Sokak szerint a rossz könyv a hosszú könyv, ami marhaság, de ettől néha még igaz. Feltehetően minden szövegnek van egy optimális terjedelme (egyfelől), meg van a grafomán szerző (másfelől), és persze, hogy legtöbbször a szerző a győztes, elvégre nem a lekvár főzi be a nagymamát. De én, mint olvasó eszem meg, ha már képzavar. És néhány példa, hogy ne csak általánosságban:
A sznobok által lenézett, de vitathatatlanul kvalitásos (und elkötelezett) Stephen King például néha túlírja a szövegeit, néha meg alul, már ha van ilyen kifejezés, de láthatólan akkor érzi elemében magát, ha a kiadó nem mondja meg, mennyi legyen a terjedelem, és szabadon gyárthatja történetei újabb mellékszálait, száz és száz oldallakon át. Kedvencem tőle a Rémkoppantók, ami pont azért jó, mert hosszú, minden apróság és történés el van mesélve, az utolsó mellékszereplő belső motivációi is tisztázottak, az olvasó előtt meg összeáll egy jelentéktelen kisváros ezerszínű világának teljes tablója, a világ kicsiben, de részletesen. Ez az, ha a hosszú jó.
Mert a hosszú szöveg csak akkor jó, ha szövegként is megáll, ha a szöveg nem pusztán hordozója a történetnek, hanem önálló forrása a műélvezetnek (játékosság, megformáltság, rácsodálkozás, ilyenek). Anthony Burgess vagy Salman Rushdie ép azért zseniális, mert élmény olvasni, akkor is ha épp nem sokatmegy előre a sztori. Elvégre nem lóverseny. És néha bőbeszédűek persze, de élvezzük.
És vannak azok a könyvek (épp egy sci-fit olvastam, onnan az egész), amik jók lennének egy 70-80 oldalas kisregénynek, de nem, a szerző, a büszke férfi, avagy az aktuális ösztöndíj megfelelni-vágyója, ötszáz oldalig meg sem áll, mert vaskos kötetet akar. (Meg nagymellű nőt, big mamutot, gyors autót, rohadt nagy barlangot - ez nyilván belénk van kódolva.) Így aztán a derék olvasó, vagyis jómagam, hármasával lapoz, mert a történet vége azért érdekli, mi a nagy rejtély, mi a megfejtése? Meg az első kétszáz oldalba fektetett energia és idő ne vesszen már kárba.
Pedig kárba veszik, az ember vackokat olvas sokáig, várva hogy jobb lesz, pedig dehogy. Ennél már csak az a rosszabb, ha nem a szépirodalom, hanem a tudományossság vizein futunk ilyen zátonyra (na, ez legalább nem képzavar, csak simán dagályos), mert a tudományos, vagy annak látszó szöveg halála sz értelmetlen túlírtság (de szép szó lett ez is), mert haladzsává teszi az egészet.
"A posztodern relativizmus dinamikus költőiségének elemelt, éterien lebegő, mintegy távolról disztingvált diszkurzív logikája implikálja a befogadó divergens hozzállását a textus egészének struktuális (rendszerbe foglalt, lehorgonyzott, egyfajta kötöttség-szabdság játékban pulzáló) ám kritikai-távlságtartó elfogadását, valamint a hatás és interoirizáció kiszámíthatatlanságát, illetve ennek eleve adottságát."
Jó, ezt halandzsát én alkottam, de sok ilyet olvasva megy ez csuklóból, ami szomorú, de mindeni a terjedelemre megy, az ad tekintélyt, meg az után fizetnek honoráriumot, már ha egyáltalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése