A gondolat a szájban születik

"Én lerombolom az agy rekeszeit és a társadalmi szervezettség fiókjait : mindenütt le kell járatni és a pokolba kell vetni a gondviselés kezét, az égre kell szegezni a pokol szemeit, helyre kell állítani a valóságos hatalmasságokban és az egyéni fantáziában az egyetemes cirkusz termékeny körforgását. (...) Szabadság : DADA DADA DADA, az összefodrozódott színek állandó ordítása, minden ellentét és ellentmondás, minden groteszk jelenség, minden következetlenség találkozása : AZ ÉLET.“

(Tristan Tzara: Dada kiáltvány, 1918-ból, részlet)

Vagy ma van a fenti idézet szerzőjének  129. születésnapja, vagy 16-án volt, a források ellentmondásosak. Ami esetében stílszerű, és aki saját bevallása szerint is ambivalens a szöveggel, mert: "Kiáltványt írok, és nincs benne semmi, amit akarok, mégis mondok bizonyos dolgokat, és elvileg ellenzem a kiáltványokat, ahogyan az elvek ellen is

minden oldalnak fel kell robbannia, akár döbbenetes abszurditása, akár elveinek lelkesedése, akár tipográfiája miatt...“

(1896-1963)

en.wikipedia.org

Ja a dadaizmus már csak ilyen. A későbbi Tristan Tzara meg eredetileg Samuel Rosenstock  néven született Romániában, művészneve neve a román trist în țară, azaz szomorú az országban mondatból származik, amúgy meg Párizsban lett jobbára híres, mint az avantgarde egyik vezéralakja, és a dadaizmus nevű esztétikai-társadalmi nihilistáskodás atyja. (Mondjuk Hans Arp mellett.)

Volt ő minden, talán még énekes halott is, egy idő után például beleunt saját dadaizmusába, és szürrealista lett, meg marxista, illegálban tolta a kommunista párt szekerét , de élete vége felé már nagyjából a kiábrándulásból is kiábrándult, nem mintha eredetileg a világot akarta volna megváltani. Alapvetően a mindent lerombolás programjával érkezett a huszadik század eleji Párizsba (persze a művészi fronton), viszont szinte minden megvan még, ami akkor, plusz a dadaizmus is művészettörténet ma már.

Avagy nem lerombolta a modern kultúrát, legalább részben, hanem a részévé vált, évtizedekkel később már Herbert Marcuse ezt hívta  „represszív toleranciának“, vagyis hogy a társadalom és a kultúra annyira szabadelvű, hogy már lázadni se lehet, mert a hatalom megsimogatja az ember fejét, hogy oké lázadj csak, akkora a szabadság, hogy ezt is szabad! de akkor mi ellen?

Úgyhogy a dadaizmusból is maradt mondjuk az automatikus írás, mint technika, hogy az ember mondjon ki mindent, nem baj ha értelmetlennek hangzik, az értelem ellen is lázadni kell, a racionalitás börtön, szóval bármit lehet mondani, meg írni, jó lesz az úgy. Lehet, hogy a gát és gondolat nélküli fecsegéssel a tudatalatti szól ki belőlünk, amire nem biztos, hogy érdemes figyelni, de lehet. mert ha a gondolat a szájban születik, abból lehet valami rémes újbeszél is, mázli kérdése az egész.

p.s.  Nem tudom, a mester mit szólt volna az MI-hez, de az így ír verset a tavaszról az ő stílusában, amiben kicsit még én is magamra ismerek, pedig természetes intelligenciaként sem tartom magam sokra:

Tavasz-karmok

Madárkavics csattog az égen,
szél sárgára nyaldossa a csendet,
négy narancs üvölt a fák mögött,
és a pitypangok ködben szavalják:
"Háromszor három katicabogár = zsongás!"

A világ: egy szakadt harisnya,
benne növények szövik álmaikat.
Csók-krumpli gurul a cipők alá —
tavasz! tavasz! minden harap, minden reped,
és a nap csak röhög, röhög, röhög.

(A kedvencem persze a fákon üvöltő narancs, én is ilyeneket írnék. Írnák. Ezt költenám.)