sírásó és pálinka-sommelier) meg is jegyezte, hogy Mónika tisztára olyan, mint akit nem is anya szült, erre mondta hogy dehogynem, csak nem úgy, hanem az óvodás túlvilágról manifesztálta őt a kis Lujza (vagy Gréta, a faterja már nem emlékezett a névre, csak a halálhírre). Az Erőből, ami a testek közötti kölcsönhatás mértékét jellemző fizikai mennyiség, amely megváltoztatja a testek mozgásállapotát vagy alakját, bár hogy ő maga hogy jött ki ebből az nem volt tiszta. De mindegy is, az Erő a mindent átható vektormennyiség, és ez olyan szakszerűan hangzott még az apja szájából is, hogy biztosan tudományosan igaz! Valami Newton (biztos Olivia Newton-John) törvénybe is foglalta azt, márpedig ő mint jogi diplomás izé... nos, jogász, sokat adott a törvényekre, még ha néha tett is rájuk.
Miután annyira sikeres lett a lelkisegély-szakmában, hogy a hozzá fordulóknak már több mint kétharmada nyolc napon belül halálozott el, kezdett magára valódi léleksebészként tekinteni, akit nem zavar, ha fröccsen a vér, vagy mélyre kell a vágni, a lényeg a trancsírozás. Buddhistábban ez úgy hangzott (kényesebb kliensek esetén), hogy a lényeg az Út maga, a megérkezés már csak véres hab a torkán.
Igazából persze a megérkezéseket szerette a legjobban, és csak évekkel később tűnt fel neki, hogy annyira élvezi a halálba dumálni a többieket, hogy közben maga teljesen elfelejtett öngyilkosnak lenni. Ott ált, negyvenhét évesen, idegesítően élve, és átérezte önfeláldozásának súlyát. De ez van - gondolta - a küldetés az küldetés, ha én halnék meg, az a sok jóravaló ember lehet hogy nem, ezzel a rémes gondolattal viszont nem lehet élni. Izé... halni.
Ilyen az, mikor a kígyó a saját farkába harap, de annyira, hogy a végére lenyeli saját magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése