Az egész hetet leuralta a pápázás, mint közéleti-bulvár tematika, hirtelen a több ezer Vatikanológus országa lettünk (hiába no, vatikanológiával többen foglalkoznak, mint vatikanisztikával, mert az előbbi tudományosabb, az utóbbi meg misztikus), mindenki mindenhol pápázott egy nagyot. A pápát a tévében temették el, az online élőzés szertartásrendje szerint, valamint koporsóban.
És közben elsikkadt a hétvége híre, mely szerint „A leheletnél is vékonyabb lesz a következő iPhone“! Na most nem tudom, milyen vékony a lehelet, gondolom iszonyúan az, de most túl tavasz van, nem tudom kipróbálni, ájfonom sose volt, nem is tervezem, hogy valaha lett volna, de az egész, valójában a pápázással együtt a kortárs mindennapi kultúra fontos jellegzetességére világít rá. (Már ha a lehelet és/vagy egy halott főpap világít.) Ez pedig a túltolás.
Régebben, még mikor a posztmodernben voltunk, volt valami ködös elmélet arról, hogy a kultúra lényege a gyorsulás, és ez a technológiából jön, de átszivárog a divatba, a művészetbe, a mindenbe, hogy ma már szánakozva nézve hallgassunk meg valami pár éves popszemetet, hogy „fú, ez olyan rémesen kétezer-tízes évek!“ (Ellenben ami húsz éve volt, az már retró, tehát menő, én már várom, mikor jön újra divatba a múlt hónapban lefagyasztott zöldségleves.)
A kultúra, ami az élet meg az ahhoz tartozó minden kötőanyaga, az persze hogy gyorsul, a szingularitás meg közeleg, mikor a gyorsulás a végtelenbe lő ki, és a dolgok az előtt avulnak el, mennek ki a divatból, és lesznek kínosak, valamint használhatatlanok, hogy egyáltalán létrejönnének. Ekkor már mesterséges intelligenciák terveznek eleve két generációval későbbi dolgokat, hogy aztán meg se csinálják azokat, mondván minek, úgyis ócskaság lesz belőle hamar. Az emberek meg lementenék a tudatukat, mielőtt visszamásznak a fára, csak nem tudják eldönteni, hogy aznap délutánra melyik adathordozó nem lesz elavult.
És ennek az előjele a túltolás, mikor mindent ki kell hozni a pillanatból, mert a következőben már valami egész más lesz fontos, érdekes, idegesítő vagy menő. Ha pápázás van, akkor kisokost kell írni arról, a tévében hogy lehet megkülönböztetni a bíborost a püspöktől, ha a telefonok már nem lehetnek nagyobbak, akkor legyenek vékonyabbak, de nagyon vékonyabbak, mert nincs olyan, hogy erre a hétre ne jusson valami újdonság, valami aktuálisan felesleges. Mert amiként nekem nem fontos, hogy mi lesz a konklávén, meg hogy zárják a bíborosokra az ajtót, azonképpen leszarom, milyen vékony az új ájfon.
Régen a telefonok egyre kisebbek lettek, hogy ne egy féltéglát kelljen zsebben hordani, aztán túltolták, és annyira kicsik lettek, hogy alig lehetett használni őket, ekkor - párhuzamosan azzal, hogy egyre érintőképernyősebbé váltak - kezdtek tepsiméretűvé terebélyesedni. Túltolták. Ma már épeszű a méret, de valamivel el kell adni a következő modellt is, így vékonyabb lesz, mondjuk kérdés, hogy egy határon túl minek? (És a heti téma analógiájával: Miért kell 0-24-ben pápázni, vatikánozni, és olyan latin kifejezésekkel dobálózni, amiket úgyse hallunk többet, míg a következő római (kaotikus) püspök el nem hal hunyni?)
A válasz meg talán az, hogy leginkább azért, mert a civilizációnk egy megbízhatóan önmozgó rendszerré vált,. Valamikor a 19. századra eljutottunk odáig, hogy ipari kapitalizmus van, amit a növekedés mozgat, ha nincs növekedés (ezt főleg „fejlődésnek“ hívják azóta is), összeomlik az egész, úgyhogy a világ azóta is melléknév-fokozással foglalkozik főleg. (Nagyobb, gyorsabb, hatékonyabb, vékonyabb, pápább...)
Ez itt a kulturális életvilág kapitalizmusa, baráti-elvtársias szövetségben a technológiával, ahol a pápa kevéssé érdekes, a pápázás ellenben áru, pont mint egy ájfon.
És mindkettő vékony!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése